Nem írtam új bejegyzést már több mint fél éve, és kicsit gondolkodtam is, hogy az eddigi - már 10 éves tapasztalataim szerint - mit is tudnék írni. Mármint az elmúlt 10 évről, ezekről a tapasztalatokról, a művészetről, illetve a kilátásokról.
Számomra eléggé meglepődő módon gyakran kérdeznek a mensás művtöri/rajz előadások alkalmával arról, hogy miért ilyen, láthatóan értékelhetetlen és szétesett a mai művészet, és, hogy mit lehetne tenni.
Ebben a témában külön van egy 7 x 2,5 órás előadás sorozatom is, szóval ilyenkor felnézek egy percre, és a tőlem jól ismert „mindenszar!” szókapcsolattal válaszolok.
Több olyan posztot is írtam a blogra, amikre utána megkaptam, hogy nagyon lehúzóak voltak, meg miért kell így depiztetni. Nos, mert ez a helyzet. Vidámkodásra, felhőtlenkedésre ott vannak a facebook személyre szabott búrái, de itt, a blogon nem nagyon fogom pozitívabbra lefesteni… akarom mondani, lerajzolni a dolgokat, mint amik. Semmi értelme sem lenne és, aki pozitív hírekre vágyik, az mondjuk szippantson kristálycukrot.
csak üríteni kell a képeket!
Valahol a kiállításoknak az az értelme - művészettörténeti fejtegetések nélkül -, hogy vagy szalonokként, vásárokként rendezik őket, vagy egyéni bemutatóként, x illető új munkáit publikálják velük. A hagyomány miatt az is játszik, hogy az érdeklődők ilyenkor 1-1 valaki munkáit megcsodálhatják és erre vásárlás nélkül is van lehetőségük.
Ám ez a gyakorlatban nem működik már.
Egyfelől senki sem jár kiállításokra, legyen az bármilyen jó is, mert vagy óriási hírverés kell hozzá vagy rettenetesen sokáig kell, hogy tartson, hogy mikor a telók akkui lemerülnek és elsötétül a facebook, legyen idő feleszmélni és elmenni rájuk.
Nekem csupa megdöbbentő élményem volt ezzel kapcsolatban idén. Egyik esetben minimum 2 milliós (!) költségem lett volna megrendezni egy alap kiállítást, a másikban azért hiúsult meg, mert a frissen felújított, leunióstérkövezett kiállítótérben a lámpákkal nem foglalkoztak már, és a 2 milliárdos költségvetésbe a 300.000.-es lámpák és szerelésük nem fért bele. Politika. Persze, a kiállítóteret 2x is átadták, hiszen a kultúra is jobban teljesít.
Volt, aki nemes egyszerűséggel már nem ismer, miközben egy éve még ájuldozott, hogy ki szeretné állítani a képeim (és ő az ország 10 legismertebb műkereskedője között van). A nagy programajánló portálok és szakújságok - a médiánk - vagy lelkes amatőrökből áll, akik csápolnak vagy fikáznak mindent, amit a nagyok is, vagy olyan műkereskedőkből, akik a függetlenség és szakmaiság álcája mögött a saját pincéjükben felhalmozott szemétkupacaiktól próbálnak megszabadulni. Náluk a méltató írásokért 10-ből 6-7 művész fizet. Így minden kiállítás tervezése úgy indul, hogy mennyit kell költeni rá. Időt és pénzt a szervezésre, időt és munkát a képek készítésére, időt vagy pénzt a marketingnek nevezett néphülyítésre.
tegye föl a kezét az, akinek van napi 4 órája elütni!
Művészkedni ennyi idő minimum kell. Minden nap.
Azzal, hogy nincs ideje és pénze a művészeknek, de kötik őket a galériák abnormális szerződései (és, mert nem tanulnak közgazdaságtant, matekot, marketinget sehol), azzal olyan folyamatok indulnak el, melyek önpusztítják magát a művészetet (ne értsen félre senki, már rég nincs szó művészetről a műkereskedelemben… már inkább csak mű kereskedelemről kell beszélni).
