Hübrisz helyzetjelentés

Rég volt szó a témáról, úgyhogy gondoltam pötyögök egy kicsit legújabb húzódó prodzsektemről! :)

Szóval az egész úgy indult, hogy rendre felmerültek bennem olyan kérdések, amelyekre nem nagyon volt az internet előtti világban válasz. Vagy nyilván volt, csak számomra elérhetetlen helyeken. És amikor ellentmondásokba futottam bele, akkor pro és kontra kerestem tovább a válaszokat. Ha iksz mégsem ipszilon, akkor mi más lehet inkább és amúgy miért nem ipszilon. Szépen gyűltek a kérdések és a hozzájuk kapcsolt társ-információk. Később érthetővé vált számomra, hogy ezzel a stratégiával asszociációs láncok épülnek az agyban, és a közép, illetve hosszútávú memória alapját jelentik. Hátrányuk, hogy csak olyan emlékanyagok épülnek bele ezekbe a láncokba, amelyeket érdekesnek tart az elme. Ugyanis a többit felesleges adatként figyelmen kívül hagyja. (Pont ezért értelmetlen a magolás, a lexikális adatok biflázása.)

Tehát ami értelmes információnak tűnik, pontosabban fogalmazva relevánsnak, az megmarad, de a többi nem. A folyamat önmagában egy egyszerűsítési szelekciót végez az új ismeretekben, felbontva az összes létező benyomást, jelenséget, érzékelhető dolgot, szóval tényleg mindent, és azt az ember elméje számára kezelhető, egyszerűbb elemekben értelmezi. És ennek a leegyszerűsítő értelmezésnek a tudatában lenni elképesztően fontos dolog.

Még később azt is megértettem, hogy ez a fajta információs leegyszerűsítés teszi lehetővé, hogy egyáltalán gondolkodni tudjunk és a ’mindent’ el lehessen választani a ’valamitől’. Ennek a folyamatnak a segítségével tudunk koncentrálni, tervezni, feladatokat kreálni és megoldani. Szakaszolni és ok-okozati sorrendbe rendezni például egy munkafolyamatot, mentesítve minden szükségtelen részlettől. Maga a nyelv struktúrája, hangelemeinek limitált száma, ritmusa, szabályai mind ennek az egyszerűsítő folyamatnak az ékes példája. A mindenféle ömlesztett zajból kiemelt bizonyos alkatrészek segítségével tudjuk a hangokat úgy hallani, hogy azonnal felismerjük, hogy hordoz-e konkrét információt, vagy ha nem a számunkra értelmes módon halljuk a hangok kombinációit, akkor értjük, hogy az például egy másik nyelven folyik. Vagy a nyelv, amit hallunk, az pont egy másik faj hangsorozata, és annak a fajnak egy példánya az ágon dalol. De így értelmezzük azt is, hogy esetleg a hangok valami külső jelenség hanghatásaként jelennek meg és segítségükkel észlelünk egy bizonyos folyamatot. Az agy ezeknek a kombinációknak a mintázatát és anomáliáit figyeli, és amelyiket be tudja azonosítani, azt tudatossá teszi, ’észleli’. Ezért tudunk egy zajos tömegben beszélgetni, sőt, a váratlan eseményekre is felfigyelni egy ilyen zajos tömegben, vagy a partner jellemző hanghordozásában történő pici megingásra is felfigyelni.

Természetesen a káoszból az érthető egységekre egyszerűsítő eljárásnak hátránya is van.

Mint sokkal később megtudtam, az egyre nagyobb specializálódás, az egyre akkurátusabb egyszerűsítés egy adott részterületen kitűnően működik, de mellette homályba vész minden más ismereti terület. A figyelem fókuszálása emiatt az átfogó szemlélést nehezíti meg.

Már rajzoltam kicsit, amikor feltűnt, hogy a memóriában lévő emlékek egy része benyomásként őrződik. Nem konkrétan a képét tudtam felidézni adott dolognak, hanem íz vagy illatbenyomás kombinációjában. Sőt, rövidebb folyamatokat elő tudtam hívni egy-egy bevillanó asszociáció segítségével. Viszont a nagyon rövid idejű emlékezni valók - amelyek kulcsfontosságúak a rajzolásnál -, na azok nem mentek olyan egyszerűen. Az ekkor felmerülő kérdésem az volt, hogy miként emlékezhetünk hosszan olyan információra, ami pont a jelen pillanata előtt történt. A rajznál ez a folyamat sokszor játszódik le, mert ez az a lépés, amikor a rajzoló ránéz a modellre, majd arrébb mozdul és a „látottakat” papírra veti. Egyszerű kis lépés, lehet is tanulni, fejleszteni, megérteni, hogy ilyenkor miket kell megfigyelni, de amit nehéz megszokni, az inkább ez a rövid távú emlékezési (’emlék-ezési’) folyamat. Visszahívni a képet úgy, hogy azt belül tovább lehessen látni, tovább lehessen figyelni és közben kívül vissza lehessen adni, lerajzolni. Hetekig tudnám ennek a folyamatnak a komplexitását magyarázni, de az érdeklődés hiányára való tekintettel most nem teszem, hanem ugrok egyet.

Kiderült, hogy a nehézség számomra a rövidtávú memória edzettlenségéből adódott. Ugyanis rövid távon nem a memóriába ment le vagy tárol információkat az agy, hanem a munkamemóriába, egy teljesen más struktúrájú részén. Itt minden máshogyan működik, sokkal összetettebben és párhuzamos „számításokkal” kerül kielemzésre minden adat. Itt válik el a búza az ocsútól és pelyvától, itt szálazódik szét az érdeklődésünk szerint a nagy egész a részek összefüggéseire. És tulajdonképpen csak azért magoltatnak gyerekkorban verseket, hogy ennek a gyorsmemóriának a tartós memóriával összekötő csatornáit erősítsék. Mert amikor megértünk valamit, akkor a hasznos információ már egyből értékessé válik számunkra, így lehetősége nyílik arra, hogy átkerüljön a hosszú távú tárba és ott becsontosodjon. Az észlelés megtapasztalódik és emlékké nemesül. Hátrány itt is van. Ha hibás volt a beégett emlék, akkor csak nagyon nehezen lehet kimozdítani onnan. SZERINTEM, a saját megfigyeléseim és olvasgatásaim szerint ehhez általában traumatikus hatások kellenek (a trauma görögül sebet, sérülést jelent). Nem a köznyelv szerinti traumákra kell itt gondolni, hanem olyan megakadásokra, amelyek „megérintik az embert”, megrázzák vagy megakasztják a cselekvésében. Úgy látom, hogy ezek az esetek olyan idegi jelátadást módosító nagygenerálok (neurotranszmitterek és a jeleket közvetítő vegyületek mennyiségi változása egyaránt), amelyek egy ideig újra képlékennyé tudják tenni a merev információkat és teljesen át tudják kötni az emlékeket. Például rettegés hatására hívővé válhat valaki, az elme megvilágosodhat (logos likes this!), vagy a kompromisszum eltörlődik és bosszút fogad valaki, vagy ilyenek még az aha és heuréka-élmények. Ezek mind ilyen ismeretátíró módosulások eredményei, és erejük a traumatizáló hatás mértékéből adódik. Apróbb esetekben, értékes információk megértésekor, tanuláskor a memóriában tárolt ismeretanyag felülírását elégedettségérzés és egyfajta öröm jutalmazza, amolyan pozitív visszacsatolásként. Hosszas munka nagyobb koncentrációt igényel, szenvedélyes folyamat (’szenved-ély’), mely őröli az illetőt, ezért megoldáskor felszabadultságérzetet érez.

Node természetesen nem szeretném hergelni a pszichológiásokat az idegtudományok sajátos bemutatásával. Ezért párszor már kaptam, micsodahülyeséggé nyilvánították meglátásaim. És kétségtelenül problémás a neurobiológia szempontjából mindez. Mert a jelenlegi tudományos felfogás azt diktálja, hogy teljes mértékben a természettudományos törvények alá van rendelve az embert. Így az ő gondolkodási szabályzatának a kb véletlenszerű újraírása egyet jelentene azzal, hogy az ember nem determinisztikusan működik (előre meghatározott módon). Ahogyan viszont a természettudományos törvények szerint kellene. Vagy a másik lehetőség, hogy nem ilyen módon van a természettudományos törvények alá rendelve a gondolkodás mikéntje, és létezik a (konzervatívan felfogott) tudományosság szerint értelmezhetetlen szabad akarat (és azért nem sikerül a konzervatív módszerekkel megtalálni, mert a módszerek mást vizsgálnak… szóval paradigmát kéne váltani).

Aztán 2021-ben éppen elvoltam a kérdéseimmel, amikor az előadásokon összefutottam két olyan érdeklődőmmel, akik minden elhangzott mondatomra picit másként reagáltak, mint mindenki más. Értették, hogy mit mondok, követték is, de úgy tűnt, hogy egyiküknek nem állt össze belőle semmi, a másikuk meg inkább végig engem nézett, miközben vetítettem a képeket és azokról magyaráztam. A szemük mozgása szintén tök statikus volt, miközben értelmezéskor általában a szemek kimozdulnak oldalsó irányba (jobb fölfelé, ívben, illetve jobb lefelé). Mint kiderült, mind a ketten afantáziások voltak, azaz egyikük egyáltalán nem lát magában képeket gondolkodáskor, másikuk meg még a belső hangját sem hallja.

Az már csak külön pikánssá tette a dolgot, hogy mindezt a vizuális művészetekről szóló előadásokon sikerült megtapasztalnom. Nagyon megörültem ennek a két felfedezésemnek, merthogy egyik kérdésemre találtam általuk választ. Régebben nem értettem, hogy ha valaki nem lát képet magában, akkor miként képes emlékezni? Számára milyen formában, milyen jelölésekkel csontosodnak az információk? Milyen érzeteket használ elméje, hogy maga számára megmaradjon a tapasztalat? Sőt, hogyan gondolkodik, ha se a vizuális képet és látványt nem tudja előhívni, se az audio hangot, a beszédet nem képes (’nem-képes’) visszajátszani? Hogyan beszélnek ők magukban?

Utánanézve (’utána-nézve’) az internetből az derült ki, hogy az afantáziával komolyabban csak 2015 óta foglalkoznak, mert addig nem tűnt fel, hogy van ilyen. Pedig kézenfekvő a dolog, ha elfogadjuk, hogy van, aki jobban érez ízeket és ezért jobban tud főzni, vagy ha valakinek jobb a szeme valamihez, akkor az részletesebben lát úgy általában is. Azaz az érzékszervi csatornák kiműveltsége kihat az agyi folyamatok kiműveltségére is. Mindezen erősségek a munkamemória világát érintik, ez igazolt. Több tapasztalt részlet az agyban több olyan elemet jelent, amelyek kombinálódhatnak ismeretekké. Ezáltal a gondolat nyelve dúsul érzékszervi impulzusokkal. Mégazazabban, a munkamemória, a gondolkodás magánzárkája tehát nem csak a saját hangot tudja használni munkájához, hanem a vizuális adatállományt is, sőt, minden érzékszervi hatást is, amelyet egyszer már tapasztalt és érdekessége és relevanciája szerint átemelt a tartós memóriába.

És a folyamat, amely segítségével emlékezünk visszafelé is tud működni. Újraéléssel, pontosabban újraérzékeléssel vagyunk képesek gondolkodni. Még tovább víve a dolgot, ez azt is jelenti, hogy nem mindegy, hogy a képzelet (’kép-zelet’) milyen elemekből épül fel. Ha a szörnyűségek alternatívaként és nem elrettentésként szerepelnek a memóriában, akkor könnyen eszközökké, nem pedig intő jelekké válhatnak. Régen az erkölcs érzete, például a lelkiismeret védte ki ezt a diszfunkciót (nem gondoltak a rosszra, nem cselekedtek rosszat). De a régi világ kényelmetlen keménysége, a traumák gyakoribb tapasztalása is fontos szerepet játszott a gondolatok és érzések helyes értelmezésben. Volt a dolgoknak súlya.

már megint itt tartunk

A Hübrisz helyett megint a gyogyólendben kötöttünk ki. Igen, a komplikált és nehezen érthető valóságban, de meghomályosítom, hogy ezek a jelenségek, hogyan vannak a gyakorlatban, és miért olyan érdekesek vagy fontosak számomra. Hogy a fenti ’milyen nyelv jellegű kódolással működik a munkamemória?’ kérdés hogyan jelenik meg az én kis őrült világomban.

Mindig érdekelt például az, hogy mikortól jelennek meg az emlékek. Főleg azért, mert nekem voltak nagyon régi emlékeim, de nem tudtam megfogalmazni őket, mert csak a benyomások maradtak meg memóriámban. Főleg képek, de sokszor összetett ízek, vagy hanghatások, de képi formában. Ahogyan például az álmodáskor is hallunk: látni véljük annak a képét, ami a hangot kiadja, és érezzük, hogy ezt halljuk. Beszélgetünk valakivel, az tátog (néha), és tudjuk, hogy mit mond, de nincsenek hangok. Csak értjük, hogy hallás útján jutunk az információkhoz.

Időről időre felmerült bennem az egyik legrégebbi pontos emlékképem. Egy érdekes zene, mely olyan képekhez társul, mint a csillagokba ellovagoló lovasok, egy szakállas cowboy. Még az ufók jelenlétét is megkockáztattam volna, de 1986 és 2000 között nagyon kevés dolog volt, ami nem volt kapcsolatban ufókkal. Ez az emlékbenyomásom az egyik legerősebb régről, így azt sejtettem, hogy biztosan valami fontos vagy erősebb impulzus hatására került mélyen az agyamba. Nade mi lehetett a zene? Amit annak ellenére nem tudtam jól elmenteni, hogy nagyon tetszett. Tudom, hogy az a zene tetszett nagyon, de nem tudom a hangokat visszahívni, csak a kísérő képeket. Fordítva, de úgy mint, amikor filmzenét hallgatva bevillannak (’be-villan’) a jelenetek képei. És eleve, miért nem hallottam azóta soha?

Feldobtam a mensás kispajtásoknak a kérdést, mert ha már engem idegesít, akkor a többi rejtvényrögeszmést is idegesítse, hogy legalább ennyi örömöm legyen a dologból.

(Tudom, Antal egy L, meg ilyenek, de éppen a feladványon kínolódtam.)

A poszt végére odaemlítettem valamiért Atom Antit, és még egy gif-et is a rajzfilm ikonikus atomcsillagjáról. Ha valakinek nem lebegne a szeme előtt, az nézze meg a rajzfilm introját:

Atom Anti szintén régi emlékem, amelyik mindig beugrott, ha az említett zene talánya felmerült bennem. Valahogyan összekapcsolódhatott a kettő, mert Antit mindig koravacsorakor néztük. Vagy ezt vagy a Jetson családot. Viszont a Jetsons mégsem kötődik a talány zenéhez. Megvan minden a vacsoráról, előjönnek a képek a furcsa lécezésű kisablakról, amely a tv mellett volt, előjön a televízió is, egy Beijing model 837-1-es, melyen 3 apró színes csík mutatta, hogy az bizony egy színes tévé. Előjön az is, hogy erről magam többször meggyőződtem, amikor 2 milliméterről néztem az rgb képernyő piros-zöld-kék sávjait és közben hallgattam, ahogy a hajam statikusan ropog a katódsugárcsőtől. Érzem az illatát és az ízét a vajkrémes kenyérnek, amelyre olajosszardínia került feltétnek, szétnyomkodva rajta villával a halat. Látom, amint a kifinnyázott halgerinceket én pluszban megkaphatom és érzem, hogy ennek örülök. És az is nagyon élő kép, hogy amikor új volt a vajkrém - amit csak vacsorára lehetett enni - akkor az alufedelét leszedve pár darab, rizsszemnyi tejzsír szem ült a tetején (a felbontás az én feladatom volt, mert bátyám nem bírta az ilyen úszó/kicsapódó foltokat, a „lepedéket”). És ez az egész csomag egyszerre jön elő agyamból Antival és a zene-talánnyal, közben biztos vagyok benne, hogy nem kapcsolódhatnak a valóságban, kizárólag valamiért az emlékeim elmentése köti össze a kettőt. És ebben azért vagyok olyan biztos, mert Antit, mint említettem, csak vacsorakkor néztük, de a videoklipek a koradélutáni órákban mentek, amikor nyilván nem a konyhában tévéztem.

Notehát, bedobtam a mensás dühöngőnkbe a feladványt, és meglepetésemre többen is emlékeztek erre a klipre, de maguk sem tudták beazonosítani. Végül valaki betippelte, hogy ki lehet az előadó, kire illik a zene leírása, a szakáll, a cowboy életérzés. És rákeresve a zenészre, majd az ismertebb számaira, majd annak az egy számának a videóklipjére, Anti szerepe azonnal érthetővé vált. A lényeg 1:52-nél látható, az énekes sarkantyújánál.

+1: Adódik a kérdés, hogy miért ment éjjel nappal ez a 3 szám a tévében. A Pet Shop Boystól a Go West, a Roxettetől a Joyride, illetve a Planet Texas. Gondolom azért, mert a rendszerváltás öröme ilyen apróságokban is megjelent. A Pet-ék száma egy kvázi összefogás-himnusz a Nyugatnak címezve, a Roxette egy különösen izgi utazásra hív mindenkit, amely dejólesz. És a Planet Texas a Dallas-fanatikus társadalomban külön érdekes, hiszen a számban hallható négy világváros: London, Párizs, Budapest és Tokió.

+1 emlék: A hegy gyomrában című minisorozat. Ennek hatására évekig egy varázskövet cipeltem magammal egy kis szövet szütyőben, hogy én is tudjak telefonálni az ufóknak. Mondom, minden róluk szólt akkoriban.

mért értenöl ehhöz, te!

Szóval az ehhez hasonló kérdéseim társaságában haladtam végig a vizuális kultúra változásán, a természettel kapcsolatos kérdéseken, rovargyűjtésen, rajzoláson, marketingen, művészettörténeten, kultúratörténeten és hasonlókon. Amikor azonosságokat vettem észre, ott gyanakodni kezdtem, és összefüggéseket kerestem. A rajzolás gyakorlatából elméleti elemzés lett, a művészettörténetből kultúratörténet és esztétika-elmélet (művészetelmélet). Ebből és a realizmusból pedig a kortárs művészet kritikája, a pozitivizmus elmélete, a valóságértelmezés társadalomtudományos elméletei. A realizmus minden szegmensében azt tanítja, hogy a bölcsesség, az értelem a komplexitásban rejlik, tehát minden úgy kell megérteni, hogy minden részében egyszerre, nem szétszálazva. A komplexitás követésével szélesebb merítésben kezdtem nézni a dolgokat, így a valóságértelmezés és modern filozófiák válságánál lyukadtam ki, egy elég retrospektív útvonalon megtett körút végén, ahol már a neurobiológia, az energetika, a zöld dolgok, a mikrobiológia határai kezdődnek. És ennek az információáradat-feldolgozásnak az eredményei kerülnek a Hübriszbe.

