alkalmazkodni lehet?! (3/3)

„Minél inkább képessé válik a szem és a fül a gondolatra, annál inkább közelít ahhoz a határhoz, ahol érzékietlenné válik: az öröm az agyba tevődik át, az érzékszervek eltompulnak és elgyengülnek, a szimbolikus egyre inkább átveszi a létező helyét - és ezen az úton ugyanolyan biztosan jutunk el a barbársághoz, mint bármely más úton. Egyelőre még a következő a helyzet: a világ rútabb, mint valaha, de szebbet jelent, mint amilyen volt valaha is.” - Emberi, nagyon is emberi - 217.§ - Nietzsche

Hogy akkor alkalmazkodni kell vagy sem, lehet egyáltalán vagy sem? Hát ez jó kérdés. Mert mit is jelent ez az alkalmazkodás, lefordítva a megvalósítás terére. Olyat kell készíteni, amit falnak a nézők, amik arra késztetik őket, hogy egymás figyelmébe ajánlgassák a képeket? Cukrot a szemeknek (eyecandy)? Vagy olyat kell adni, amit maguktól nem találnának meg - hiszen ez az eredeti célja az egész művészetnek? Nehézséget az okoz ebben, hogy a két szempont kioltja egymást ebben a korban. Értékválság idején a jó és rossz meghatározása jelenti a legnagyobb kihívást, hiszen semmi sem mozdítja ki a mérleg serpenyőit. Ha mégis, akkor az a szubjektivitásból mérítkezik, tehát ugyancsak egyénre szabott lehet. A régi, társadalomba visszatérés (a realizmus születése - a társadalmi szerep felvállalása) nem működik egy-egy emberekre alapozva. Társadalom nélkül pedig valahol a lényeg vész el.

opciók gépzongorára

Úgy nincs értelme például kiállítást csinálni, hogy arra semennyire sem jönnek el nézők. Rengeteg idő, munka kell egy anyag összeállításához, és ha ez hiábavaló, akkor nincs miért belekezdeni. Nem tudok azzal már mit kezdeni, hogy 4-5 ember feladatait kisiparban végezzem, majd ücsörögjek 6 órákat az ajtóban. Ez eléggé luxus. És még arra ki sem tértem, hogy a kevés eladás sem segíti a helyzetet. Nem lehet a kiállítást felfogni egy nagyszabású marketingnek, ahova, ha csak 1 olyan ember is eljön… mert nem jön ugye. Én külön kezelem a kiállítást a munka anyagi részétől. 150 éve azért jött létre az irányzat és alakult át a művészet, hogy egy új feladatrendszert lásson el, de alig 70 év alatt bele is roppant ebbe a feladatba. Nem a léc volt magasan, a világ kezdett alatta átmászkálni. Ez így egyszerűbb, olcsóbb, praktikusabb volt. Mára már látható, hogy ennek iszonyatos árai vannak, és az is ténykérdés azon kevesek számára, akik még foglalkoznak ezzel, hogy nem nagyon lehet felépülni ezekből a romokból.

A legtöbb nagymester, akivel még életében készítettek interjút, videóriportot vagy bármit, az hosszas nyaggatás hatására is csak ritkán mondta el a tényleges véleményét arról, hogy milyennek látja a jövőt. Néha-néha elejtettek egy apró utalást arra, hogy a létalapot jelentő társadalmi szerep megszűnt, és maguk is már csak azért alkotnak még, mert már inkább nem foglalkoznak a külső világgal. Van a torony, és abban a legnagyobb káosz közepén is harmóniára lehet lelni.

Amikor a kereskedők, a marketingesek, galériások sportot űznek abból, hogyan tudják jobban nyomorgatni „felfedezettjeiket”, hogy azok „termékenyebbekké” váljanak, vagy amikor 2-3 másodpercben fogyasztanak el képeket a nézők, vagy a világban, ahol a dolgok minőségét azok értéke helyett az értékességük határozza meg, ott már nem lehet mit mondani. A társadalmi szerep nem egy kötelező érvényű utasítás vagy valamilyen messianisztikus küldetés (ez mondjuk végkép nem mondható). Pusztán az egyik ok, mely létrehívja az alkotott dolgokat. De ilyen megbomlott viszonyok között, ilyen proxi valóságban minden kasztbéli feléleszti a saját proxi társadalmát, mert csak így tud helyesen dönteni. Csak így maradhat meg az a bizonyos lét-ok.

’Kápszi-kápszi-kápszi!’ Nem, nem az beszél belőlem! Csak lusta mindenki olvasni és értelmezni, mert éreccségi óta kizárólag feladatmegoldani használja ezt a képességét. Válaszokra visszakérdezni viszont már annyira nem fasza a játék.

off, off, off

Szóval, a fentiekből már jól sejthető, hogy nem tervezek több kiállítást. Hely sincsen rá, 1-2 lehetőség van eleve, ahova beférnek képek, van világítás és megoldottak a feltételek. De ez a pár lehetőség is folyamatosan bizonytalanodik el Magyarországon. Az ingatlanárak növekedése (építőipar túlpörgetése, a nemzetmentő CSOK, az airb’n’b és hasonlók) például azt eredményezte, hogy észszerűbb döntés lett eladni a galériák tereit, mintsem megpróbálni kitermelni velük hasznot. Ahol mégis van kiállítótér, ott vagy egy baráti csapat cimbijei állítgatnak ki (tök hasztalanul) vagy a Magyar Mű Akadémia nívós társasága foglalta le a következő 60 évre a tereket. Az egyéb felmerülő tereknél a rentabilitás jegyében munkacellákat bérelnek mikrocégek vagy kocsmák üzemelnek, és oda bevinni sérülékeny értéket túl nagy rizikó. És itt most ezt a gyakorlati részt nem is folytatnám, mert ezért egy 4. posztba nem szeretnék belekezdeni.

Egyik vevőm kiakadt, amikor megemlítettem neki, hogy nem lesz több kiállítás, és rögtön azt kérdezte, hogy akkor minek írtam ki a The Tricks of the Magician leírásához, hogy az az anyag egy 3 részes kiállítás első része. És ez jogos kérdés.

Azért írtam, mert tényleg egy nagyobb adag kép első 9 darabját alkották azok a képek, és a láthatatlanság helyzetétől függetlenül meg fogom csinálni azokat. De már külföldre, és maximum mobilok kijelzőin és monitorok 72dpi-s felbontásán lehet majd látni őket. Ha már a lényeg elvész, akkor ez sem számít, sajnos. Nekem a legfurcsábbak ezek a változtatások, hiszen ezek mindazzal szembemennek, amik felé eddig törekedtem. Én egy közvetlen, nyílt kommunikációra építettem az eddigi működésemet, mindig válaszoltam, ha kérdeztek, mindig próbáltam a lehetőségekhez és körülményekhez képes a legtöbbet kihozni, de ezt már tovább nem lehet fenntartani. Sokszor hagytak a kulimászban, mindig válságmegoldani kellett a minőség érdekében, és pusztán elvek kedvéért már ehhez a részéhez nincs kedvem. Alkalmazkodni kell, akármennyire radikális módon.

Pontosan ezért a blogot szintén lezárom. Talán majd egyszer újra írkálok rá, de az nem pár hónap múlva lesz. A piacváltással a Facebook csatorna szintén megváltozik, minden egyéb csatornát „kiszervezek” a marketing hóbortjának. Eleve a régebbi tervekből csak az A rajzolás művészete marad meg, a nemsokára átalakuló honlap pedig már ennek szellemében fog készülni.

A 4 millió karakter alatt sikerült tovább gondolnom a képletet, így össze fogom kaparászni a téveszméimet, a Realizmus.-t követő anyaggá, még 600.000 karakter erejéig, de ezt már csak magamnak kinyomtatva.

Úgyhogy az igazán kicsi maréknyi olvasótábornak ez úton köszönöm, ha eddig követték a blog folyását.

A poszt első része ITT, a második ITT található!

KÖZÉRDEKTELEN KÖZLEMÉNY!

https://www.youtube.com/watch?v=l52etHlrm7s

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

A Realizmus. - a valóság természete könyvbemutató beharangozója

„Majd kétszáz évvel ezelőtt egy ifjú természettudós, egy bizonyos Charles Darwin összerendezte meglátásait korábbi megfigyeléseiről, utazásairól és elkészítette első feldolgozását meglátásainak. 35 oldalba rendezte ezeket, de tudta, hogy felfedezései számos bonyodalmat okoznak majd, így a kivárás mellett döntött, és elkezdte felépíteni tételeihez a bizonyításokat. Ugyanebben az évben Louis Daguerre, az ember vágyódásának és szenvedélyének egyik szimbólumát helyezi találmánya célkeresztjébe, és elkészíti az első fényképét a Holdról. Röviddel utána a varázslat technikai hátterét a Francia Tudományos Akadémián keresztül az emberiségnek ajándékozza, és megszületik a fényképezés, a dagerrotípia technikája megindul hódító útjára.

Akkor, amikor a világon először használnak kőszenet vas olvasztásához, illetve az ’OK’ rövidítést első alkalommal említik írásban - egyszerűsítve vele az „oll correct” kifejezést -, egy fiatal elhatározza, hogy önálló úton, saját meglátásait követve nekikezd, hogy kialakítsa művészetét. Egy új művészetet, mely adaptálja a kor minden frissességét és a társadalmi változások előremutató hatásaihoz méltó lehet. A Louvre falain látható festmények másolásával nekilát, hogy eltanulja a művészet szakmai tudását, és megtörve az addigi dogmákat és merev szabályokat, létrehozza a modern művészetet. A fiatalt Gustav Courbet-nak hívják, és úttörője lesz az új szemléletnek, melyet a kor mozgalma és a szemlélet lényege szerint minden követője csak úgy nevez, hogy realizmus.

a valóság születése

Akit a realista stílus választ, aki rátalál erre, a gondolkodásának megfelelő formanyelvre, annak minden művészeti-szakmai mozzanat egy határozott és magától értetődő logikát követ. Nem arról van szó, hogy bármit egyszerűen képes megvalósítani, hanem arról, hogy számára lehetségessé válik a szisztematikus készségfejlesztés, a valóságról alkotott megfigyelései és meglátásai egy rendszerbe képesek illeszkedni.

Számomra ez csak utólag vált érthetővé, mikor már több éve rajzoltam és kutattam a művészetünk történetét [a realizmusét]. Hiszen a képek készítése egy kétségekkel körülbástyázott, eléggé elzárt folyamat, és űzésekor sok, addig mágiának tűnő mozzanatról derül ki trükkszerűsége. Amikor először felkértek, hogy előadás formában meséljek valóságunkról, akkor egy 3 éves kalandba vágtam bele, aminek eredménye lett a Realizmus. - a valóság természete című könyv.

Egy könyv, illetve egy történet, melyet még nem meséltek ilyen hosszan és átfogó módon, kitérve az ember tudatának, körülményeinek, gondolkodásának változásaira és felfedve, hogy miért született meg a valóság filozófiája.„

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

The Tricks of the Magician beharangozója

„Az én meglátásom szerint kétféle trükk létezik.

Az első az egyszerűbb. Egy tárgy, alany vagy szituáció körül valami varázslat jön létre, és bár nem tudjuk, hogy hogyan történik, mégis lenyűgöz minket. És azt is fontos tudni, hogy az a tárgy vagy helyzet eleve számunkra nehezen vagy egyáltalán nem megismerhető. Mindennapossága olyan tényeken, megállapításokon alapul, melyeket egyénenként nem értünk, de elfogadunk. Álljon mögötte hit, tudomány, technológia, megszokás vagy akár hagyomány, elvarázsoló erejét mindig a több ember által elfogadott ismeretek adják. Akár a technika csodáiról beszélünk vagy a hit erejéről, általában mindig ezt az egyszerűbb, könnyebb trükköt élvezzük.

A másik fajta trükk sokkal összetettebb.

Utóbbi szintén egy mindennapos tárgyból, jelenségből, szituációból indul ki. De ennek témája sokkalta egyszerűbb. Mondhatni banális. Mindenki által ismert, érthető dolog, amellyel rendszeresen találkozunk és úgy hisszük, hogy teljes mértékig tisztában vagyunk minden jellemzőjével, tulajdonságával. Azaz tudunk arról mindent. Értjük azt. Sőt, megértéséhez nem kell kiterjedt ismeretanyag, általunk meghatározott lénye, valója az egyszerűségében rejlik. Egyszerűsége pedig közvetlenségében, hétköznapiságában.

De aztán egy ilyen dologgal történik valami szokatlan, valami rendkívüli, aminek hatására bizonytalanság keletkezik bennünk. Agyunk vélekedései, megállapításai, az ismeretei által biztosnak vélt stabilitása meginog. A biztos dolog bizonytalanná válik, az ismertnek hitt valami eltűnik, átalakul, megváltozik. Ha csak ennyi lenne a mutatvány, nem tartanánk érdekesnek, ezért minden trükk rendelkezik egy csavarral is. Hiszen valamit megváltoztatni nem lenne nagy különlegesség.

Az illúzió ott kezdődik, amikor a dolog visszatér eredetinek hitt állapotába, és a varázslat befejezetté válik. Nekünk pedig megmarad az az érzés, hogy valami különlegest tapasztaltunk, és már egyáltalán nem azt a tárgyat látjuk többé, mint amit előtte.

A két mód között a legjelentősebb különbség, hogy előbbit főleg a tudatunkkal, az eszünkkel érzékeljük. Közmegegyezéses ismeretekre alapul, amit elfogadottnak vélünk, míg utóbbi mindig az érzékszerveinkkel játszik.

A The Tricks of the Magician képei egy közel 50 rajzból álló sorozat első részét alkotják.

Nézőit egy műhelybe kalauzolják el, ahol az illuzionista alakítja mutatványai részleteit, felépíti trükkjeit. Eszközeit, kellékekeit, megoldásait, amelyekkel majd arra tesz kísérletet, hogy lenyűgözze közönségét. Magányos munkájában a legegyszerűbb dolgokat keresi, hogy azok megértésével alakíthassa a valóságot és létrehozhassa a vágyott varázslatot. Ez a megértés ugyanis kulcsa a mutatványnak, mert minden jó trükk a valóságból ered. A mindenki által ismerős dolgok változnak át illúzióvá, a varázslat esetében éppen úgy, mint a művészetben.

A sorozat következő két csoportja, az A Magician Among the Spirits és a Life is a Piece of Sheet már készülő félben van, de bemutatójuk részletei jelenleg nagyon bizonytalanok.

A művészet aktuális megítélése és a körülmények sajátossága ugyanis azt mutatja, hogy meghaladottá váltak a hétköznapi csodák.

***

Persze, azért maradnak még jó eltűnős trükkök, de ezek már más lapra tartoznak:

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Szemfényvesztés

Majdnem elfelejtettem bemutatni azt a képet, melyről már a Facebookon lehetett látni 1-2 „munka közbenit”. Persze, a majdnem elfelejtés a shów-flós átvezetése annak, hogy minden ütemezve van, előre időzítve, méretre szabva, hiszen különben már nem is érezhetné úgy az ember, hogy csinál valamit… a rajzolás, tervezés, szervezés, intézés, kivitelezés, tűzoltás és a felkészülés az ’élet utáni halál utáni életre’ mellett. Mondhatnám, hogy nem jó ilyenkor, hogy az igazi és boldog valóság szférája (Facebook) viccből 2 eseményazonosítót is csinált, amelyeknél nem derült ki, hogy az egyik sehova sem mutat, csak miután már a sajtóanyagok kimentek… de inkább nem mondom!

Mert megy a rajzolás és készülnek a képek, és öröm van, és minden milyen izgalmas, ugye? (Nekem annyira nem… :( )

Szóval, kérdezték páran, hogy mégis milyen trükkökről lesz szó a kiállításon, illetve azt is hozzátették, hogy mesélhetnék bővebben a képekről, hiszen azok sokkal többrétűbb dolgok, mint a twinpíkszes forma gagyisztikus kiállítása a Műcsarnokban. Példának okáért. Mire én utóbbira azt válaszoltam, hogy majd a tárlatvezetésen fogok szónokolni, de azt azért nem szeretném, hogy komplett narrációk kerüljenek a képek elé. Manapság - szerintem - az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy vagy igény érződik, hogy jöjjön egy csillámbohóc (kurátor, szakértő, „ebbőlszakdogáztam”) elmagyarázni, hogy miért az a jó, amit ő belelát egy képbe, vagy az, hogy a nézők tanácstalanul állnak, bizonytalankodnak, nem akarnak hülyének tűnni, hiszen nem tudják, hogy egy képben mit kell nézni.

És előszöris, a képEN lehet valamit nézni, benne maximum krétaport, lúgot, rostanyagokat és túlértékelt üzleti titkokat, meg eco-friendly borneói eukaliptuszcellulózt. Másodsorban pedig mit kell nézni, mit kell nézni?! Hát a képet! A készítő is ugyan azt látja (részletesebben), mint a néző. Egyedül a vakok, kalmárok és a marketingesek érzékelik máshogy a vizuális alkotásokat.

Mivel már sejthető, hogy a 28 nappal későbből ismert dühkór kiújult rajtam, most veszek egy nagy levegőt, és akkor írok kicsit arról is, hogy mit lehet nézni egy képEN. Mondjuk ezen itt:

A kortárskedvelő laikus azt mondaná, hogy ebben a képBEN semmi nincs, csak villanykörték. Taps, meghajlás, egy újabb fölösleges vélemény is elhangzott. Érthető a meglátása, hiszen ő még mindig benne keresi a felszínén láthatót. Ha közelebbről is megnézi valaki a képet - vagy legalább egy kicsit hosszan -, akkor már észrevehető, hogy egy részletesebb látvány van összeépítve, tele anyagszerű hatásokkal. Látszik a ragasztószalag, mely összekötözi a villanykörtéket, az X, amely a beállítás közepén van, a két panel, amik az alját és a hátterét adják az égőknek. Ilyenkor megy a kombinálás, hogy ez egy családot képvisel, 2 balra, 2 fölfelé, 1 jobbra mutat, tehát inkább ez morzekód, vagy nem is! Ezek még a régi villanykörték, tehát valamilyen újrahasznosítós-rosszak a led körték dolog lesz a „mondanivaló”. Nem segít, hogy múltkor is sírtam a blogon a led körtékről, de most mindegy.

