Mint korábban említettem, nem vagyok az a szokványos turista. Átsuhanok kiállításokon, hogy a kellően minőségi 2-3 képet nézzem csak meg, kortárs galériák bejáratánál szitkozódom meg ilyesmik. Vagy, ahogy madridi vendéglátónk egyszer fogalmazott „mert te egy kib*szott troll vagy!”.
Madridra sem feszültünk máshogy, Fanni jó előre felkészült a rapid nézelődésekre és már teljesen immunis a kulturális morgásaimra.
Tehát leszállt a gépünk, és belevetettük magunkat a másfajta klímába, ráadásul frissen a berlini élményektől ittasan. Az első, ami mindenkinek eszébe jut Madridról, az a chorizo, a spanyol kolbász, a jamón, a spanyol sonka és a Prado, a helyi Szépművészeti. Kedves honfitársaim, a Real Madrid, flamenco és a bikaviadal ott olyan, mint nálunk a Barátok közt, a felsőalsókisdöngiceicsűrfaragóbedöngölő néptánc és a jurta. Nem ezek a nagy dolgaik!
az a kutya egy Laár András!
chorizo és jamón
Egyik kedvenc ételünk, amit kb félünnepeken főzni szoktunk - főleg, ha tengeri mindenféle is kapható -, az a paella. A spanyol, sáfrányos rizsa, öntvény edényben főzve-sütve. Nem bonyolult, de könnyű elrontani. És, hát naná, hogy az őshazájában is ezzel nyitunk. Viszont egyből belefutottunk két feszkóba: az egyik, hogy a decimális rendszer nem működik kint. Ha fél kilót kérsz valamiből, akkor azt EGY és fél kilónak fogják érteni, ha negyven dekát kérsz tintahalból, akkor azt 40 darabnak fogják fordítani. Így jártunk most is, 40 deka helyett 1,5 kiló tintahalat (30db) sikerült vásárolni. OK, nem baj, láttunk már karon budai kutyavásárt, nem akartam a lelkébe gázolni a halas fószernak, maradt a 1,5 kiló.
A másik gond viszont nekem volt a stresszesebb, ugyanis házigazdánk meginvitálta egyik lakótársát is, aki történetesen baszk (nekünk egyszerűen csak spanyol). Szóval, éles próba lesz, a főztöm a la mamma de San Fernando-éval fog versenyezni. Vacsora közben beszélgettünk is Enríkével (nevezzük csak így), aki az egyik percben megemlítette, hogy néha szokott mesélni vendéglátónk neki a magyar dolgokról, és onnan is hallotta már, de a minap pedig olvasott róla egy kis cikkben, hogy van valaki, akit a kormányzat épp sároz, és hogy „valami történés van vele kapcsolatban”. Majd kérdőn ránézett vendéglátónkra, hogy segítse ki, hogy ki is lehet az, mert nem jut eszébe a neve.
- „Soros.”
- Ááááá, yes, Soros!
Soha nem hallott róla, se az alapítványokról, meg a világhálózatról, ami a Marsról fog betelepíteni jupiterieket, meg hasonlók. Csak annyit, hogy az újságban megemlítették, hogy mi van Magyarországon.
Kicsit megfagytam, amikor hallottam ezt. No, nem azért, mert, hogy még ott is erről van a szó, hanem azért, mert ami nálunk létküzdelem sokak szemében, maga a katolikus, erkölcsös, honvédő háború, az a határnál olyan szinten megáll, hogy az csak na. Senki sem tudja Spanyolországban, hogy ki az a Soros György, ellenben olyan kevert etnikum él a legnagyobb harmóniában egymás mellett, hogy azt öröm nézni.
Node, a kolbász és a sonka!