Persze, hogy majd mennyiben tartalmaz releváns ismereteket másoknak, azt nem tudom eldönteni. Igyekszem úgy megírni, hogy érthető legyen (jobban, mint a Realizmus.), de ugyanakkor a tudományos részek se legyenek elnagyolva. A felhasznált irodalom egyetemi tankönyvekből és alapos feldolgozásokból áll, rengeteg publikáció, videós anyag, előadás mellett. Csak a szűk forráshivatkozás 200 címen felül van, és ebből 60 könyv. Az egyetemi tankönyvek vagy szakkönyvek felhasznált irodalma külön-külön átlag 35-40 másik könyvre támaszkodik (1800 további könyv). Az olvasott és végül használható anyag 42 millió karaktert tesz ki, a jegyzet ezekből 900.000 karakteres lett. Hogy érteni lehessen ezeket a számokat, 810.000 karakter tesz ki egy combos ismeretterjesztő anyagot. Szóval ez a kis heppem eléggé masszív munkába ment át.

A nehéz benne az, hogy szinte minden értelmében teljesen kétséges a megírása. És nem csak a finanszírozási hátterére gondolok, az egyszerűen katasztrófa ebben az országban és ebben a jelenben. Minden segítség jól jön, de közösségi finanszírozást meg ilyeneket szervezni több idő, mint megírni az egészet. És szintén forrásigényes. Hanem inkább arra gondolok, az örök rettenetre, hogy ki olvasná el? És miért? Hiszen nem lehet eljutni az olvasókhoz a piaci sajátosságok miatt. Már itt megdől a dolog. Viszont, ha nem lesz belőle könyv, akkor meg miért alaposkodtam végig annyi minden anyagot a hivatkozásokhoz.

Fanni szerint azzal lehetne hirdetni a rohanó életmódúaknak, hogy azért éri meg elolvasni, mert akkor nem kell időt szánni a 60 másik könyv elolvasására. De közben hallom azokat a hozzászólásokat is, hogy a könyv formátuma nem jó, miért nem potkászban nyomom a mantrát a TeTubán.

Szóval most akkor elmondom a Hübriszbe kerülő, egyik pici érdekeséget, hogy érthető legyen miért fontos a könyv. Az olvasás a látottak síkra konvertálásából a képkészítésből jött létre egy hosszú folyamat segítségével. A lényege az, hogy eredetileg képek szerepeltek egymás után, és az agyi felismerés rendezte sorba azokat, hogy cselekményeket vagy ismereteket nyerjen ki belőlük. A kisgyerekek máig így rajzolnak, ők folyamatokat "mesélnek" a rajzaikon, jellemző, de nem sok részlettel (attributuálisan). Amikor elért egy kritikus szintet a sok képecske, és a társadalom is dúsabbá vált, akkor 2 módosításra volt szükség a jelöléseknél: új, kevéssé ismert eszközök ábrázolására, illetve nevekre. Előbbiek a munkatervezés folyamata felé dúsíthatták a nyelvet, utóbbiak az írás képekből hangalakokká transzformálását tették lehetővé. Az invenció nem csak azért érdekes, mert önmagában varázslatos, hanem mert a szemünk előtt van az értelmezés titka, csak túl kézenfekvő.

Amikor olvasunk, a visszahallással magunkhoz beszélünk, és ha érdekeset olvasunk, azt már folyamatában elmenti az agyunk, megjegyezzük, tanulunk belőle. Élő beszédben, előadáson, potkászban ilyen nincs. Ott egy végkövetkeztetés van. És ott vagy jegyzetelünk közben végig, vagy mellé kell olvasni. Ráadásul nem lehet dinamikusan haladni, mert fontos, hogy lépésenként is megértse a hallottakat valaki. Az írás visszaolvasható és eleve csak akkor olvassák, amikor akarják, van rá idő, érdeklődés.

A retrospektivitást, az átfogó elemzést és szemlélést a könyv forma és az olvasás szolgálja, mert a beszéd alapú közlés inkább lineárisan halad az időben. A-tól cettig folyik a cselekmény, különben nem követhető. Míg az írás egyszerűbben csoportosít (fejezetek, bekezdések, kötetek) és a csoportokon belül ugrálni is tud. Az átfogó szemléletmód pedig nélkülözhetetlen az ökológiai témáknál, a rendszerkritikánál és a strukturális vagy áttétes problémák bemutatásánál. Ez ügyben maguk a nevesebb ökológusok rendre hányják a vért, hogy megértessék, muszáj olvasni és olvasni muszáj. Nem működik a tudományos specializáló látásmód, mert képtelen komplex rendszerbe illeszteni az ilyen meglátásokat. Párhuzamos megoldásokat épít, amelyek nem alkotnak struktúrát, így a gyakorlatban nem tudják megoldani a feladatokat. (Ez a greenwashing, meg a zöldítés egyik fő problémája is.) Jelenleg teljesen új struktúrákra van szükség. Elsőként az agyak újrahuzalozására. Belenézni a Gorgók tekintetébe és őszintén megrettenni, traumatizálódni, hogy mindenkiben újra tudja szervezni a tudata az énjét (az ego-t).

(Morfium, az elme eszmélését megjelenítő tükörrel.)

nem benya kell, hanem lehetőség

Felhívnám a figyelmet napjaink történésében egy fontos mellékszálra. Van itt ez a sajátos energetikai krízisünk, amit az erdők nedvesvágásával és elpazarlásával, retrográd ársapkákkal, meg hasonlókkal kezelünk. Napelemet raknánk ingyen pénzből a kutyaólra is, de vezeték és akku nincs hozzá, és egy darabig nem is lesz. Fagyoskodnak a házakban ott is, ahol már az ablakot is el kellett tüzelni, meg ott is, ahol stabil, penészhatár fölötti 20°C van. 26%-kal több benyát vesz a lakosság, mert retteg attól, hogy a drágaság miatt nem lesz. Igaz, a 26%-os többletvásárlással kevesen és keveset nyernek csak a 30%-os áremelkedésnél, sokkal kevesebbet, mintha nem fogyasztották volna el az adott liter benyát. Szóval van ez a mi kis állatkertünk, amelyik retteg, kiakad, és energiapánikba lendíti magát.

Na, ennek az állatkertnek ezt a rendszert kellene átállítani NULLA széndioxid kibocsájtással működő világra. Ahol nincs földgáz, szén, lignit, tűzifa*, minden mindennel össze van vezetékezve és mindenhol minden szívja az ájerből a kakaót. Stabil frekvencián, a szükséges mértékben. Irreális.

Szóval, lehet Fanninak van igaza. Érdemes lenne elolvasni a Hübriszt, mert azzal időt tudna spórolni mindenki. Azt, ami a jelenlegi úton tényleg el fog fogyni.

Ha szeretnél segíteni, kérlek vegyél rajzot, printet, korábbi könyveimet, keress ötleteiddel, kérdezz bátran, vidd a prodzsekt hírét! Minden önfinanszírozással működik és Magyarországon sajnos nincsenek források ilyen dolgokra.

 Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mohaerdő: Charles Moore kapitány és a Keleti Szemétfolt

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2009. november 22-én, egy pénteki napon:

Még régebben, jópárévemárannak, felhívódott a figyelmem Charles Moore kapitányra és munkásságára. Annyit elég előéletéről tudni, hogy egy amerikai Fa Nándor volt, versenyvitorlázott, hajózott, és egyszer az egyik ilyen megmérettetésről hazafelé egy új útvonalat választott ki hajójának. Mikor a hajó gyomrából feljött a fedélzetre, a ladik már javában egy tengeri szeméttelep közepén hasított. Teljesen megdöbbentette a látvány, elhatározta, hogy utánajár a jelenségnek és felkutatja annak okait.

A Keleti Szemétfolt

A Keleti Szemétfolt - ahogyan Curtis Ebbesmeyer elnevezte - kb akkora, mint Texas állam. Hogy értsük ezt az arányt nem amerikaiakként, ez a folt akkora, mint 7,5 Magyarország… hagyok időt… tehát képzeljük el, amint elindulunk mondjuk Miskolcról, és 7,5-szer messzebbre utazunk, mint Sopron, mondjuk Addis-Abebába, Etiópia fővárosába, vagy Kabulba, az afgán központba, esetleg Izland túlsó oldalára. Ezt a szemétfoltban hozzávetőleg 3 millió tonnányi műanyag alkotja.

A kezdetek kezdete óta szemetelnek az emberek a tengerekbe, csakhogy az eddig így odakerült szemét szépen le is bontódott. Különböző mikroorganizmusok a szerves anyagokat szétszedték és visszakerültek valahogyan a körforgásba, sőt, még a vasat is lebontják (többek között oxigénre) különböző bacik. De a műanyagot nem! Azt csupán csak az UV sugárzás tudja széttördelni apróbb részekké, de attól az még ugyanúgy lebeg a tenger felszínén. És ez maga a gond (persze, magán a szemetelésen túl).

Az áramlatokkal összeterelt műanyagfoltok a fajsúlyuk miatt a víz felső rétegében sűrűsödnek fel, és bár ezek a területek sivatagoknak számítanak (makro)ökológiai szempontból, attól még szerepük van. A tengerekben és óceánokban ugyanis a víz felső rétegében játszódik le a plankton képződés, a fotoszintézis, ami az alapját adja az itteni ökoszisztémáknak. Maga a vízi élet táplálékláncolata indul innen, amit aztán sorra több szinten más élőlények hasznosítanak. A minden nap kifejlődő fitoplanktonokat (mindenféle vízben úszó növényeket) estére a minden nap megjelenő állati apróságok fogyasztják el. A plankton és krill csökkenésével viszont sem az itt vadászó madarak (például albatroszok), sem az átvonulni akaró halfélék nem jutnak elegendő táplálékhoz. Képzeljük csak el, hogy a Föld ezen részére eső napfény a vízben a planktonokban hasznosul, növényi élőlényekké alakul az energia, majd állativá, majd más és más állati anyagokban raktározódik és működik tovább. Most viszont a műanyag darabok elszigetelik ezt a fényt a fitoplanktonoktól.

Ráadásul az apró színes vagy éppen áttetsző műanyagok nagyon hasonlítanak a krillhez, így a legtöbb itt vadászó nagyobb élőlény tápláléknak nézi a szemetet és elfogyasztja, így megpecsételve sorsát. Madarak, vízi emlősök, halak mindennapi élelmének részét képezik a szemétszilánkok, amik előbb-utóbb vagy megmérgezik őket, vagy egyszerűen elzárják emésztésüket, míg végül éhen halnak. Számtalan esetben a szemét megfojtja, megvágja az állatokat, ami a fertőzések miatt ugyanazt eredményezi.

Amikor Moore kapitányék méréseket végeztek, igyekeztek mindenhonnan mintákat venni, ügyelve arra, hogy a ciklikus mozgásokat is figyelembe vegyék, az áramlás folyamatos haladása mellett. Találtak veszélyes vegyianyagok hordóit, halászhálókat, gallonos fehérítő flakonokat, hihetetlenül sok PET palackot, de röplabda darabokat, TV részeket, kamionabroncsok részeit is.

Érdekes módon, elsődlegesen mégsem a szennyezés fizikai problémája a legfőbb gond. Hideshige Takada, egy japán környezeti geokémikus mutatott ugyanis rá, hogy a vízben nem bomló műanyagok idővel olyan olajos vagy olaj alapú mérgeket bocsátanak ki magukból, mint a jól ismert DDT és egy másik, közepesen mérgező szerves molekulát, a PCB-t. Minden évben 5,5 kvadmillió (5.500.000.000.000.000.) PET palack készül a világon, és amikor ezek egy része a vizekbe kerül, ott az UV fény hatására apró szilánkokká töredezik szét. Az átlátszó szilánkok aztán különböző kémiai folyamatok által veszélyes vegyületeket kötnek magukhoz és szállítják azokat ide-oda.

Felmerül a kérdés, hogy honnan jut ennyi szemét a tengerekbe.

Nos, bizonyára emlékszünk még arra, amikor egy szeméttározó telep gátja átszakadt keleti szomszédunknál, és hatalmas mennyiségű retek borította a Tisza felszínét. Akkor persze mindenki felháborodott a hírek képeit látva az úszó flakonokon és szeméten. Nincs ez máshogyan a világ másik felén sem. Mindazon szemét, mely nem tárolódik el a szárazföldön (vagy nem hasznosul újra), az idővel az óceánokba jut. Az illegális szemétlerakások, a gondatlanság, a bemosódás, a szimpla szemetelés, a direkt szemetelés mind-mind a vizekbe juttatja a műanyagokat, és az szépen utazik tova. Egészen addig, amíg egy óriás szemétfolt részét nem képezi. Ezek az áramlatok ugyanis körkörösen mozognak, így „zárt” rendszert alkotnak. És ha még hozzávesszük, hogy a Föld óceánjainak 40%-a ilyen áramlatfolt, ahol körbe-körbe úszik a műanyagszemét, akkor könnyű ráébrednünk a jelenség lehetséges méreteire: az úszó szemétfoltok jelenleg a bolygó negyedét alkotják.

Aki szeretne még 22 percet az életéből ennek a témának szentelni, és egy kicsit részletesebben, de érthetően megismerni a jelenségről, annak ajánlom Moore-t a TED videóján: https://www.youtube.com/watch?v=PXKpqHtkmHw

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

az Algalita-nak, Moore alapítványának honlapja:

http://www.algalita.org/

képek pedig innen:

https://earthjournalism.net/stories/gyres-the-terrifying-true-story-of-the-garbage-that-could-kill-the-whole-human-race

https://nextnature.net/magazine/story/2021/notes-on-the-plastisphere

https://ourworld.unu.edu/en/ocean-plastic-estimated-at-5-25-trillion-pieces-but-wheres-the-rest

művészi nyomatok for sale

FIGYELEM! Ez a poszt érzékelhető mértékben tartalmaz megfontolásokat a következő könyvemből, a Hübriszből! Fogyasztása mindenkinek ajánlott, javallott (ahogy gyerekkoromban a PRO7-en is mondták: pákunszpájláge und ápotéká)!

Múlt évi utolsó körös előadásaim egyikét javarészt annak szenteltem, hogy bemutassam, mennyire ad hoc ötletelések és elképzelések mennek a műtárgypiacon. Akármennyire is utálom ezt az elnevezést, a ’műtárgypiacot’, azt azért el kell ismernem, hogy nagyon találó. Hiszen a kereskedelem ezen területén sincsenek más szabályok, az alkotások kikerülnek a placcra, megcsócsálják őket, nézik a fogaikat, majd egy szakértő - aki amúgy maga nem tud alkotást létrehozni - jól beárazza a portékát.

Azon túl, hogy a művészet összes logikájával, céljával és értelmével szembemegy a folyamat, szerencsére ez a hozzáállás majdnem teljesen fel is számolta az egyedi alkotások világát. Ahogy az lenni szokott, az iparosítás, a „képek gyártása” nagy ütemben szorította ki először a kézműveseket, majd az alkotókat, majd az iparosokat, hogy a végén csak egy szép, nyomtatott/szitázott tucatáru maradjon. Érdemes belegondolni, hogy egy nyomda és egy képkészítő közötti különbség tulajdonképpen abban áll, hogy a nyomda nem olyan minőséget állít elő, mint egy alkotó, hanem sorozatgyárt. Persze mímelheti az összes egyediesítő elemet, lehet sorszámozni, limitált példányszámozni, de ezek mögött semmilyen garancia nincs.

Amikor én elkezdtem a rajzot komolyabban csinálni és ennek első lépéseként otthagytam az intézetet, sokan azon ríttak nekem, hogy majd emiatt nem fogom tudni eladni a képeket, mert nem lesz papírom arról, hogy a papírjaimon van valami és azokat megéri venni, hiszen nem puszta papírok. Jó-oké, nem is akartam befektetési célú termékelőállítást létrehozni, az nekem tökéletesen megfelelt volna, ha az én képeimet inkább nézegetik, kirakják a falra, majd jól továbbadják az utódoknak. Titkolt vágyaim egyike persze az volt, hogy a rajzaim méretre kerüljenek többe, mint ugyanannyi méretben abból a bankjegyből, amely éppen forintban a legtöbb… ezt még nem értem el, de 68%-át már igen. A másik álmom az volt, hogy a rajzok segítségével a rajtuk lévő grafit érjen többet az ugyanannyi súlyú aranynál. Namivel folyamatosan változik a színarany aktuális ára, így eleinte ezzel a heppemmel problémák voltak, de mára szerencsére a grafit győzött, súlyarányban 124%-nál járok.

Ez persze másnak hülyeségnek tűnhet, de annyira nem az, mert évszázadokig a festmények pigmentjeit külön árazták be, külön megadták, hogy mennyi aranyfüstöt, lápiszt, és hasonlókat KELL elfesteni a képre, hogy értékénél legyen. Az aranygótika és a kék korareneszánsz festészete között lényegében ez a legjelentősebb változás. Sőt, továbbmegyek, amikor a képekbe és műalkotásokba tárolták át a javarészt ipari forradalommal gyártott zsetont, akkor az tulképp azért történhetett meg, mert éppen kevés volt az elérhető arany a felhalmozódott tőkéhez mérten, ugyanakkor közmegegyezés alakult ki a kor műalkotásainak esetében arról, hogy mindenki elfogadja azokat az alkotásokat szépnek. Így abban egyeztek meg az esztétika nyelvén, hogy eladhatóak/viszonteladhatóak lesznek az alkotások és legalább olyan jól tartják majd értéküket, mint az arany.

Részben azért is kedveltem meg a figurális ábrázolást, a realizmust, mert az garancia, hogy továbbadhatóakká, tehát az időben megmaradókká válnak a képek. Látni remélhetőleg a jövőben is fognak, tehát ez így okés… részben meg természetesen azért lett a realizmus, mert a többi ágazat egy rakás szar. Határtágító szutyokságok, melyek mímelik a művészetet, senkiemberek vágyát tükrözve, hogy lehetnek delejes nagyművészek. Nem illeszkednek kulturális kontextusba, nincs értelmük, egyszerű naiv próbálkozások minden szakmai tudás nélkül.

Sokszor meséltem, hogy már az ’50-es ’60-as években ment a panaszkodás arra, hogy egy kör kezébe került (nem a gyík-bildenbergék, hanem a késői Dilettáns Alkeszok Dekadens Alterei alkotta poszt-dadaisták) a művészeti fórumok java. Első meghatározó elképzelésük az volt, hogy a 2 világháború tökéletesen jól példázza azt, hogy minden régi rossz, tehát minden értelemben teljesen újakat kell alkotni. A másik alapvetésük abban állt, hogy számukra a modern és kortárs művészet a kor hangulata miatt (modernitás, fejlődés, emörájkáj) és a kereskedelmi szemlélet hatására (németes hanza-kereskedelem, emörájkáj mercsöndájzing) egyszerűen mindenbe bele lehet és kell vonni a piaci logikát. Ez a folyamat amúgy később, mint globalizáció vonult be a köztudattalanba.