Ez a fajta belelátás a mohában-a-Mária tipikus példája. Ilyenkor nem a képen lévő látvány villanyozódik fel a néző agyában (jajj, de szellemes szójáték volt!), hanem a néző asszociációi keresnek kapaszkodókat a képen. Mintha a ragasztott X kapcsán beugrana, hogy Mulder ügynök is ilyen X-et ragasztott anno az ablakára, hogy az ufókák ne a szomszédba csöngessenek be.

Tehát láthatóak ezek mind a képen, sőt láthatóak maguk a villanykörték is. Ugye?

Te is látod mind az ötöt, nem? Tuti? :)

Főleg, ha élőben (vagy 30 megapixelben - Gábor, innen is üdvözöllek! ;) ) vizslatja a néző. Akkor aztán előjönnek azok a rajzi-szakmai megoldások, melyek a hangulatért felelősek. Hosszú átmenetek sötét tónusból világosba, foltalakok, melyek határait nem nagyon lehet meghatározni. Kontrasztok az üres háttér és a zsúfolt előtér között. Összetett tónusrendszer fedi el az egész képet, és így fokozatosan hangosodik a kérdés, hogy hogyan is lett ez megrajzolva. [Amúgy magam nem szeretem ezt a kérdést, mert úgy hat, mintha a jobb rajzolás nem lenne elvárható színvonal… miközben pont azt kéne kiemelni, hogy a többi rajz miért olyan tré.]

A trükkök például erről szólnak. Hogy akármennyire is hihető egy látvány, az nem biztos, hogy valódi, és fordítva is igaz, lehet, hogy az illúzió a valódi és a valóság hamis. Már megint ezt a kápós szöveget nyomom, de csak azért, mert erről van szó a realista művészetben. Nagyon sok különböző rajz esetében jártam végig azokat a beszélgetéseket, hogy mégis miért és hogyan vannak a képek kitalálva, és mindig valami eeeeeszméletlen nagy mondandót kerestek benne a nézők. Hiába, ehhez vagyunk hozzászokva, hogy minden varázslatos, különleges, minden pénzt megérős (bár nem is tudom, ha valami kórság ellenszerére bukkannék, akkor biztosan nem kódolnám bele egy rajzba). Hiszen a vizuális művészetek első sorban vizuális eszközökkel operálnak, nem? De!

Egyszerű látvány, 6 villanykörte, de mégis kicsit sokkal mélyebb. Az agy becsapása és apró utalások arra, hogy milyen egyszerűen el tudja nyomni az érzékelhető apróságokat, ha nem akar vesződni a megértéssel.

Amúgy készült egy kis videó a kiállítás reklámozásához:

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

The Tricks of the Magician

Ugye nagyon figyelnek?!

Szerettem volna az új képeket felfűzni egyfajta tematika köré, bár ennek a jelentésadásnak én sohasem tulajdonítok túl nagy jelentőséget. Inkább valami olyan keretre gondoltam, ami indokot ad a képek témáinak, illetve hangulatában passzol azok látványvilágához. Aztán ahogy készültek a rajzok, rá kellett jönnöm, hogy nem lőném el a frissen kiagyalt koncepciót csupán egy kiállításra, illetve egy kicsit több potenciált érzek benne, így kitágítottam a dolgot.

Módosítottam minden eddigi terven és a ’Magician’ kiállításból helyből két és fél anyagot építettem fel, melynek az első része március 22-én válik láthatóvá a Tricks of the Magician kiállításon.

Merthogy március 22-én, 18:00-kor nyílik a The Tricks of the Magician, a Patyolat/PRÓBAüzemben!

varázsoljunk cseppet

Ez a kiállítás, bár önmagában nem lesz kicsi, de egy amolyan nagytárlat előkészületeként lehet majd értelmezni. A kikerülő képek egy hozzávetőleg 40 darabos sorozat első részét alkotják, a készülődést egy előadás, vagy show előtt. Láthatóak lesznek a trükkök, melyekkel rajzokon lehet találkozni, és melyek összetettségük ellenére is csak bemelegítései a sorozatnak. Szemfényvesztések és illúziók, amikről elsőre azt hiheti bárki, hogy látja a lényegüket, ám mégis rá kell majd jönnie, hogy amennyire felismerhető egy-egy kép, legalább annyira megközelíthetetlen.

Hiszen miről is szól a varázslat? Egy hétköznapi pillanatról, mozzanatról, pár tárgyról, melyekkel valami olyan történik, amit elsőre csak nehezen vagyunk képesek felfogni. Tudjuk, hogy valami trükk van a látottak mögött, de ha jó a varázslat, akkor inkább hiszünk a misztikumban. Így átlépve a realitásból egy illúzióba.

A legtöbb kép amúgy a Realizmus. - a valóság természete című könyv illusztrálásaként vagy kiegészítőjének készül(t). Az eredeti koncepcióm is az volt, hogy a könyvbemutató a kiállítással párhuzamosan legyen megtartva, és bár csúszott menetrend, ebben nem történt változás. Így a tárlatvezetések és beszélgetések mellett egy sajtótájékoztató is megrendezésre fog kerülni, valamint egy kifejezett beszélgetést is szeretnék tartani a könyvről.

a hattyú, mely mindig jelen volt

Talán több olvasónak is feltűnt, hogy van egy Csernus festmény, melyet nagyon sokszor szerepeltettem rajzaimon, és most, a véletlen műveként megint előkerül a hattyú történetemben. Ám ezúttal a kiállítótér régi-új logójaként. 

A 1082 Budapest, Baross utca 85. alatti kulturális központ, a Patyolat/PRÓBAüzem lesz a házigazdája az eseménynek. Egy különleges hely, mely több kulturális rendezvénynek ad folyamatosan teret, színháztól filmvetítésekig, galériaként, vagy sajtótájékoztatóknak, társas rendezvényeknek, képzési programoknak. És meg kell, hogy valljam, régóta nem láttam ennyire komplex és színvonalas kulturális teret. Az alapító mindenre gondol és a szívén viseli a Patyolatot. Hosszas munkával és kimagasló szinten rakta össze a teret, úgyhogy én is csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy látogassa, mert gazdag programjai tényleg felüdülést jelentenek manapság. (ide kattintva lehet a Facebook oldalukra rápillantani!)

„Egy régi trükk jól előadva jobb, mint egy új, ami hatás nélkül marad.”

Amúgy a sok-sok eddigi munkálkodásom összegzéseként valami olyasmire jutottam, hogy éppen ideje van az utolsó kötöttségektől, formalitásoktól is megszabadulnom. Persze, nem kell túlértelmezni ezt, inkább csak arról van szó, hogy a rendszeres problémákból és lehetetlen helyzetekből elegem lett. Az eddigi „ez lesz az utolsó, és ha ez sem…” alapesetéből inkább váltok arra, hogy „akkor ezzel kezdjük el…”.

A minap ugyanis papírceruzáért caplattam.

Ez a kis nudli eszköz egy kész kis szimbólummá vált számomra. A jele annak, hogy a legegyszerűbb dolgokat sem lehet biztosra venni, és valahogyan, alternatív módon kell felszámolni a problémákat.

Feltekercselt, rosszminőségű papírból készült rajzeszközről beszélek, mely végeit gyártáskor kihegyezik. Ennyi. Nem nagy rendkívüliség, nem achát végű simítóvas a bankjegynyomdák metszőitől, nem roulette vagy mattoir a 18. századi pasztelmetszetek készítéséhez. Egyszerű, feltekert papír, faragva. Amikor bementem egy ellátóba, és megkérdeztem, hogy kapható-e náluk az említett eszköz, egyszerűen kiborult és nekikezdett hisztizni az eladónő. Nincs ilyenjük már 3/4 éve. Karácsonyra sem hoztak, pedig mind a 3 gyártótól kértek (a negyediket nem forgalmazzák, azt a kizárólagos terjesztő hálózat nem tudja beszerezni), de semmi. Idén meg még egyáltalán nem küldtek árut sem, mert állnak a gépek. Már mindent kipróbáltak, fű alatt és direktben is kikerülték a magyar forgalmazót, de semmi. Külföldön is a készleteket ürítik, és amíg egy kevés is van raktáron, addig nincs gyártás.

Ez mind egy szikrányit sem érdekelt persze, én a dühkór kitörése alatt csak két dolgon agyaltam.

Előszöris, hogy mégis miért minden ekkora megoldhatatlan kihívás? Hogy egy eszköz, egy bágátell cucc megvásárlása is lehetetlen. Miért kell külföldről vagy a net piactereiről egyesével beszerezni ezeket? Az eszközöket, melyek nélkül is lehet ugyan rajzolni, csak sokkal több időben és nyűgösebb munkafolyamattal, melyek utána korbácsütésként rám csapódnak vissza. Utána hallgathatom, hogy a „nincs ez meg az” történéseknek hála én vagyok a balf*sz. Az elmúlt években minden létező dologgal lejátszottam már ezt, és a tradicionális, normális út vagy pályaépítés túlnyomó részt ezek miatt a lehetetlenkedések miatt akadt le újra meg újra.

És másodiknak meg bevillant, hogy erre - az örök hisztikre - nekem semennyire sincs szükségem. Ha már nem tudok ezeken a szitukon változtatni, akkor okés, legyen, teljesen más módon oldom meg a helyzetet. Készítek egy spéci tisztítóeszközt, amivel a régi papírceruzáimat fel tudom újítani, és innentől kezdve nem foglalkozom sem a probléma forrásával, sem a hatásaival. Illetve, az „ez lesz az utolsó, és ha ez sem…” hozzáállás helyett inkább módosítok. Akkor nem kell a megszokott, „kifizetődő”, „így működik” út, hanem dobom a kukába azt, és átállok egy másikra. Hogy „akkor elkezdhessem”.

Ha valaki drámázik a problémák miatt, akkor szépen széttárom a kezeimet és annyit mondok, hogy: nem érdekel az egész! Nekem a rajzolás minden részlete és készítése a feladatom. És sokáig azt hittem, ha minden egyebet is átveszek, akkor azzal előrébb lehet jutni. De egy pont fölött már képtelenség minőségromlás nélkül előrefelé meneteli. Azokkal szeretnék foglalkozni, és nem minden egyéb dologgal, amik ezt próbálják ellehetetleníteni. Új rajzok, új látványvilág, és minden más, eddigi nyűg nélkül.

Ígyhát a Tricks of the Magician már több eljövendő változás előszelét fogja hozni.

Ez pedig a kiállítás Facebook eseménye (kattints!)

Nagyon hálás vagyok, ha bárki megosztja, kedveli, meghívja rá ismerőseit (persze, a vadidegeneket is lehet, csak az izgibb kicsit). Ez nagyon sokat segít nekem a kiállítás hírének terjesztésében!

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ez egy ilyen izés poszt

Még 2018 végén szerettem volna egyfajta összegzőt írni, de végül úgy alakult, hogy nem volt hozzá energiám, és több dolog is megállt a levegőben. Azóta a helyzet természetesen nem változott sokat, szóval már most előrebocsájtom, hogy ezért ez a poszt is egy kicsit fura lesz. De hát melyik nem az?!

van egy valóság

Nem tudom, hogy említettem-e már, hogy elég gyakran foglalkozom ezzel a ’filozófia’ izével. Azzal az elméleti dologgal, ami úgy van, feltételezhetőleg létezik, hiszen olyan dolgokról szól, melyek feltételezhetően léteznek, de minimum bizonyos emberek gondolkodnak róla. Ilyen például a művészet is. Most, hogy már lassan kifut a 13. kurzus, és már 302 részvevőnek meséltem ezekről a filozófiai izékről, illetve most, hogy a Realizmus.-t is megírtam, eléggé feltuningoltam a koncepcióim. A művészetit. Régen csak sokat olvastam és informálódtam a témában és elsődlegesen a művészettörténeti oldaláról, aztán folyamatosan rákaptam arra, hogy kiterjesszem az elképzeléseimet és keresztkérdésekkel próbázzam a meglátásokat. Az említett kurzusok is kitűnő tesztelőalkalmaknak bizonyultak. Elkezdtem mesélni 1-1,5 órában, és valahányszor valamilyen kérdés merült fel, azt beépítettem az anyagba. Így szépen kialakult a 2,5-3 órás előadáshossz, és a végén már úgy éreztem, hogyha egy külső szemlélő rápillantana az előadásokra, akkor az valami ilyesmit láthatna:

De gondolom nem teljesen ez volt az összkép. :) Hiszen pont az általam elmondott dolgok miatt az egész ’koncepcióm’ egyfajta önbeteljesítő jóslatként működik. Erre tökéletes példa az egyik előadás utolsó témája, a „Miért nem lesz művészet 19 év múlva.”. Hosszan ecsetelem a problémákat, az ellentmondásokat, és amit 6 korábbi alkalommal felépítek, azt egyfajta katartikus megsemmisülésbe vezetem bele. Külön örömteli, hogy mindezt úgy, hogy utoljára pont a csúcsművészet alkotásait vetítgetem.

Vagy a rajz előadásokat is átalakítottam, mivel lassan bele szeretnék kezdeni az A rajzolás művészete című könyvembe - hiszen idénre még nem terveztem elő kellő mértékű veszteséget -, és ennek apropóján az előadással kísérleteztem kicsit. A vegyes társaság egy része azért jött, mert szeretne megtanulni rajzolni, a másik azért, mert kíváncsi, hogy mit mondhat egy rajzoló a rajzról, a harmadik meg egyszerűen volt a másik kettőn és kíváncsi lett erre is. Na, egyik kedves veteránomtól meg is kérdeztem, hogy hogy tetszik neki az előadás, mire egyből rávágta az alábbiakat:

 „Tetszik! Érdekes! És én biztos, hogy nem fogok rajzolni, mert ez k*rva nehéz! Annyi mindenre figyelni?!”

Mondjuk nem is tettem egyszerűvé a témát, sőt, többször kifejezetten azt magyaráztam, hogy egyszerű út nincs. Bár rajzolni egyszerű, de ettől még nem lesz könnyű. Azért tűnik ez sokak számára ellentmondásnak, mert összekeverik a rajzolás folyamatát és a kép készítését. Az előbbi „csak” eszközhasználat, míg utóbbi sokkal másabb dolog.

Ez a felvezetés, előadás, meglepődés tematika amúgyis gyakran előkerül nálam. A Realizmus. - a valóság természete is így épül fel. Többen úgy gondolták, hogy a művészetről szól a könyv, vagy legalább műalkotásokról. És tényleg ez a fő vonulat benne, csak egy kicsit máshogyan van tálalva, mivel törekedtem rá, hogy globálisan mutassam be, hogy mindez nem csak pár Drebil hadnagy festékpazarlásáról szól. Mélyebb, szervesebben a társadalmakban és az emberben élő dolog. Amolyan fentebb is említett izés valami. Filozófia. Az első nyomásból 35% el is ment, és - ahogy hallom - már akadtak 4-5-en, akik el is olvasták. Jó-jó, legyek korrekt, a borítóig sokan eljutottak!

De ezen (már) nem is rugózom, mert tényleg olyanra sikerült, hogy vagy tudja olvasni az ember, vagy nincs olyan pillanata, amikor nyugodtan neki tudna fogni. Csak meglepett, hogy ennyire nincs az embereknek nyugis pillanata.

Házi átalakítgatásokkal is eljutottam oda, hogy van egy trendi nyomdaműhely, van egy dolgozó-raktárszoba, meg van az élettér, és most viszonylag minden rendezett, kitalált. Az orchideáim és a kancsókám költöznek az új floráriumukba, nem kell a földön paszpartuznom, mert van megfelelő asztal hozzá. Még a nagyméretű képek kereterzéséhez is beérkezett a marófej, mely úgy duruzsol, amikor felpörög, mintha egy anyahajó beröffentené az egyik atomblokkját. Rengeteg új eszközzel, géppel, apró kiegészítővel bővült a műhely, így előrébb tudok lépni a kellékek, rajzhoz kellő eszközök, keretezés frontján is. Végre!

van egy gyakorlat

És a helyzet az, hogy közben a one-man-show változatlanul halad tovább. Eleinte főleg arra láttam az irányt, hogy fejlesszek egy megfelelő minőséget, és ezt folyamatosan tudjam hozni. De szépen lassan eljutott minden oda, hogy már számos egyebet is kell csinálni, és a legnagyobb kihívás jelenleg ez. Jéghegy a Titanic előtt, de úgy, hogy esetemben a kapitány tudja, hogy nekimehet a hajó, és akkor biztos, hogy báj-báj Szása lesz, csak közben már azt is kell mérlegelnie, hogyha nem megy neki, akkor fognak-e egyáltalán emlékezni rájuk (segítek: nem! Ahogy az Olympic és a Britannica is a ködbe veszett a jeges víz helyett.).

A három legfontosabb dolog egy rajzoló vagy festő pályáján - szerintem - a minőség, a megismertetés és az árszabás. A három szempont szoros kapcsolatban áll egymással… egy olyan világban, ahol a minőség jelent bármitis, a megismertetés nem pénz kérdése és nem Dávid és Góliát szerű kihívás, míg az árszabás függ még a piactól és minden aspektusától. Egyszerűen mondva, én csinálok valamit, kiállítom, szólok róla, majd megnézik, és akinek tetszik, az megveszi a képet. Jobb esetben többeknek is tetszik és megemelik az árat.