Kulturális különbségek még olyan apróságokban is kijönnek, hogy Madridban nem nagyon van túró, tejföl és zsír. Már többször találkoztam ezzel a jelenséggel és a jelenség magyarázata, sőt, ránk nézve kicsit gáz mivolta még a sok éve kint élőknek sem esik le. Ugyanis azért nincs elsődleges feldolgozottságú tej és húsipari termék, mert sokkal minőségibb élelmiszereket készítenek. A disznyókat nem a zsírjukért tartják, hanem a húsukért, amit mértékkel és élvezeti fogyasztásra szánnak, nem pedig tepertőnek meg vizesbékönnek. A tejföl és túró teje pedig sajtok alapanyagává alakul, nem csak szétköpülődik. Nagy különbség ez, ha az ízek kifinomultságát és a mezőgazdaság előre tervezhetőségét, ütemezését, színvonalát nézzük. Persze, lisztből is 6-7 féle van, sikértartalom és felhasználás szerint, és rizsből is legalább 6 félét találni minden kis nudli boltban is. Bár kétségtelenül van bája a téglaporozásnak és a szétpaprikázásnak, de azért nagyon más megízlelni egy olyan kolbászt, amiben véletlenül sincs porcőrlemény, illetve érlelt húsból van, nem pedig zsírmozaikos és fűszer ízű.
a Prado és a Real Academia de Bellas Artes de San Fernando
Ha Madrid, akkor természetesen a művészeti központok sem maradhatnak ki, hiszen rengeteg művészeti kiállítás, program van mindenfelé. A legjobbak természetesen a Prado 20. század fordulójának képei, illetve a történelmi képek, ami kb 6 teremben van a 80-ból. Sokan mennek ájuldozni a Goyákhoz, illetve a Rubens, Tiziano és hasonlókhoz, pedig nagyságrendekkel szebb munkák is vannak, kisebb marketing tolással.
Raymundo de Madrazzo vagy Sorolla sokkal különlegesebb, a ’nemzeti festőik’ mellett. Hosszú percekig lehet előttük mosolyogni, míg a többi felhalmozott festmény napjainkban már túl öreg és távoli a látásmódunktól… szerintem. Barokk, ráadásul spanyol barokk habosbabos krémesek, pontatlanul festve.
Madrazzo festménye, mahagóni táblán, 2m magassággal és egy kicsit megvadított, aranyozott fa keretben
Goya… az indokolatlanul felkapott név. Nem értem miért tolják még mindig, de mindegy is. Viszont talán neve miatt megéri beugrani a Real Academia de Bellas Artes de San Fernando-ba. Első csalódásomra kiderült, hogy a remélt ’real’ jelző nem a REALIZMUS rövidítése, hanem a ’királyi’ spanyol megfelelője, pedig teljesen be voltam pörögve, hogy Madridban minden realista! :) Realista Madrid focicsapat, Realista Akadémia, Realista család Palotája és hasonlók… Nem az. Csak királyi. De azért az akadémia különleges kiállítással rendelkezik. Nekem a Mintarajzi Tanoda (Képző elődje) jutott eszembe róla, de éppenséggel a régi hagyományokra és értékes szakmai munkára épülő akadémia 350 éves, míg a Mintarajzi és már Képző max 140.
Itt tanult Goya is (valószínűleg igen keveset), és csak pár apróságot emelnék ki a kiállításból, ami nekem nagyon megtetszett.
Sokszor beszéltem a művészettörténeti és realizmus előadások alkalmával arról, hogy vannak műalkotások, melyek korszakokat képesek indítani, melyek annyival kvalitásosabbak koruk többi termékénél, hogy képesek megváltoztatni az ízlést. És ez a jelenség méltatlanul kevés említést kap az oktatásban, holott az egyik legfontosabb jelensége a művészeti fejlődésnek. Vagy, még azt nehéz megérteni, hogy miért nyúltak vissza rendszeresen a művészek és a megrendelők évszázadokkal korábbi műalkotásokhoz és miért inkább azokat adaptálták újra (lásd a klasszicizmus művészetét, a napóleoni vagy cári empírt, esetleg a reneszánsz újjászületést). És az Akadémián ezeket érthetően és érezhetően mutatják be. Mivel kronologikusan van felépítve a tárlaton az akadémia története, így meglehetősen szemléletesen követhető, hogy a barokk pénzbőségében kb minden csicsára volt della, és ahogy fejlődött az Akadémia, úgy bővítették a kincseiket, melyeket összeszedtek a tanuláshoz. Szobormásolatok, festménymásolatok kezdtek felhalmozódni a nagy mesterművekről, melyek alap kiindulópontok lettek az újabb és újabb művészek számára.