Kb azóta a termelési szemlélettel nem lehet mit kezdeni a művészeti világban sem. Sokat kell gyártani, eleve gyártani kell, kell marketing gépezet is, üzemelni kell időtől függetlenül. És a legjobb: versenyképes árakat kell felépíteni. Ez mind ment a modern művészeteknél. Bernáth Aurél, akit igazán nem lehet vádolni a minőségi művészet űzésével, már maga arról panaszkodott a ’60-as években, hogy havi kvóták szerint kell ontani a képeket, több százat (!), hogy gyűjthetővé (azaz versenyeztethetővé) váljanak a képei. Ezt pedig csak technológiai fejlesztéssel, ütemezéssel, tömbösítéssel, racionalizálással, piackutatással lehet elérni. Nem mellesleg az előretolt marketinges helyőrség, a kereskedő galériások sem ártanak. Mint egy bóvlit okádó gyár esetében, a kvalitás garanciát szavatoló címkézési és álomfestő folyamat végén egy név felemelkedése hirdette, hogy sikerült a nagy modellváltás: Andy Warhol.

a Warhol volt, hol nem volt

Remélem sokan nem ismerik ”””művészetét”””, de ő készítette gyártotta a színes Marilyn Monroe képeket, vagy a levesesdobozokról készült falvédőket. A pop art, azaz populáris művészet a banális és mindennapos világát vitte át a művészetébe. Új technológiái olcsóságuk és termelőképességük, nomeg felületes felfogásuk és igénytelenségük hatására közkedveltekké váltak. Az akril festékek elkezdték kiszorítani az olajat, a szitanyomás (aka a vakok litográfiája) művészeti technika lett. Warhol leveseskonzervje - a szegénység és az ipar által a lakosságnak gyártott, megmentő dobozolt élelme - vált a csúcsműalkotás témájává.

[Kis kapcsoszárójeles beillesztményem, mert egyre nagyobb hülyeségeket kezdenek mondani a ’klímaaktivisták képeket öntenek le’ témakörben. Azért dobozolt paradicsomlevessel, krumplipürével, borsófőzelékkel öntik le a képek (valószínű) másolatait védő üvegeket, mert így akarják lekommunikálni a pöffeszkedő társadalmaknak, hogy amíg elképesztő rongyrázásban védik a múlt művészetét, addig teljes erővel az éhenhalás és ökológiai összeroppanás felé haladunk. Nagyon-nagyon-nagyon jó esélyünk van rá, hogy olyannyira szegénnyé fog válni a jövő, mint amikor csupán konzerv szutykok fogyasztására volt lehetőség. És azzal, hogy hozzáragasztják a kezüket a védőfalhoz, azt fejezik ki, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni ezt a véleményt, a fiatalok hangját.

Én persze nem így kommunikálnék, én elítélem ezt az élelmiszerpazarló heppet. Én felgyújtanám az egész múzeumot. Mert a vagyonmarketing ilyen intézményei, ahol a munkáskultúra identitását fűtik, a legnagyobb fedezettárolói azoknak a befektetőházaknak, amelyek finanszírozzák az ökológiai összeroppanásért felelős cégeket. Hozzáteszem még, hogy én örülnék neki, ha a művészetem olyan tűzben égne el, mely egy magasabb rendű célt szolgál, és nem olyanban, mely ideig-óráig melegen tart. De hát, ugyanekkor én túl hosszú mondatokat is írok, melyeket nehéz értelmezni, így gondolom ezért sem lángolnak a Gúgendheimek.]

Mindez a konzervdobozos izé azért lényeges, mert a 20. század legnagyobb értelmezési problémája egy az egyben megérthető belőle (a jelentés jelentése, a szimulákrum). Az ipari forradalommal születő probléma ez: Mi lehet az a többlet, ami értékesebbé teszi a puszta anyagot a saját alapanyagértékénél? Mi hordozza az értéket? A tárgy vagy a tárgyat létrehozó gondolat? A gyártmány vagy az emberi alkotmány?

A modernitás az előbbire helyezi a hangsúlyt, hiszen MATERIALISTA, anyagelvű. A tákolmányából indul ki, mely felemésztésre, fogyasztásra, amortizációra kerül, kidobódik, mert elhasználódik, stb. Pótolható erőforrás- és nyersanyaggazdálkodásból. Időleges és szükséges, tehát olyan, ami pont az ellenkezője az alkotásoknak. Azok céllal rendelkeznek, javíthatóak, őrzik őket. Mert ÉRTÉKET HORDOZNAK.

Namost a kibékíthetetlen ellentét abban áll, hogy hogyan adjunk el alkotás áron valami olyat, amelyet szaréhugyé gyártottak a világ szemeitől elzárva? Hogyan mímeljük nélkülözhetetlenné azt, ha eleve mesterségesen fogjuk elöregíteni? Hogyan adjunk át vele többletérzést, emberi értékeknek tűnő érzeteket (piacul: fílinget, flót és múúdot)? A megoldást már kiizzadták, nem kell beleroppanni a fejtörésbe! Elég ráolvasni a portékára, hogy az maga az eszme!

brandeljünk vacsira valami finomat!

A kollektív értékek őrzői, az eszmék, a gondolat és az isteni így alakultak át a matériába. Ez volt az az eszmetörténeti váltás, mely során „az isten tárgyiasult”. Mivel mindaz, ami jó, az évtízezredek óta köztudottan szép is. Így ami mű-anyagból készült, mert például az eredeti anyag túl drága volt vagy elérhetetlen, az be tudta fogni az új idők szelét. Az „új anyagok” (alumínium 1885-től, bakelit 1910-től, króm 1924-től) mámorító látványa és a megszokottól eltérő formázhatósága összekapcsolódott az iparilag gyártott modernitással, a látványuk sajátos szépsége lett a záloga mindennek, ami új és egyben jó.

A munkás, paraszti, alsóbb urbánus, szóval röviden modern társadalmi tömegeket kiszolgáló gyártással az eszmepótlékok eljutottak mindenkihez. Belekerül például a szocialista angyalkába, aki hozza a karácsonyfát. Őt vad ateisták is közkedvelten jézuskának hívják (nem tudni, hogy ez tulajdonnév vagy köznév, hiszen ebből több van, mint a kis ’k’-s krampuszokból, tehát nem olyan, mint a nagy ’t’-s Télapó). Benne van a Pariser Wurstban, a párizsi kolbászban, amely egy minőségi vörös hús hentesáru volt, most pedig ömlesztvény. Ma változatlanul folyik tovább ez a tárgyiasulás csak mindent átszőve és magasabb szinten. Ott van mindenben, ahol egy hagyomány egykori elemei marketing üzenetekben szerepelhetnek. Merthogy fordított a szemléletmód. Nem az van, hogy az embereknek beugrik valamilyen konkrét dolog, amire szükségük van, ami számukra fontos és jó, hanem vannak fontos és jónak vélt dolgok, melyekről az a hír járja, hogy feltétlenül szükségesek az emberek számára.

Ott lapul a tárgyiasult isten jelensége (szakmai elnevezés, ez van!) minden kiállításon, amikor a nézelődők nem értik a látottakat és ezt átszellemülten, egyetlen szóban, az „érdekes”-ben foglalják össze. Majd az érdekes és fontosnak vélt eseményt dokumentálandó az érdekességet megszerzik és hazaviszik egy hőtőmágnesen.

De belekerült a Kínában petpalackokból olvasztott szálakból szőtt nagymagyarország térképes sálba is, mely a hozzá illő cirka 4-500.000.-es zakón szemlélve rikítóbban hat egy sokezermiliárdos uniós zakóknál is. Ez a nem csak nálunk működő, hanem globális rendszer a vélekedések vélekedése, a jelentés jelentése, a buták tudjukhogyértikje. (Krisz! Ez a baj a marketingemmel! A rá szánt időt is elpicsogom értelmetlenségekre.)

ne legyél bögre, ne legyél kulcstartó!

Néztem a Vox tubájának egyik részében,  hogy a briton nemzeti múzeumban mennyire csodálatosan körbekofáskodták a tereket. Ahogy megjegyzik, a múzeum költségvetéséhez szükséges az a bevétel, amely abból keletkezik, hogy a műalkotásokat rányomtatják mindenre, ami éppen hagyja, majd ezt tukmálják. Örömmel mesélik el, hogy hogyan ismétlik vissza a falakon látható képeket részletekben, darabkákban, színekben, hogy az utolsó kiállítási teremben, a múzeum shop-ban sikerüljön valamit vetetni a látogatókkal. És hát ez nagyon nem okés így! Ilyen esetekben a legkevésbé van szó a műalkotásokról. A tárlat ilyenkor egy kultikusnak érzett rituálé a kacatvásárlás előtt. Az egyik leggázabb dolog, amit lehet csinálni, hogy a reprózással és képek átalakításával egy termékre kerülő mintává redukálják az alkotást.

2009 körül terveztem, hogy készíttetek művészeti nyomatokat a rajzaimról, mert egy ismerősöm IWIW képei között megláttam, hogy egyik rajzomat letöltötte az én IWIW profilomról, és kinyomtatta magának. Tök jól esett. Igen, nem mindenki tud elmenni a kiállításra (mondjuk, el kellene indulni, az már jó kezdet!), és a nyomatok jók lehetnek azok számára, akik elől megveszik a képeket. De ez akkor még nagyon macerás volt. Semmitmondó festményeket könnyen lehet reprodukálni, de minőséget annyira nem. Ahhoz kell az alkotó kritikus és kompromisszumokat nem ismerő jóváhagyása, mert ő látja, hogy minden jól lett reprodukálva, vagy a nevével kiemelt másolat nem az, amit ő kreált.

Ange mesélte nekem, hogy István (Sándorfi) is háklizott akkor, amikor szerinte rossz színbeállítással hozták ki a nyomdából az első x db nyomatot a festményeiről. Nem írta alá őket, mert ez hitelességi és létértelmezés-béli kérdés volt számára. Nem holmi termékgyártás ez, azt bárki tud csinálni. Velem ugyanez fordult elő, bár elsődlegesen technikai okokból. A grafit csillanását nem lehetett hogyan kijátszani a rajzok fotózásánál. A scannelés szintén nem volt járható út, mert a rajzok felszíne nem sima, hanem a grafit mennyiségétől és mélységétől függően hullámzik. Mindenhogyan próbálkoztunk, de vagy irracionális árakon sikerült a semmi, vagy ingyen. 8 év kellett hozzá (meg egy megfelelő fényképező), hogy sikerüljön nagyjából elfogatható minőségben fotót készíteni a rajzokról. Még további szőrszálhasogatóan irreleváns bemutatást nélkülözve kijelenthetem, hogy nehéz volt. Nagyon!

de végül sikerült!

Kofi időben beleástam magam az aktuális technikai megoldásokba, és az egyik módszer elve nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan tapasztalatom szerint a rajzolás során kell beállítani a lámpákat. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a tónusok látható optimumát úgy lehet megtalálni, hogy a fény beesési szögének és a szemlélő tekintet szögének 90°-ban kell állnia (világoskék jelölések alább). Ezért is van az én lámpám a rajzállványhoz egy sínre rögzítve, mert ha külön mozogna az laphoz képest, akkor mindig más tónusokat látnék. És pontosan ezért van mindig olyan „kevés” megvilágítás rajzolás közben… annak ellenére, hogy a lámpában egy 200W-nak megfelelő villanykörte világít, alumínium szóróbúrában. Ha máshol is meg lenne világítva a rajz, akkor olyan káosz, vetettárnyékok, sáskajárás és hasonló katasztrófák lennének, hogy elveszteném a vonalat. Ez az erősség pont annyira világítja meg a szemlélt részeket, hogy amikor beszürkítem őket, akkor mindig a tökéletesen lapfehérhez képest módosítok. A 90° miatt sem a fehér, sem a szürkék nem változnak, hiszen a fény forrása egy mindig stabil pont.

Viszont, ha a grafitlemezkék pont úgy feküdnének, hogy munka közben felszínükön visszacsillanna a fény, akkor meg én vakulnék szépen meg. Ezért a lámpa oldalsó iránya is adódik: mindig a bal felső sarok felől világít (sötétebb kék jelölés alább), így amikor a képen arra merőlegesen húzok vonalakat (sraffozok), akkor a rovások árkaiba kerülő grafit nem csillan, hagyja megmutatni magát. Ezért van mindig egy iránya a sraffozásnak, és nem ész nélkül van szántva a lap.

(Többen kérdezik a kalapot, hogy azmeg mivégetti hipszterkedés. Na, hát az azért van, mert a szemeim környékének a rajzolás közben végig árnyékban kell maradniuk. Így a retinámra és szemem fenekeire eső fény CSAK a rajzról oda verődő hullámhosszokat méri. Ugyanis, ha máshonnan is érkezne fény, akkor óhatatlanul fakóbbnak látnám az adott tónust (enyhén túlexponálttá válna). Ráadásul különösen a koncentrált figyelemnél a szemlencse a retinára fókuszáláshoz áll pozíciójába, és ha más irányból kap fényt, akkor azt szanaszét vetíti le a szemfenékre. Ezek a fénybehatások nagyon terhelik a szemeket, elősegítik a szürkehályog kialakulását. Tudomásom szerint kb ugyanezért hunyorítunk erős napsütésben. Videókon néha látszik amúgy a másik trükköm, hogy feketére vannak festve a mechanikus ceruzáim hegyei. Eredetileg ezek króm bevonatosak, de a csillogásuk szintén kínozza a szemet, ha direkt megvilágításba kerülnek.)

Ez a tónushelyesség nehéz ügy, mert annyi van belőlük, és ráadásul mind valamilyen. :) És ezt visszaadni nagyon nehéz egy printben. Így hát, amikor megtaláltam az említett digitalizálás technikai leírását, akkor felvillanyozódtam, hogy itt van végre a kutya elásva. Így is lett, a hepehupák kivédéséért két irányból világítják meg a rajzot, ahol a két fényforrás beesési szöge és a papír síkja együtt 90°, és szabályosan a kettő között áll az érzékelő, az optimális 45°-ban. Így amikor elmozdul a letapogató, mindig az azonos 45°-ból méri a felé visszaverődő fényt. Majd a lap szélére helyezett amolyan etalon tónuskártyát is beolvassa és a gépi utómunkán csak beállítjuk, hogy a kártya jeleinél a fekete az a max fekete, a fehér az a max fehér. A többi pedig informatikárius matematika.

A legutóbbi ilyen letapogatásnál annyira meg voltam elégedve, hogy csak 1x kellett módosítást kérnem, mert a választott papír anyaga egy leheletnyit hűvösebb árnyalatú volt, mint azé, amit használok, így mesterségesen kellett egy bolhaszerszámnyi melegséget hozzáadnunk a printhez.

fine art print

És így eljutottunk a lényeghez! Immáron az összes rajz letapogatódtatik, tehát az internetben és a digitális ájerben is ugyanúgy látszódnak, ahogy a valóságban (80%-ban, mert most még nem csillognak, ennek megoldása lenne a következő dolog). Több rajzomról, amelyeknél úgy ítélem meg, készíttetek nyomatokat. Őrizve a hagyományt, a kis sorozatszámú grafikákra jellemző 15 példányban, és az eredetiségüket garantáló, általam készített szárazpecsét nyomattal a sarkukban. Hordozóanyaguk kenderpapír (öko, bio, laktóz és gluténmentes, 100 év gyártói jótállással), UV védő lakkozással. Hengerelni nem lehet őket szerintem, de a nyomdászok esküdöznek rá, hogy deigen.

Mi ebben a lényeg, amiért a fenti litániát is zengedeztem: így van esélye versenyképessé válni a legvadabb absztrakt szutykokkal! Hiszen a képek árát nem befolyásolja továbbiakban a szükség, ugyanakkor a nyomatok esetében ugyanazokat a képeket egy light árkategóriában is meg lehet vásárolni. A szerény marxokapitalista számításaim szerint így egy eredeti rajz ára 125.-/cm2, míg egy printé 35.-/cm2-re jön ki, minden esetben a rajzolt kép mérete szerint.

Mint ahogyan a rajzaim esetében sziklába lett vésve vala, tőlem csak ennyiért, de maximum ilyen áron lehet megvásárolni a rajzokat és a printeket. Aztán más már úgy kereskedik velük, ahogyan akar és tud. Adhatja ajándékba, galériásként dolgozhat azért, hogy neki legyen rajta haszna, es té bé.

Egyszerűen ráuntam arra, hogy alkudozgatnak, fontoskodnak és trükköznek az én munkámmal. Amikor alkudozás után, a csökkent árból 50%-ot lenyúlnak, majd kiderül, hogy úgy adták el a képet, hogy fogalmuk sem volt róla, illetve rólam, vagy amikor nem kaphatom meg a vevő adatait, hogy kérdés esetén meg tudjam keresni és hasonlók, akkor ebben az osztásban már csak baleknek lehet lenni.

Számos okos beszélgetésen vagyok túl, amelyeken meghallgathattam, hogy miért kell úgy működni, mint ahogy a nagyok csinálják. De valami csoda hatására fel kellene fogni, hogy a kultúra és a fő ágazatai nem olyan világban mozognak, mint amilyenben a bármilyen alkalmazotti állás vagy valahogyan pénzé tehető szolgáltató foglalkozás. Itt ha nem éri meg, akkor nincs többé és kész, idővel lehet a nulláról kezdeni. Ha nincs többé könyv, akkor nem lesz tudásátadás, nem lesz elmecsiszolás. Hallgatni sztorikat nem olyan, mint a kognitív hálóba belülről beleszőni. Ha nincs értelmes film, mert a vécén is tv-zni kell, akkor egyre silányabb, elinfláltabb, tucatabb mozgókpek fognak születni (netfix), és végül nem lesz forrás a minőségre. Folyamatosan minden gépiesen csináltá válik, mígnem eljön a pillanat, hogy a pálmazsírt fogadjuk el megfelelőnek a hájas tésztában. Enni fogjuk, de nem a nagyis vasárnapokra fog emlékeztetni az íze, hanem a céltalan zabálásra és újraéhezésre. Tanárul, mert ez talán manapság átmegy: nem az lesz, hogy elfogy tanár, hanem a tanár jelentésének jelentése kerül a helyére. Egy silány, pótember, egy rosszul megírt tankönyv, többlettpénzen vásárolt bé kategóriás különórák, és mindez összességében sokkal drágábban, mint amennyiből a legelején a helyes döntést meg lehetett volna hozni.

Az idei újítás szerint minden eladott kép árának (egyelőre) 10%-a megy tovább a vásárló szerint választott ’Kit mentenél meg?’ célra. Ez a vásárló által lesz választható egy állatmenhely, direkt állatvédelmi szervezet és egy erdőmentő szervezet, program közül. Mindig az adott évben kiválasztok egyet-egyet, amelyeknél éppen a legjobban hasznosulhat ez a forrás. Ha elérem a szükséges és elégséges céljaimat, akkor megemelem ezt a rést akár 50%-ra is. És erről rendszeresen küldök majd tájékoztatást az összes kereskedelmi galériának.