Kb 2008 körül ez volt a helyzet, és akkor is készítettem ezt-azt, pályáztam sok fronton, teszteltem technikákat, kerestem kiállítási lehetőségeket. Aztán elsuhant 10 év, és a megváltozott körülményekhez igyekeztem folyamatosan alkalmazkodni. Bár már nem pályázom, mert teljesen értelmetlen, sok idő megy vele és csak keserű szájízt eredményez, de szintén keresek kiállítóhelyeket, ahova be tudok jutni, nem kerül lehetetlen összegekbe a szervezés, és nem egy bontásra érett szakközép pozdorjaparavánjaira kell ráaggatnom a képeimet. A megismertetés menete a körímélről váltott a FB rendszeres kínzására, fizetett hirdetésekre, videós tartalmak készítésére, másodpercenként fotózott anyagok előállítására, papír alapú marketing nyomtatására, honlap üzemeltetésére egy folyamatosan átalakított neten, és ilyesmik. Mintha egy kartondobozban üvöltöznék, hogy valaki nyissa már ki lécci-lécci. Minél jobban, annál több ember nem nyitja ki, node meghallják, nemde?! Erről van szó!

A szűken vett kiállítás áll a keretezésből (és ez egy hosszú-hosszú téma lehetne már magában is), szállításból, „biztosításból”, megnyitó rendezvény részeiből (vendéglátás, megnyitó enbör, tárlatvezetések, bármi történhet életérzés). És az árszabásba ezeknek mind bele kellene épülniük, ha a piac említett aspektusaira most külön még nem is térek ki. Utóbbit annyiban lezárnám, hogy olyan értékmegítélés van jelenleg, aminél előbb vesz valaki a panelek között egy Batman-es minidrónt vagy egy kanapégarnitúra felét, mint ugyanennyiért 3 képet.

Hogy érthetőbbé tegyem a dilemmát, kicsit számszerűsíteném. Jajj-jajj, „magyar enbör pénzről nem beszél!”, de látjuk is, hogy ez milyen hülyeségeihez vezet. Tehát!

Tekintettel arra, hogy 11-13 kép kiállításának költségei a 10 év alatt a sztenderd 300.000.-ről úgy 1.200.000.-re növekedtek, ez azt jelenti, hogy egy képen anno 23.000.- költség volt, míg ma 92.000.-. Ha mindegyik elmegy. Mintha minden második kép csak azért készülne, hogy legyen kiállítás. És ez NAGYON-NAGY-PARA! Ha súlyozom azzal, hogy ez időben sem egy hónap alatt megy le, hanem minimum 4 kell hozzá, ami saját költségfaktorral rendelkezik, akkor az ominózus szám megint módosul. Mondhatni, egy kép bekerülési költsége 125.000.- fölé kerül. Na, nembaj! Adózás vagy jutalékot most direkt nem számolok hozzá, ezek eléggé pontatlanná teszik a számolást. De nagyjából egy 30%-ot mééég rá lehet tenni egy képre. 125.000.- költség és az eladási 30%-a a jutalék. Ha egy 375.000.-es képről beszélünk, akkor 1/3-1/3 arányú az egész kiadások - kereskedő és állam - én viszonyban. (Ilyenkor szoktam megkapni, hogy hát mindenhol ez van, de én nem tudom, hogy hol van még 60%-os különbözet és hol kapnak fizetést 4 havonta.)

A sok-sok-sok fejlesztés ezt a számot javította, hogy valahogy kivitelezhető legyen a működés. Én nem hiszek abban, hogy szituációk, dolgok egyszerűen nem tudnak működni. Mindig van egy megoldás, de sokszor ráadásul több is.

***

Visszajutottam korábbi galériás egyeztetésemre. Egykoron, 3 éve mindent leegyeztettünk, arra vártam, hogy a nyaralásból (decemberben) hazatérve átküldjön a partner egy szerződést, és lebeszéljük az ottani bemutatkozó kiállítás részleteit. Aztán 2 hónappal a megnyitó előtt kiderült, hogy abban az időben, amikor én 50 képet raknék ki, aminek a részleteit terveztem már egy negyed éve, na ott pont falunap lesz… majd megérkezett a szerződés is, ami gyakorlatilag 30-70%-os arány kötött volna meg. Én kaptam volna 30%-ot. Mondtam, hogy ezt így nem lehet vállalni.

Még egy félév eltelt, javítottam sok területen, hogy jobb arányok, gyorsabb képkészítés, felépítettebb marketing legyen, azaz eredményes együttműködés, de akkor meg már a galériás dobta be a törülközőt azzal a szöveggel, hogy 1,5 évre előre ő le van kötve (nem volt). Jött a nagy agyalás, hogy akkor merre? Hogyan? Tovább?

És ebből egy állandóan visszatérő problémakupac lett. Most is lement egy ilyen kör, amivel azért kalkuláltam, de végül nem lett eredménye a próbálkozásnak. 3/4 év elment, és nem nagyon tudom, hogy mit kellene hogyan máshogy csinálni (a kellett volna kérdésnek nincs értelme). Illetve nem nagyon lehet máshogyan. Vannak mindenféle adott körülmények, amikhez csak alkalmazkodni lehet, előre felkészülni rájuk nem. Én meg - a 229 egyéb teendőm mellett - eleve nem tudok még ezekkel is foglalkozni, csak maximum kezelni őket.

Egy teljesen tökéletes illusztrációt kerestem ehhez a körülmények tengerében show-záshoz, és úgy bukkantam rá erre:

Elsőre mindenkinek úgy tűnhet, hogy decsudi, amit leművel a lila figura (majd, zöld, kék, piros, stb, ahogy az LSD effekt bekúszik), és „jajj, de nagyon csapatja”. Milyen jó, hogy van ilyen, nem?! És tényleg, tök jó, hogy vannak ilyenek, meg lehet mit nézni a telón, amikor hazafelé tartunk a melóból. És bizonyára az ilyenek is maguktól üzemelnek, mindenféle külső ráhatástól mentesen és függetlenül ropják a tutit. Varázsolnak különlegeset. Persze, a lényeget meglátni már nem annyira kézenfekvő dolog. Hogy a táncosbohócunk egymaga utazik le a helyszínekre, ahova hívják - rosszabb esetben, ahova be tud férni -, ráadásul gyalog. Csomagol magának a fellépésekre kis uzsit, sminkcuccokat, sátrat, folyamatosan javítja és csinosítja a táncos rucit, hogy azzal ne legyen gond, és még az egész életét is ahhoz szabja, hogy mikor dobja fel neki valaki, hogy „nem táncolnál egyet nekünk?”.

A maszkból ő nem lát ki sokat, de nem is a közönség megfigyelésével foglalkozik szerintem, hanem koncentrál arra, hogyha csinálni kell a tudományt, akkor az kifogástalan legyen. Hogy például egy kavics, amire ráléphet (és esetében ez másodpercenként mondjuk 29 rálépés is lehet), az ne mozdítsa ki a ritmusából. Végülis, neki ennyi lenne összesen a feladata, varázsolni a tudományával.

és van a helyzet

A helyzet meg közben az, hogy az esetek jelentős részében, a táncos bohóc csinál kb mindent. Szerintem úgy érezheti, hogy ő egyfajta otthagyott emléke egy kornak, amikor még létezését és feladatát szükségesnek tartották, de legalábbis értékelték. Nagyon szimpatizálok ezzel a zaouli táncossal, mert míg mindenki 30 másodpercre, de rápillant a róla készült videóra, és megmosolyogja, addig apróságokra már nem fordít időt.

Nem látni, hogy mennyire minimál körülmények között csinál valami különlegest, hogy a háttérben a szél kavarja a szemetet, hogy a nézők egy jórésze csendben, messziről szemléli csak. Nem tapsolják meg vagy nem segítik saját szórakozásuk működését, mert a táncos „magáért csinálja”. Sőt, vannak, akik hávájozni ülnek csak le a mobilfrigó tövébe, nekik csak alapzaj és keret nélküli TV a táncos művészete. Közben egy olyan világban történik mindez, amiben a semmibe csomagolt semmit is szétszponzorálják, ezzel értéket adva a semminek. A bohóc esetében pedig maximum arra terjed ki a támogatás, hogy beengedik egy kavicsos pusztára… ahol nézők jelenléte nélkül, üres székeknek ropja. És akik még jönnének megcsodálni, azokat is elzavarja a biztiőr, miközben pont mögötte éppen bontják a díszletet. Míg Jancsibohóc kiszárad a tűző napon a jelmezben, addig közönsége kellemes árnyékből, hűtött italokat fogyasztva szemléli. Nehéz megérteni, hogy Jancsi mégis miért csinálja ezt az egészet akkor, de valószínűleg azért, mert ő egyedül az, aki tisztában van a tudományával.

Ez van, miért menne másként a világ, mint a fától az erdőt?!

(éz egy szomor!)

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Ráció és emóció

Nemrég szóltak, hogy ennyire rajzolok, hogy nem frissült már mióta a blog? És hát igen, rajzolok is, meg 3-4 külön feladaton ügyködöm, de akkor a hangulatok enyhe csitítása végett, íme az egyik új rajz:

Változatlanul szörnyű a felbontás, rossz a bevilágítás és minden egyéb. Agyalok a befotózási probléma megoldásán, remélem ezt is záros határidőn belül fel tudom számolni!

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Csernus

A minap elrándultunk a Csernus kiállításra. Éshát eléggé vegyes érzelmekkel jöttünk ki.

Maga a kiállítás elég nagy, sok olyan kép van kiállítva, amit ritkán lehet látni, sőt, még mennyiségre is okés az egész.

viszont!

Bár nem olvastam el a mű-történészi kiírásokat, mert 10-ből 9x hülyeség, az az 1 meg sok újat nem adna nekem (gyűjtök minden információt, és követem az összes hírt Csernusról már úgy 10 éve). Mondhatni úgy néztem végig, ahogy bárki tenné, hiszen a galéria nem könyvtár, nem olvasni mennek oda az emberek.

Első és legszembetűnőbb probléma - leszámítva a hiányos útirány jelöléseket -, hogy a kurátor valahogy elfelejtette tematikus sorrendbe helyezni a képeket (vagy nem ismeri Csernus életét). A múltból jövünk, aztán ugrunk egyet, majd egy technikai csoportosítás következik, majd megint ugrunk egy nagyot az időben, utána kicsit vissza, és a végéhez érünk. Gondolkoztam a dolgon, hogy mégis miért sikerült így összerakni a kiállítást, de nem jutok másra, minthogy a kurátor futott vakvágányon. Vagy megkapta feladatnak a rendezést, miközben ő maga annyira nem rajong Csernusért. Így érthető lenne a kavarodás.

Csernusról előadásokon is mesélek, és ott mindig elmondom, hogy az életútjának ismerete nagyon fontos, hogy meg lehessen érteni a képeit. Mikor evett hangyát, mikor rettegett éppen és mitől, mikor fordított hátat saját kora magyar topművészetének. Ezek az ő esetében lényegesek, különben könnyen félre lehet magyarázni a képeit. Mint ennél a kiállításnál. Szemlélődőpartneremnél is teljesen jól lejött ez a szitu. A tárlat végére már hangot is adott annak, hogy nem érti miért készített olyan képeket Csernus, mint amilyeneket a halála előtt. Bár jártas a művészetekben, és - számomra érthetetlen módon - a színeket is szereti („Zolikám”! Szeretsz?), az öreg késői festményei kicsit kiakasztották. Ezért is lett volna jobb, ha a., minimum egy szakmabeli is beleszólhatott volna a sorrendbe, b., nem egy kortárs világtalant, egy kurátort kérnek fel a koncepciózásra. Én mondtam - ahogy mindig szoktam -, hogy az utolsó képeket le kell választani a Csernus életműről. Azokat egy pánikban lévő, magányos, elfeledett öregember munkáiként kell kezelni. Nem az egykori hiperrealista, majd realista (vagy szintén egy sötét elme szavaival élve: neokaravadzsisztikus) festő művészi koncepciójának beteljesedését kell látni azokban. Inkább a főnixet, aki visszatér, hogy újra megsemmisüljön a tűzben, miközben tudja azt, hogy többet nem támadhat fel.

az öreg megtoldott ecsetje

de a kurátor az kurátor

Nem azért szeretjük mert… illetve, nem szeretjük. Mert a saját hülyeségeit erőlteti rá a nézőkre, akik emiatt teljesen elveszítik a lehetőségét is, hogy valami újat, érdekeset láthassanak. Csúcspéldája ennek egy tárló, amibe „összehányták” Csernus rajzait, vázlatait. Az áltis szinten gondolkodó kurátor ebben bizonyára húdenagy ötletet látott, miközben eszméletlen nagy hülyeséget csinált. Nem írták ki, hogy melyik rajz mikori, hanem úgy mindent egyben odaszekszeltek a nézőknek. Az egyik papíron egy alak szerkezeti rajza volt, mely stílusában, elgondolásában egyáltalán nem volt jellemző Csernusra. A vonalakból látni lehet, hogy azt a rajzot egy nagyon gyakorlott illető készítette, aki olyanokat is jelölt a figurán, melyek neki biztosan nem hordoztak információkat. Ilyen vázlatokat azok készítenek, akik bizonytalanok még a kezükben, vagy jegyzetelnek egy látványt. Egyből meg is jegyeztem, hogy az a rajz egy kicsit más. Magamban persze üvöltöttem, hogy minek kell egy sz*ros zsepit a rajzok közé tenni. A képen ugyanis az amerikai iskola (mint művészeti ízlés, elgondolás) jellemző emberszerkesztésének minden eleme látható volt. Csernus pedig az európait űzte. Ez akkora különbség, mintha valaki tűzifát akarna tankolni a kocsijába.

A kiállítás utolsó részén látható a teljes párizsi műtermének rekonstrukciója. Ezt még anno Kovács „KogART” Gábor vásárolta meg és hozatta Magyarországra, és pontosan úgy lett kiállítva, ahogy az Párizsban is volt. Én még azért elviseltem volna, ha egy kordont köréhúznak, mert se teremőr, se kamera nincs itt, és ahogy látom a kiállításról készült fotókon, azért hozzányúlnak a látogatók és átrendezik a tárgyakat. BÁRMIT EL LEHET ITT LOPNI! De sorolhatnám még a problémákat. Sőt, sorolom is!

Mi az úréletért kell két csomagmegőrző bekeretezett kulcsait kiaggatni a falra úgy, hogy nem írják oda, hogy mi volt a csomagmegőrzőkben, azok miért fontosak. Feliratok, háttérinfók nélkül bármit ki lehetne pakolni oda. Remélem nem arról van szó, hogy eddig ez senkinek sem esett le, és 5-10 festmény egy párizsi pályaudvar szekrényeiben penészedik éppen.

Vagy mióta szabad egy festő hagyatékából a festékpigmentjeit kiállítani? Hahó! Ez szakmai infó! Innentől kezdve nagyon jól lehet majd hamisítani a képeit, hisz az anyagokból látszik, hogy például az általa használt festékek, a 2 kerülettel arrébb lévő művészellátóban is megtalálhatóak.

Vagy ha már kiállítanak egy tv-t, amin megy az egyik utolsó Csernus interjús kisfilm, akkor legalább arra figyeljenek, hogy szedjék le a jutúbról újra, mert így nem kellene a néha arra kószáló biztonságinak elmondania minden azt néző vendégnek, hogy a film rossz, néha megakad, de sajnos ez van.

És mégegy! Ha már ki van rakva egy fotó a műterem installációjában, akkor ugyanmá’ írják oda, hogy kik vannak rajta és miért érdekes. Én elmondom, a három lényegtelen alak (őket cenzúráztam is az alábbi képen) mellett balra Csernus, jobbra Sándorfi látható. És egy sajtótájékoztatón készült, amikor a Párizsban élő magyar művészeket összehívták, hogy jól rájuk lehessen csodálkozni, és megkérdezni, hogy miért nem ismerünk titeket (Csernusnál ennek külön sztorija van).

slussz poén

Kicsit szét is estem a műteremben. Nem segített az, hogy egy migrén-epizód végén voltam, de az egész kiállítási káosz sem. Így ott már teljesen dezorientáltként nézelődtem. De azért annyi lélekjelenlét még volt bennem, hogy felfedezzem a műhelyasztalon a korábban látott rajzos kavarodás eredetét. Mármint azt, hogy miért csinálhatott Csernus egy olyan vázlatot, ami az amerikai iskola jellemzőit hordozza magán.

Hát azért, mert böngészte az Art in America magazint, az egyik legismertebb amesz művészeti folyóiratot, amiben gyakran vannak ilyen vázlatok is. Fellapozta, látott benne egyet, majd kipróbálta. ENNYI! Nincs varázslat, hogy ő így meg úgy rajzolt. Az a rajza, a zsepi, csak egy zsíros csomagolópapír, amibe a lecsókolbászt tekerték a boltban, és otthon meg elfelejtette kidobni.

Nekem ez nagy fájdalom, mert így lehet tök jól elhülyíteni embereket. És ezért mondom mindig, hogy a kurátoroknak semmi közük a művészethez.

Elfelé menve nem tudtuk eldönteni, hogy a 2000.-/fő sok vagy kevés ezért az egész hókamókáért. Önmagában megéri megnézni, ha felkészül a látogató arra, hogy randomszerűen vannak kirakva a képek. De tudva, hogy se a Hattyúk, se a tisztán realista képek közül nincs kint 2-nél több… úgy már azért fogszíjjós a dolog.

És még a kazánházba berendezett múzeumshop sem vígasztalt! Mert 35°C-ban eleve nem voltam vásárlós kedvemben, de nem is volt kellő kínálat. Pedig vettem volna egy Hattyúk-os fürdőkacsát vagy valami ilyesmit, de csak régi, eladatlan művészeti könyvek voltak a Szépművészetiből meg a Galériából.

