gellerfipal.com

View Original

Welcome again, 202.0

Azért történnek jó dolgok is, például a legutóbbi időnyerő akció jól sikerült (ismételt köszönet a vásárlóknak). Így most 2020 november eleje 2021 február végére csúszott. És most, hogy a jó dolgok felsorolásának végére értem, következzék egy kicsit más.

miliő rózsa száll

Magam már egyre kevésbé tudom követni életem filmjét, mert annyiszor van stábcsere, újradíszletezés, forgatókönyvhúzás, szereplőválogatás, hogy állandóan vívódnom kell azon, hogy üljek szépen le és várjam meg, míg ki nem alakul egy „átmenetileg végleges” helyzet, vagy inkább csaholjak és rajongjak. Inkább vessem bele miliőm (főnév: 3., átvitt értelemben: Általános hangulat egy közösségen belül, amely megnyilvánul az egymással történő érintkezésben, a közös ügyhöz, ügyekhez, erkölcsi értékekhez viszonyulásban; légkör.) tengerébe magam és én is szakértsem a konyhazsargont vírusról, oltásokról, gazdasági történésekről. Sőt, jó miliőpolgárként erősítsem fel kvázi közösségem érzelmekkel átitatott és egyedül bizonytalanságában határozott álláspontját? Jó lenne… olyan, mintha tudnám mit csinálok. De hát nem pontosan ez a lényege a kasztok miliőinek és bennük a miliők kasztjainak? :)

rebooting fatal error

Új év, új hóbort. A régi. Próbáljunk meg művészetet építeni. Bár mindig, ha a ’próbáljunk meg’-et kiejtem a számon, beugrik egykori segítőm egyik legfontosabb mondása: „Nem kell beszarni! Mindig lesz rosszabb. Csak még fiatal vagy.” És tényleg, most, hogy már nem érzem fiatalnak magam, vagy azt is mondhatnám, hogy kellőképpen régóta történik a lefelé ívelés, ami leköti minden energiámat, most már nem olyan magától értetődő, hogy miért kell művészetet csinálni.

A gondolatok, amelyek szétzilálják a terveket, mindig gyorsabban érkeznek, minthogy el lehessen kezdeni munkálkodni. Nem tudom, hogy ez mások foglalkozásaival is így van-e, de a művészeti ágaknál a struktúra, amiben gazdára találnak a művek, annak léte nélkülözhetetlen már akkor, amikor még amúgy nincs mű. Éppen ezért rizikós, ha folyton változik ez a struktúra. Mert ez nem körülménye a folyamatnak, hanem az alapja.

Sok éve kinéztem egy online galériát, hogy oda feltöltsem munkáimat. Első nekifutásokra nem sikerült, mert kellett volna amerikás adószám, meg számlázási képesség, meg minden cicoma. De szokásos kényszerességemnek hála az összes információt kinyomtattam, kijegyzeteltem és szépen lefűztem, összeállítottam a követségre meg közjegyzőhöz kellő dokumentumok kitöltött verzióit (amolyan gyakorlóvázlatokat), de aztán valami mindig megakasztotta a dolgot.

2020 idei újrakezdése kapcsán pakolásztam és kezembe került ez a pakk. Bevillant, hogy 11 hónapja foglalkoztam vele legutóbb, mert akkor is ugyan ilyen sz*r volt a helyzet, akkor is a q.,-adik b., megoldást kerestem. Éppen annyi most a különbség, hogy eltelt 52 évnek tűnő 11 hónap. A kérdések, a bizonytalanság, a lehetetlen szituk csak szaporodtak, de semmi más nem történt.

Nem gondoltam volna, hogy működhet úgy a világ, hogy egy közmegegyezés szerint fontos és kiemelt dolog űzése lehet olyan, hogy egyáltalán nem kifizetődő (ó, hol vagyunk a kifizetődéstől). Hogy a művészet - és a társadalom által beköpött verziója, a kultúra - készítése, az kb halk kínlódás azon, hogy miért nem működnek a dolgok. Nem akarnám túlnagyítani a kis nudli dolgaimat, éppen csak az a gondolatfolyam különösen érdekes számomra, ami rendszerint rámtalál, ha értetlenül ülök a helyzeten agyalva.

Hibáztassam egykori tanáraimat és gimnazista korom mottóit a tudás fontosságáról? Mondjam, hogy ez biza nem volt túl korrekt, hogy kuss volt az érme másik oldaláról… Vagy mutogassak a korábbi generációkra, hogy a helyzet, amely adott, az bizony az ő teremtményük (klímaváltozástól, butaságon át, korrupcióig, minden). Esetleg említsem meg az etalonoknak, hogy a sikeresség mértékébe nem szokás belevenni, amit mások adtak bele, hanem úgy illik számolni, hogy mit ért el egymaga az illető. És eleve kinél tegyek panaszt a folyton változó játékszabályokra? 

Minden ilyen hibáztató gondolkodás vége általában az igazság és igazságosság kérdéséhez vezet. Ez amolyan szinkronizáló kérdés, amellyel az egyén megpróbálja kideríteni, hogy a világgal van a gond, vagy ő a hibás, vagy a világgal és vele is gond van, vagy nem, egyik sem, a világ is ilyen és ő is olyan, és pusztán kósza félreértés, hogy ő valamilyennek gondolta a világ és maga összefüggését. Az egyén igazsága a világában mindig ilyen ’ki fogja a gyeplőt, és kinek a szájában van a zabla’ kérdéskörökből áll.  