Szóval, ha úgy gondolja a kedves olvasó, hogy szeretne rajzot vagy limitált nyomatot vásárolni, keressen bizalommal! (Az aktuálisan elérhető képek a drawings & prints menüpont alatt, a képeknél jelölve láthatóak. Sajnos jelenleg csak ennyi, mert a Hübrisz és a béta verzióban üzemelő kormányzásunk teljesen leköti a rajzos időkeretemet. Talán februártól jönnek az újabbak.)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mohaerdő: a lepke, amelynek nem szóltak isten létezéséről

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2012. március 30-án, egy pénteki napon:

Több kedvenc anekdotám is van Darwinnal kapcsolatban, melyek önmagukban sokszor már kis tanmeséknek is beillenek. Ott van ugye a gilisztás történet, ami arról szól, hogy a világ több pontjáról összeválogatott kavicsai miért tűntek el rendre kertjéből. Aztán Darwin bogarának (Chiasognathus granti) az esete, amelyről a nemi kiválasztódás miértjére következtetett, mikor a bogár megcsípte őt. Sok ilyen kis történet maradt meg, de pár ikonikussá vált a természet kedvelői, illetve a természettudományos világot ismerők körében.

1862 januárjában egy meglepetés csomag érkezett Darwinhoz Robert Batmantől [ez nem a Bruce Waynes Batman!]. Mivel Darwin híres botanikus is volt és hihetetlen komoly munkával kutatta a legszebbnek tartott virágokat, az orchideákat, így a meglepetés annyira nem volt szokatlan, ez alkalommal is behatározásra váró orchideapéldányokat kapott. Főleg virágokat és leveleket, nem teljes növényeket.

Ami viszont különössé tette a csomagot, az egy majdan Angraecum sesquipedale névre keresztelt orchidea volt, mely addig soha nem látott, hosszú ’szakállal’ rendelkezett, amelyben a csalinektárját tartotta. Ez a madagaszkári növény alapos fejtörést okozott. Az expedíciók ekkor még tonnaszámra gyűjtötték be az ismeretlen kincseket, a kutatók a legalapvetőbb és a későbbi korokat megalapozó vizsgálatokat végezték és gyakorlatilag szinte mindent ekkor kellett kitalálni. És most ott volt Darwin otthonában egy csillag alakú virággal rendelkező orchidea, a 25-30cm hosszú szakállával.

Azt eddigre már megfigyelték, hogy a hasonló orchideákat, az Angaecumokat főleg szenderféle éjszakai lepkék porozzák be, de hogy 30cm-es pödörnyelvű példányok lehetnének? Nos, ez volt az igazi kérdés Darwin számára.

Angraecum sesquipedale

Maga a növény 1 méteresre nő meg, és Darwin orchideájának, Karácsony orchideának, Betlehem csillaga orchideának (mivel az európai tartásban decemberre hoz virágot) vagy az Angraecumok királyának is nevezik. Madagaszkáron részben terrisztris és lithoptikus módon él (fákon, sziklapárkányokon), szereti az erős, de nem perzselő fényt és 3800mm-es csapadékkal megáldott területeken, 130-170m magasan fordul elő. Érdekessége még, hogy zölden jelennek meg a bimbói, amelyek kifakulnak, kifehérednek, majd idővel krémes, sárgás, illetve barna színűekké válnak. Nektárjukban 39 kémiai anyag van, többek között fruktóz, glükóz, raffinóz, szaharóz cukrok, valamint metil-benzonát, benzol-alkohol, benzil-benzonát, feniletil-alkohol.

De visszatérve Darwinhoz: elkezdett kísérletezni, hogy megnézze, le tud-e tolni egy vékony szálat a szakállba úgy, hogy közben a polleneket őrző tokokkal is kapcsolatba kerüljön. Mikor többször is sikerrel járt, kijelenthette, hogy ezt az orchideát is szendernek kell poroznia, méghozzá egy igen hosszú nyelvűnek, mert hiszen csak a szakáll alsó részén található nektár. Adódott a probléma, hogy bár 10-15cm-es pödör nyelvvel rendelkező szendereket ismertek, de arányaiban egy akkora, amely 30cm-essel rendelkezik… nos, ez eléggé hihetetlennek tűnt. Darwin tudta, hogy az evolúció és a kiválogatódás miatt kell lennie egy lepkének, amely mégis illik a képbe. Ezt a nézetét az orchideák rovarbeporzásáról szóló művében meg is írta (1862 – On the Various Contrivances by which British and Foreign Orchids are Fertilised by Insects).

Természetesen nem maradt visszhang nélkül a dolog. A britek körében nagy siker övezte a könyvet, Darwin teóriáinak egy különlegesen jó példájaként kezdték csodálni az orchit és feltételezett lepkéjét, ám a vallásosság őrei is kaptak az alkalmon. Argyll hercege 1867-es könyvében (The Regin of Law) azt fejtette ki, hogy nincs is összefüggés a rovarok munkája és a beporzódás között, hiszen - ahogy “kutatta” - több brit orchidea sem él a rovarok munkájával. Ennél tovább is ment, megállapításaiból azt összegezte, hogy egy ilyen szükségtelenül hosszú és szokatlan nektártároló maga a tökéletes példa az isteni teremtésre.

A kor vallásos gondolkodóira jellemző volt az a “korrekt és logikus” bizonyítási eljárás, hogy, ha egy kutató bármilyen érvet, eredményt vagy felfedezést hozott fel az evolúció és társelméletei mellett, akkor azt teljes erővel próbálták cáfolni, de ha - mint ebben az esetben is - egy minimális fogást is sikerült találni, akkor abból persze a teljes evolúciós elmélet megcáfolását vonták le következtetésnek. Mintha a majdnem teli hűtőt kinyitva látnánk, hogy tej pont nincs, és ebből azt vezetnénk le, hogy a hűtő teljesen üres, sőt, ki is van húzva! Ironikus módon, fordított esetben ez a „logika” nem érvényesül tehát, ha Darwin lepkéje mégis létezik, akkor attól még egy vallási fundamentalista sem fogja elismerni az evolúció létét.

de miért nőttek meg ennyire a szakállak és a nyelvek?

Ahogy az várható volt, a herceg ötletelése sem maradt viszonzatlanul. Alfred Russel Wallace (aki szintén rájön az evolúció létére, és aki Darwin kollégája és barátja volt) válasziratot írt a hercegnek (1867 - Creation by Law), melyben részletesen elmagyarázta neki, hogy miért is éri meg a növénynek egy ilyen kapcsolat és miért lenne ez jó egy olyan lepkének, amilyen Darwin szerint létezik valahol. Wallace felsorolta, hogy az orchideának azért éri meg ez a kapcsolat, mert egy specializálódott beporzóval jobban biztosíthatja a beporzódását, hiszen kizárólag ezek a beporzók látogathatják fajtársaikat (ekkor még a gének szerepe nem volt ismert, így pl a gének változatos keveredését nem említhette érvként). Azzal, hogy a lepke nekigyürkőzik nyalogatni, egyben képes megbirizgálni a porzót úgy, hogy a pollencsomagok hozzátapadjanak testéhez. A szendernek pedig biztosított a nagyobb mennyiségű nektár, amihez csak ő férhet hozzá.

A válasz egyszerű, ha az ember a folyamatot keresi a fejlődésükben és nem konkrét megállapításokat akar. Az orchi érdeke az volt, hogy olyan jelentős mennyiségű nektárt termeljen, amely kiugró élelemforrásként csalogathatja a lepkét. A több nektár viszont hosszabb szakállal járt. De így csak a hosszabb nyelvű lepkék voltak képesek elérni a szakáll alsó részét, ahol a nektár képződött. Viszont minél hosszabb nyelve volt egy lepkének, annál több nektárhoz tudott jutni, ergo felülreprezentálódtak a hosszabb nyelvű lepkék. Ezenkívül megfigyelték, hogy az ilyen hosszabb nyelvű lepkék óvatosabbak, hiszen ugró és karolópókok várhatják őket az orchideákon, tehát nekik azért tanácsos távolról étkezni, és amikor már bevezették nyelvüket a szakállba, csak akkor nekilendülni és közelebb repülni (a pollencsomagokig) magához a virághoz. És például ezért még inkább előnyössé válik a hosszabb nyelv… ami adja magát, hogy felülreprezentálja a hosszabb szakállal rendelkező, gazdagabb nektárforrásokat.

’praedicta Darwin’

Aztán az 1873. június 12-én megjelenő Nature magazinban W. A. Forbes felhívást tett közzé olvasóinak, hogy keressék meg Darwin lepkéjét. Még ebben az évben jelentkezett is egy olvasó, bizonyos Hermann Müller, aki bár nem ismert ekkora nyelvvel rendelkező szenderfajt Madagaszkáron, de biztosan tudta, hogy Brazíliában él egy Szfinx szender fajta, amelynek nyelve majdnem 25cm-es, ugyanis testvére fogott egy ilyen példányt. És ő ezzel bizonyítottnak látja Darwin feltételezését. Bár nem találták meg a bizonyos orchidea lepkéjét, és egy kisebbet is csak egy másik kontinensen, a lehetőség a jósolt lepkére mégis nagyon valószínűvé vált. Darwin fia, Francis, apja levelezésének publikálásakor megjegyezte, hogy a bizonyítottságot apja is őszintén elfogadta.

Aztán 1903-ban, 41 év után Rothschild és Jordan leírt egy nagyméretű madagaszkári szfinx lepkét, melynek mérete 15cm volt és pödörnyelve 30cm-es. A fajt Xanthopan morganii praedicta Darwin-nak nevezték el, praedicta Darwin, azaz ’amit Darwin megjósolt’. Nemsokára sikerül megfigyelni a porzás pillanatát is, amikor ez a lepke megérkezik, első lábaival repülés közben segít kipödörni nyelvét, majd bevezeti az orchidea szakállába és előre repül, hogy teljesen leérjen annak aljáig. Majd úgy 6 másodperc evés után, hogy vissza tudja pödörni nyelvét, hirtelen hátrabólint, ezzel a mozdulattal leakasztva az növény virágpor tasakjait.

Ez az alapfajta, nem a praedicta Darwinii!

A természet amúgy a legnagyobb showmester, ugyanis 1965-ben jött a hír Bossertől, hogy új Angraecum orchideafajt azonosított Madagaszkáron, az Angraecum longicalcar-t. A növény különlegessége, hogy a szakálla 40cm-es és valószínű, hogy egy ehhez illően nagy lepke porozza be…

A képek a Wikipédiáról és a Commonsról lettek mazsolázva.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a nemzetközi helyzet fokozódása

Tyáj, hát de mennyire nem szeretem a reklámozást! Tekintettel arra, hogy rajzolás terén a külföld felé fordulást tettem első helyre, sajnos muszáj több energiát beledarálni a netes jelenlétbe. Eredményességét tekintve szerintem naív dolog az egész, teljesen kizártnak tartom a működőképességét. De persze csinálni kell, hiszen rációra épülő társadalmunkban a romantikus mesemátka és csodavárás az egyik alapvető malter.

az Orwelli farm, ahol élünk!

Namármegint a keserűség… neméppen. Inkább az van, hogy a mai marketingre épült rendszerek szinte mindegyike tömegoptimalizált felület. Nem arra vannak fejlesztve, hogy a minőségi dolgoknak hírét vigyék, hanem csupán a nagyjából megfelelő, de tömeges termékeket a tömegek elé tudják citálni. Ez a - szerintem rossz értelemben vett - piacolás. A legtöbb felület úgy viselkedik, hogy már alapesetben ráfordítást igényel a "hirdetőtől", hogy termékét "MEGJELENÍTSE" egy szélesebb körnek, esetleg vásárlást generáljon. Érthetőbben fogalmazva, mára úgy viselkednek ezek a kommunikációs csatornák, hogy egyfajta tőkeszűrőn keresztül engedik csak az érvényesülést. Ráadásul úgy, hogy a netes üzleti modellek többsége az amerikai piacra született, ahol rengetegen használják ezeket és lényegesen több pénzből gazdálkodik a felhaszálói közeg. Ami ott érthető kapitalista verseny, amelyben a tömegfogyasztás jegyében a leginkább fogyasztott termék jár jól, addig a kis példányszámú, limitált, nagyon magas hozzáadott értékű piacokon ez a modell teljesen életképtelen. De most ez és csak ez van (a galériáknak, normál kereskedelemnek, a közvetlen vásárlásnak már mind leáldozott). "Szánni kell a megjelenésre", fizetni kell érte, különben senki sem fogja tudni, hogy vagy-e vagy sem.

A közvetítő platformok erre a megjelenési költségre játszanak, hiszen már alapesetben azt ajánlják fel, hogy alpfeladatukat csak plusz költésekért cserébe végzik. Számomra teljesen abszurd ez, hiszen eredetileg nem erről volt szó, és miközben közművé vált az internet (ami lényegében nem elválasztható az interneten belüli keresés lehetőségétől), valahogy egy pár monopolizált megastruktúrává alakult. Bármiféle kontroll nélkül. Pali szól a TeTubán, hírlevélben, fb-on, instán, távírón, galambok bokáin, hogy készített egy új rajzot… de mivel nem költött el kellően sokat ezen platformok profitjája, így a platformok 'nem releváns' tartalomként jelölik híradásait. Még az sem érdekes, hogy ilyenkor tartalmat állít elő a csatornáknak. Hiszen nem szokás gondolkodni azon, hogy miközben a TeTuba csak egy eszköz az audiovizuális tartalmak közvetítésére, mégis úgy csüngünk rajta, mint egy kábeltévé szolgáltatón, a sok egyénre szabható adásával. Amikor pénzt kérnek a csatornák, akkor a felhasználóktól a közvetítésért és elérésért kérnek. De a másik oldalon, már mint megjelenítőkként szintén pénzt kérnek a nézőktől, hivatkozva arra, hogy ők tartalmat közvetítenek.

Régen volt a honlap, az volt a legfontosabb eleme a megjelenésnek, azon keresztül lehetett kapcsolatba lépni valakivel vagy valamilyen témával. Voltak normális blogok, ahol az kommunikált, akinek a lapján futott a blog. Ott, a posztok alatti 'hozzászólások' részben lehetet vele beszélgetni. Elérhető volt a mailcímén keresztül. De mára az internet átköltözött a fb-ba és kapcsolt felületeibe (insta), valamint a működés szempontjából lényeges Gókelre. És innentől kezdődően minden tevékenység lényegében e két cég koordinálása és engedélyei szerint működik. Csinálhat bárki bármilyen minőséget, az nem fog eljutni senkihez, ha nem "emeli ki" érdekei és pénzügyi lehetőségeihez mérten. Van lehetőség arra is, hogy a rendszeren kívülről ( :DDDD ) kapjon hírt a közönség. Például tévétársaságok, rádiók, újságok, a hagyományos média keretein belül. Csak éppenséggel ők is azon dolgoznak, hogy a netes rendszerekben is eredményesen működjenek, és ezért ők is öntik a pénzt a csatornákba, hogy az ő tartalmaik meg tudjanak jelenni.

Pali szól egy kiállításról a Magyar Közöny újság szerkesztőségének, a meghívó és VIP tárlatvezetés mellé küld pogit és láfiesztát meg egy meleg ölelést. Ekkor a Közöny informatikása megnézi Pali felületeit, hogy vajon elég közösségi, felépített brand-e a Pál vagy sem. Hiszen ők is érdekorientáltak, mérlegelniük kell, hogy ha tartalmat gyártanak Paliból, akkor az milyen 'minőség' lesz. Nekik sem mindegy, hogy mennyien fogják megnézni, olvasni, megosztani, átmásolni, linkelni, komázni, kattintani, toppantani, perdíteni, csurrantani a már saját tartalmukat. Így fordul elő, hogy ha Pali saját nevére keres (inkognító módban) megannyi kiálíltás, előadás, könyvek írása és számos rajz után még mindig a Henkel honlapjára vezet a leggyakoribb találat. Tizenvalahányév után… méghozzá úgy, hogy a Henkel pályázat után csinált szinte minden szakmai dolgot, és mégis a pályája elején tart az algoritmus. (A történetben szereplő Pali akár én is lehetnék. :)

Na mindegy. Vissza a kályhához! Megint mehet a blogolás, a hírlevelezés, a fb, mehet az insta. Mindezekhez 8-12 féle méretszabványban vagdosni a képeket, mert minden felület más tördelést és beállításokat használ. A rajzolás folyamán a szüneteket leszámítva mindent videózni, akciókamerázni és fotózni kell, mert nem maga a kép az érdekes, hanem a sok-sok-sok-sok bizonyíték arról, hogy készül valami kép (gondolom ez lehet az a hippi-urbánista valami, az a 'fló', vagy mi). Van olyan, hogy egy 7 óra alatt elkészülő rajzról 6 napon át megy a posztolás. Kisregény születik az érzésekről, melyeket a '6 nap alatt átéltem, amíg rajzoltam'. Mehet sztori instára meg fb-ra, amiben azért sírok, mert belefájdult a kezem az eszméletlen munkába. Színesíthetem a képeket egy-egy hamburgerezős, a közönségemmel azonosuló cselekedetemmel. Készülhet frissítés arról, hogy éppen például az 5. napi lefotózást csinálom a 4 napja elkészült rajzról… miközben 3 havonta viszem egyben az összes addigi rajzot digitalizálni. Hiszen ott pár óra alatt levilágítják a 12 négyzetmétert, és nekem így már csak pár nap lesz az összeset cafatokra szabni és az internetbe feltöltéskompatibilissé tenni. És kommentelem majd hozzá, hogy deszépen sikerült az 5. napi fotó, nagyon sok munka volt vele. 12 szív instán, 3 szív fb-n, Pali is tovább szív, az 5. nap után jön a 6. nap illúziókeltés. A sorok között pedig elhomályosul a minőség, mert ezt a fajta csillámporolást nyomja a grafitvak, a vizualitásdebil, az absztrakt művész, meg mindenki.