A kiállítás linkje itt található!

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

rinya a rajzról

Rendszeresen hiperventillálok azon, hogy a rajz hétköznapokból történő kikopásával mennyire jól butulnak el az emberek. Ennek egyik oldala, hogy nem nagyon látni - a rajz terén - minőséget, a másik, hogy a digitális gányolás átveszi az összes területet az illusztráció és tervezés világában, illetve hogy az egész témakör manapság így néz ki:

1. szint - a kisgyerek összevissza koszol egy papírt

2. szint - ovi megkezdi a hülyítést, „rajzolj fát, kutyust”

3. szint - éld túl a heti 45 perc rajzot

sok évvel később

4. találd meg önmagad az alkotásban, szívjá’ terpentint, festékezd össze magad és hemperegj rá a vászonra, alkoss welnesshétvégéért és ájulj el saját sutaságodtól. Mert az a művészet.

Na, szerintem ez nem jó, mert a rajz nem CSAK egy művészeti ág, hanem készség is. Általa tervezni tudunk olyan dolgokat, melyek a valóságban létre tudnak jönni. Nem feltétlenül sci-fi vonalon, de akár úgyis. Mindig az asztalostól várt munka elképzelését szoktam hozni példának. Valaki akar egy szekrényt, jól kitalálja az egészet (itt kezdődik a problémaláncolat), majd megvakarja egy papírra, és viszi a (mű)bútorasztaloshoz.

Az - a pénzért - akármilyen hülyeséget összeragaszt, így lesz is szép bútor. Otthon persze kiderül, hogy sem nem szép, sem nem praktikus, és a színén és mintáján kívül semmiben sem különbözik egy salgópoctól. De szeretet veszi majd körül, mert drága volt, és mert ki lehet húzni a listáról a tárolás problémáját.

Hol itt a hiba?! Ott, hogy az elképzelések rendszerezésénél már elgyengül a megrendelő képzelete. Nem gondol végig rengeteg olyan szempontot, melyek szükségesek egy „jó” szekrényhez. Nem TERVEZI meg, nem KÉPZELI EL. Ehhez kellene a rajz. Kipróbálni látványokat, megoldásokat, felfedezni, hogy hol és hogyan fog kinézni egy adott szerkezeti megoldás, stb. Ennek a tervezésnek a hiányában jön elő például a 20.-21. század bútorkultusza, amikor készen adott, de szintén gagyi bútorok közül lehet válogatni boltokban. Igaz, hogy a házat nem fogja senki hozzáalakítani, de biztos, hogy jó lesz, mert a színe, a laminátum rajta „szép”. Meg majd 10 év múlva lemegy a pincébe, kivágjuk a retekbe, vagy ilyesmi.

Most képzeld el, hogy ez hogy volt régen! Egy mérnöknek feladata volt megtervezni valamit. Vázlat vagy tervrajz nélkül senki sem mert nekiindulni egy prototípus gyártásának sem, hiszen sok volt a hibalehetőség (pazarolni pedig drága volt). Ezért inkább kézzel csapatták le a dolgot. Először a mérnök maga, hiszen az ő fejében élt a leendő valami. A Pelikán, illetve a Rotring jórészt ilyen tervezőeszközök gyártásából élt vígan. Ne legyen benned képzavar, rajzolni mindenki tudott, mert ez ugyanolyan tudomány, mint mondjuk a számolás vagy az olvasás (ezért lenne jó nem 45 percben oktatni).

Mérnökök (is) rajzolták, szerkesztették meg a leendő dolgokat. Egy honlapon találtam fotókat arról, ahogyan a gyakorlatban ez kinézett:

nem kell a síp, hogy most meg van a gép!

Igen, napjainkban meg van a számítógép, amely segít helyettünk gondolkodni. Igaz, hogy csak azt tudja helyettünk kitalálni, amit a kósza ötletfoszlányaink alapján tippel, de ez is milyen jó már. Viszont eddig nem létező megoldásokat nem fedez fel, nem algoritmizál le egy új lehetőséget. Válogathat mindenki abból, ami benne van. A régi időkben (amik szinte tegnap voltak) a rajzolás útján meg kellett először érteni a témákat, mert csak úgy lehetett papírra vetni azokat. Fontos volt már fejben pontosan látni minden részletet, mert úgy a rajzokon kijöttek az esetlegesen nem ismert feszkók. Ez volt a haszna. Illetve az is, hogy egy szebb világot lehetett általa készíteni. A bútor például csapolással kapcsolódott, nem a suták illesztési varázslatával, a facsavarral. A tartósság a végiggondoltság eredményeként adódott a tervekbe. Ha valami nem volt világos a megrendelő gondolataiban, akkor a rajzok alapján lehetett egyeztetni azokat.

De nem gyászolok tovább, mert még a végén megint megkapom, hogy baj van a toronyban! Különben is, ebben a posztban főleg a képi mellékletek az érdekesek. Csak szerettem volna kicsit dohogni, hogy régen minden jobb volt! A tejfölben is több volt a zsír és a tej sem volt reggeli ital.

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a szépség illúziója

Ahogy ígértem, itt is van az új rajz. És egyből elnézést is kérnék a technomán világ vaksága miatt mindazoktól, akik rajzokat, festményeket csak monitoron szoktak nézegetni. Ugyanis belefutottam abba a problémába, hogy a 72dpi-s felbontás (net) és a középkategóriás digitális fényképezők (saját) egyszerűen kevesek a grafithoz. Szóval, mindenki nézze úgy az új rajzom, hogy több tónus van rajta, a sötétek mélyebbek, a világosak „fehérebbek” és a részletek sűrűbbek. (Ennek persze örülök is, mert ez egy szép példa arra, hogy miért kell élőben látni az ilyen képeket!)

A címmel kapcsolatban csak annyit, hogy ez a rajz is a majdan következő kiállításra készült, és a kiállítás egyik mellékprogramja a Realizmus. - a valóság természete című könyvem bemutatója is lesz, ígyhát a kettőt összekapcsolatam. Az új képek egy része a könyvben lévő fejezetekcímeket kapja saját címeknek, de nem azért, mert adaptációkat vagy parafrázisokat rajzolok éppen. Nem hiszem, hogy magyarázni meg képiesíteni kellene az írásomat, illetve indokolni a látványokat, hanem egyszerűen engem szórakoztat a dolog. :)

Azért akad áthallás közöttük, de ez túl belemagyarázós lenne egy külső szemlélőnek, így inkább azt mondom, hogy nincs kapcsolat közöttük.

Amúgy pár nap és itt van december 13, amikor kihozom a könyveket a nyomdából! ;)

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

nyomdában a Realizmus

Teljesen kiírtam magam! olyan szinten, hogy még egy-egy blogposzt is nehézséget jelent. :) Persze örülök neki, csak még megy az izgalom, hogy hogyan fognak reagálni a leendő olvasók. Pontosabban megy az izgalom mindenen, mert azért ez nem volt olyan egyszerű menet. Ugyanúgy érzem magam, mint egy kiállítás zárása után. A végén már nem volt se kedvem, se energiám akár csak egy oldalába is beleolvasni a könyvnek, mert akkor kényszerűen elkezdtem volna bővítgetni.

De amit terveztem, azt - szerintem - sikerült összerakni benne. A könyv tartalmával kapcsolatban eddig csak a korrektorom véleményét tudtam meg, mivel csak ő olvasta egészében, és kicsit tartottam tőle, hogy munkájából adódóan máshogyan fogja véleményezni. Hibákat keresni indult rá az oldalakra, így óhatatlanul is akadozva olvasta. Ezért is lepett meg, amikor úgy mellesleg azt írta, hogy neki rengeteg új dolgot adott a Realizmus. Hogy többször rácsodálkozott azokra az összefüggésekre, melyek láncba fűzve vonulnak végig az oldalakon. Írta, hogy több, a könyvben tárgyalt tényről maga is tudott, de egymástól távol eső, függetlennek tűnő dolgokat úgy kapcsoltam össze, hogy elgondolkoztatta. Jöttek a „jé tényleg!”-ek, és ezt a feladata mellett fontosnak tartotta velem is megosztani.

Amikor a Realizmus.-ról beszélgettem többekkel, párszor említettem (de lehet, hogy itt a blogon is), hogy azok voltak az érdekes pillanatok írás közben, amikor bizonyos részek hirtelen összekapcsolódtak. Egy ekkora anyagot nem kizárólag folyamatában lehet írni. Voltak szakaszai, amelyek önállóan készültek el, mert éppen olyan a hangulatom volt. Vagy néha még megerősítő információkat kellett gyűjtenem, ellenőriznem adatokat, és a már megírt részek átolvasásakor tűnt fel, hogy általam ritkán használt szavakat teljesen következetesen használtam. Logikus, hiszen mindet én mondtam, írtam. Sőt, még jó, hogy nem tök új fogalomkészletekkel operáltam fejezetenként. De mégis, nagyon meglepő, amikor észreveszi az ember, hogy néhány kifejezés, amit szinte sohasem használ, és 180 oldalon is csak 3-4 alkalommal kerül leírásra, akkor különböző részeknél ezek a szavak mégis össze tudnak kapcsolni egy hosszabb gondolatot.

A legtöbb felismerés úgy alakul ki, hogy egymástól elszigetelt ismeretanyagok „valahogyan” összerendeződnek. Legtöbbször kronologikusan, de néha a logika szabályai szerint. Utóbbiak az „aha” momentumok. Aha, tényleg! Akkor ez meg az ezért volt így meg úgy. Ezek az összefüggések és felismerések a megértésből adódnak, és a legnehezebb bennük, hogy ne visszamenőlegesen alakuljanak ki, hanem ok-okozati úton. Hogy ne az legyen, hogy én valamit elképzelek, és utána ehhez a dologhoz keresek legitimáló igazolást. Mert az úgy értelmetlen, illetve könnyen hazugság is lehet. Nagyon sok művészeti anyagban ezt a visszamenőleges módszert alkalmazzák, és számos félreértés és hülyeség pont ezekre épül. Könnyen észre lehetne venni, hogy mi a probléma a megállapításokkal, ha további ismeretanyagokkal is ütköztetnék a téziseket, de odáig nem terjed már a dolog. Felfedezés kell, és ha ez az elvárás, akkor lesz is.

Na, nekem ez az egyik fő parám volt. Hogy ne ilyen majdénjólmegmondom-os izé legyen a könyv. Természetesen az lesz, de nem abban az értelemben, hogy a világlátásomat szeretném rátukmálni másokra. Sok év, sok szöszölése és adatgyűjtése, értékelése után kialakult megállapításaimat állítottam össze, és a menet közben kialakult felismerések ezért is voltak olyan meglepőek. Mert igazolták, hogy ott is vannak kapcsolatok, ahol nem számoltam velük, és abba az irányba mutatnak, amerre haladni szeretnék.

de vége lett

Furcsa ez, mert nagyon nehéz úgy írni a Realizmus. - a valóság természetéről, hogy eddig 2 emberen kívül senki sem olvasta az egészet. Én meg már mesélnék háttérdolgokat is, de valószínűleg nem nagyon fogok tudni, mert nem spoilerezhetem el a történetet. Sem most, sem később. Gondolni kell a majd-majd-majd olvasókra is. Mint a 7-re, aki lesz. :)

Pár napja egy ismerősömmel beszélgettem, és azt vettem észre sorai között, hogy valószínűleg ő is, a nekem megelőlegezett bizalom miatt rendelte elő a könyvet. Én meg részben meg akartam nyugtatni, hogy nem kidobott pénz lesz a költése. Próbáltam valahogy átadni, hogy ne szociális cselekedetként értelmezze azt, hogy egy „elsőkönyvestől”, vagy egy ilyen helyzetben előfinanszírozva (Early Bird) megrendel egy könyvet. Ez ugyanis nekem kellemetlen. Tudom, hogy egy maximálisan jószándékú ember, csak én nem tudok mit mondani - ebben a pillanatban - a könyvről. Később sem fogok tudni, csak akkor, ha külön beszélgetünk, és ő már elolvasta (vagy kidobta a 4. oldal után).

Mert mit mondhatnék róla? Hogyan ajánlhatnám mások figyelmébe? Nincs se konkrét témája, se semmi, amivel fel tudnám címkézni. A hashtag-ekkel is bajban lennék, mert vagy 150-et kellene használni, vagy egyet sem. Egyszerűen nem lehet bekategorizálni az anyagot úgy, hogy az ne legyen félrevezető, vagy hibás, hamis.

Mondanám, hogy olvassa el mindenki, akit csak kicsit is érdekel az emberi gondolkodás, a szellem története. Aki tényleg érdeklődik az iránt, hogy a ráké’ van az ember, egyáltalán milyen értelme van bárminek. Meg, azok is vágjanak bele, akik szeretnének a művészethez közelebb kerülni, ahogy… ahogy eddig még biztosan soha nem jutottak. Nekik különösen meglepő lesz az egész. Ahogy én észrevettem, az esetek többségében még a művészetrajongók sem tudják, hogy mi is rajongásuk tárgya. Nem látják az összefüggéseket, és nem gondolnak bele abba, hogy a művészet egy 4 ezer éves gondolkodási forma. A tiszta, legmagasabb szintű művészet értelmében. De ha nagyon liberálisan nézzük, akkor van ez 35 ezer éves is (a tudományos gondolkodás meg kisPista a kb 7000 évével).

hogy most mit várok tőle?

Nem volt különösebb célom a megírásával. A 2. napon már el kellett vetni a könyveladásokból meggazdagodás kósza elképzelését is. Szóval ez még csak kicsit sem vezetett. Összességében is kb 50%-os veszteségnél járok, de - ahogy egy kedves ismerősömtől (nem az „altertól”, hanem a másiktól) megtanultam - nem úr az, aki nem pazarol. Jó, hát vannak, akik moziba járnak, meg utaznak, én meg könyvet írok, míg Fanni meg elvisel. :)

Amit én vártam a sok gépeléstől az inkább az volt, hogy a több éves jegyzeteimet - melyeket már az Intézet idején is írtam - végre összegezzem. A művészettörténet és realizmus előadások anyagait maximumra bővíthessem, és így egy egységes olvasatot alakíthassak ki magamnak. A rajzikázásban is eljutottam oda, hogy a működési konstrukció talán végre ki tud alakulni, hogy a háttéripar is felállt végre. Két szegmens, a filozófiai-elméleti, és az életmódbeli viszont még mindig hiányzott. És most az előbbi végre megoldódott. Nem kell tartani attól, hogy kompromisszumok vagy kényszeres önismétlések torzítsák el a rajzokat. A következő rajzokat.

Úgyhogy most végre visszatérhetek a papír elé.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

infrastruktúra és operációs pult

Múltkoriban írtam arról, hogy milyen átalakítás hullámba kezdtem. A régóta húzódó feladatok és fejlesztések már elérték azt a szintet, hogy nem nagyon lehetett tovább halogatni a munkálatokat. Nomeg persze az sem mellékes, hogy 1-1 alkatrészt egyszerűen nem lehetett beszerezni. Keresgéltem az internetben, de kivenni belőle nem tudtam, mivel az alkatrészek elnevezéséről fogalmam sem volt. Valami fém izé, ami 2 lap közé csavarozható, és csapágyakkal elforgathatóvá teszi a lapokat… aha. És ezt hogy hívják? Milyen néven futhat a webshopokban?

Ez az örökös nyűgöm, hogy elkészíteni valamit szinte lehetetlen, mert alig van alapanyag hozzá. A fát eltüzelik, ahelyett, hogy stafnit és deszkát gyártanának belőle, a szerelékeket Németországból kell behozatni, mert itt vagy raktár, vagy gyártás nincs. Mindenen az 52x-es közvetítői költségek és ilyesmik. Ezért is veszek időnként régi bútorokat (itt már említettem korábban), mert azok vas és fa anyagai olcsóbbá és elérhetővé teszik bármi elkészítését. Tudom, nem kell felhörrdülni a monitor előtt, „kinek van erre ideje?!”. De itt nem az idő a problémás, hanem az, hogy bizonyos fejlesztéseket szükséges megcsinálni, hogy haladni lehessen, és nincs olyan opció, hogy azért nem, mert időigényes. A rajzállvány is ilyen dolog volt számomra. Kellett egy nagyobb méret, jobb papírrögzítési lehetőség, elforgathatóság és egy tuti támaszkodórúd.

Ha valaki megnéz régi képeket festőkről, amint dolgoznak, az láthat egy botot, bumsztlival a végén, melyet általában a másik kezükben tartanak. Képzőn megtanították, hogy ez a „festőpálca”, ami az arányok felméréséhez kell. Ha félretesszük az egyetemi totális vaksötétséget, akkor kiderül, hogy ez a festőbot. Ennek szerepe, hogy a festő a bumsztlit nekitámaszthatja a vászonnak, miközben fogja a botot, és az ecsetes kezével rá tud nehezedni. Így elkerülhető, hogy kényelmetlen pózban maszatoljon a vásznon, vagy lebegtetnie kelljen csuklóját, miközben fest.

Ilyen eszköz a rajzolásnál is szükséges. Persze csak az igényesebbeknél, ha a képet borító merő maszat és retek nem a „művész koncepciójának része”. Én impregnált papírlapokat használtam erre, arra támasztottam a rajzoló kezem, ha dolgoztam. De ez nagyon csiszolta a papírt, így kellett valami változtatás. Egy szupi-doopi vonalzó, mely fölső görgősor segítségével huzigálható ide-oda.