Például elkezdik vegyesen használni az olajat és az akrilt. Az olaj ugyanis lassan szárad, de sokkal nemesebb eszköz. Nomeg olajképért többet is lehet kérni. Viszont kinek van türelme 2 hétig festeni? Kinek van kedve hetekig festeni, majd jól nemeladni? Kompromisszumnak jön az akril. Ugyan nem tudni, hogy hogy fog viselkedni majd 30 év múlva a festék, de milyen ötletes dolog, hogy egy kép 70%-át kihátterezzük akrillal, majd belefestegetünk kicsit olajjal. Miért? Hátmert így egy minimum 70%-kal nagyobb képet lehet előállítani ugyan annyi idő alatt. Nagyobb kép = húzósabb ár. És ez olyan, mintha 3x több képet készítene a festő.
Persze, az akril matt, nem nagyon fénylik, míg a dilettáns olajfesték használattal, a túl sok olaj hozzáadásával az olajos részek csillogni fognak (fénylés helyett), így a kép foltos lesz. Lehet látni, hova mi került. Persze, a színek is mások, mert az akrill nem tud olyan élethű színeket visszaadni, mint az olajfesték.
A másik produktív megoldás a mennyiség készítése… a látvány rovására. Elnagyolt, pontatlan, alapjaiban is szégyen képeket, vagy a menőbbek esetében, absztrakt alkotásokat csinál mindenki, csak hogy eladható mennyiséget készítsen. És így nem zavaró a galéria jutaléka sem. 1-2 óra alatt kész a kép, azt szevasz. Téma, kompozíció, szakmai szempontok. Hagyjad már! Tényleg csak szarni kell a képeket!
Számomra a legnagyobb tanulság is ezekből adódott: Azért nincsenek eladó, forgalomban lévő rajzok, mert ott ezeket és az ilyen trükköket (átszekszeléseket) nem lehet megjátszani. 3 csík, meg némi zsírfolt nem kép, arról senki sem hiszi el, hogy szép és jó. Azt egy kisgyerek is leprodukálja uzsi előtt, legózás közben. Ott számít a minőség még. És gyorsan nem lehet rajzolni, mivel nincs olyan eszköz, ami lehetővé tenné.
nem evidens, hogy a képek nem múzeumokba készülnek
De sajnos kiállítani két másik okból sem éri meg. Egyfelől, a legtöbben nem tudják, hogy a kiállítás egy vásár, a képek megvehetőek. Sőt, az lenne a jó, ha meg is vennék őket. A képek nem múzeumokba kerülnek, azokkal valaki dolgozik - jó esetben -, van áruk, abból él.
Mindig vicces, amikor mélymagyarok téglával csapdossák a mellüket, hogy a demilyenmagyarkultúra, miközben én úgy látom, hogy itt nincs olyan, hogy kultúra. Se piaci oldalról, se társadalmi oldalról. Még előállítói oldalról is csak nagyon alig.
Ha minden képem mellé adnék 2 rúd KÉZMŰVES szalámit, akkor biztosan jobban mennének a képek, és ebben az a szomorú, hogy ezt halál komolyan írom. Ennyi a kultúra. És az nem érint meg, hogy külföldön mi van (ugyanez vagy nem). Itt ez van.
Vagy ezerszer írtam már itt arról, hogy mik a problémák, és egyszerűen nem tudok összeszedni egy listát vagy egy nagy összegzést, mert „mindenszar!” ugye. Amikor erre újra meg újra rájövök, akkor napokig bolyongok 2 munka között, mert egyből előjön az érzés, hogy „de akkor ezért csináltam?”, illetve „valahol az én felelősségem is, hogy azt legalább átadjam, amit én tudok”.
Lényeg a lényeg, hogy mára a körülmények - úgy általában az országban, gazdasági téren, illetve saját mindennapjaimban - olyanná váltak, hogy mindent újra kell gondolni, egy teljesen újszerű, kreatív formát kell felvenni ahhoz, hogy mégis lehessen az eddigi 10 év összesmindenségéből valami előnyt kovácsolni.
Hogy mi lesz ez, na arról fog szólni a 2. rész.
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!