Dehát ez a tartalom. Nekem heti 12-14 óra tartalomelőállítás, miközben 10 óra hetente csak az edzés is, hogy a huzamosabb rajzolást lehessen bírni. Eddig ezt a 12-14 órát értelmes dolgokra szántam, mint például kutatásra vagy a kiállítások szervezésére, előkészítésére, eszközök fejlesztésére, keretezésre. De ez van hát, most a farmbéli életre megy.

beárazott életérzés és barát adagok

Amikor ez a téma szóbakerül, mindig megkapom kritikának, hogy hátdehát ezt csinálja mindenki. Hiszen, és már sorolják is a külön-külön rajongott 2-3 csatornát gasztronómiáról, edzésről (bocsánat! ÉLETMÓDRÓL), barkács vonalról. Ha alaposabban megnézzük ezeket a csatornákat (mindegy milyenek, a lényeg, hogy valamilyen féle és nagyjából jobb minőségű tartalmat állítanak elő), akkor látható, hogy ezek többfős vállalkozások, melyek mímelik az egy főszereplős brandeket. Az ilyen csatornákat legalább 4-5 fő készíti és tálalja majdnem úgy, mintha "a különleges ember" az otthonában másra sem vágyna, mint teljesen ingyen mások szórakoztatására. Sémákat használnak, például mindig 7-10 perc között készül el egy kínai kaja, hiába említik többször a videóban, hogy amúgy az 2 óra. Egyszerűnek tűnik minden, pikk-pakk készíthetőnek, hiszen 7 perc alatt bemutatható. Csak hagyma, gyömbér, csirkemell, és egy 2300 dolláros szójaszósz extraktum kell hozzá. A szakács is úgy dolgozik, hogy már annyira jó, hogy rossz nézni, mert neki is fáj, hogy líráznia kell a fokhagyma zúzott-darabolt aprózásáról. DE MINEK?! Sírja magában, és ez bizony elcsíphető a mozdulataiban, ha a szemlélő néző főzött már párszor. A rendszeres tartalomgyártás kényszere azt is hozza, hogy 7-10 perces gasztrokalandokból kell legalább heti három. Azaz évente legalább 156 alaprecept. És bizony sokszor nincs ennyi recept egy tájegységről, hiszen főleg az idényszerűség és a lehetőségek adják az ételek variációit.

Az ilyen netre optimalizált csatornák felemelkednek, majd elolvadnak. Aztán jön valaki jobbantudja ember és újra feldolgozza ugyanazokat a recepteket, de már más cicomák között. Ad egy pici újítást mindenhez, melyek - alapreceptek lévén - biztosan feleslegesek és nincs sok értelmük. Csak beszélni lehet róluk, mondjuk úgy, hogy 'magyaros gulyás, egy pici csavarral', és máris szülik a kezdő háziasszonyok a szójás vagy dizsoni mustáros gulyásokat.

Rosszabb esetben mindenki ingyenmunkája és szabadideje vész oda egy ilyen fellobbanásban. Jellemzően azért sikeresebbek, mert sok formában sokféle tartalommá alakíthatók, így instán, fb-on, TeTubán simán hozzák a kedveléseket. Közepes esetben a kiépíthető "népszerűséget" ideig-óráig ki lehet használni, születik egy szakácskönyv a videókban látható és alattuk részletesen leírt (!) receptekből. A csúcson még instant, házhoz rendelhető ételkísérletező startup termékek reklámozása is belefér. Mer' az má' a valami! Aztán az egész kifullad. A frissesség merevséggé alakul és elfogy a recept. Mint ahogy leszállunk a repülőről és az adott útra kapott és mellénk ült barát-adagunk nyom nélkül felszívódik életünkből.

Hiába na! Szórakoztatóipar lett az egész világ. Versenyezni kell a tömeg kegyéért… bár a tömegnek lövése sincs arról, hogy mit csinál, hiszen a tömeg nem rendelkezik értelemmel. Az csak úgy magában van és hömpölyög. Az egyén, na az tudna észlelni, csak éppen akarva-akaratlanul leadta minden jogát a szabad megismerésről. Inkább a csatornákban bízik, azokon keresztül szerez ismereteket a világról. És ha éppen MiniSátán beszél minden tartalom előtt a TeTubán, akkor a kíváncsi egyén majd maximum ráfizet valahogy, hogy zavartalanul nézhesse a lepkék titkos párzását.

ne légy tömeg! légy valaki!

Pali esetében úgy tudod ezt megvalósítani, hogy ha még nem tetted, akkor például feliratkozol a gellerfipal.com hírlevelére (a poszt alján vagy jobb fölül, függően attól, hogy min olvasod ezeket a sorokat), mert nem mindenről kapsz hírt a fb-on. Merthogy hiába linkelem be oda a posztokat, 1:8-hoz az esély, hogy a fb oldalamat követő majd tényleg látja a posztot (tehát 87,5%, hogy nem fogja). Akkor is kétséges lenne a dolog, ha fizetnék, szóval ezért nem fizetek. Viszont hírlevelekben egyszerre 1-2 friss blogbejegyzésről adok hírt és mellé még pár tuti videót is ajánlok a Tubáról, amelyek szerintem kulturális szempontból különlegesek és érdekfeszítők.

De az is jó, ha instán kezdesz a követésembe! Sőt, ha másokat is erre buzdítasz! Ott maradéktalanul élvezhető a rajzonkénti 6-7 napos illúzió egy olyan alacsony felbontásban, amely biztosan tetszeni fog, hiszen annyira kontrasztos képet fog adni. Persze, nem biztos, hogy ott minden érdekességgel találkozol majd, hiszen ezért ott is fizetnem kellene...

Ha pedig új rajzokat szeretnél látni, akkor a legjobb, ha időnként ellátogatsz a honlapomra (ide). Ugyanis minden ide kerül fel elsőként, itt előbb látható minden rajz és poszt. A blogban tervezem, hogy bővebben írok majd egy-egy rajzról, de sajnos nem tudom rávenni a Gókelt, hogy értesítsen, ha frissül a honlapom… bár erre is lehetne költeni.

Szóval, ha gondolod, ajánld másoknak is honlapom, blogom, munkáim. Ha tetszik, akkor a posztok alatti kék gombbal oszd meg facebookon az olvasottakat. Csak ennyiből lehet építkezni és ez nagy segítség, előre is köszönöm!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mohaerdő: Gordon H. Sato a Manzanar project atyja

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2009. november 22-én, egy vasárnapi napon:

Múltkor rákerestem Yann Arthus-Bertrand munkásságára, mivel egyből nagy kedvencem lett a HOME. És akkor döbbentem meg egy már korábban készített filmsorozatának létezésén, ugyanis az a közvetlen előzménye az említett filmnek. Yann a Földünk a magasból 16 részes dokumentum sorozatáról lett igazán híres, és nem véletlenül. Bár egy külön cikket is megérne ez a természetfilm széria, most csak azért említettem meg, mert e poszt főhősével a sorozat kapcsán ismerkedtem meg.

Dr. Gordon Hisashi Sato, PhD

1927. december 17-én született, Amerikában, egy japán emigráns családban. A II. Világháború kitörésekor (pontosabban Pearl Harbour után) családjával együtt deportálták Manzanarba, egy amolyan elszeparáló táborba, nehogy az amerikai japánok a nem japán származású amerikaiakra támadjanak. Manzanar egy büntetőtelep hangulatú hely volt, sivatagos, világon túli állapotával. Az ide deportált családok, azaz több ezer ember mindennap éhezett és nélkülözött. A háború végeztével aztán visszatérhettek eredeti lakóhelyeikre, de eddigre már Satoban mély nyomokat hagyott a nélkülözés. Később kertészként helyezkedett el a Californiai Technológiai Intézet szomszédságában, majd jött a sorsfordító véletlen: felborult furgonjával és megsérült a csuklója. Mivel így nem tudott zsákokat cipelni és plántálni, gondolt egyet és bement az Intézetbe azzal az ötlettel, hogy ő ott szeretne tanulni. Sorra küldözgették őt az egyik Nobel-díjastól a másikhoz, mígnem behívták egy meghallgatásra és végül felvették.

Hát így indult el a tudományos pályán. Sato aztán a sejtbiológia területén kutatott és több olyan központi kérdéskör felderítésében vett rész, mint a kemoterápia működése és hatásmechanizmusa, vagy a DNS-RNS működési elve (a mRNS-t akkor még nem ismerték, viszont ők keresték azt a láncszemet, ami aztán a mRNS lett).

De mindez esetünkben nem olyan lényeges, ellentétben az Intézet utáni munkásságával. Még a korábbi években, egy konferencián találkozott eritreaiakkal, akik éppen a szabadságharcukat vívták Etiópiával. Akkor tudta meg, hogy a Föld egyik legszegényebb népe micsoda küzdelmet vív függetlenségéért és boldogulásáért, és, hogy ezért bosszúból mekkora éhínséget kell elszenvednie Etiópiától. A volt császárság ugyanis nem tolerálta a kísérletet, megtorlásként élelmiszer embargóval büntette "északi tartományát". Sato visszaemlékezett saját tapasztalataira az elnyomást és az éhezést illetőleg és úgy döntött, segíteni fog az afrikai népen.

Eritrea

Eredetileg segélyszállítmányokat szállított Eritreába, főleg ruhákat. Majd a vízutánpótlás biztosításán foglalatoskodott. A fordított ozmózis elvén működő szűrőket és víztisztítókat szerzett és tengervizet alakított ihatóvá, majd ugyanezt tette, de jéggé fagyasztással és fertőtlenítéssel. A helyiekkel kísérleteztek azzal is, hogy kis tengervizes medencékben algákat neveltek, majd ezekbe márnákat telepítettek. Mikor a háború véget ért, egy újabb hatalmas problémával kellett szembesülni, méghozzá a gazdaság nemlétével és az éhezéssel. Ma Eritrea a 152. a GDP listán a 180-ból, de ez akkoriban, 1991-ben még rosszabb volt [2022-ben a 184. a 216-ból]. Ígyhát új kihívás akadt Sato számára: a sivatagos, kemény körülményeket valahogy úgy alakítani, hogy azok élelmet tudjanak biztosítani a lakosság számára.

Az algatenyésztés kapcsán jutott eszébe, hogy a halászat kézenfekvő lehetőség, hiszen az ország eléggé nagy partszakasszal bír, viszont nagyon kevés partmenti növényzettel, így nem tudnak ott, helyben felnőni a halak. Ebből következett, hogy a partvonalon egyébként honos mangrove felé forduljon a figyelme. Ha a növényt termeszteni kezdenék, akkor lenne hol élnie a halaknak, és a lehulló levelek trágyáznák is a tengert. Ám a mangrove csaknem akart életben maradni!

mangrove farming – lépésről lépésre

1# A mangrove ültetés és annak problematikája. Sato és csapata sokáig küzködött azzal, hogy a mangrovék életben maradjanak. A partszakaszon ugyanis csak 15%-ban éltek meg eredetileg a fák és nem tudták, hogy mi lehet a gond. Aztán szépen lassan Sato rájött, hogy csak ott találhatóak eredetileg mangrovék, ahol az időnkénti esőzések folyókat alakítanak ki. Mivel ezen fajok teljesen a sós vízhez szoktak, így csak a folyók által bemosott ásványi adalékok jelenthették a megoldást. Így is volt. A tengerparti homokban és a tengervízben minden anyag megtalálható a növények számára, kivéve a nitrogént, foszfort és vasat. Ezek viszont nélkülözhetetlenek a növekedésükhöz. Tehát meg kellett oldani, hogy valahogyan pótolják ezeket az anyagokat, persze úgy, hogy azt szinte fillérekből [nakfa centekből] meg lehessen oldani, lévén az ország az élelmiszer segélyeknek köszönhetően van életben, így nincs felesleges forrásuk trágyára.

2# A mangrove, mint állati eleség. Sato észrevette, hogy a beduinok általában hagyják, hogy az állataik legelgessék a mangrovékat. Ha viszont a tevék megeszik ezt a növényt és meg is tudják emészteni, akkor elvileg kifejezetten takarmányt is lehetne előállítani a fákból, nem kellene kizárólag a természetes haltenyésztéssel foglalatoskodni. Az állatoknál bevált a mangrove, a tevék és kecskék boldogan fogyasztották, de megint előkerült egy probléma. A táplálék önmagában kevés fehérjét biztosított az állatok számára, így azoknak nem születtek utódaik és nem tudtak nagyobb mennyiségű húst termelni.

3# És akkor a megoldások. Sato beindult. Rájött, hogy a fáknak szánt trágyázást úgy lehetne megoldani, hogy az állatok és emberek vizeletéből állítanak elő foszfort és nitrogént, méghozzá úgy, hogy minden fapalántához elásnak egy 500 grammos zsákot, amiben egy keverék urea és diammónium-foszfát van. Az urea (más néven diaminometanál) egy fehér kristályos anyag, mely az emlősök fehérjebontásának egyik végterméke és a vizelettel távozik (egy felnőtt férfi naponta 25-30g ureát pisil ki). Egy ilyen 500g-os tasak elegendő egy fának 3 évig. A vas biztosítása nem volt túl bonyolult egy olyan országban, amelyik 30 évig háborúzott. Mindenfelé roncsok hevertek (a szovjetek támogatták anno a függetlenségi háborújukat, így ők fegyvereket adtak az eritreaiaknak). Nem kellett hát mást csinálni, mint kis vasdarabokat elásni a zsákok mellé.

 Közben kikísérletezték, az ideális kiszivárgást is, különböző zsákokat ástak el a földben, olyat, amin nem volt lyuk, olyat, amin csak 1 volt, 2, 3, 4, 6, 8. Végül arra jutottak, hogy a legideálisabb a 3 lyuk, ekkor tökéletesen optimális a trágyázás, és minden kiszivárgó anyagot felszív a fa, beépíti szöveteibe, nem kell a tenger szennyezésétől vagy kimosásától félni.

Mikor a mangrove eléri azt a kort, hogy szüretelni lehessen, learatják a leveleit. Mivel a mangrove sajátságos tulajdonsága, hogy a gyökerei a tengervízben lévő sókat eljuttatják a levelekig, és azok ott kicsapódnak, hogy a levél elhalásakor lehulljanak és távozzanak a növény szervezetéből, ezért elsőnek a helyiek lemossák a kirakódott sókat. Eztután megpermetezik a leveleket ureával (amihez állati és emberi vizeletből jutnak), és így adják azt takarmányként az állatoknak. Aztán az állatok bendőjében az urea ammónia tartalma, a cellulózból a bontóbacik által kiválasztott cukorral proteint alkot, így az állatok fehérjét, „húst” tudnak gyártani. Az urea nélkül pusztán csak életben tudnának maradni, hiszen a növényekből a cukrot és energiaadó vegyületeket ki tud vonni az emésztésük, de fehérjét nem tud szintetizálni a kellő mértékben, így szaporodni sem tudnának.

De honnan lehet elegendő ureát szerezni, ha egyszer az állattenyésztés eléréséhez már eleve kellett egy jókora adag? Mi sem volt egyszerűbb! A még a háborúban kísérleteztek alga és márna tenyésztéssel, Sato elkezdett ehető algákat termeszteni, plusz a helyiektől azt kérte, hogy a halakból megmaradó szemetet, valamint a nem elfogyasztott halakat őröljék meg, és keverjék az állatok élelméhez. Így, az alga és halmaradék fehérjéjét azok szervezete elkezdte hasznosítani és salakanyagként megjelent a gazdag urea. Így volt mit vinni és elásni a mangrovepalántáknak. Idővel megnőttek az első telepítések, visszatértek a halak és máris megugrott a halászat eredményessége, hiszen a fák gyökérrendszere inkubátorként teret adott az ivadékoknak.

És grátiszként még tűzi- és épületfa is keletkezett a rendszerben!

az Avicennia marina és a Rhizophora mucronat, a két honos mangrove fajta

további termesztésbe vont növények, az Atriplex és a Salicornia

a Spartina és a Distichlis spicata

gazdasági hatások és a project jelentősége

És akkor számoljunk utána kicsit. A leginkább termesztett mangrove az Avicennia, mely táplálóbb a lucernánál. A száraz súlyának 15%-a protein. 1 hektár ilyen mangrove egy évben 20 tonna levelet hoz, ami 3 tonna proteint jelent. Ha ezt átszámoljuk disznóhúsra - 100%-os hasznosulással -, akkor arra jutunk, hogy 1 hektárnyi mangrove 10 tonna disznóhúsnyi táplálékot jelent (kb 100db sertés). Hozzávetőleg 1,5kg disznóhúsban 2000 kalória van, ami egy felnőtt férfi napi élelemadagja. Ha ezt vesszük alapul, akkor könnyen kijön a szám, 548kg húst fogyaszt egy ember egy évben, ami 5,5 disznót jelent. Azaz 1 hektár egy évben 18,18 felnőtt férfi ember élelmezését oldja meg. Persze, ha csak és kizárólag húst fogyaszt, és mindenki felnőtt férfi. [Ezt újraszámoltam és tényleg pontosak az adatok.]

A Manzanarhoz közben társult a Seaphire Corporation is, akik kutatásukkal segítettek Satoéknak garnélákat tenyészteni, valamint egy Salicornia nevű növényt bevezetni, melynek magjaiból jó minőségű főzőolajat lehet előállítani. (Mellékesen a nyugati országoknak is megérné befektetni, hiszen a fatelepítéssel meg lehet kötni a légkörben lévő széndioxidot, és ez újabb hatalmas előnyt jelentene. Egy program, amely csökkenti a CO2 szintet, munkához és élelemhez juttatja a nélkülözőket és helyben tartja a lakosságot, gátat szabva a migrációnak.)

Ezidáig Sato több mint $550.000.-t fektetett bele programjába, megtakarításaiból, nemzetközi díjaiból (ugyanis ő nyerte a 2005-ben a Rolex és a Blue Planet díjakat), és jelenleg már több mint 800.000. fát ültettek, eredetileg Hergigoban. Ám most már Massawában van a program központja (Massawa a Föld egyik legszárazabb helye, évente a csapadék nem haladja meg a 20 mm-t!). Jelenleg egy olyan oktatási rendszer kiépítésén fáradoznak a project vezetői, mellyel meg tudják tanítani a helyieket a mangrove alapú mezőgazdaságra. A Manzanar project csak az első lépés volt, hiszen Mauritánia, Afrika nyugati partvidékén szintén belekezdett Sato irányításával a programba, de Kína is érdeklődött, ahogyan az arab országok is, vagy akár Chile az Atakama sivatag kapcsán.

Sato vélekedése a problémákról

Életműdíjának átvételekor tartott beszédében Sato külön kitért arra, hogy a mangrove termesztéses mezőgazdaság egész Afrikát el tudná látni élelemmel. Kiemelte, hogy Szudánban, ahol 161.880 négyzetkilométer terület van és a Nílus is ered, ott egész Afrikát élelmezni tudnák. Ennek ellenére ma élelmiszersegélyek nélkül éhen halna a nép, a központi kormányzat módszeresen erőszakot alkalmaz a Sariával (az iszlám törvénykezéssel), amiben több ezren haltak már meg. Nigériában, ahol hatalmas mennyiségű kőolajat termelnek ki, a lakosság túlnyomó része annyira szegény, hogy még annyi étolajat sem tud megvenni, amivel az ételét meg tudná főzni. Amikor Sani Abacha, a volt diktátor egy szexorgián a viagrától infarktust kapott és meghalt, pár nappal később felesége 18 bőröndnyi pénzzel jelent meg a repülőtéren. Ruandában az élelem miatt robbant ki (többek között) az egyik legnagyobb népirtás, Zimbabwe, a 2. legfejlettebb gazdasággal rendelkezett afrikai ország ma élelmiszer importra szorul. Kenyában szintén dúl a szegénység, mégis elnökük, Arap Moi a világ 6. leggazdagabb embere volt a ’90-es években, a korrupciónak és illegális aranykereskedelemnek köszönhetően. Sato a problémák forrását a politikában, kultúrában és a vallásokban látta. Ez a három dolog az szerinte, amelyek elszívják a pénzeket a társadalomtól, korrupciót okoznak és viszályokat szítanak.