De nem akármilyen ájkíeéjj minőségű anyagból, hanem tömör vasrúdból. Ugyanis nem szabad, hogy rajzolás közben hozzáérjen a papírhoz (a vas nem radírozható nyomot hagy!). Pont volt itthon egy ilyen szál, egy régi asztalosgép alumínium vezetőjéből készítettem síneket, és máris előállt az új támasztórendszer. Ilyen munkák után duplán szoktam kihúzni magam esténként, amikor nézem az Élet fagypont alattot. Ahogy a félnomád sarkiemberek 7 tonna lazacot dolgoznak fel pár nap alatt, hogy a kutyáiknak legyen télen ennivalójuk, akkor csak annyit mondok, hogy „7 tonna? Ugyan! 90cm-es támasztó! Az valami!”. :)

Amúgy ilyen barkácsolásoknál az vettem észre, hogy ami mérhető, az valahogyan megérzi, hogy készül vele kapcsolatban valami. És direkt megváltoztatja magát! A falon eltűnik a derékszög, a faanyag elhúzódik a párhuzamosból, a menet összeszűkül, meg ilyenek. A rajzállvány helye is megérezte ezt és összement, mikor felhoztam a lapot. Azért nem volt elég gyors, éppen, 2 cm lufttal, de befért a helyére.

Kicsit szomorú a dologban, hogy az új rajztábla mérete belövi a képek határát, és ezek a korlátok néha lehangolnak. Mert mi van, ha pont szeretnék egy nagyobb képet? Ha egy ötlet kapcsán megint kéne méretet növelni? Most is előfordulnak ilyen kérdések, mert papírváltás van folyamatban, az eszközök is mást engednek meg, és az új tábla is más, mint a korábbi. Nem kell kétféle szék a rajzolás alatt, mert a magasság jobban be van állítva. De mégis, a változások rendszerint megbolygatják a dolgok normális menetét.

62 beállítás, 543 lehetőség, 3995 funkció

A másik, ami általában túlzottan befeszít, az bármi újdonság beillesztése a munkametódusaimba. Ennek hatására számomra például teljesen érthetetlen a mai világ technikarögeszméje. Emlékszem, hogy amikor bátyámtól megkaptam az első DVD írómat szülinapomra, akkor laza 2 év kellett hozzá, hogy kipróbáljam. Addig ismerkedtünk. Vagy az új számítógépemnek is kellett egy pihi év, míg bekötöttem. Nagy előny, hogy mire én nekikezdek egy új eszközt használni, vagy új programmal dolgozni, addigra már azok az összes gyerekbetegségükön túl is vannak. Bármi gond merül fel, már van rá megoldás. Hogy azonnal nem tudom a frissítéseket használni? Kit zavar?! Az eddigi lehetőségek is túl soknak bizonyultak számomra.

Amikor néha ajánlanak nekem ilyen meg olyan új valamit, akkor a „minek?” keresztkérdésemig boldogan mesélnek a világmegváltó szabadalomról, de ezen a ponton át szokott fordulni a beszélgetés, és én kezdem magyarázni, hogy mik a hiányosságai a terméknek. Csúcsszuper akkus fúró. Hol fúrnék és mit, olyan helyen, ahol nincs elektromos dugalj? Citromfacsaró faizé. Felvágás előtt megnyomorgatom a kés lapjával a citromot. Tehát minek? A legjobb ilyen beszélgetéseim áruházak műszaki osztályain vannak. Amikor a megfelelő körfűrészt kerestem, amit a multipadomba építhetek, akkor kb ez a beszélgetés hangzott el a Hódos Brikóban:

- Jónapot! Elnézést, de hadd kérdezzem meg, hogy milyen olyan körfűrészük van, ami teljesítményben jó, és olyannak ajánlják, aki már látott ilyet működés közben?

- Jónapot! Hát most pont van 3 ilyen körfűrészünk. Jöjjön, mutatom!

Persze, amikor én shoppingolok, akkor mindig minden pont van! Odavezetett 3 géphez, 2 dilettánshoz meg egy jónak tűnőhöz. Elsorolta, hogy mi mindent tudnak a hulladékok, hogy van bennük rezgésvédelem, 1dl-es porelvezető doboz, rugós vezetékvédő valami, ÖNÉLEZÉS FUNKCIÓ (körfűrésznél… hagyok időt!), meg 2inTouch technológia, amit a LiveLife irányelvek szerint, a YearofNew keretében fejlesztettek. Majd jött az aduász, mikor látta, hogy meg sem rezdült az arcom a sok hülyeség hallatán:

- Ezzel szinte mindent el tud végezni a ház körül! Mire szeretné használni?

Erre én:

- Hát ezt leginkább semmire. A mütyűröket úgyis egyből leszerelném és kidobnám róla. Amúgysem szoktam a ház körül körfűrészelni, csak a műhelyben. Ott meg nem kell ennyi csicsa egy gépre. Olyan érdekelne, aminek a paraméterei jók, és csak egy gép van a szettben, nem kompletten fél Kína.

Ekkor tértünk rá a harmadik gépre, amiről már mindent tudtam, mert neten előre össze szoktam hasonlítani a vennivalókat. (Tulajdonképpen, egyedül azért megyek ilyen boltokba, hogy szórakozzam kicsit, meg a súlyelosztását kitapinthassam a gépeknek. De az alkalmazottaknak sohasem tudok ellenállni. Úgy odavonz magukhoz a kérdő tekintetük, mint koranyáron a fogólábút a higanygőz lámpa.)

- Ez szimpatikusabb! Eleve tetszik, hogy a matricák szimmetrikusan vannak a gépre ragasztva. - kezdtem a teljes hozzáértetlenkedéssel.

- Igen. Ez is egy jó gép.

- Hát a másik kettőnél biztosan. Áruhitel van rá?

- Erre sajnos nincs.

- Mégjobb! Már feltűnt, hogy a jobb termékeikre nem szokott lenni. Akkor szerintem jövő héten visszajövök és megveszem!

Végül mégsem azt vettem meg, mert még bementem egy ős szerszámboltba. Az egy pesti katakombába ette be magát, úgy 1982 körül. Az egyik legjobb hely! Olcsó, állandóan a csőd szélén táncol, és fundamentális kisipari géemkások vezetik. Anno volt egy csavargyáruk, így náluk ötvözet típus alapján is lehet csavart vásárolni (!). Ahogy a lépcsőn lépked le hozzájuk a vevő, úgy halad vissza az időben. Megszólal egy elemgyenge madárcsipogás, az ajtónyitás jelző, majd „maszekmester” apróhirdetések, „németes tiplidűbel kapható” A4-es hirdetmény, „téesztalicska érkezett” felirat, és a pultnál halk duruzsolás, „Szombaton mit csináltatok? GEBINeztetek? A gyerek is?”. Ezek a stációk. Amikor pedig meglátnak a kartonlapokra filctollazot nyilak erdeje mögül, akkor jön a kérdés: min dolgozol, mi kell hozzá?

Én nyitottam, hogy körfűrész, de minden nélkül, asztalba kell. Hitachi jó? Most szórják ki névváltás miatt. 6cm tölgyig nem köhög. És ennyi volt. Ebből lehetett tudni, hogy jó a cucc. Vittem is, de az ajándék fűrészlapot visszaadtam, és mondtam, hogy azt adják inkább el, mert ha becsődölnek, felvágom az ereimet.

Wakon!

Szóval, ilyen ódivatú vagyok, lassan szokom meg az új dolgokat. Mint a wakon! digitális rajztáblát. Már tervezem, hogy egy fél év múlva mit fogok rajta ténykedni (ezt a fél évet meg már 1 éve tervezem), de még csak 1x kapcsoltam be, hogy kiderüljön, hogy leég-e tőle a számítógép vagy nem. Ennek egy amolyan külön lábat szánunk Fannival a működésünkben, mert segítségével oktatóanyagokat, illusztrációkat, és hasonlókat egyszerűbben és gyorsabban lehet készíteni. Az A rajzolás művészete is ezzel fog készülni, mert a nyomtatott formához videós verziót is szeretnék csinálni. Sőt, bár a színek sohasem érdekeltek, de van egy ötletem normális mesekönyvekre, és ott meg muszáj színeket használni. Így ez a feladat is a wakon!-ra hárul majd. Nincs vizeskübli az asztalon, hogy akvarellezni lehessen, nincs szutyok (bármi, ami a színes eszközökből adódik), 400 ceruza, meg hasonlók. 1 ceruza, és csá.

Mondjuk a boltban itt is jött a szöveg, hogy van masszírozható kijelzősben is, amin nem csak a tollal és a távkapcsolójával tudok dolgozni, hanem kézzel is állítgathatom a képet. Megköszöntem az infót, és mondtam, hogy nekem az már nem kell, mert csak a szemtengely ferdüléseseknek szükséges, hogy állandóan forgassák a papírt.

egy kis ízelítő róla:

Úgyhogy most itt járunk barkácsolás terén! Nemsokára azért jönnek az első kész cuccok, melyek már a rajztáblán és a wakon!-on születtek. Tudod! Plusz-mínusz fél év!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

füstöl a billentyűzet!

De elkészült a könyv. Már mondjuk napok óta, csak ellenőrzések folytak. Mostmár nyugodtan hátradőlhetek, és várhatom, hogy a korrektor mikor hív fel sírva!

365.700 karakter, de még ez nem a végleges szám. Hawkingot azért lekörözi. :) És csak 160-szor szerepel benne az isten szó, 49-szer meg a realizmus valamilyen formában. És úgy egyszer sem, hogy mondjuk „isteni realizmus”. Hát hiába, a történeti rész adva vagyon, azon sokat nem lehetett mit módosítani.

Most, hogy újra találkoztunk - billentyűzet nélkül, csak ketten -, Fanni kérdezte, hogy mi a top legjobb és legrosszabb dolog a könyvírásban, és gondoltam ide is megírom. Kinyíllott a pitypang! A jó az, hogy segít egységesíteni, rendszerezni a gondolatokat, amik azért sok év alatt eléggé kuszává lettek. A téma eleve átfogó, és más, ha egyben lehet kezelni, és úgy következtetni. Bizonyos összefüggésekre nem figyeltem fel én sem, amikor valamilyen részletében beszéltem vagy foglalkoztam egy-egy témával. Így, egyben viszont jobban kijön, hogy például mennyire nem hosszú az emberi kultúratörténet és történelem. Hogy a tudományos fejlődés milyen kis semmi, ha a korát vesszük.

A nyelvi dolgok szintén meglepően működnek írásban. Gépelni folyamatosan 12 órákban segít, hogy tényleg lényeges mondanivalókat alkosson a beszélő, és ne dúsítson. Hogy mondjuk vissza legyenek egyszerűsítve az alanyok a mondatokban. Mert nem lehet pontosan körüljárni bizonyos dolgokat, írásban nem fér bele azok leírása. Egyszerűbb formában, pár szóban kell megadni ezeknek a valamiknek a meghatározását. Ez azért probléma is, mert a (szép)irodalom pont erről a dúsításról szól, illetve, hogy az egyszerűsítés sokszor a jelentést is haikuzza. Leírásokat alkalmaz, hogy a fantáziát pörgesse, közben meg megköti a képeket. Általában ehhez az egyszerűbb leíráshoz vannak inkább hozzászokva az olvasók, szóval nekik talán nehezebb lesz olvasni a könyvet. Node, majd meglátjuk.

viszont akadtak érdekes és meglepő pillanatok is

Egy ideje foglalkozom a realizmussal, és nagyon meg is lepett, amikor az adatok visszaelleőrzésekor azzal kellett szembesülnöm, hogy mennyi mindent máshogy, de leginkább sehogy sem tanítottak. A történelmi összefüggések terén, még hírből sem lehet hallani fontos részletekről. Mintha lemaradt volna mindenki 52 lépéssel az aktuális ismeretek világában. Oktatási szinten. És ez elég nagy gond, mert az oktatásban eltöltött évek után már nem nagyon foglalkozik ilyen kérdésekkel senki. Bőven megutáltatják vele a régmúltat, mire felnő. A végére már egyenesen összeesküvés-elméletként kezdtem szemlélni a helyzetet, hiszen az tényleg nem normális, hogy történt valami, és annak egy nagyon visszabutított és részdarabkáját ismerik sokan, mint egészet. Főleg a mai világban, amikor mindenki nagyondetudja a tutit, és vérre menő harc megy szöszmösz apróságokon. Hogy kamu-e az a kép, amit igaznak vélünk a múltat illetően? No, hát például ilyesmikről írtam.

A másik, ami fura volt, hogy kiemelt témákban járatos egyének, akikre szakértőként tekintenek a társadalmak, szerintem nem teljesen értik azt, amiről beszélnek. Amikor a tér és idő összefüggéseiről soroltam a sorokat (mert ezt a témát IS érintem), akkor többször is rákerestem az aktuális megállapításokra. És olyan ömlengős észosztásokra találtam, hogy az csak na! Embereket kérdeznek a tér és idő témakörében a fizika, természettudományok teréről, és ők meg hadoválnak össze-vissza. Tisztelet a kivételnek, de olyan komplikáltan és bonyolultan válaszolnak a kérdésekre, hogy kizártnak tartom, hogy maguk értenék válaszaikat. El tudják mondani a valahol olvasottakat, kikutatottakat, de azzal, hogy átfordítani, vagy máshogyan megfogalmazni már nem képesek, nekem azt sugallják, hogy nem értik a témát. Tudják, de nem értik. Ugyanis mindenki valahogy el próbálja képzelni a teret és az időt - főleg a kvantumfizika és az asztrofizika szintjén -, és senkinek sem tűnik fel, hogy pont azért nem kerülnek hozzá közelebb, mert próbálják elképzelni. Volt is vitám ezen a területen olyanokkal, akik a keresztkérdéseimre mindvégig azzal jöttek, hogy megismételték a korábbi mondataikat. Csupa fizikai kifejezéssel, jelöléssel és ákombákommal. Ezek persze úgy is vannak, csak a tudomány nyelvén. De ha nem képletekben kell elmondani a lényeget, akkor megállt a tudományuk. Szívesen lelődözném a poénokat, de nem tudom, mert ezekről amúgy oldalak szólnak.

A harmadik sokkolódás a nyelv terén ért. Na nem az, hogy egy idő után már a rádióban hallott szövegeket kezdtem javítgatni, vagy az egyik valóságsóban elhangzó nyelvi hibákon anyáztam. Ez is humoros volt, de most inkább arra szeretnék utalni, hogy teljesen tök fölösleges volt irodalom és nyelvtan órákra járni. Ez nem ilyen sulikibeszélő-világfájdalom poszt, csak szeretném érzékeltetni, hogy mennyire kevés a közoktatás. Érettségi tantárgy volt mind a kettő, de hogy minek? Avítt szar az egész, amit anno tanítottak, az irodalmi nyelvből meg maximum a vámpírosregény-színvonalú szövegek értelmezését lehetett felszívni. A hosszú mondatok para! Hogy a nyelv egy sokkal összetettebb dolog, mint egy mindennapos eszköz? Naná! De alig használják így páran. A korrektorom, mikor megkerestem és átküldtem pár oldalt, ujjongva írt vissza, hogy mennyire örül, hogy összetett alanyokat és bővített állítmányokat írok, és hogy meghaladja a szókészlet az 500 szót, mert mostanság ilyenekkel nem nagyon szokott találkozni.

A részletesség pont azért fontos, mert így az egyik beszélő tematizálni tudja a másik olvasó gondolatait. És ez nem a bővítés-egyszerűsítés szitu, amiről előbb írtam. Egyszerűsítéssel együtt marad bő a téma. De közben az irodalmi nyelv is teljesen rossz - szerintem. Mert az meg a másik véglet. Több írásba is beleolvastam még a sajátom elkezdése előtt, és érthetetlenül hülyeségnek találom néhány top író szövegformálását. Most lendüljünk túl azon, hogy első könyv meg, beleugatolok más SZAKMÁJÁBA. De tényleg rossz sok agyonsztárolt sztár sztárstílusa. És itt nem az időjárásjelentő nő könyvére (Amikor eljött a dér) vagy a focikommentátor meseregényére (Szotyi, az elgurult labda), vagy egy műsorvezető élettörténetéről szóló könyvre gondolok (Buci, Balázs, Én - személyiségek zavarában). Ájuldozós, sálas írókról van szó, akik fájdalmasan terjengő sorokban gépelnek a semmiről. Nem kell ehhez irodalmi Nobel, hogy észre lehessen venni. Elég, ha valakinek drága az ideje és 40 sorból kell bemérnie, hogy elolvas-e valamit vagy sem. Kötött keretekben próbálnak határokat tágítani, és kicsit öncélúvá válik az egész, amit csinálnak. Mintha az Aranyember első oldalát kellene 50x elolvasni, egymás után, majd véget érne a regény. Saját szakmámból pontosan tudom, hogy lényeges mondandó, témaválasztás nélkül nincs értelme akármilyen gyönyörű művészetnek sem.

Úgyhogy, remélem nem fogok csalódást okozni.

persze, ami egyszer kész, az valójában sohasem

És ez most is így van. Amint elkészült az anyag, és kezdtem előkorrektúrázni, hát nem egyből 26 új ötletem támadt? De! Az az érzésem alakult ki, hogy valami hiányzik még a könyvből.

 Úgyhogy grátiszból írok pár sort hozzá. Tudom, tudom, hogy ez általános jelenség, és szinte mindenki így látja, aki hosszan dolgozott egy íráson. Nem volt egyszerű összerakni az anyagot úgy, hogy az egységes maradjon, ne csapjon bele túl sok témakörbe és részbe, valamint - remélhetőleg - érdekes is legyen. De mégis szükséges 3 plusz kitekintést beletenni, így ez majd még hozzájön a 365.700-hoz.