a Paradicsom kapuja és a madridi másolatok
Hogy a Firenzei Paradicsom kapu Ghibertitől miért indítja a reneszánsz korszakot? Hát mert annyira nagyot szólt, hogy például a spanyolok is gipszlenyomatokat készíttettek róla, amiket visszaöntöttek pozitívba, és elérhetővé tették a tanulóknak. Így a nebulók aztán törhették a fejüket, hogy technikailag, komponálás szempontjából hogyan lehetett azt elkészíteni, és a saját újításaik máris Ghiberti meghaladását tűzték ki célul. Sokan nem tudják elképzelni, hogy lehet úgy rajzolni, mintha fotóznánk, holott lehet úgy is, hogy az eredmény jobb legyen egy jó fotónál. Ahhoz viszont, hogy ez már korán irányt tudjon mutatni a leendő művészeknek, hogy már pályájuk tanuló fázisában értsék, hogy milyen szakmai szint van még, ami elérhető, ahhoz az kell, hogy lássanak ilyen példákat. Ez nagyon fontos.
Én is úgy tanultam anno, hogy láttam 1-1 ütős példát és meg akartam haladni azokat. Hisz, ha xy képét meg lehetett csinálni, akkor egy fokkal jobbat is lehet. És mindig van egy újabb egy fok, ami meghaladható. Amikor a Paradicsom kapujának repróját átvitték (folyamatosan, megannyi római-hellén szobor másolatával együtt), akkor etalonokat állítottak a saját tanulóiknak.
És így terjedhetett az eszme, a látásmód, a stílus és a minőség.
mégis akkor mi okozta a barokk bukását és a klasszicizmus születését
Klasszicizmus, azaz a klasszikus értékek etalonként kezelő, azok által meghatározott esztétikai és stilisztikai szempontokat alkalmazó korszak. Az egyik kedvencem ez a stílusváltási periódus, ahogy a barokk megakadt és a klasszicizmus megjelent, mivel olyan nagy a távolság a két korszak között, mint a chorizo és a gyulai között, és, mivel nem fejlődésről van szó, hanem váltásról.
Társadalmi oldalról a Francia Forradalom és a demokratizálódás, illetve a racionalizálódás volt a kulcsa a történésnek, de kulturálisan egy teljesen más folyamat játszódott le. Akkoriban kezdik ugyanis feltárni Pompeii-t, és gyorsan szétfutott a híre az ott talált alkotásoknak, leleteknek, eszközöknek. Egyszeriben kiderült, hogy vannak I Konstantin császár előtti korokból csodálatos alkotások, és amit addig antik, ősi szépségeknek hittek, és amiket a reneszánsz, majd barokk fejlődéssel meghaladottnak véltek, azokat váratlanul új versenytársak ingatták meg.
A későgörög műveket felváltó hellén, illetve római műalkotások mellé bekerültek a korábbi görög, azaz a klasszikus görög művek, melyek addigra vagy nagyon szétszóródtak a kontinensen, vagy megsemmisültek. És láss csodát, Pompeiivel egy időkapszula egyszerre nagy mennyiségben dobja felszínre ezeket. Addig úgy gondolták, hogy volt egy antik korszak, majd egy sötét gót középkor, a reneszánsz és a jelen fény kora, a barokk. És egyszerre a római előtti időkből előkerülnek a klasszikus (antik előtti) alkotások. Winckelmann esztétikai műveket ír ezekről, Piranesi metszetkönyvekben ábrázolja és adja ki a leletekről készült „fotóit”, Napóleon meg összemazsolázza az útjába akadókat. És huss, szétfutnak az új etalonok a kontinensen.