Mikor Eritreába utazott és belevágott ottani munkájába, azért döntött így, mert az ország annyira szegény volt, hogy az emberek tudták, hogy tisztán kell játszaniuk. Nem volt és ma sincs korrupció, minden dollár hasznosulni tud és az emberek akarnak tenni a jövőért.

És végül egy idézet beszédéből zárásként:

„Mi tudósok vagyunk. Örökösei az indokok korának. Mi vagyunk a nyugati racionalitás gyakorlói. Így hát tapasztalataink alapján kell gondolkodnunk, nem pedig vallásos hittel vagy történelmi legendákkal.”

A felhasznált források alább…

[Bár az örök internetben már nem találhatóak meg ezek a források. Hogy még jobb legyen a helyzet, a cikkben szereplő képek is ezekből lettek átemelve. Tanulság: mindent lement = tovább él a valóságban!]

a project hivatalos honlapja

http://themanzanarproject.com/

 a project dokumentációja:

http://www.tamu.edu/ccbn/dewitt/manzanar/mangroveinit.htm#planting

http://pr.caltech.edu/periodicals/CaltechNews/articles/v39/sato.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Gordon_H._Sato

http://www.tamu.edu/ccbn/dewitt/manzanar/eritreadaily.htm

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a 2022-es helyzetkép

Egy nagyon kis társasággal (3 fő) úgy döntöttünk, hogy ismét nekiveselkedünk a Múzeumok Éjszakájának. Ugyan ez nem ma volt, hanem még június 25-én, de tökéletesen példázza a jelenlegi kulturális helyzetet.

Én a kezdetektől fogva ellátogattam a rendezvényre, így a folyamatos leépülést pontosan tudtam mihez mérni. Már nincs promópapír, már drága a büfé, már nincs koncert, már kevesebb különbusz jár. Mindig lehetett érezni, hogy éppen hol és hogyan farigcsálnak egy kicsit. 2021-ben némileg más volt a helyzet, a 2020-as őrület után minden résztvevő hely szeretett volna egy kicsit visszacsöppenni a normalitásba (az újabb elmebaj előtt). Szóval ezt is figyelembe véve indultunk harmadmagammal neki a 2022-es éjszakának. Nem volt még sehol ukrán bombázás, amitől a forint így vagy úgy alakul, nem volt szankciósinfláció, meg a hasonlók. Változatlanul előrefelé menve épülszépült minden.

Elsőnek a pénzmúzeumot terveztük (én) a programba. Addig úgy hittem, hogy a pénzmúzeum a nav székháza lehet, ahova bekerül a zsé, aztán máris történelemmé válik, de kiderült, hogy a mi seggénpöttyös huszárunk lázálmaként épült egy vadiúj látogatóközpont. Arról a fószerról van szó, aki számisztikai szabályok szerint festette fel a parkolóhelyeket a középülete előtt, és szintén ő volt az, aki kitiltotta a korábbi múzeumok éjszakáján érkező látogatókat a régebbi középületéből, mert félt, hogy megmerényelik a székét. Nagy próféta az öreg, rendszeresen jósol a Füles, Szabás-Varás és 1970 előtti Lúda Matyi magazinokból. És mindig sikerrel. Ja, nem.

Nade, miután kidühöngtem magam, hogy bár 14:00-tól van az éjszaka, miközben a hozzá rendelt buszok csak 18:00-tól mennek, bementünk a vadonásúj PÉNZMÚZEUMBA. És első és utolsó összhatásában úgy tündökölt, mint egy igazi kis ízléstelen giccsdomb, egy bazár és a '80-as évek fúziója. Mindent átjár a balatoni bútorok jellegzetesen túlárazott szaga. A kiállítási tárgyak FIÓKOKBAN vannak, amiket kihúzhat a néző a falból, ha megtekintést szeretne. A falakra 2 méterről vetített Ages of Empires videók mennek 3db 1-1 millió forintos Epson kivetítőről, mutatva, hogy régen is voltak emberek. A függőleges tárlókba mindenféle pénzérme van zsúfolva, melyet nagyító segítségével lehet megnézni. Bájos, hogy egyszerre érezhetjük át a régi filmek érmegyűjtős hangulatát, és egyben tudhatjuk hol a helyünk, hiszen mi a 6 centis plexi fal túloldalán éljük életünket. A 3. emeleten a jelenleg használatos bankjegyeinkből van bemutató… hozzáteszem, a Mensa Suliban én ugyanazt az anyagot gond nélkül leadtam 500 és 1000 forintos bankjegyekkel, itt mégis egy vagon tablet és digitális mikroszkóp kellett a varázslathoz. Jó-jó, a szellemi színvonal itt is ugyanolyan volt, mint a 11-12 éves gyerekeknél, csak itt ez az értelem felnőttekben öltött testet, ők jöttek ámulni, megnézni a pénzt. Olyanok, akik elhitték, hogy a bejáratnál kiállított "aranyvonat" tényleg aranyból van (!), nem pedig közpénzből szögelt raklapokból. Ugyanők arra is rácsodálkoztak, hogy 2 ujjal nehéz megemelni egy "nagyonnehéz" 5kg-os aranyrudat. Néztem őket kicsit, hogy mikor jönnek rá, hogy 5kg az 5kg, ezen az arany sűrűsége nem változtat...

Viszonylag gyorsan eljöttünk, mert hányhatnékom volt a falakra vízionált hazudozástól és dezinformációktól ('a gazdaságot az MNB tartja életben', 'az MNB a pulzus, a keringés és a csakra', stb). Az sem segített, hogy a földszinti könyvesbolt jobban hasonlított egy pénzenergiás-vállalkozói-aloevera kirakodóvásárra, annyira sok siker, ingyenpénz, energia, univerzum volt a kiadványok címeiben.

Inkább elcsöveztünk hát a Nemzeti Múzeumhoz. Orvul hátulról közeledtünk, mert még előtte egy másik régi szép emlékemet szerettem volna felidézni.

Óh, be szép ez is! Alig pár éve még nagyban tárgyalgattunk arról, hogy a képeimet maximum a tervezett áruk 30%-ért lehetne eladni, persze, abból még 60%-ot le illene vonni jutalékra, szállításra, adóra. És még így is volt bennem együttműködési hajlandóság (igen, nem kell röhögni, akkor még volt!), majdnem aláírtam a szerződést. Csak nehezen ment volna legyártani annyi képet 2-3 hónap alatt. Aztán egy évvel később már én voltam a sz*rarc, amiért nem nemtem bele a dologba, pedig akkor akár az ártmárketre is kijuthattam volna. Mint ahogyan idén is, bár már nem vele, hiszen ő már ki sem állított 2022-ben.

Míg azon agyaltam, hogy hová lett volna a potenciális együttműködés, behasított az agyam velejébe, hogy én vagyok a tankönyvi ellenpélda a tankönyvek igazságáról. Mert ugye soha nem abban az ütemben tapsolok. És most, látva a koszos kirakat mögötti irracinális leárazásokat és az elhagyatottságot, igazolódott, hogy a történet végén mégis én vagyok, aki mosolyog.

Nembaj, nembaj! Odaértünk a Nemzeti Múzeumhoz.

A főbejárat felé haladva, amikor megpillantottam a kiállított verdákat az épület előtt (!), beugrott egy nem is olyan régi újsághír. Tudni kell, hogy a jelenlegi főatyaúristene a múzeumnak és a kulturális észjátszásnak az ország költője. Kifinomult népgyermeke, felemelkedő prolinak hínnák, ha a Kádár-korszakban élnénk, de a mi polgári demokráciánkban őt csak tekintetesméltóságosúrnak kell és lehet nevezni. Az egyik nagy alakítása (a nagyon sokból) az volt, amikor szétverte a régészeti központot, gondolom, mert kellett az bontási felújítási engedély a kastélyokhoz. Aztán kiderült, hogy jön ingyenpénz a tanárok fizetésére kastélyfelújításokra BombásBrüsziből, de igazolni kell, hogy azok tényleg műemlékek. Ennek hatására hősünk újjászervezte a szétbarmolt intézményt. Igenám, de a legkisebb bölcskirályfit alakító mélttekintúr arra nem számított, hogy az egyik autógyár földmunkái pont egy avar településen haladnának tovább, és az előremegy jegyében "jött fentről" egy sugallmazás, hogy jót tenne a mielőbbi GDP-nek, ha nem kellene semmit feltárni és simán lehetne teríteni a betont. Elintéződött! Hálából a gyár magyarországi csicskáitól érkezett a tipp-topp csudaszekér a tekinméltúr ülepe alá (katt ide! itt lehet róla olvasni).

Kultúratámogatás, 2022. Rongyot ráz, rálegyint, előretekint.

HOZZÁSZOKTAM már az ilyenekhez! Amikor a sáskák a Nemzeti Múzeum elé kihelyezett kocsikat inkább nézik, mint a benti műemlékeket, akkor én már nem lepődök meg. Motyogom magamban, hogy a mellőzött és szegmens néprétegekre épülő ipari-technológiai fordulat nem csak a még elégséges élelmet teremtette meg, hanem a szórakozás egy olyan formáját, mely a múltat másolva elegendő illúziót teremt számukra, hogy kihúzzák magukat és büszkén hajtsák fejüket a tőke igájába. MEGSZOKTAM mindezt, hogy jelenünkben annyira csökevény a gondolat a legtöbbekben, hogy a bent kiállított tárgyak között senkinek fel sem tűnik a Monomakhosz-korona (rákeres internet, de inkább bemegy és megnéz!), mely sokkal fontosabb a szent koronánál, hiszen az identitásmitológiánk szerint ezt utasítottuk el, és nem azt választottuk. Egyszerűen morgolódom tovább, hogy a spektákulum társadalmában áll az idő, ezért nem képesek érzékelni a változást, azt is játszani kell, mímelni. Történelem van, kapszulákba zárt tárgyiasítás, hiszen nincs társadalmi kultúra, nincs az Emlékezet, mely az egekben tartsa az eszméket, és a földön a gyakorlatot. Mnémoszüné hallgat, csendben figyel. SZOKVA VAGYOK ezekhez a dolgokhoz, mert mindig jön egy újabb történés, mely könnyen feledteti a morgolódásom. Például bemegyek a mosdóba, hogy a retket lemossam a kezemről, és az égtelen szagfelhőbe lépve a földön egy kupacot találok. Ott, a mosdó közepén, belelépve-széthordva. Annyira zárlatba kerültem, hogy átszökelltem a mellékhelységen, az egyik sarokba, hogy békésen traumatizálódhassak és remegő kézzel kioldjam telefonom a kordokumentáláshoz. Talán még sikkantottam is egy halkat! De sajnos elkéstem a fotóval, mert egy másik öklendező wclátogató pont előttem helyezett szilviaszemfödőket a teremtményre. Kisiettem, mielőtt beissza a ruhám.

Nézzük a nagy vásárlást!

Beténferegtünk az egyik terembe, hogy mitmivan ott. Teljesen remek, jellegtelen és nem annyira szépen kidolgozott tálak, kancsók. Aztán egy üres terem, aminek még nincs funkciója, nomeg egy látványraktár (hagyok időt… az igazi raktár üres, látványból viszont van). Pffff, miez?! Kellett pár perc, míg leesett, hogy ez a rakás semmi a Seuso-kincs. Hogy érthetővé tegyem a problémám, az ezüst eszcájgot 14 milliárd forintért vette meg az állam. Éppen 4x annyiért, mint pár évvel korábban lehetett volna, pedig már akkor sem kellett. De most elvertek erre 14 EZER millió forintot. Magára a dupla teremre, netúlozzunk, 2 fehérre festet szobára és pár vitrinre elment még 400 millió forint. De még így sem sikerült figyelni az igényes munkára:

 A figyelmem festésre felhívásáért külön köszönet illeti Orsolyát, aki lelkes honpolgárként veszi végig velünk az Épülszépország múzeumi maradványaiból megmaradtakat. (3!!!)

menjünk akkor az Alom Malterembe

Bementünk a rémzőművészeti egyetembe, mert heppem, hogy visszaigazoljam azt a másik helyes döntésemet, hogy még időben otthagytam. És újfent helyeslően bólogattam, miközben körbejártuk a könyvtárat, a volt anatómia előadót, a folyosóvégi dohányzócellát. A kosz csak rakódott, a hely ilyenkénti félreértett patinája már több, mint visszataszító. Felidéztem magamban, amikor a rajzaimat zsíros és taknyos kézzel akarták átlapozni oktatók, vagy amikor egy éccakára rákulcsolták az egyik modellre a termet. Amikor az alkoholista ruhagólemként megemelkedő valami, metamorfózisa után az anatómia tanszék örökös vezetőjeként dülöngélt elénk. Érezni lehetett a szagokon, hogy az egykori művészpalánták ma már hipszterfluenszerek, vagy nagyon vidékről jövő naivok (leendő általános iskolai tanárok). A lépcsőfordulónál még mindig kilátszik a nád, az aula kiállítóterében változatlanul rézvágósan kvalitásos kiállítás folyik, és a málló allegória már soha nem kerül helyreállításra. 14 év telt el. Akkor még csak egy 10x10 centis része pergett.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a 2022-es életérzés

A minap vittem egy képet átadni a nagy, 72x102-es, fekete szállítómappámban. És az állomáson egy tizenpár éves gyerek, miután hosszan emésztette a látványom, megkérdezte az anyjától, hogy "miért visz magával a bácsi egy tévét?". Az anya pedig egyből mondta, hogy biztosan azért, mert szereti a meséket.

Már egy korábbi szösszenetben írtam a KATA beszántás kapcsán a jelenlegi helyzetről, de a magyar kulturális leépülés nem ennyire és ilyen egyszerű, hogy egy adóváltozásba bele tud bukni. Az adónem bedarálása már egy eléggé kimerült és totál jelentéktelenné vált struktúra utolsó vonaglásait nyomja el. Most sokan tüntetnek a tanárok problémái miatt (melyek amúgy nem tanári/oktatási problémák, hanem társadalmiak, és melyek nem politikamentesek, hiszen maga a politika és a rendszer hozta létre a lehetetlen helyzetüket, teljesen szándékosan). Jópár évvel ezelőtt a teljes kulturális szféra volt hasonló helyzetben, akkor, a nyomorgatás hatására mindenki átment katázni, majd jól el lett felejtve. Egy-két díszbutát kiemelt a rendszer sztárnak, jó sok pedig elkezdett bedolgozni a nerrorba. Nem festegettek, terveztek, hanem a facebook életérzést teljesítették ki és emelték meg a jó sok homályos honatya elméjének dicsfényét. Végülis, a művészeti kaszt a szecesszió óta hazudozik a valóságról, cicomázza nyomorunk, mert ez így kifizetődőbb számunkra rövid távon. Egy illúzióban hinni mindig egyszerűbb, mint megérteni a valót.

Amikor a művészeti világban kialakult a közvetítői kereskedés, a galériázás és hasonló formák, azonnal elindult egy minőségi mélyrepülés. Hiszen máris sokakat kellett ugyanolyan jövedelmekből fizetni. Csakhogy művészetet nem lehetett (anno) gépekkel gyártani, egy alkotó pedig limitált mennyiségben tudott alkotást létrehozni, így érthetően nem az alkotó gyarapodott az új struktúrában, hanem a közvetítő. Ez természetesen minden másik piaci területen is így van, nem a művészet sajátossága. Csak éppen a művészetben hamarabb jött el a marketing "áldása", mert könnyen lehetett értéktelent gyártani és azt nagy haszonnal minőségnek hazudni. Egy galéria több művészt "képviselt", miközben csak a saját termékpalettáját bővítette bármiféle felelősség vagy kockázatvállalás nélkül. Magyarországon persze nem volt ez ennyire így, de a valahanyadik rendszerváltással ezelőtt történt egy kísérlet arra, hogy kialakuljon egy ténylegesen galériás rendszer. Így jutottunk el oda, hogy a 2008-as években már 30-40%-os jutalékokat kellett fizetni a bruttó eladási árak után a közvetítőknek, és egy esetleges szerződésbontás után még hosszú hónapokig jattolni kellett, ha véletlenül összejött egy üzlet, hiába nem volt már kapcsolat a kereskedővel. A 2008 és 2012 közötti nehéz évek megroppantották a struktúrát, kevesebb volt a költőpénz, mint amennyire szüksége volt a művészetnek. Így slankosodott, karcsúsodott a helyzet, sokan otthagyták a pályát. Az sem tett jót, hogy az új magyar monopoliban átrendezték a figurákat, így az addigi cilinder, versenyautó, hajó formák helyére a térkő, dizsnósajt, focilabda és társaik kerültek.

Mondjuk, végülis tisztult valamennyire a kép. Volt 2-3 év nyugalom (a kultúrkampf 1.0-át leszámítva), majd elindult a magyar történet - szerintem - legbetegebb szakasza, a naaagy cementfetisizmus ideje. Meglepő módon az építőipar pörgetése csapásként érte a galériákat és kulturális akciókat, mert az ingatlanpiaci tőkésedés és az airb'n'b felfutás felnyomta a budapesti árakat, így a legtöbb hely egyszerűen profilt váltott és inkább kiadta az ingatlanját, minthogy műalkotásokból kínlódjon össze valamennyit. És eddig tartott a kulturális munka, az elhivatottság. Vége lett a galériás álomnak, maradt a turbózott marketing és a haverkodós diplomácia.

Én - hát naná! - ezekben az időkben (2008-tól) kezdtem el piacra lépni és komolyabban foglalkozni a szakmámmal. 2016-ra tudtam összehozni a bemutatkozó kiállításom, és most, 2022-re megint ott vagyunk, ahol a part már annyiszor szakadt. Igaz el tudtam érni, hogy még mindig a pályán legyek, csináltam mellette sokminden mást, és folyamatosan "csiszoltam" elmém bugyrait. De a mai problémákkal tényleg nagyon nem lehet mit kezdeni.