A realizmus előadások alkalmával, az utolsó 3 órában (1 alkalom 3 óra) a „Miért nem lesz művészet 20 év múlva?!” a téma. És ez a plusz pár oldal azért is szükséges, mert nagyon akartam olyen véget kreálni a könyvnek, mint az előadásoknál szokott lenni. Olyan depiset. Szerencsére sokkal másabb lett eleve a könyv zárása, de nem elég konkrét, ezért írok még hozzá egy kicsit. Pátosz, nyálka, szirup és egyéb ragacsoktól mentes már így a történet, de valami kompaktabb véget kell kerítenem a dolgoknak. Persze biztos, hogy néhányaknak ez is sok lesz, de azzal meg nem tudok mit kezdeni, és nem is kell. Majd jól nemolvassák el, azt kész.

Úgyhogy december elején megjelenés! A nyomdától függ, de kb 10-e körül.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Chopin sem klimpírozott ennyit!

Háttal nem kezdünk mondatot! De ha már muszáj, akkor miért ne! Zsúfoltan alakulnak a napok, ez a könyvírás eléggé nagy prodzsekt. Nem azért, mert nehéz, hanem az összetettsége olyan, hogy néha nem bírja a szarka farka.

Volt egy elgondolásom a legelején, hogy mi mindent lenne jó egybeépíteni, bemutatni, de tegnap már ott tartottam az agyalástól, hogy a Survivor 11 játékosának neve is próbára tette felfogóképességem. És amikor Buci - a műsorvezető - kérdezgette őket egymásról, már Fanninak kellett fordítania.

De miért? virnyogja be a szünetben a fluimucil gyerek, és még többen mailen és kommentekben. Miért van a cím után pont, miért ilyen a szöveg stílusa és hasonlók. Úgyhogy itt a remek alkalom, Descartes története kicsit pihizik, és a gifpark kinyitja kapuit.

Cirádás fogalmazásomon is érződik, hogy kicsit meghajtott a Realizmus. készítése. Okozott egy kisebb krízispillanatot, amikor panaszok érkeztek a nyelvtani és stilisztikai hibákra, és ettől annyira megakadtam, hogy válságtanácskozást hívtam össze. Érdemi munkát nem végeztünk, mert 3mp és némi cefre után, inkább a világvége hangulatában filozofálgatni kezdtünk a magyar létigékről és a rossz irodalomról. De azért hasznos volt a dolog (ez úton is köszi nektek, akik kollaboráltatok velem a minap!).

Ami feltűnt, hogy a mai marketing irányította világlátásban nem jellemző, hogy a nézők, olvasók több lehetőségben gondolkoznának. Mindennek van egy formája, amit készpénznek és készpénzen vesznek, és csak az és úgy lehet. Egy könyv előrendelési időszakában a könyv már tuti készen van. Biztos. Egy könyv beleolvasós része betonba van öntve, és nem fog változni. Biztos. A helyesírás és a stílus fix, és ha már reklámozgatják a könyvet, akkor az nem kerül korrekcióra. Biztos. A gyakorlat viszont tök más. Adott pár nap felszabadítható idő, vannak körülmények a könyvkiadás világában, valahogy meg kell oldani a könyv ismertetését is, és ezekkel lehet kezdeni valamit. Egyfajta keretek ezek. Mivel a könyvkiadás is üzlet, így minden részletében egy fogyasztói igénynek akar megfelelni. Olyan nyelven szól a lehetséges olvasóihoz, amit ők látni szeretnének, olyan kötésben jelenik meg, ami jól mutat a karácsonyfa alatt. Hatméteres mosolygó fej van a borítón, ami akár aranyérkenőcsöt és túrórudit is egyszerre el tudna adni.

Gyanakvásra adhat okot, hogy az árat a lehető leginkább leszorítják, mert a sok marketingen azért az olvasó át tud látni. Ő jár piacra is, ahol 1 kiló paradicsomból tudja, hogy 30 deka rohadó félben lesz, de nem is baj, hiszen neki csak 60 deka kell. A könyveknél is ez megy. Erre is utaltam, amikor valahol a megelőlegezett bizalomról írtam. 10 könyvből 5 egy sz*r, 3 túlélhető, 1 jó és 1 szekszicsokoládé.

De mivel az egészet egy kiadó-kereskedő dobja a piacra, így a minőség jelentette kockázat szétterül a 10 könyvön. Ennek hála, az ár is lejjebb tud menni. Látszólag mindenki jól jár. Persze, egyszerűbb lenne, ha egy kiadó minőségi szempontok szerint venne be könyveket, de ne legyünk telhetetlenek. A minőség szubjektív… Viszont így a ’könyv’ már nem az, ami volt. Nem gondolatok közvetítésére szolgál, hanem egy közigény átlagára áll be. És teszi ezt minden elemében. Egyféle betűtípus, hogy jól lehessen olvasni, szégyenteljes papírlapok (azok sokszor nem a környezetvédelem miatt gagyik), könnyített borítók, gyártási hibák. Kaptam egy vágyott könyvet 3 napja, és kinyitva látom, hogy hát nem sikerült a borítóragasztása. Rosszul lett beállítva a kötőgép a nyomdában. Fanyar volt, főleg a könyv tartalma miatt (Pulitzer díj, napjaink legfontosabb kérdését járja körül, stb). És ezt az egyik legnagyobb magyar kiadó láttamozta le… De nem zavar, mert nekem a könyv csak forma, hogy a benne foglalt gondolatokhoz hozzá tudjak férni.

Én is gyűjtöttem régen őket, de már nem, mert megdrágultak és nem tudom eldönteni, hogy jó lesz e az adott darab vagy sem. Borító alapján nem lehet meghatározni, az ár már nem mond semmit, de még a beleolvasás is olyan, hogy nem látszik - ha van benne - az átfogó koncepció. Írás közben vettem észre magamon, hogy ennek sok jelentőséget tulajdonítok. Elindul egy szöveg a-ban, és 180 oldallal később a ZZZÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ-ben kell befejeződnie. Nem simán a b-ben, hanem a fanfárokkal teletűzdelt nagy z-ben. A lötyögős sztorikat sohasem szerettem, mert nem a lényegen vonulnak végig. Így viszont tényleg nem lehet mit mondani a Realizmus.-ról, mert előzetesben mégsem tölthetem fel a 90%-át.

magánban nyomulni kicsit más

Jobb, mert minden eszköz, lehetőség és részlet a könyv tartalmát szolgálja. Rosszabb, mert minden más ponthogy nem. A stilisztika parákat hallva annyira nem tudtam megérteni, hogy mi lehet a probléma, hogy Wikipédián kellett kikeresnem már a stilisztika jelentését is. Irodalmi nyelvünk szépen szóló szajkócserregésére lenne szükség? Vagy a tagmondat tagmondatának tagmondatai között elvész a határozói igenévből alakított, főnevesült alany? Sok filozófiai könyvet olvastam, és sok nem író által született publikációt is. És arra jöttem rá, hogy azok tetszettek, melyekben dúsnak tűnő, de pontosan megfogalmazott mondatok vannak. Ugyanakkor nem egy folyamatos elképzelésre kényszerítenek. Zavar, ha nem lehetek biztos abban, hogy értem, amire a „költő gondol”! Zavar, ha nincs darabkába gondolva egy írás, ha nem veszi egy szerző a fáradságot, vagy nincs tekintettel arra, hogy az olvasónak nem biztos, hogy van 52 egybefüggő órája olvasni. És nem azért nincs, mert könyvektől elfordult bunkó, hanem mert nem ő van a könyvért.

A forma is ilyen. A könyv esetében minden adott, és az CSAK úgy lehet a megszokott, a jó. De én pont nem egy megszokott könyvet szeretnék. Nem akarom, hogy felnyitásakor Mozart csendüljön fel, nem akarom, hogy simán el lehessen olvasni. Szeretném, ha a fontos pillanatokban, egy furán írt szó megakasztaná az olvasót, hogy agya beérhesse a gondolatokat. Jobb lenne, mert nehéz 4000 év teljes szellemi fejlődéséről átfogóan írni. Úgy szeretnék szólni benne, hogy az önmagát egybites lumpen elemnek tekintő véglény is meg tudja érteni a mindent felszántó descartesi tételt. Ennek fényében pedig nem érdekel túlzottan a hagyományos stíl. Rajzból tudom, hogy ez a fakezűek útmutatója, amiről azt hiszik, hogy megmenti őket a kreativitás hiányától.

Maúni! Tiszta idegbe vagyok!

hát lásd meg, amit mondok!

Korrektúra lesz. Mert magam is tudom, hogy kell valaki, aki átnézi. A külső szemlélő nagyon fontos az írásnál, mert az író ugye a gondolatait hallja, a külső szemlélő pedig a betűket olvassa. De azért lektor nem lesz, mert nem szűrni és moderálni szeretném magam, hanem érthetővé tenni. A kurátorok is saját magukat helyezik a művészek elé, a lektor is ezt csinálja… szerintem. A címben marad a pont. Ha valakit zavar, akkor - szerintem - túlfeszüli a formákat és nem mosolyodik el azon, hogy a realizmus egy önmagát definiáló dolog, egy filozófiai és gondolkodási mód. Egy fogalom. Nem igényli, hogy nyitott maradjon, mert kerek, egész. Realizmus és pont.

De, ha valakit tényleg ez a pont zavar, akkor inkább ne is olvasson bele, mert lesz még sokkhatás számára itt-ott.

Hogy másegyébbel is van gond, az annyira nem probléma, mert minden párhuzamosan fut, és folyamatos alakulásban van. Nincs több időm sajnos, de ez elég lesz, nem kell megijedni. Például most is írom a könyvet (nem tudom abbahagyni, meg 1 hét alatt 30 oldalnyi új ötlet merült fel), és majd csak ez után jön a korrektúra, tördelés és a többi. De közben meg szükséges volt bemérni, hogy mennyi érdeklődő várható, milyen költségekkel kell kalkulálnom, stb. A madárkáknak föl kellett repülniük.

mit adnak nekünk a Lómaiak?

Magamat is meg tudtam lepni sokszor a fejezetek építése során. Én ugye gyakrabban találkozom a könyvbe kerülő elgondolásokkal, így nem vártam túl meglepő fordulatokat az írástól. De mégis akadt pár. A folytonos eredet és adatellenőrzéseket végig kellett járnom, és ilyenkor el-elkalandoztam az internetben. Ami nagyon jó, mert frissebb és pontosabb példákra is bukkantam, nomeg számomra is megmosolyogtató összefüggésekre.

Remélem tetszeni fog az olvasóknak a könyv… ha nyomtatásba is kerül. Mert még van a mai meg 2 nap az Early Bird szakaszból. Alakul a kritikus tömeg, hogy neki lehessen vágni a nyomtatásnak, de még azért nem vagyok nyugodt.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Early Bird-ök, avagy egy könyv kiadásának rajtjáról

Na, jönnek e a fecskék, melyek elhozzák a tavaszt, illetve, esetemben érkeznek e a varjak, akik a télbe kormányozzák az időt?

Nekilendültem a könyvírásnak, és mivel a magánkiadás mellett döntöttem, így egy nagy adag munkát is bebiztosítottam még mellé. Persze, ez igazán szükséges volt, hiszen a kiadókkal egyeztetésnek szerintem soha sincsen kölcsönösen kielégítő eredménye elsőkönyves szerzőnél vagy fiatal írónál. Nézegettem sok statisztikát, de mindig arra jutottam, hogy a kereskedelmi és partneri modelljük annyira nem működőképes a szerző szempontjából. Fokozatosan szétkopott és elmarketingesedett a könyvajánlás, könyvmegismertető rendszer, az újságírók olyan könyveket olvasnak el és ajánlanak, amik mellé 500.000.- és 1.500.000.- közötti motivációt biztosítottak a kiadók, és még így sem tudnak sokszor nagyobb példányszámban eladni.

Nemrég egy kerekasztal beszélgetésen az egyik legnagyobb kiadó vezetője mesélte, hogy egykori konkurense mezei könyvárus volt, aki fólia alól az utcán árulta a könyveket és a hidegben jött arra rá, hogy akkor lenne ez az egész jó buli, ha ő maga nyomtatná, szállítaná, szervezné és adná ki a könyveket, hiszen „abban van a nagy pénz”. És fel is építette a birodalmát, sikeres is volt. Sőt, a modell annyira működött, hogy a sovány magyar piacra az ilyen kapacitás és erőkoncentráció hatására 3-4 hozzá hasonló kiadóóriás alakult, akik így már képesek voltak behozni külföldi szerzőktől is műveket. Ám, mint minden ilyen centralizációnak, így ennek is lettek hátulütői. Méghozzá az, hogy nem fizettek „sokat” a szerzőknek, akik így a szokásos módon reagáltak, visszavettek a teljesítményből.

Egyre debilebb könyvek jöttek ki, egyre csillámporosabb kötésekben, és szinte csak a legkeresettebb területekre mentek rá. Gasztro, gyerekkönyvek, rongyirodalom, celebritásfelnyalás. Sőt, a kedvencem az, amikor egy celebritás egy szellemíróval megíratja a kedvenc receptjeit, kamu háttértörténetekkel, és ezt a főzőcskekönyvet fellazítva még azt is a papírra diktálja, hogy a gyerekeinek milyen meséket szokott mondani lefekvéskor. Rányomják a borítóra, hogy XY sztár, a háziasszony és anya, és máris ömlik a sok érdeklődő. Még az sem szúr senkinek szemet, hogy egy hasonló méretű könyv, ami kicsivel konkrétabb, de sokkal hasznosabb dolgokról szól, és 14 pontos (gyermek) helyett 10 pontos (felnőtt) betűkkel van írva, szóval, hogy egy ilyen JOBB könyv miért kerül feleannyiba. A celebritásnak ugyanis minden utolsó, metróaluljáróban eldobott rágógumi alatti szutykon is négyzetméteres plakáton kell szerepelnie, hogy tudhassa meg mindenki, ő a szárgasztromutter. Félreértés ne essék, én is megvenném a Curtis Majkától (asszem ez a teljes neve ;) ) a Kutatásaim a kvantumfizika területén című művét, vagy a Tilla a Tillától a 365 gondolat az űrhajózás történetéből című könyvét. Tehát itt nem kifejezetten a celebekkel van gond. Meg lehet, hogy nincs is gond, csak én reagálom le így. Na, mindegy.

early varjaknál tartottunk

Nekem tehát ez a modell nem jön be, főleg, mivel a képek terén ezt a „működjünk együtt, fizess rá és eladom a cuccaid nagy jutalékkal” dolgot már jópárszor benéztem.

Akkor már legyen a Kickstarter és hasonló közösségifinanszírozós rendszerekre építve a kiadás. Bár, ezzel meg az a gond, hogy ilyen hazai és működőképes felületek nincsenek, a külföldiek meg nem tudnak mit kezdeni a magyar adószabályokkal, devizával és alap struktúrákkal, szóval ebből is ki kellett hagyni a lényegi elemet, a külső partnert.

Nembaj! Jöjjenek a varnyúk, mert mindegyik számít, sőt, még ari gif-eket is rakok ide róluk!

Mi lehet olyan bonyolult ebben a magánkiadásban? (Hú, de fogok sírni, mikor rámpenészel majd a 2 raklap könyv… amit ki sem fogok tudni nyomtattatni.)

Hát az, hogy könyvet mindig bizalmi alapon vesz az ember. És pont ugyan ezért nem vesznek már, csak igen kevesen, hiszen sok volt a csalódás, drága pénzen. És én is mit tudnék mondani előre, hogy dejó lesz a könyvem (amúgy igen, nagyon jó lesz!)? Vagy, hogy nagyon megéri már előrendelni is, hiszen 25% kedvezmény van rá (és igen, nagyon megéri, mert mi az a 3.000HUF amúgy)? Vagy netalán ajándékozzak mellé ingyenes átvételi lehetőségeket Budapesten (lesz az is, méghozzá 5 helyen!!! Ilyet?! És még Dunakeszin is egy pont!!!!!)? Nem! A megoldás, hogy dedikálni fogom őket, és már most olyan mennyiségű oravecznóris és páolókoellós mottóm van, hogy Laár András is megnyalná tőlük mind a 10 csakráját.

De, komolyra fordítva a szót, én nem szeretek tukmálni és győzködni másokat, hogy demennyire én. Viszont minden marketinges ismerősöm azt tanácsolja, hogy menjek ebbe bele, mert ez kell a mai világnak. És, mivel sohasem hallgatok másra, most azért megfogadom a tanácsaikat, hogyha mégsem alakulnának jól a dolgok, akkor 2 ujjal is mutogathassak rájuk. Úgyhogy kis ajánlót is gépelnék ide:

A Realizmus. - a valóság természete egy két könyves ötletem első része. A másikról is tettem már említést itt a blogon, az lesz A rajzolás művészete. Persze, nem kapcsolódik a két könyv, mert utóbbi kifejezetten rajzi szakkönyvnek készül, míg ez, a Realizmus. közfogyasztásra, mindenkinek (mondjuk 16 év felett, bár a mai fiatalság egyre korábban válik ivaréretté). Évek óta tesztelgetek szinte mindenkit a művészet értelmezése terén, és a mensás előadások alkalmával is már vagy 300 individuum hallgatta meg a véget nem érő barokk körmondataim… meg is sértődtem kicsit, amikor irodalmi Nobelt kapott egy olyan könyv, amiben több száz oldalon van egyetlen mondat végigvezetve. Hát én 0-24-ben így beszélek! Más is megmondhassa! Külön ügyeltem rá, hogy az elkalandozó történetmesélésem - például barokk körmondatokról - a könyvben ne kapjon teret, mert néha nem lehet követni, így ígérem, egy vonalon vonul végig változatos variáltsággal gondolatmenetem, és az ilyen 5db ’v’-vel kezdődő költői képekből is csak keveset talál majd az olvasó, mert, bár engem szórakoztatnak, másokat nem. :)

nasszóval, minden IS lesz a könyvben!