Hogy van-e igazság a sors működésében? Vagy az igazság az emberek terméke, társadalmi hóbort? Vagy az igazság, mint olyan a jog és törvény oltárán már régen elveszett és konvenciókká és kompromisszumokká rothadt? És ha így van, akkor egyben kijelenthetjük, hogy az igaz többé nem kötött a jóhoz, és a jó már nem szükségképpen társa a szépnek? A régi görög elgondolás, mely évszázadokon át alapvetés volt, az lehet, hogy mára már szertefoszlott? Lehet a rossz szép, a hazug jó, az ocsmány igaz?

Hol van az igazság, mely az erkölcs és társadalmi verziójának, a morálnak a csúcsteljesítménye volt egykoron? Sőt, eleve hol van az erkölcs (főnév: 1., Életviteli szabályok. A társadalomban elfogadottnak és helyesnek tartott emberi magatartást, cselekedeteket kötelezően meghatározó, koronként és közösségenként változó megegyezések, elvárások összessége. Ezeket a szabályokat a tapasztalat alapján hozzák létre, és közmegegyezéssé válnak, mert fenntartják a csoport létét, sikeres működését. Ez alapján tudható, hogy mi helyes és mi helytelen a közösség szabályai szerint.)?

 

Aztán amikor a gondolkodás átcsap egy kényelmetlen érzésbe, miszerint a gondolkodó a hülye, hiszen „csak” túlgondolja a dolgot, akkor az igazságkereső okolás átalakul értetlenségbe: más miért nem veszi észre ezt az ordító, komplex ellentmondást?

Hiszen nagyon úgy fest, nincs igazság, nincs erkölcs, nincs társadalmi alapegyezség, nincs egyetértés, azaz nincs már meg az iránytű: a jó.

És akkor meg minek jó dolgokat csinálni, nem? 

 „a depcsi a unique selling pointod”

2020 2. évét úgy kezdtem, hogy megpróbáltam kicsit felújítani a dolgokat, előrevenni a javítandó szobrokat, a szoruló ajtót, jegyzeteket átfésülni, munkaanyagokat rendszerezni. Mindezt azért, hogy olyan legyen, mintha javulnának a dolgok.

És pillanatokig jó is volt, működött a kis cselem. Felemelő érzés volt nézni az összekínlódott könyvesszekrényem, amit kizárólag bontott anyagokból készítettem, és tűnődni, hogy milyen szépen is mutatja a civilizációs leépülést mindegy egyes polc és lap rajta. Ugyanis van benne olyan elem, ami a 2. világháború utáni időszakban készült „diófaszekrényből” lett felhasználva. Ekkor az újjáépítés miatt 2db 2mm-es, minőségi furnér közé fenyődeszkákat táblásítottak, majd körbezárták a lapokat keményfa szegőkkel. Aztán van olyan elem is benne, ami a 60-as években készült, vékonyfurnéros bútorlap. Sűrű, nagyon sűrű darált fa, össze hőpréselve egy vékony falemezzel. És végül van benne bútorlap a 70-es évek álpolitúros világából, amikor a hulladékanyag darálékot már az MDF váltotta fel, nyakonöntve 1,5 mm-nyi műgyanta politúrral (MDF, mint medium-density fibreboard, nem pedig burkolt politizálás és Magyar Demokrata Fórum).

A három laptípus azért nyűgöz le, mert bár gazdasági felemelkedés, fellendülés, ipari fejlődés meg minden volt, a bútoranyag mégis egyre szarabb minőségű lett. Ahogy a világ süppedt bele illúzióiba és vált egyre rútabbá, úgy jelentett minden egyre szebbet (Nietzsche).

A jegyzetes fal 320 pici hübrisz-emlékeztetővel, és a forrásanyagos könyves szekrény.

Folyamatosan vívódom, hogy baj-e, ha okádnom a savat, ha lehozom az életről a másokat. Aztán bevillan a moralizáló gondolatcunamim, és leesik, hogy voltaképp én csak visszatükrözöm mindazt, amit látok. Csak illúziók nélkül. És változatlanul furcsa, hogy ezt mások nyitottan még jól meg is hallgatják, de mindenkinek lehetnek perverziói. Erre mondta egy ismerősöm, hogy: Pali, „a depcsi a unique selling pointod”. (Röpült is a jutifalat!)

És tényleg. Csak ennyiért éri meg bármit is csinálni, hiszen van 1-2 ember, aki még nem vagy már nem kápítószerezi magát a mindennapok illúziójával. Páran nem vesznek rész ebben a kényszermegoldásban. Elemelkednek a gyermeki komplexusok szintjéről, és már nem akarnak megfelelni. Hiszen nincs minek megfelelni. A körülmények meghatározottjaiként semmit sem irányítunk, és egyedül mások körülményeire lehetünk bármiféle hatással (ezért vagyunk társas lények).

Szóval ti, kedves ittragadt depihuszárok, spektákulumdepriváltak (ez az új kedvenc szavam lesz!), kitartás, semmi sem fog változni, de legalább tudható, hogy jobb sem lesz! ;)

Léptem rajzolni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!