Keretezéshez megfelelő fát csak az év egy bizonyos szakaszában lehet kapni. Papírból rendszeresen nagy tételben kell vásárolni, mert mire legközelebb mennék, már tuti, hogy nem lesz kapható. És minden alapanyaggal így vagyunk. A TypoTrafikot mindez jobban érinti, ott csak nagyobb mennyiségben lehet - ha éppen lehet - festéket, kellékeket beszerezni, minden euróban importált, tehát aznap sorsolják az árakat. Nem szeretnék senkit untatni ezekkel a dolgokkal, biztos "mindenki nagyon érzi az árakat", amikor a fölöslegesre költ. Nekem az összes tüntetési fórumom egy ilyen blog… amelynek a bejegyzéseit például belinkelem a fészbúkra, és az akkor inkább nem ajánlja ki senkinek, mert a fész alternatív buborékjából kimutató linket tartalmaz a poszt. Írok egy hosszabb gondolatot, majd szólok egy kommunikációs csatornán róla, és a csatorna automatikusan elnémít, merthogy belinkeltem a tartalom netes címét. Ahogyan ha csinálok egy videót, akkor a TeCső (YouTube) kiemelés, azaz nekik adományozott pénz nélkül nem ajánlja másoknak, mert nem tud ráterhelni reklámot, nem tudja kellően entertéjningessé tenni a fogyasztóknak. Ebben az új felállásban az alkotás egy huszadrangú apropó, melyre rátelepedhet kereskedő, technológia, marketing, it és egyebek, hogy önmaguknak munkájukban igazolható létindokot adjanak.

Most úgy áll a helyzet, hogy az egész évet arra szántam, szántuk, hogy az összes, de legalább a lehető legtöbb szálat elvarrjuk, melyeket már tényleg le kell zárni. Nem tudunk tovább karitatívkodni, társadalmi munkázni, muszáj érvényesíteni az árakat minden termékünkben és a képeknél. Ez a gyakorlatban például azt jelenti, hogy többet nem tartok előadásokat se gyerekeknek, se felnőtteknek. Hiszen annyit nem lehet elkérni, hogy az átadott információ értékénél maradjon, a veszteséget pedig nem szeretném én benyelni (a 2021-es évvégi első-utolsó és egyszeri előadássorozatom volt ennek a búcsúepizódja). Vagy például nem dolgozom már megrendelésre. Egy kivételt azért tettem, nosztalgiából, de ez a kritérium inkább a szakmai minőség megőrzése miatt szükséges. Nem kötök kompromisszumot olyanokkal, akik maguk nem látják át kérésük lényegét. Ez teljesen abszurd, mégis máig sokan megvehetőek és kurvulnak.

kit mentenél meg?

2-3 éve volt egy beszélgetésem, amelyben arról értetlenkedtem, hogy hogyan lehet irreális árakat szabni képeknek. Hogy miért vannak olyan hülyék, akik ész nélkül költenek túl sokat egy alkotásra. Nem értették körülöttem a gondolataim, naivitásnak tartották, a szent piacról, a pénzről magyaráztak (a tárgyiasult önzésről), de én rendre mondtam, hogy nem nem értem, amit mondanak, hanem ők nem gondolnak bele a dolgok mélyebb rétegeibe. Ugyanis van a művészetnél is fontosabb dolog, sőt, rengeteg ilyen dolog van. Pont arról szól a művészet, hogy segíti megértetni az emberekkel, majd pedig emlékeztetni őket arra, hogy mennyi fontos dolog van. Nem csak vehetőek, hanem érezhetőek. 

Kihangsúlyozva ezt az értelmezési problémát, legutóbbi előadásaim egyikén feltettem a kérdést, hogyha csengetne a világvége és azt mondaná, hogy csak egy dolgot vihetsz magaddal, akkor mi lenne az? Kit vagy mit mentenél meg? (Más embert nem lehet választani.) Hirtelen mindenkinél minden mindennél fontosabbá válik, ha a döntési helyzetben kell mérlegelnie. Az előadásról hazafelé aztán elgondolkodtam, hogy hogyan pontosítanám a kérdést, és a 'kit mentenél meg?' kérdése mögé még egy további részt illesztettem: az emberséget vagy az életet?

Ahogy agyalok a Hübrisz felépítésén (a végítélet könyvem), rendre arra jutok, hogy nagyon rossz az ökológiai-klíma-világváge-összeroppanás-társadalmi-stb helyzet. Komplikált, de inkább önjáró, mert az egyének nem látják tisztán, összefüggéseiben a problémát. És az én olvasatom szerint is csak egy nagyobb anyagban lehet összehaikuzni az egészet. Mert nem egy klímaproblémáról van szó. Nem lehet napkollektorokkal megoldani. Nem lehet mindenhova atomerőművet telepíteni. Ezt végiggondolva már a kérdés pont az, hogy akkor mennyire lehet és mit? Hol húzódik a határ, ami a helyzet megoldásához kellő ráfordított munkát, költéseket termővé teszi, és a még szükséges, de már elégséges "új világhoz" vezet? És ha megvan ez a határ, akkor mi az, amit be kell áldozni nem-energetikai téren? Az életmód, a jogok hogyan változnak, illetve hogyan lehet mindezt elképzelni? Én a kulturális oldalon találkoztam először a válság jeleivel, és ahogyan utánamentem a kulturális hanyatlásnak, folyamatában értettem meg, hogy voltaképp a mi kis klímaváltozásuk CSAK EGY TÜNETE a horpadásnak. Erre mutat rá (burkoltan és érthetetlenül) a kit mentenél meg kérdés. Az élet vagy az emberség között lehet választani… vagy valahogyan össze kell olvasztani ezt a kettőt, mint egyfajta 'harmadik utat'. Ez a 3 lehetőség van.

Eléggé nagy a kínlódás a könyvírással, mármint hogy egyáltalán megírjam a könyvet vagy hagyjam a dolgot. Rengeteg koncentrált munkát igényel maga az írás. Kb 2 millió karakter (egy szakdolgozat általában 50-70.000 karakter, egy phd maximum 250.000). Nem segít a salakeső, ami ebben az országban megy, ahogyan a mindennapos pop-up problémák sem. De közben benne áll 3-4 évnyi munkálkodás, rengeteg forrás, információ, meglátás. Az elmúlt években részemmé vált, így ha valaki engem kérdez, a véleményemre kíváncsi vagy velem szeretne beszélgetni, akkor valószínűleg nem tudja megérteni a mondandóm, mert nem ismeri a gondolataim hátterét. Természetesen számomra is jó lenne, ha utalásszerűen tudnék fogalmazni, lenne mire hivatkoznom és 'értenének'. Ugyanakkor nem vagyok én egy valaki, hogy engem a., meg kelljen értenie másoknak b., 3 kötetes használati útmutató kelljen hozzám. De ott van az információ átadásának kötelessége is, nomeg, ráadásul a képesség felelőssége. Ezeket csak az érintheti, aki tapasztalt már olyat, hogy van olyan tett, mely az adott illető saját érdekénél, önmagánál vagy céljainál fontosabb, miközben számára semmilyen haszonnal nem jár. És érti, hogy van olyan, amikor a tett fontosabb az énnél. Jelenleg ez az, ami a megírás felé billenti a mérleget.

Gondolkodtam azon is, hogy megírom szépen a 3 kötetet, leillusztrálom, tördelem, ráküldöm a korrektort egy vagyonért, majd az egészet ingyenesen feltöltöm az internetbe, hadd járja sorsát. Maximum adományokból összetarhálom a korrektor költségét (kedves korrektorom, ha olvasod ezt, nyugi, meg lesz a zsé, mire/ha hozzád kerül az anyag!). Ugyanis annyira költséges játék ez, hogy valószínűleg nem tudom finanszírozni. Annyim nincs, hogy haszonelvűvé tehessem a folyamatot. Akkor már valahogyan a reklámra is kellene költeni, berágni magam influenszerek valagába, fizetni informatikásoknak, hogy tegyenek úgy, mintha emberek lennének és algoritmizálják meg az internetben a könyvet. És ez megint a galériás helyzet: kis büdzsé, némaság, nagy büdzsé, szemfényvesztés. A célnak egyik sem kedvez. Ha meg nem haszonelvű a dolog, akkor elég csak a minimális kb 1 milliót összeizzadni rá… szépen, lassan, de mindenképp a világvége előtt… mertugye utána már ki maradna olvasni? Szóval nem egyszerű a helyzet.

Mindenesetre, amolyan megjelenést felvezető gyanánt előveszem a régi blogomra írt cikkeket, és minimális belenyúlások után újraposztolom ide őket, hogy visszahozzam a zöld színt a grafit szürkéje mellé.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mohaerdő: Borneó, a bio Szaúd-Arábia

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2009. október 13-án, egy keddi napon:

Nemrégiben volt egy meglehetősen érdekes, ám kicsit felületes riport a CNN zöld műsorában Borneóról és egy, a világ számára annyira nem ismert, illetve nem tudatosult természeti katasztrófáról. Ironikus módon egy olyan folyamat okoz különösen nagy problémát, melynek eredetileg a környezetkímélő szerepe volt hangsúlyos, sőt, legnagyobb értékének a megújuló energiaforrásokban betöltött szerepét tartották. És ez pedig a pálmaolaj. Ám ahol pénz és piac van, ott hamar elvadulhatnak a dolgok, ha nincs pontos szabályozás, vagy éppenséggel nem tartják be azokat, valamint, ha nincsenek letisztázva kellően a társadalmi és természeti érdekek.

a kancsókák Paradicsoma, Borneó

Borneó a Föld harmadik legnagyobb szigete, mérete 74,33 millió ha, azaz 743.330. négyzetkilométer, lakossága 17,7 millió fő, köztük 2,2 millió őslakos dajákkal. A Németországnál kétszer nagyobb sziget különleges növényzete a legsűrűbben benépesített és leggazdagabb bioszférák egyike, mely otthont ad 15.000 növényfajtának, 1.400 kétéltűnek, madárnak, halnak és emlősnek, melyek között még nem szerepel a potenciálisan fel sem fedezettek fajok tömkelege.

Területileg három egységre oszlik, északi, legkisebb területe a Brunei Szultánság, mely alatt terül el egy az egyenlítővel párhuzamos sávban a Malajziához tartozó rész, Sabah és Sarawak államok, és a sziget déli 2/3-a pedig Indonézia része, Kalimantan tartomány.

Különleges növényzete teszi lehetővé, hogy a legtöbb kancsókafajta itt alakulhatott ki, illetve innen terjedhetett szét. Itt ugyanis minden adott, hogy megélhessenek e különleges növények. Habár a pontossághoz (és Darwinhoz) inkább az illik jobban, ha onnan közelítjük meg a dolgot, hogy ezen terület sajátosságai teremtették meg a szükséges körülményeket ahhoz, hogy a növények egy csoportja úgy változzon, hogy rovarokkal, ízeltlábúakkal, növényi törmelékekkel, madárürülékkel és néha még kisebb emlősökkel pótolja tápanyagigényeit. A szigeten élő növényzet számunkra (illetve a kancsókák számára) legfontosabb biotópjai a kerangas erdők, azaz köd- vagy páraerdők, a dipterocrap erdők és a tőzeglápok.

A páraerdők helyi elnevezése, a ’kerangas’ iban nyelven azt jelenti, hogy „a föld, melyen nem nő rizs”. Ennek oka, hogy ezen erdők nagyon alacsony tápanyagtartalmú, savas, homokkő talajon élnek, így csak az erre specializálódott fajtáknak adnak otthont. A tőzegláp mocsarak Borneó megmaradt síkvidéki erdeinek legnagyobb részét alkotják. Több száz év alatt alakultak ki és a Föld ökoszisztémájában számító különlegességük, hogy hatalmas mennyiségű szenet tárolnak, hektáronként 518 tonnát (!) és 3400-4000 tonna szén-dioxidot képesek megkötni. De talán a legfontosabb biotóp a dipterocarp erdők. Ezek a növényi társulások alkotják Borneó legdúsabb élővilágának alapját. A dipterocarpok az esőerdők jellegzetes óriásai, melyeket gyakran láthatunk filmekben is. Ezen fák törzsei amolyan oldallapok segítségével állnak a földön, csillag alakú keresztmetszetben. A gyakorta 45 méteresre is megnövő gigászok a legértékesebb faanyagot adják a szigeten.

Dr. Lisa M. Curran - akinek publikációira és kutatásaira támaszkodik e cikk is - 20 évig tanulmányozta helyben ezeket az erdőket és azt az ökoszisztémát, amiben élnek emberek, állatok és növények együtt. Olyan meghökkentő és különleges szimbiózisokat tárt fel, melyek a helyi kultúrákra is kihatnak. Curran hívta fel a figyelmet például arra, hogy az el Nino érkezésének kezdetére időzítik a dipterocarp fák 80-93%-a a virágzást, hogy terméseik kedvező körülményekben fejlődhessenek. A szárazabb klíma emellett egy 4 éves periodicitást is biztosít, így ezen erdők csak 4 évente virágoznak, színes lepellel borítva az egész kalimantani vidéket. Egyszerre 4 millió virág nyílik ki minden egyes fán, külön-külön (!), és díszeleg 6 héten át. Ennek a virághullámnak a legnagyobb nyertesei azok az állatok és élőlények, akik a fák hatalmas mennyiségben termő gyümölcseit, magjait fogyasztják. Például a vaddisznók - a legnagyobb fogyasztók -, akiknek központi szerepe van a helyi törzsek életében. Az őslakosok ugyanis kereskednek húsukkal, fogyasztják azt.

Borneó klímája nem túl kedvező az ipar számára, ráadásul az összetett és kusza erdőnek köszönhetően nagyobb városok sem alakultak ki a történelem folyamán. Ám a 20. század második felében minden megváltozott, és megindult a természet többfrontos kizsákmányolása.

1970-ben indult az alapanyag célú fakitermelés Malajziában, és ezzel párhuzamosan osztotta fel a hadsereg vezetői között az indonéz elnök, Suharto az ország erdeit, így erősítve meg hatalmát. Elindult az indonéz kormány transzmigrációs programja, melynek köszönhetően évi 18 ezer embert telepítettek át erdei területekre, Kalimantan tartományba. A terv az volt, hogy a városokban felgyülemlett szegény rétegeket jutassák így termőföldhöz, ám a főleg Jáváról és Baliról érkező nincstelenek nem értettek a tradicionális földműveléshez, és a kiosztott területek is szegény talajjal rendelkeztek, ami azt eredményezte, hogy a betelepített lakosok a fakitermelésben találtak egyedüli megélhetést. A program keretében hozzávetőleg fél millió lakos telepedett le Kalimantanban.

1990-re a fakitermelés és a gumiipar kezdett túlpörögni, majd össze is omlott (ezzel egy időben jelentek meg a gumi újrahasznosítás különböző formái az ázsiai övezetben, minek következtében a gumi ára is mérséklődött, annak ellenére, hogy a kereslet a ruganyos anyagért változatlanul nőtt).

pálma és pálmaolaj, mekkora ötlet és üzlet is ez?

A fakitermelések idején került a vezetők figyelmének központjába a pálmaolaj. Az 1960-as 60.000 ha-ról 2001-re 3 millió ha-ra nőtt a pálmaolaj ültetvények mérete. Malajzia mezőgazdasági művelésbe vont területeinek 50%-át teszik ki ezen ültetvények, és ebben az az igazán megdöbbentő, hogy legnagyobb tulajdonosok az ország kormánya (Sabah és Sarawak tartományban 70% a tulajdoni arányuk), míg a kisebb földtulajdonosok alig pár százalékot tesznek ki (Sarawak-ban 3%-ot, míg Sabah-ban 6%-ot).

Lassan ott tartunk, hogy a környezettudatosság és megújuló energiagazdálkodás több kárt okoz, mint hasznot (vagy egyszerűen áttételesen válik kontraproduktívvá). Hogy csak egy egyszerű példát említsek a közelmúltból, ilyen volt a kukoricából előállítható bioüzemanyag, melyet, mikor az EU „megfontolásra” napirendre tűzött, máris emelkedni kezdtek az élelmiszerárak világszerte, félve attól, hogy nagy területeket vonnak ki az élelmiszercélú mezőgazdasági művelésből az energiatermelés javára. Csökkenő kínálat, drágább kereslet… több nélkülöző, éhező százmilliók.

Nos, a pálmaolaj Ázsia kukoricája, azzal a különbséggel, hogy a rengeteg érintetlen terület kivágása olcsóbb és sokszor még hasznot is produkál, így nem az élelmiszerföldeket kell feláldozni. A pálmaültetvényeknek 7 év kell, hogy termővé váljanak, és ez alatt -természetesen- nem termelnek hasznot, de növényvédeni és gondozni kell a földeket. Ám mikor produktívvá válik, mesés nyereséget termel, 2 ha pálmaföld eleinte máris 682-900 dollárt (összehasonlításként, azonos méretű gumi és/vagy fa ültetvényből 350-900 dollár termelhető ki).

A bioüzemanyag ára - az egyre növekvő és kiegyensúlyozott kereslet okán - alacsony kockázatot jelent a befektetőknek. Alacsony kockázatot és hatalmas hozamokat. A pálmaolaj ugyanis a legmegfelelőbb növény, melyet olajtermelésre lehet használni. 100 kg pálmamagból hozzávetőleg 20 kg pálmaolaj származik, és egy hektár földterületen hozzávetőleg 5 tonna nyersolajat lehet kitermelni. Mivel a pálmaolajból előállítható biodízel versenyképes a normál üzemanyagokkal, ha 54 dolláros hordónkénti árral számolunk, akkor azt kapjuk, hogy tonnánként 400 dollárt ér a pálmaolaj. Hektáronként tehát (5 x 400) 2000 dollárt, egy már jól termő területen. Ha ezeket az adatokat összevetjük azzal, hogy Indonézia 1985-ben 600.000. ha-on termelt pálmaolajat, majd 2007 elejére már 6 millió ha-on (és a számítások szerint 2010-re már 10 millió ha-on fog), akkor láthatjuk, hogy hihetetlen mennyiségű pénzről van szó. Indonézia esetében az ország GNP-jének körülbelül 7%-ról! Viszonyításként gondoljunk csak bele, hogy ez Magyarországhoz arányosítva úgy 1400 milliárd forintot jelentene [2022-es árakon számolva 2.044 milliárd forint].

A gumiültetvényeknek és a fakitermelésnek tökéletes alternatívát jelentett a pálma, így a kis, szétaprózott és szegény közösségekben megjelenő pálmaolaj termelő társaságok hamar lelkes pártfogókra leltek, hiszen a lakosok, a közösségük tulajdonában lévő 2-3 ha-os területeket egyből művelés alá vonták. Ekkor természetesen még senki sem sejtette, hogy a kezdeti 7 év, míg termőre nem fordul a föld, igencsak drága befektetés egy ilyen közösségnek. Ugyanis a falvak 3-6000 dolláros hiteleket vettek fel az anyavállalatoktól, hogy az ültetést, növényvédelmet és gondozást fedezni tudják, majd ezt törleszteni kellett a 7 év után, ami vagy hosszú távú szegénységet biztosított a lakosoknak - de kétségtelenül egy szerény megélhetést is -, vagy újabb területek művelés alá vonását. És mindez például egy olyan országban játszódott le, mint Indonézia, ahol a 246 milliós lakosságból 80 millió ember él napi 1 dollárnál kevesebből. Ez a folyamat olyan állapotot eredményezett, hogy a lakosok a társaságok függőivé váltak, hiszen pénzre szükségük van, hogy olyan élelmet tudjanak megvásárolni, amit már a földjeiken nem tudnak megtermelni.