Persze, vakon venni könyvet nem az igazi, úgyhogy fokozatosan, a kampány hevében fel fogok tölteni pár részt belőle, hogy ízelítőt adhassak a hangulatáról.  És azért még ide is idegépelem, hogy milyen előnyökkel jár a korai varnyú lét:

- számukra a majdani 3950HUF helyett, 25% kedvezménnyel, 2950HUF-ért kapható a könyv (minden október 6. és 20. között leadott előrendelés esetében)

Aki az alábbi link legalján elküldi elérhetőségét nekem, azokat 20-án értesítem, hogy mi lett az eredménye a kampánynak és, hogy elindul e a nyomtatás, vagy várni kell tovább a csodát. Ha a csoda 20-ig mégis megtörténik, akkor az értesítő üzenetben minden fizetéssel kapcsolatos információt és részletes időbontást megküldök. Technikai okokból kifolyólag csak bankkártyás, online fizetésre lesz lehetőség!

- ingyenes átvételi lehetőségük is lesz Budapesten és Dunakeszin

Előbbi 5 helyen, szétszórva, hogy minél nagyobb területet le lehessen fedni, illetve Dunakeszin pedig nálam. Itt olyan különlegesség is jár majd a könyv mellé, hogy személyesen én viszem majd ki a kapuig… valószínűleg. :)

Természetesen, kérésre az is megoldható, hogy a könyveket postázzam, de a karácsony közeledte, illetve a szokásos kézbesítési problémák miatt ezért nem tudok felelősséget vállalni, és csak teljes szállítási áron tudom küldeni a könyveket.

- ha szeretnék, szívhez szóló szép üzeneteket is írok a könyvbe és még alá is írom

Szóval, dedikálást is lehet kérni. Ez amolyan plusz, ha valaki ajándékozni szeretné, vagy olyan megelőlegezett bizalmat érez a könyv iránt, hogy már most tudja, hogy tuti nagyon fog neki tetszeni, akkor magát is meglepheti vele.

Végezetül, induljon akkor a téboly, kezdődjön a 2 hét kampány!

Ja, ő itt pedig egy másfajta crow:

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

gépátalakítás

Mindig úgy hittem, hogy Stephen King ’Az’ című regénye, melynek angol címe ’IT’ (mint ugye az angolban semleges nemű ’ő’ névmás), és főgonosza egy szadibohóc, aki gyerekeket húsdarál le, valójában nem az ismeretlen lényre utal, hanem az Áj-Tí-re, azaz az information technologies-ra.

Illetve, azt is pár éve értettem meg az egyik Family Guy (leánykori címén Családos Csóka …hagyok időt) részből, hogy az útmenti csatornából szemező King karakter valójában nem lehet más, mint Pipinaci, a hobohóc, ahogy Peter Griffin mondaná! (az erősebb idegzetűek megnézhetik itt Pipinacit)

Minderre pedig azért jöttem rá, mert egy egyszerű hétköznapon köhögést kezdtem hallani a számítógépemből. A burkolatát leszedve azt vettem észre, hogy a három hörcsögből - amik hajtották a masinát -, az egyik mumifikálódótt testét már csak társai pörgették a kerékben és nagyon a végét kezdte járni a verkli. A jelenet valahogy így nézett ki:

Bizony, elsuhant az a pár év, ameddig bírta a kompjúterem, így nekiláttam, hogy ismereteket vegyek ki az internetbúl, hogy milyen is ma egy jó gép. Persze, ez a lépésem kb 1,5 óra után kudarcba is fulladt, mert mára szinte teljesen érthetetlen bonyolultságúvá alakult a számítástechnika, szóval ’b’ tervként megkértem pár mensa-s kispajtásom, hogy segítsenek már és puzzlezzenek össze nekem egy megfelelő, időtálló gépet.

Meg is hozta a futár az új PC-t (mivel 2 évnél tovább szeretném használni, így az IElöregítéses gépek nem is merültek fel), kicsomagoltam, elmorzsoltam 2 könnycseppet és 11 hónappal később neki is kezdtem a bekötésének. Ugyanis kicsit elfoglalt voltam közben és egyszerűen nem mertem belevágni egy ilyen műtétbe. Mert ugye, ha egy usb-t is megmozdít az ember, arra ráérez az egész hóbelebancz és direkt bonyolultabbá válik minden. Így volt ez akkor is, amikor az asztal burkolatát szögeltem vissza és véletlenül sikerült az egyik vezetéket is megpatkolni, mire a 8 USB csatlakozóból 6 azonnal meghalt, így kettőn keresztül fürcsiztem a netes adattengerben pár évig. Persze, el lehetett volna vinni szervízbe, de annyira égő volt a dolog, hogy hozzászögeltem egy számítógépet egy asztalhoz, hogy inkább ettem a főztöm.

És, persze, most is így lett!

Már a kábelek összekötögetésekor feltűnt, hogy mennyire más minden vezeték csatlakozója, de jóhiszeműen ekkor még csak azt hittem, hogy azért, hogy egyszerűbb legyen összekötni a gépet. Valami szilikonvölgyi esélyegyenlőségi project keretében minden csatlakozó és kábelvég más, mint a gyerekeknek szánt piros-négyzet, kék-kör, -sárga-háromszög bedobós esetében. Napersze! Nem. Nem ezért ilyenek a vezetékek, hanem „technológiai okokból”. Ugyan, ezeknek az okoknak a javát soha nem fogom használni, de azért legyenek ilyenek, ne miattam álljon le a fejlődés a bolygón. Kicsit az az érzésem volt az összeszerelésnél - miközben 30 méteres kábelköteget gyorskötözőztem össze -, hogy olyan ez az új gép, mintha egy űrhajóval a Marsra is el lehet jutni, de mi csak a Holdig szeretnénk vele elmászkálni.

Az új rendszerprogram, friss Photoshop, lóméretű videokártya és hasonlók a helyükön, minden mindennel IS összekötve. Na, és ezen a ponton akadt meg az örömöm, ugyanis azzal nem kalkuláltam - mert miért is kalkuláltam volna -, hogy minden egyéb régi. Azaz a monitor. Öreg, nemjó, mindenrosszbenne, ami eddig teljesen megfelelő volt. Egyből pittyegett is… mit pittyegett, kiröhögött hangosan a Photoshop, hogy ugye ezt nem gondolom komolyan?! De, én úgy gondoltam, csak nem sejtettem.

Na, hosszas egy-pont-szugerálások után leltem egy átalakító konzolt az elektronikus hulladékgyűjtő pakkomban, és hát pont az kellett a vezeték egyik végére. Lebutítottuk a csúcsminőséget kellően elégre. Aztán találtam még egyet egy számítástechnikai boltban, és így lett a vezeték másik végére is egy megfelelő átalakító, így már láthattam is, hogy mit csinálok. Persze, a programok időnként még összemosolyognak, de legalább nem hangosan.

Amúgy a legnagyobb meglepetés - számomra - az volt ebben, hogy a régi konstrukció és az új között főleg az a különbség, hogy minden nudli dolog után fizetni kell. A kígyó a farkába harapott, amikor egy korábbi Word dokumentumot átmásolva (ráadásul a Realizmus. - a valóság természete már megírt dokumentumját) a rendszer kiírta, hogy a gépen található Word Alap 1.0-ás verziója nem tudja maradéktalanul megnyitni, mert korlátolt. „Lehet, hogy bizonyos elemek hiányozni fognak a szövegből!”, amit én úgy képzeltem el, hogy viccből az ’a’, ’é’ és ’s’ karaktereket nem tudja a sok évvel fejlettebb program megnyitni. „Havi díjban vásárold meg a programot!”, jött az újabb világmegváltó Microsoft üzenet. Na, felléptem a WORD Wájd Webjére, és ott mi fogad? Hát az, hogy ez a világ legismertebb és legkedveltebb, sőt legjobb szövegszerkesztője. Igen? És a saját gyártótok rendszerprogramjába meg azt sikerült beírnotok, hogy nem tudjátok a dokumentumait megjeleníteni? Nagyon leleményes, gratulálok!

Nembaj, őrizzük meg a méltóságunkat, meghát a világ változik, a levegőt is lízingelni kell lassan, így összeshoppingoltam minden szükséges cuccot, ami még hiányzott, és lett egy elég tühtig kis vas. Meg is lepődtem, amikor váratlanul a szobába léptem, mire ő hirtelen felugrott az asztal tetejére:

De, hogy miért volt erre annyira nagyon szükség? Egy következő posztban megosztom azt is! ;)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

fúrkálódás és zajongás

Augusztus az ezer fok jegyében zajlott le és ez is teljesen lelassított minden munkát. Rajz ilyenkor kilőve, mert túl párás a levegő a papírnak, illetve akarva-akaratlanul is összeizzadja az ember a képet, ami nem a legszerencsésebb dolog. Ígyhát, megvariáltam kicsit a dolgokat és nekiláttam barkácsolgatni, illetve összedobni azokat a dolgokat, melyeket már egy ideje tervbe vettem. Voltak ugyanis olyan fejleszteni valóim, amelyekre mindig csak nyűglődve gondoltam, mert sok időt igényelhetnek, nem biztos, hogy van éppen olyan alapanyag hozzá, meg, ha 1 szöget arrébb rakok, akkor máris 28 másik dolgot is át kell pakolni, és ez mindig beláthatatlan folyamatokat indít el.

Például, már régóta le szerettem volna cserélni a rajzállványom lapját, illetve egy-két módosítást véghezvinni rajta. Vezetősíneket és támasztóvonalzót rakni rá, megoldani, hogy elforgatható legyen, illetve a papírtekercset tartó villákra és tengelyre is nagy szükség volt már. Ezek régen adottak voltak a „rajzgépeken”, de annyira azért nem kifinomult módon, hogy azok grafikusoknak is megfelelőek legyenek, hanem inkább csak a laikusoknak, a hobbirajzolóknak, egyszerűbben mondva, az építészeknek. :) Hiába, egy bauhaus házhoz azért annyit nem kell kaparászni a papírt, mint egy rajz esetében.

Szóval, voltak ezek az alap modellek, amik közül én is beszereztem egy Robotron Reis II-t, de a vonalzóját egyből leszereltem, illetve tervbe vettem, hogy majd jól lapot is cserélek rajta. Ennek pedig már úgy 7-8 éve.

Amikor eljutottam a nekifogásig, akkor rendre berendeltem a rétegelt lemezt, de általában egy fontosabb feladat felszippantotta a tábla anyagát. Alább látható is két ilyen eset:

az egyik oldalon egy játszóház látható és a másikon is

Aztán, amikor harmadikra lett volna időm beszerezni a fát, addigra meg bevezették az útdíjat, aminek hatására egy tábla árába került volna pluszban a kiszállítás is.

Namost, tudni kell, hogy nem jó akármilyen tábla a rajzoláshoz. Minden függ mindentől ugye, a tábla speciel a grafit keménységétől, a papír erejétől, vastagságától és a rajzolás irányától. Amikor valamelyik változik, akkor mindent állítani kell sajnos, és arra jöttem rá, hogy a bükk rétegelt lemez, közepesen csiszolt felülettel és akril lakkozással a legoptimálisabb… De, ugye jött az útdíj és ilyen dupla áraknál nincs egyszerűen kedvem megvenni a dolgokat, mert zavarja az agyam a 200%. Maradt tehát a régi állvány és a lassabb rajzolás, függően az időjárástól, feszengve, nyomorogva bizonyos esetekben.

Aztán egyik nap Fanni említette, hogy egy eléggé méretes táblalapot lomtalanítottak ki, és hogy nézzem meg, mert közel is van, illetve eléggé jó az állapota. És tényleg az volt! Teljesen tipp-topp, egy karcolás, fúrás vagy csavarnyom sem volt rajta és kellően nagy méret. Hazacígöltem, aztán nekiindultam konkretizálni a mit-hogyant.

szolnoki ránduláskor a reggeli prezentációm Fanninak a rajzasztal átalakításáról

Ez a lomi dolog amúgy nagy heppem lett az évek alatt. Nem eszetlenül szedegettünk össze mindent, hanem olyan szabály szerint, hogy, ha valami kicsi, akkor minimum 800.-ba kerüljön boltban, illetve ha alapanyag, akkor legalább 2.000.-ba. És megdöbbentő, hogy mennyi pénzt képesek kifizetni sokan olyan dolgokra, amiket mások kidobnak, illetve, hogy mennyi ilyen dolog van szanaszét. Szelektív napon megtelik a környék enyhén megpattant üveges képkeretekkel, amiknél 3cm veszteség árán és egy 1.200.-os, örök életű üvegvágó segítségével máris lehet egy teljesen hibátlan 1,5m2-es üveglapot nyerni (7.000.- ez övegesnél). Jó, persze, tudom, hogy mindez nudli, meg SZEMÉT - meg ahogy alter ismerőseim mondanák -, „éces”, de amikor kb nincs számottevő ipar körülöttem 200km sugarú körben, akkor a legnudlibb dolgokat SEM lehet beszerezni. Járom sorra a szerelékboltokat és nem találok alkatrészeket. Az Ájkíéja hatására pedig nincs bútorasztalosság sem, normális fához való dolgok már csak pangó készletekben vannak. Még a dolgok elnevezésére sincsenek szavak, így a keresőmotorok algoritmusai sem adnak találatot.

Így, kb néha veszünk egy 60 éves szekrénysort és szétszereljük. A vasalásaiból és a faanyagából bőven el lehet tengődni, és rengetegminden kijön. Az átalakítás képessége sokkal kifizetődőbb lett és olyan dolgokhoz is hozzá lehet jutni általuk, melyek szimplán nem is kaphatóak (már). Persze, a szabásnak a velejárója a fölös faanyag felhalmozódása, aminek kell a hely is, így elsőnek egy 4m3 kapacitású fatárolót fűrészeltem össze. Még a római függönyös esőponyvája várat magára, mert nem kapni zsinórvezetőket… ugye.

oldd meg, főleg, ha másra nem bíznád!

Sokszor említettem, hogy a keretezés mekkora macera tud lenni és, hogy ízléses kereteket és/vagy fa kereteket is csak kevés helyen forgalmaznak. Az MDF, pozdorja, kompozit keretek korszakában, ahol egy kép pár évet tölt a falon (a következő festésig), ott persze nem is szempont, hogy valami tartós legyen. Ha elunódik a rusnya van Gogh kép, akkor majd szitáztatunk valami mást vászonra, két húsgolyó közben. De, nekem ugye a papírból kifolyólag megkerülhetetlen a keretezés kérdésköre, és ha én nehezen tudom megoldani, akkor a potenciális vevők méginkább el fognak veszni a rendszerben.

Nekiláttam hát kitapasztalni a keretezést, beszereztem a kellő dolgokat, megnéztem 1-2 YouTube videót - fölöslegesen - a témában, és megoldottam magam. Persze, nem ilyen egyszerű a szitu, mert egyből tovább is akartam gondolni a keretezést, amihez már nem elegendőek a kézi szerszámok, így szükség lett egy asztalos multipadra is.

Nagyon jó! Kellő méretű és erejű ilyet már 6-700.000.-ért be lehet szerezni, INGYEN SZÁLLÍTÁSSAL, szóval gondoltam mindezt el lehetne úgy is érni, ha, mondjuk, én magam készíteném el.

Igaz, egészen addig, hogy Fanni faterja nem ajándékozott nekünk egy kisebb asztali körfűrészt, addig semennyire sem láttam élőben multit, sőt, kipróbálni meg lehetőségem sem volt túlzottan. Node, az ajándékon áttoltam 20-25m fát (a barkácsolók kedvéért: fenyőt, bükköt, tölgyet és egy trópusit), hogy megnézzem, mik lehetnek a problémák, illetve hol lehetnek a határok. Hamar ki is derült, hogy bár egy jó kis gép volt, viszont a gyártó átalakult, nincs szerviztámogatás és előbb utóbb úgyis fog kelleni egy nagyobb, pont a nagyméretű képek kereteihez. Feldobtuk hát a netre, és jött is az új tulaj, vitte is a gépet, én meg boldogan mentem be Pestre shoppingolni.

Felírtam az ex-gép adatait egy cédulára, és minden lényeges paramétert 1,5-lel felszoroztam, így kerestem az új gépeket. Tiszta szerencsémre, a Makita és a Hitachi is most alakul át céges szinten, így a régi modelljeiket elkezdték leakciózni, fillérekért (jó sok fillérért) lehetett venni felsőmarót, körfűrészt, karos vágót, fúrót, így be is gyűjtöttem egy garnitúrát ezekből. Tiszta öröm volt, amikor majd’ leszakadt a vállam a felsőmaró súlyától, hiszen ezeknél a pörgős gépeknél a súly bizony a teljesítménnyel van összefüggésben. Ahogy Fanninak áradoztam róla, „ez a maró nem kapja be az ujjad és tépi le, hanem csak finoman kiforgácsolja a szöveteket és marad időd észbe kapni és kihúzni a kezed a marófej útjából, mivel olyan erővel és egyenletesen működik!” (Erre Fanni csak annyit mondott, hogy és még visszavarrni is egyszerűbb, mert sima lesz a felület, nem?). Mikor megvolt minden, jöhetett is a szerelés, a pár éve lomizott alapanyagokat felmértem és nekikezdtem a multipad megépítésének. Ciklon por és forgácsleválasztó, nagyobb teljesítményű porszívóval, zárható szekrények, sínes derékszög vonalzó, a már alsómaróhoz porelvezetős vonalzó, nomeg az egész szerkezete, ami úgy tele van vasalva, hogy 1., nem moccan semerre sem használat közben, 2., akár viharban is lehet használni, nem kell tartani a villámoktól, hiszen olyan, mint egy Faraday kalitka.