Az akadémián is látható egy darab abból az időből, amikor még a kapszula nem nyílt meg, de már lehetett látni 1-1 különlegesebb darabot. Ez a Silenus-t ábrázoló szobor ráadásul egy skopas szobor. Skopas kései görög szobrász volt, aki egy kisebb stílust is teremtett kortársainak. Amikor már hanyatlott Athén, akkor elkezdtek csavart, megbillenő, „imbolygó” szobrokat készíteni a mesterek, élükön Skopassal (ezért hívják ezeket skopas szobroknak). Ám saját koruk végén, más központokban jelentek meg a Nagy Sándor ízlését megtestesítő hellén alkotások is, így mondhatjuk, hogy Skopasék munkái adják az utolsó tisztán görög szoborstílust.
Konkrétan ezt 1569-ben, a barokk kor elején találták meg, állították ki és nagyon hamar közkedvelt mű lett. A megbillenő, csavarodó beállítása példa lett a barokk művészeknek, így ők is megcsavarták, megtekerték alakjaikat. Majd jött az időkapszula 1748-ban és a rádöbbenés, hogy mennyi minden lehet még nem felfedezve és nekiindultak a klasszikus szépségek összegyűjtéseknek. Napóleon sógora aztán ezt a Silenus-t megvásárolta a rekvirálgató császárnak, miközben - tudtán kívül - az már javában építette az új stílus alapjait, az empírt és a klasszicizmust. Így történt, hogy egy barokkban központibb műkincs a későbbi felfedezések hatására egy történeti lelet lett, míg a frissen előkerült alkotások új műkincsekké váltak. Ironikus, hogy a pompeii leletek amúgy fejletlenebbek, későbbiek voltak a Skopas féle szobroknál, mégis, az utókor az előbbieket tartotta szebbnek, mivel egyszerűen a „skopas-os” barokk reprókra ráunt.
azért nem minden arany, ami Duchamp
Persze, azért nem minden van rendben Madridban sem. Ott is akad probléma bőven. Például voltunk egy Duchamp kiállításon. Akinek nem mondana semmit ez a név, az adjon hálát az égnek, de akinek igen, az ne csóválja a fejét és ne is röhögjön rajtam, ugyanis nem azért mentünk be, hogy Duchamp kukaművészetét megnézzük, hanem azért mert úgy hirdették, hogy Dalí, Magritte és Duchamp lesz a kiállításon…
Na, 1-1 nagyon korai és kevésbé jelentős Dalíval és Magritte-tel le is tudták a plakátok marketingkamuját, és ezek mellett csak, csupa nagybetűs RETEK volt kipakolva. Házigazdánkkal 3-asban mentünk, és mivel Fanni még hisz abban, hogy hátha van szikrányi értelem ezekben a lomtalanítási installációkban, így ő lemaradt, míg mi inkább előre mentünk, hogy a későbbi, normális festményeknél időzzünk inkább… aztán annyira előresiettünk, hogy kijöttünk a kiállításról véletlenül. Ugyanis semmi művészet nem volt kirakva, csak a dadaista szemét, a szenny, a kosz, a piszok. Felakasztott mellény, belógatott teafilterek, használt wcpapírnak tűnő festmények és hasonlók
A nagy marketing kiállítás lehetősége nekem azért szemet szúrt már előre, mert nagyon nem akarták a beharangozókban feltüntetni, hogy mégis mik kerülnek ki, és csak 1 festmény fotójával operáltak a plakátokon is, de az ilyen töménységű hülyének nézésre még én sem voltam felkészülve.
A csúcs az volt, amikor kitaláltuk vendéglátónkkal, hogy a levegőcserélő aggregátort kezdjük nézni, hátha azt is majd jól Duchampnak nézik. Sajnos nem volt türelmünk végigvinni a bulit, de a kiállítás végén azért egy tűzcsapot gondoltam lefotózok ide, a blogra képmellékletnek. Így is lett, mikor véletlenül belépett a terembe egy másik turista, és látva, hogy egy ritka Duchit fotózok, ő is jól megnézte magának a csodát…
Duchamp után mindig kell egy kis idő, így a harmadik részhez érkezve tartunk egyet.
a trendkívüli beszámoló első része: KATT IDE!
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!