mohaerdő: Chico Mendes – az Amazonas védelmezője

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2012. május 4-én, egy pénteki napon:

„Először azt hittem, hogy a gumifák megóvásáért harcolok, aztán azt, hogy az Amazonas esőerdeiért. Most már viszont tudom, hogy az emberekért teszem.” – Chico Mendes

1944 december 15-én, Brazíliában (Porto Rico-ban) napvilágot látott egy olyan ember, akinek voltaképpen ma köszönhetjük, hogy tudunk az Amazonas esőerdőről, mint ökológiai csodáról, és szintén ez az ember volt az, aki képes volt a világ figyelmét felhívni a mértéktelen erdőkitermelés, erdőirtás problémájára.

Francisco Alves Mendes Filho Cena, azaz Chico Mendes egy mélyszegénységben élő, brazil, gumicsapoló család egyik gyermekeként jelent meg az esőerdők történelmében. A körülmények leírását mi sem mutatja jobban, minthogy 17-en voltak testvérek, ám a felnőttkort csak hatan élték meg, valamint apja komoly dongalábúságban szenvedett, ami a rossz élelmiszerek, illetve a vitaminszegény táplálkozás eredménye volt. Amikor Chico 8 éves lett, már ő is dolgozott a gumiültetvényen, sőt, 11 éves korában, amikor anyja meghalt, neki kellett átvenni a háztartás vezetését és besegíteni apjának.

Az élet így ment a maga keménységével a dzsungelben. A 12 éves Chico az átlagos gumimunkás sorsát élte, szívta a mérgező gőzöket, amik a latex feldolgozásakor szabadultak fel, testvéreire vigyázott, majd az erdőt járta a gumifák nedveinek begyűjtéséért… egészen addig, amíg nem találkozott a híres politikai fogoly, kommunista forradalmár Euclides Fernandes Tavoraval. Tavora 5 évig határozta meg Chico gondolkodását, hiszen a forradalmár Brazília politikatörténetét tanította neki, megismertette továbbá Marx és Lenin munkáival, és ez egy olyan világban, ahol a földbárók az írást és olvasást szigorúan megtiltották munkásaiknak, ott igencsak sokat jelentett (ebben az időben nálunk 1956 van, Sztálin 3 éve már halott, de Brazíliában még mindig nagybirtokosi-„bárói” rendszer van).

1961-ben aztán Tavore elhagyta a dzsungelt és ifjú pártfogoltjának adta rádióját, aki így rendszeresen hallgatni kezdte Moszkva hangját és inspirációt kapott arra, hogy megalapítsa a gumimunkások szövetségét. A messzi vidékről jövő ideológia ugyanis Brazíliában „teljesen” új volt, legalábbis a dzsungelben elszigetelten, nyomorban tartott munkások világában.

Chico nekiveselkedett, hogy tegyen valamit. Leveleket kezdett írni prominens személyeknek, például az ország elnökének, hogy elpanaszolja a munkások embertelen körülményeit, a súlyosan egészségkárosító munkakörülményeket, a kvázi adósrabszolgaságot, amelyet a bárók építettek ki. A legfontosabb problémának azt jelölte meg, hogy a gumicsapolók nem járhatnak iskolába. Bár a levelek sorra megválaszolatlanok maradtak, annyit azért sikerült elérnie, hogy eltöröljék a munkások bérletfizetési kötelezettségét a folyami hajózás terén.

a gumiipar beszakadása

Aztán történt úgy, hogy a ’70-es, ’80-as években a világ átrendeződésének folyamata bedöntötte a gumiipart, és cselekvésre kényszerítette a brazil kormányt, amely a gumiválság megoldását a ranch-ek telepítésében és az állattenyésztés felfuttatásában látta. Ám ezzel azt a folyamatot is elindította, amely a bárókat a gumiültetvények felszámolására ösztönözte, és ennek hatására elkezdődött a földek erdőktől való megtisztítása.

A munkásokat át- vagy kitelepítették, kis csoportokba zsúfolták. Az így kialakult közösségeknek a helyi papok iskolákat nyitottak és az egyik ilyenben kezdett Chico is dolgozni 1971-től, Xapuriban.

Ám ahogy az erdőirtás egyre nagyobb méreteket öltött Chico egyre inkább a szerveződések felé fordult, és 1975-ben már főként ezzel töltötte idejét. Ekkor már a xapuri városi tanácsban volt választott képviselő. 1978-ban létrejött az Acre-i munkásszövetség, az első jelentősebb gumimunkás érdekvédő csoportosulás, hogy teret nyisson az eddig elnyomott véleményeknek. A munkások mindamellett, hogy maradék munkalehetőségüktől is nagyrészt el lettek vágva, az erdő mérhetetlen pusztítását saját fájdalmukként élték meg és kialakítottak egy módszert, amivel szembe próbáltak szállni a ranch-esítéssel.

empate, az erdei blokád

Wilson Pinheiro volt az eredeti ötletgazda, az empate kitalálója. Persze a taktika nem volt bonyolult, munkásokból kisebb gerilla csoportokat szerveztek. Ezek szétszóródtak a dzsungelben, azokon a részeken, ahol az erdőcsonkítások folyamatban voltak és váratlanul megtámadták a fakitermelő brigádokat. Természetesen a bárók rendre a rendőrséggel tértek vissza, de így is sikerült 45 empate-t létrehozni és több mint 3 millió hektárt megmenteni a kipusztulástól (ez az Amazonas esőerdejének 0,5%-a kb).

1981-ben Chico lett a xapuri munkások szövetségének elnöke, és megkezdte munkáját, hogy új lehetőségeket keressen, amelyben az erdők is megmaradhatnak és a munkások is boldogulni tudnak. Kialakított olyan csatornákat, amelyeken közvetlenül a munkások értékesíthették a latex alapanyagot, így a profitból ők is részesülhettek. Iskolákat alapított és egy kollégájával, Maria Allegrettivel megszervezték az első konferenciát Amazónia gumimunkásainak. Ezeket a lépéseket követően a színtér is változott. A mozgalom elérte a nemzetközi hírnevet – Indiában és az USA-ban is adott elő – és immáron a világnak mutathatta be az erdők valódi értékét, hogy mennyi fontos alapanyag származik a dzsungelből. Rávilágított arra, hogy ha az erdők megmaradnak, akkor több közvetlen haszna származik mindenkinek, hiszen magvak, olajok, gyógyszerek, gumi és kakaó is terem Amazóniában.

1988. december 22-én a háza előtt elérte a halál. Egy bizonyos Darci és Darly Alves de Silva halálos lövésébe halt bele. A két merénylő ranch tulajdonos volt, apa és fia, akiket Chico korábban már feljelentett gyilkosságért, és akik ellen egy empate is ténykedett, mivel védett erdőrészt kezdtek irtani. A merénylők 19 év börtönt kaptak, de 5 év után, 1993-ban megszöktek. Jelenleg Darci még mindig valahol a dzsungelben bujkál.