Kellemes volt. És nagyon meg vagyok vele elégedve, mert tömör, 5cm-es tölgyfát is visz, mint a huzat, ami eléggé jó. A forgácson meg szerintem gombatelepet fogok létrehozni, mert miért ne?!

de van itt egy kis zúgás a fejben

Ahogy így a hatvan raklapnyi összeszedett cucc feldolgozását végeztem, kicsit elgondolkodtam ezen a „fogyasztás alapú társadalmi berendezkedésen”. Ennek - mondjuk - az sem tett jót, hogy mostanában kicsit ráfeszültem az ötödik kihalás témájára, azaz arra, hogy a földtörténeti korokban valószínűleg most is egy naaaagy kihalás folyik, olyan, mint ami 251 millió éve volt (Perm-Triász kihalási esemény), amikor a tengeri-vízi élőlények 96%-a, a szárazföldiek 70%-a halt ki. Csak ez éppen 60.000 év alatt zajlott le, míg a mai, az emberi tevékenység okozta 5. kihalási esemény nagyjából 150 éve tart és már most eléggé meredek számokat produkál.

Tehát, ahogy így ezeken tűnődgettem - miközben a fatelepes passziómnak hódoltam -, azért tényleg eléggé megdöbbentőnek hatott, hogy mennyire minden végzi a szemétben. És ez nem a gubizásról szól, hanem inkább arról, hogy a tartós dolgok használata mennyire nem szempont már, és minden csak kiegészítő a mindennapi életben. (Jajj-jajj, dráma, sírás, ilyenek.) A minőséggel nem nagyon foglalkozik senki, mert egyszerűbb azt mondani, hogy „nincs rá pénze”, miközben én pont azt látom, hogy dehogyisnem van itt della, csak hajlandóság nincs végiggondolni ezt-azt.

Érdekes.

(Fanni mondta, hogy legyen már valami levezetés itt, mert ez így milyenmár, úgyhoghy: Álljon szépen be mindenki egy-egy sarokba és gondolkozzon el… valamin és mobil nélkül! Ésmég: Szettevette-teremtette! :) )

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ne siránkozz, mert nem szeretik!

Kicsit Trainspotting hangulatban vagyok mostanság, mert annyi minden kavarodott meg augusztusban, hogy ilyenkor rendszeresen a ’90-es évek körüli kulturális élményeimből kezdek visszatáplálkozni, hogy lenyugtassam az agyam.

Hiába, akkor nőttem fel, fogyasztottam a televíziót, vettem és kaptam cédélemezen zenealbumokat, lettem horrorrfilm rajongó. A Trainspotting azért lett különleges élmény számomra, mert abban a lemaradt világban, egy olyan, gondoktól terhelt köznapi életben adott teret Renton életének zajlásához, ami sok tekintetben ma újra és ismét teljesen jól érthető.

Szóval ennek jegyében kerültek e posztba a képek és a gif.

szenvedélyük a szórakoztatás

Még tavasszal adódott egy jónak ígérkező lehetőség, egy újabb pályázat, mely nagyban dobta volna meg a lehetőségeket. Mint, a felütésből is kitűnik, a pályázat nem jött össze. De, azért fetrengenék a témán még egy kicsit, mert ugye múltkor már kérve is lett, hogy ne tegyem, és velem meg lehet beszélni. :)

 Szerintem azért kell szót ejteni ezekről a dolgokról is, mert vannak, és mert tapasztalataim szerint, aki nem jár egy konkrét valamilyen cipőben az nem mondhat semmit arról a cipőről, pusztán arra alapozva, hogy egyszer, anno, az ő - amúgy tök más - topánkájában, hogy és hol dörzsölődött ki a lába ujja. A beszélgetések (értsd: a szitukban, amikor hangokat hallunk, vagy nézünk valami történést… beszélgetés már alig van) túlnyomó részében hangulatpörgetés meg ráolvasás van. Mindenki TUD valamit IS. Hiába nem szakértői a témának, nem ismerik a helyzetet, nem is kérdezték a véleményüket, a ráolvasásuk megtörténik.

Én rendszeresen megkapom az adott munkáimmal kapcsolatban ugyanezt a folyamatos 5 mondatban összefoglalt megoldás puffert, és néha (pillanatok erejéig) le is akasztanak ezek. Egy ilyen kulturális pályázatra, banki hitelre, fejlesztési hitelre, startup varázslatra, kollégavadászatra, eu-s pályázatra sok idő felkészülni, ha tényleg komolyan veszi a pályázó. Rengeteg munka maga a felkészülés és az összerakása, ha erre nincs külön keret vagy 4-5 ember. Gyakran hallgatom, hogy ilyen-olyan pályázatírók demilyen jól tudnak pályázatírni, illetve hogy „hogy megy ez”, de a gyakorlat meg az, hogy ezek a tipikus ráolvasások olyan szinten köszönő viszonyban sincsenek a gyakorlattal, hogy az nem is igaz. Ráolvasás van, értelme nincs.

Említettem egy illetőnek nemrég, hogy egy könyvön dolgozom. Már egy órája hallgattam a panaszkodását és nyarvogását a mindennapi életében előforduló gondjairól, és gondoltam javaslom neki, hogy kezdjen valami olyanba, ami motiválná, kikapcsolná, hogy le tudjon nyugodni és hideg fejjel felszámolni a problémáit. 15 percig dumcsiztunk a könyvről, illetve inkább arról, hogy szerinte hogyan kellene SZERKESZTENI majd azt a könyvet. A 10. percben már ki is tértünk arra, hogy a könyv amúgy miről fog szólni. „Szerintem bonyolult ez a cím, hogy ’realizmus’, mert szinte senki sem fogja érteni, és így eladhatatlan, mert nem lehet tudni, hogy miről szól pontosan.” Próbáltam rávilágítani, hogy az, hogy egy könyv miről szól - jó esetben - akkor derül ki, ha elolvassák, de minimum beleolvasnak. És, ha valaki nem tudja értelmezni a realizmus szót és ezen meg is akad, akkor szerintem tök mindegy neki, hogy olvas e egyáltalán. Nomeg, nem a világ összes emberének szándékozom könyvet írni. A beszélgetés végére - ahogy jött a 15. perc -, már ott tartottunk, hogy szerinte hülyeség ilyesmiről írni, „művészetről meg filozófiáról”, mert keveset, de főleg mást olvasnak az emberek, miért nem úgy írok és olyat, amit szívesebben olvasnának, és adom inkább el (???) egy kiadónak és akkor enyém a pénz.

Nagyjából valahogy így zajlott a végső érvelése, mire én csak annyit mondtam, hogy lehet, hogy igaza van… bár nem tudom, ő egy könyv formájában fizetne és elfogyasztana egy tál szart? Mert, ha igen, akkor az új célközönségem első példányát meg is találtam.

Vagy, egy másik példát hozva, egy egyetemi ismerősöm, akivel többször dumáltunk anno és - hogy stílusos szót használjak -, egy „galleryben” jazz-eltünk, megkérdezte, hogy a könyvben a köszönetnyilvánításnál kiket fogok megemlíteni. Én mondtam, hogy bár Erdős Virág lelőtte a régi tervem, azt, hogy a köszönetnyilvánításhoz csak annyit írt „Köszi!”, de én nem feltétlenül szeretnék ilyet, mert így megköszönni egy könyvet (megint, függetlenül attól, hogy az miről is szól) olyan fura nekem. Fura=hülyeségnek tartom, de illedelmes módon nem ezt írom egyből. Azt mondtam neki, hogy maximum a Genius cégnek az új, csendes billentyűzetét köszönöm meg, mert teljesen jó lett, és 4.000.-ért tök megérte a cserét. „NEMÁÁÁR Pali! Nem is említed meg a képzős társaságot?”. Nem. Mit említenék rajta?! Hogy ismertem xy-t régen, majd elsuhant 5-6 év és egy témában megírtam egy könyvet? (Megint, figyelmen kívül hagyva, hogy az a könyv je e egyáltalán.)

Szóval az ilyen és ehhez hasonló folytonos kérdezgetések és ráolvasások adták meg az amúgy is bonyolult és zsúfolt teendőknek azt az alaphangulatot augusztusban, hogy megint, ezredszerre is kalibrálni kell. Mert egy hosszabb lélegzetvételű anyagot nem lehet csak úgy, bármilyen hangulatban kiköhögni a monitorra. Erről írtam is múltkor, hogy mi az a konstans, fókuszált állapot, aminél ez megy. De ezt onnan is lehetne sejteni, hogy belegondolunk abba, hogy egy könyv miért is lehet értékes. Nyilván nem csak összeírkálják (most a könyvekről van szó, nem a marketing-dokumentumokról), hanem az egy nehéz és összetett meló eredményeként születik és általában van valamilyen haszna is az olvasók számára.

Nem lehet pl fejlesztéseket is ütemezni, ha nem várt ötletek zavarják be a képet. És ilyen a kiállítás is. Meg a képkészítés. Meg a vállalkozás, meg a barkácsolás, meg a filozófia, meg az elméleti tudás, meg az előadások, meg sok minden olyan dolog, ami csak úgy megy, ha „odafigyelve van” közben. És, ha van olyan háttere, ami elő tudja ezt finanszírozni.

Tricks of the Magician

A kiállítás kapcsán ez a pályázat egy igen fontos lehetőség lett volna. Illetve a kiállítás körülményeihez, mivel ez nem csak arról szól, hogy fel van akasztva pár kép, aztán szevasz. Egyszerűen rengeteg új feladat került elő, amik megakasztották az első ütemet is, és így borítékolhatóvá vált, hogy nem jönne össze, hogy ezért csúsztatni kell, úgyhogy nem novemberben lesz, hanem majd 2019 első negyedévében. Most inkább a könyvet vettem előre, hiszen az inkább időhöz kötött, míg a rajzok mellette is készülhetnek.

Ja, de volt két érdekesebb jelenség a kiállítással kapcsolatban is!

Az egyik, hogy ebben a témában is voltak izgi beszélgetéseim, méghozzá a képek eladását illetőleg tudtam meg, hogy csak „fel kell tölteni őket a netre” és „nem kell túlgondolni egy kiállítást”. Más, fontosabb dologgal foglalkozzak inkább, amik >> fontosabbak << és max 1 vagy 2 képpel kevesebb lesz kiállítva. Hogy mikor, hogyan csinálom meg azt a maradék jópár képet, illetve azokon mi lesz majd látható, hogy honnan fogja bárkiis tudni, hogy vannak ilyen képek és, hogy a neten hol fogják majd jól megvenni, azok csak - általam túlfeszült - részletkérdések.

Tiszta szerencse.

Nem tudom, én sokat foglalkozom a dolgaimmal, de még mindig nem tudom 5 perces, „na gyorsanösszefoglalva” felvázolni és megoldani az aktuális feladatokat. Pénz, paripa, fegyver, mondja a régi mondás, és ez teljesen korrekt is így, bár én inkább pontos vesszővel írnám, pénz; paripa; fegyver… vagy úgy, hogy Pénz. Paripa. Fegyver. Akkor. Amikor. Mert ezek egyszerre ritkán állnak össze.

De, a másik kiállításos szitu is meglepő volt! Egyszerűen nincsenek modellek! Bár mindenki egyre cafrangabb fürdőruhákban flangál a strandokon, folyik az erkölcstelen fertő az utcákon, bezzeg a szeksz meg a szipu, de egy rajzhoz modellkedés már nagyon meredek mindenkinek. Még úgy is, hogy nem lesznek publikusak a fotók, és magukon a képeken sem lesz semmi villantva. 2 női modellt keresek már egy jó ideje, de olyan lehetetlen küldetésnek kezd kinézni ez is, mint a megfelelő papírt megtalálni, és néha már várom, hogy zaklatásért csöngessenek a kupakosok, a YARD, mert 1 db mailt írtam egy ismerős ismerősének.

Úgyhogy, kalibrálás van és most várunk…

a Realizmus.

A könyv azért készül. Kb a jegyzetek összefésülésével a tervezett 186 oldal úgy látszik, hogy egy olyan 300-on elférő anyaggá alakul, így kicsit húzni is kell majd, de azért készül. Érdekes módon, ez a project viszi leginkább a prímet a közöny terén. Holott, szerintem pont ez az egyik legérdekesebb az összes tevékenységem közül. No, majd meglássuk, hogy mi lesz. Minden esetre, kellemes pötyögni, és meglepő, hogy 40-50 ezer karaktert gépelni egyáltalán nem fárasztó dolog. És még közben böngészésre, forráskeresésre is van idő, aminek hála 1-1 ilyen kitérővel 5-10 oldalnyi plusz anyag kerül be a jegyzetekbe.

Bár, már most rettegés van, hogy ennek is olyan erős early bird akciót (elő-előrendelést) kell csinálni a semmiből, majd pedig egy előrendelésit, hogy egyáltalán kiadásra is kerülhessen, hogy ihaj.

***

(Ez most az unalmas, visszatekintő szóhasmenős rész lesz!)

Említettem fentebb ezt a visszanyúlást a ’90-es évek idejére. És, így szöszmörögve rajta, tényleg úgy tűnik, hogy azért az mák volt, hogy pont akkor nőttem fel. Mert tudatosabb, határozottabb fiatalkoromtól kezdve (ami nálam 5-6 évesen kezdődött, rokonaim bánatára) olyan 22-23 éves koromig mindig olyan környezet, körülmények vettek körül, amik egyfajta célorientáltságot adagoltak. És itt nem azt értem, hogy olyan húdenagyon megtanulhattam az értékes élet titkait, hanem inkább azt, hogy lehetett találkozni azzal az opcióval, hogy vannak/lehetnek értékek. Hogy például jót csinálni - bármilyen értelemben - nem azért… jó, mert segít másokon vagy tapasztalatot ad, ilyesmik, hanem azért, mert annak hoz hasznot, aki csinálja. A fárasztó munka eredményeket szülhet, a látszólagos előnyök viszont nem feltétlenül előnyök közepes vagy hosszabb távon, a tervezés egyfajta megismerése és irányítása a jövőnek, meg sok-sok hasonló szöveg.

Egyszerűen mondva, jót tenni önző, önös érdek, mely amúgy nem jár senkinek a legminimálisabb károkozással sem.

Most nem azért írom ezt, mert beszélni akarok az állatokhoz és egy szál pendelyben a pusztába menni, hogy ott dejól legyek, hanem ennek kapcsán elgondolkodtam a fiatalabb generációkat körülvevő világon. Ma nem nagyon látni sarkított vagy kontra vagy nem szélsőséges világképeken kívül semmi egyebet. És sokan így nőnek fel, ez lesz az alap álláspont számukra, ha elakadnak az útvesztőben, akkor külön szólni kell majd nekik, hogy lehetne vagy lehetett volna máshogyan is. Lehetett volna jól is csinálni a dolgokat, senki sem állította, hogy az, amit alapjáraton élnek, az a jó. Nem valamilyen értékrendszert értve, átérezve járják az útjukat, hanem bonyolult kompromisszumhálókon keresztül, sokszor a személyiségük problémáinak folyamatos elrejtésével foglalkozva. És ezzel annyira sok időt és energiát pazarolnak el, hogy amúgy már azt sem fogják fel sokan, hogy merre, meddig és hova szeretnének eljutni.

Természetesen, ez nem a „mai fiatalokkal” kezdődött, hanem sokkal előbb, kb a ’80-as években születetteknél már előjött, csak a gyors változások elfedték az első intő jeleket. Ahogy látom, ez már 40-50 éve itt van, és sok generáció ebben a hömpölygő, és súlyától önjáróvá vált problémahalmazban él.

Egy tütükézéskor kérdeztek - mint a kíméletlen, szadomazo, idegkorbácsos, megmondóembert -, hogy hogyan oldanám meg az xy élethelyzetében beállt problémát. Anélkül, hogy nagyon ismertetném a szitut, csak annyit fednék fel róla, hogy egy 6 ember érintő helyzetről van szó, amiben kb 2-3 főbb álláspont van a problémák beazonosítása terén és a megoldások tekintetében is. Amikor meghallgattam, hogy miről van szó - hosszan, nagyon hosszan -, és tágra nyílt pupillákkal várták a választ, akkor csak annyit tudtam tanácsolni, hogy bizony sokat jelente, ha nem egymás f*szával vernék a csalánt, hanem mindenki visszavonulna a saját kis cellájába és ott élné ki a hatalmas energiáit. Egy probléma ugyanis nem azért van, hogyha megszűnik, akkor egy újabbat kreáljunk, hanem azért, hogy megoldjuk és utána a többi minden, de már jó dologgal foglalkozhassunk. Mert a cél nem egy alaphelyzet folyamatos menedzselése, hanem a fejlődés (pozitív eredményű változás).

Próbáltam rávilágítani xy-nál arra, hogy szerintem eltérő fontosságban értékelnek dolgokat, és inkább azon vitáznak ők, hogy kinek-kinek a saját fő problémájára adott saját válasza miért a jobb megoldás a másik által, egy totál eltérő másik problémára adott válaszánál. Viszont a konfliktusaik meg olyan helyzetekből adódnak, amik adott illetők másokra kivetített saját gondolataik, saját problémafelvetéseik.

Nagyon szépen látszott az a jelenség, amit már írtam, hogy a legtöbben értékmeghatározások nélkül élnek, miközben úgy hiszik, hogy mindenhez is értenek egy magasabb szinten. Sőt, nagyon sokan olyan célokat követnek, amit mindig körülmények vagy mások miatt vállalnak fel, és ilyesfajta kompromisszumok által legitimálják a dolgaikat.

Ezzel amúgy nincs semmi baj, egészen addig, amíg ezt mindenki „otthon, a saját hálószobájában csinálja”.

Fura volt kicsit, hogy a 6 fős probléma xy-ja és a könyves beszélgetés egy alkalommal játszódott le, és hazáig azon gondolkodtam, hogy ennek milyen értelme is volt részükről. Ők kérdezték a véleményem, mire énrám lett ráolvasva a tutiság.

Mindegy. Ez van, ezzel lehet valamit kezdeni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!