Persze, nem mindenki örült a pálmaolajnak. Azok a törzsek, akik ősközösségi szinten és „elmaradottan” éltek, a természettel szerves harmóniában - mint az egykor félelmetes fejvadász törzs, a dajákok is -, a kezdetektől fogva ellenezték a munkálatokat. Számukra még az is gondot okoz, hogy elfogadják a tényt, hogy közösségeik nő tagjai és gyermekeik a földeken dolgoznak. És egy kis adat napjainkból - hogy érezzük a dolog valódi aktualitását -, 2009 február 13-án jelentette be az indonéz mezőgazdasági miniszter, hogy 2009-ben 19,5 millió tonna nyers pálmaolajat kívánnak előállítani (ehhez 3,9 millió ha terület kell, mely már termő).

 az erdők lényege, a fa

Eleinte a fejlett gazdasággal rendelkező országok vásárolták fel a kitermelt fákat, főleg alapanyagnak. Készült belőlük kerti bútortól kezdve papírpulpig, papírpépig minden. A fakitermelés a ’80-as ’90-es években a világon itt produkálta a legnagyobb mennyiséget. Míg az Amazonas vidékén hektáronként 23 köbméter fát termeltek ki, addig Borneón 60-240 köbmétert. Ezen 10 év alatt több fát vágtak ki itt, mint Latin Amerikában és Afrikában együttvéve.

Egy bizonyos MacKinnon 1997-es felmérésében publikálta a megdöbbentő adatokat. Eredetileg Borneón 6.688.200. ha páraerdő, azaz kerangas volt, ami napjaink világbanki jelentése szerint 2010-re teljesen ki fog pusztulni, át fog alakulni.

És sajnos hasonló a helyzet a többi biotópnál is. A dipterocarp erdők esetében Kalimantan tartományban az ilyen típusú erdők 68%-a, míg Borneó maláj területén 56%-a lett eddig kitermelve, átalakítva a pálmaolaj ültetvényeknek. A fakitermelés áttételes hatásaként Dr. Curran kimutatta, hogy míg 1991-ben 14,6 tonna, addig 1998-ban már csak 1,36 tonna mag, gyümölcs és élelem termett négyzetkilométerenként ezekben az erdőkben. De nem független az ember sem a természettől. Műholdképeken ugyanis megdöbbentő hasonlóságot kezd mutatni a sziget Haiti űrből fotózott képeihez. Ott is hasonló folyamat játszódott le, bár annyi különbséggel, hogy ott főleg tüzelőnek és alapanyagnak vágták ki erdőiket, olyannyira, hogy ma már alig maradt bármi, ami a természetes vegetációra emlékeztetne. Számokban kifejezve 1985-ben a sziget (Borneó szigete) 73,7%-át alkotta erdő, 2000-re már csak 57,6%-át, 2005-re 50,4%-át, és a kalkulációk szerint 2010-re már csak 44,4% és 2020-ra 32,6%-nyi erdő marad.

További problémákat okoz, hogy a hatalmas pálmaolaj ültetvények rengeteg vizet igényelnek, melyet csővezetékekkel és önöző rendszerekkel biztosítanak. Ám a víz forrása legtöbbször olyan vízkészletekből származik, melyek az erdőkben kulcsfontosságúak (például a tőzegmocsarakból), így kiszárítanak vad, még művelés alá nem vont területeket.

a tűz fogságában

1997-1998 a tűz éve volt Borneón. Közel egy egész éven át lángolt valahol a sziget, és szinte semmit sem lehetett tenni ellene. A száraz el Nino hatás következtében annyira kiszáradtak a tőzegmocsarak, hogy pillanatok alatt lángba borultak. Eredetileg ezekben az erdőkben nem lehetne erdőtűz, hiszen a mocsaras és állandóan nedves körülmények nem tennék lehetővé a tűz táplálását, ám az öntözőrendszerek vízlecsapoló hatása, a globális klímaváltozás, de legfőképpen az állandó gyújtogatás, amit a farmerek alkalmaznak, hogy megtisztítsák a földeket a pálmaültetvények telepítéséhez, olyan elegyet alkottak, ami 1997-ben robbant.

Megállíthatatlanul elszabadult a tűz, mivel előfordult, hogy csak a mélyebb rétegekben izzott, méterekkel a föld alatt, így hónapokig láthatatlanul pusztultak a tőzeglápok. A WWF később bizonyította műholdfelvételekkel, hogy a nagy 1997-es tüzeket a pálmaolaj földek előkészítése okozta. Ez a folyamat pedig oda vezetett, hogy a hatalmas széntartalékok felszabadultak és a légkörbe jutottak. Itt kell megjegyezni, hogy Indonézia a világon a harmadik legtöbb szén-dioxidot kibocsájtó ország, holott gazdasága a 22. legnagyobb, és energiafogyasztása, hulladéktermelése és összes fogyasztása is csak az ötödét adja a kibocsájtott mennyiségnek. Megintcsak számokban kifejtve ez azt jelenti, hogy Indonézia 2 milliárd tonna szén-dioxidot bocsájt a légkörbe, melyből a gazdaság és a lakosság összesen „csak” 451 millió tonnát ad ki. A többi mind az erdők és tőzeglápok felgyújtásából adódik.

A számla persze itt még nem a végösszeget mutatta. A nagy tűzvész ugyanis 9,7 millió ha-on pusztított a természetben, erdőkben, lápokban, összesen 9 milliárd dollár kárt okozott, és 0,81-2,57 millió tonna szenet pumpált a légkörbe. És csoda, ha nincs hol szaladgálnia a jegesmedvéknek…

kiútkeresés a végtelen gödörből

A védettség és értékmegőrzés jegyében már több akció és intézkedés ment végbe eddig. Az ezredfordulón elindult egyfajta erdőtelepítési mozgalom, szándék, de ezek – a méreteket látva - inkább csekély gesztusoknak tűnnek, ugyanis a vizsgált periódus alatt 4-szer több fát vágtak ki, mint ültettek. Papíron Kalimantan 9%-a, Sarawak 8%-a és Sabah 14% a WWF által is jegyzett és védett terület. Ugyanakkor a kalimantani védett erdők 82%-a áll még mindig… Még inkább elszomorítóak olyan esetek, mint a Kutai Nemzeti Parké vagy a Gunung Palung Nemzeti Parké. Előbbi 1936-ban alapult, és eredetileg 306.000. ha-os terület tartozott hozzá, ám a folyamatos favágási koncessziók és olajpálma terjeszkedések 198.629 ha-osra redukálták a területét. Ezt követően a ’80-as ’90-es évek illegális erdőirtásai és fakitermelések tovább tizedelték az erdőt, majd a ’97-es ’98-as tűzvész 92%-át porig égette. A Gunung Palung területének 70%-át vágták ki és tisztították meg 1998 és 2002 között, így mára már csak összesen 9%-án található erdő.

Ha egy mondatban szeretném leírni a helyzetet, akkor az egyik WWF jelentésben olvasott, és roppant ironikus és kemény mondatot idézném ide. A jelenlegi erdők arányát így írják le: „the actual size and state of Indonesia’s remaining forests are difficult to establish from official statics”, azaz, a megmaradt indonéz erdők tényleges méretét és állapotát nehezen lehet meghatározni a hivatalos (kormány) statisztikák alapján. Mindezt egy olyan közegben, ahol főleg állami tulajdonban vannak az erdők.

A teljes képhez természetesen hozzátartozik az is, hogy egyre több program, kutatás és ráhatás történik az erdők védelme érdekében. Szinte minden jelentés és javaslat azzal kezdődik, hogy legalább a védett területeket védettnek kellene kezelni, valamint a védett övezetek köré jelentősebb puffer zónákat kellene kijelölni, és megoldani a szegények helyzetét. Ez a legösszetettebb probléma, mely szinte minden hasonló gócnál előkerül. A jobb életkörülmények között élő milliók és fejlett országok ujjal mutogatnak, hogy nem szabad irtani a környezetet (más kérdés, hogy ők maguk a leginkább környezetrombolóbb piacot alkotják), és számon kérik a szegényeken megélhetési módjukat. Bár vitathatatlan, ha az oktatást és az egészségügyet fejleszteni tudná Indonézia és Malajzia (inkább csak Indonézia), akkor alapjaiban változhatna meg a helyzet. A hatékonyabb és ökologikusabb mezőgazdasági módszerek, az alacsonyabb eü kiadások, a nagyobb terméshozamot produkáló mezőgazdaság vagy szervezettebb és hosszútávon fenntartható erdőgazdálkodás mind a potenciális megoldásokat adná.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

felhasznált források:

www.orangutanfoundation.wildlifedirect.org/category/oil-palm-plantations/www.sciencemag.org

www.studentsoftheworld.info

www.rainforests.mongabay.com/borneo/borneo_oil_palm.html

www.science.org/doi/10.1126/science.1091714

www.wired.com/culture/lifestyle/news/2004/02/62252

www.free-press-release.com/news/200402/1076756576.html

www.wwf.org

 a képek a mongabay.com-ról érkeztek

hol a pepszim?

Itt van ez a katamódosítás dolog. Kérdeztek engem is. Na nem a kamara, nem a senkiházi parrák úr viktor, de nem is az egyből spam-be érkező, kamarai hírlevélen keresztül (amelyben reikitanfolyamot hirdetnek).

A lényeg, hogy a jövőben:

- katás csak magánszemélynek adhat számlát (a többinél majd mérlegel!), de cégnek, vállalkozónak, szervezetnek, egyesülésnek nem

- évi 18 millióig van a keret (havi 50.000.- adóért), de 12-ig alanyi áfamentesként (azaz a 12-18 milla közötti 6 guriga áfaköteles), így a 6 millióból lejön 27% áfa... tehát a 18 az voltaképp 16.380.000.- (utóbbi, az áfa mentesség és nem mentesség a havi 1,5 milliós felosztás miatt érdekes)

- lehet szüneteltetni, minimum 30 napokig, ilyenkor nem fizetve az adott hóra az 50-et, csak a 8400.- csekkes tb-t

- KÜLÖNBEN: átalányadózni kell, ami olyan, hogy helyből 50.000.- helyett és MINDIG 68.000.-et kell fizetni (bérminimumhoz kötött minimális tb, szocho)

- és éves szinten, ha meghaladod a 2.000.000.-nyi összforgalmat, összes számlázásod ez a szintet eléri, akkor már 46,5% az adó (18,5% tb + szocho 13% + szja 15%)

Helyből onnan indulunk, hogy az acélos gazdasági állapotoknak köszönhetően van kb 9,5-10,1-11,3%-os infláció… a kaméleonék szerint. Valójában a papíroknál (és cellulózoknál) 2 év alatt legalább 50%-os emelkedés volt, érthetetlen költségekkel és logisztikai, asztrológiai, urológiai felárakkal van kikövezve a vásárlás. A nyomdafestékeknél 2 havonta változik az ár, lassan már a rendelésigénylő mail megírása közben jelzi a tér, hogy 'há-háááá, valaki tüszizett Kínában, jön a lezárás, majd az ellátási gondok, +10.000.- a rendelni való!'. Ráadásul számos dolog nem beszerezhető, így nem is olyan egyszerű elégetni a pénzt. Külön küzdeni kell érte! A keretezés már tiszta gyászban megy, nem mindig van üveg, ha van, rossz minőségű, a fát felszívja az építőipar, évente 1-2 alkalommal kell bevásárolni. Vagy hozatni a habból faragott műanyag keretkéket.

De tudjátok, kedves olvasók, ez az egész azért szar, mert ha nem veszik meg a dolgainkat külföldön/itthon és a katás számlázással, akkor az átalányadózással első sorban ti szívjátok meg. Mondom is, hogy miért! Én vagy bárki a kulturális, a szellemi szabadfoglalkozású kasztban ugyanúgy érteni fogunk a munkánkhoz, de nektek nem lesznek minőségi dolgaitok, vagy olyan segítség, aki gondolkozik, kitalál, tervez, szociálismunkál, megír, feltár, összegyűjt, elemez, tanít, információt generál nektek és helyettetek. Vagy nagyon drága lesz nektek, vagy rossz esetben a katások a ti munkahelyeitekre nyomulunk be.

Nodemert az átalányozással 2.000.000.-ig az van, hogy kifizet az alany 12x 68.000.-et a semmire (tb+eü). A tb esetében egy roskadozó struktúrába, ami a nulla állapotától függetlenül sem fog működni pár évtized múlva. Azaz 65-ös életkor határral ( :D ) számolva aki most 40, de inkább 45 alatt van, az soha nem fog kapni tényleges állami nyugdíjat! Felette sem biztos, hogy élete végéig fog kapni, de ez a 45, ez az alsó szint (mindenkinek, nem csak a vállalkozóknak). Szóval, 12x 68.000.- elmegy - mondjuk úgy - a mai nyugdíjasok finanszírozására, gyógyszerezésére. A tb rendszer épp összeomlóban, de orvost 45 alatt, és nem gyerekként elég ritkán lát az emberek többsége. Engedjük el!

Ez éves szinten máris 1.184.000.-ra csökkenti a 2 milliós álomhatárt. De számoljuk hozzá a vállalkozás egyéb költségeit! Alsó hangon 70.000.-ot, a honlap-webshop költségeire, a pc programjaira, a teló és ilyen számlákra, mindenre, ami kell a vállalkozáshoz. 1.184.000.- helyett máris 344.000.-nál járunk. HAVI 28.670.-, havi 166.670.-os forgalom mellett. Természetesen a havi, de inkább 3 havi könyvelőt is kihozzuk ebből 60.000.-ért, így a példa máris havi 8.670.-ra módosul. Ez az alapállapot.

számoljunk máshogyan!

Nézzük fordítva, hogy megérje! Mondjuk havi FFFÉÉÉÉÉL milliót keressünk! Mer' az má' szép nem?! De!

Tehát a havi képlet: 500.000.- + 70.000.- + 20.000.- és x 46,5%-a = bruttó x.

(590.000.-/100%) *146,5% = x,

azaz:

x = 864.350.-

Teljesen irreális! Főleg abban a világban, ahol a rezsi, a lakhatás már a havi 200.000.-at nyaldossa Pesten és az agglomerációban, vagy a havi kaja a minimum 45.000.-et. Vagy a most szükségessé váló havi könyvelés legalább 40.000.-/hó lesz, nem negyedévi 60.000.-. Teljesen irreális, ha a képkészítést vagy a bármilyen termékkészítést nézzük és valamilyen formában, netes vagy analóg módon galéria, kereskedő közbeiktatásával adja piacra termékeit a készítő… mert azzal 30-35% jutalék vagy üzletbérlés vagy ilyesmi is keletkezik. Ezeket a költségeket eddig benyelték a katások, hiszen ők nem tudtak költségelni. És most érkezünk a probléma lényegéhez: még rendszeres és havi fix 864.000.-ből sem lehet kihozni átalányozással például az olyan munkát, mint az enyém, mert 864.000.-os eladásnál 259.200.- megy a kereskedőnek. És ez nevetséges, vagy kormányul: Ez felháborító!

Egyedül akkor működik a dolog, ha havi szinten mindig van munka, sokat lehet spórolni (nem drágul minden, nincs járulékos költség, jó a közvetítő platform, stb), és nem kell tartalékolni. Ha a KÖRÜLMÉNYEK megengedik. Ez a katások jelentős részénél eddig is így volt, főleg éltek a keresetükből, pontosabban, szervezték életüket. Tudván, hogy nem lesz nyugdíj, előtakarékoskodtak. Még azok is, akik 2012-ben a kata meghirdetésekor elkezdtek átigazolni az evából, ők is tudták, hogy rengeteg lehetőségről le kell mondaniuk. EUs kkv támogatásokról, pályázatokról, navos adóigazolásokról (mert a nav is úgy gondolja, hogy a katás az biztosan adócsaló), banki hitelről, költségelésről. Aki gyűjtött és fejlesztett, hogy mondjuk műhelye legyen, majd saját cége, annak sokat vagy minőséget kellett produkálnia. Részben ezért fejlődtek a katázó-számlázós ellenőrző programok, a netes kereskedelmi megoldások, a moduláris honlapépítő szájtok és hasonlók. A katás közösség maga szervezte az életét, függetlenül az állami hőbörgés hullámaitól. És mellette 10 év alatt eléggé megváltoztak a lakhatás körülményei, a hőn áhított lakás vagy házvásárlás lehetősége, a megélhetés, így nem mondható, hogy ma túl sok tartalékkal rendelkeznének.

ÉS, álljon itt még erősen: a kormány, amely létrehozta az eva helyett a katát, és, amelyik egy mozdulattal rekvirálta a magánnyugdíj megtakarításokat, LESZARTA ezeket a vállalkozókat a koronaőrület előtt, alatt és után is. Magukból indultak ki, lopjon mindenki magának megélhetést!

Szóval, ezekkel a változtatásokkal már mindenkinek sokat kell majd güriznie, valószínűleg a minőség romlása árán, főállásban, és ami igazán meredek, hogy a puszta megélhetésért. Ha bárkinek céljai vannak, akkor erőteljesen többet kell keresnie valahogy… valószínűleg feketén, egy életre szakítva a magyar állammal és rendszereivel.

De persze nem eszik olyan forrón a főispán talpáról népre vakart kutyapiszkot!

Emelünk még árakat, hiszen jogászok vagyunk, és azok meg puszta számok, nem?! Emeljünk Bicskéig! Nem? De!

Hozok egy másik példát: ott van a könyvírás és kiadás esete. Passzióból, önszorgalomból kitaláltam 2,5 éve, hogy elkészítek egyet, amely a világvége kulturális hátteréről (felzabálás-túlszaporodás), az esélyekről (hiú ábrándok, naivitás, butaság) és a potenciális megoldásokról (nincs, de amúgy van 1db, amibe inkább belehal mindenki) fog szólni. Hátha valakinek van/lesz hasznos infó benne (Hübrisz likes this!). 3 kötetes könyv, kb 1,5 millió karakter. Első kötetét ingyenesen felteszem az internetbe, hogy akit érdekel, elolvashassa. Ha pedig tetszik neki, megvásárolhatja, de a 3 kötetet egyben (az elsőt is megkapja). Oké-oké.

Jön az első vállalkozói kérdés, hogy hány példány készüljön, hiszen az anyagból nem húznék (így is sokat kell), a 3 kötet mérete fix. Általában senki sem olvas, dísznek drága a könyv, stb, így csak 50x3 példányt nyomtattatnék… azt is nehéz lesz kerülgetnem eltüzelésig. Ennek költségei: 300.000.- korrektúrázás, 60.000.- borítópapír, 330.000.- nyomdaköltség, és Fanni nyomtatja majd az általam tervezett borítót, én tördelem, én illusztrálom, én forrásellenőrzöm (ami nem jó, de mindegy) az egészet. Meg ugye eleve megírom, hamár ennyi minden elkészül hozzá.

Na, ez 690.000.- összesen, amit zsebből, előre kell finanszíroznom. HA VAN HELY A NYOMDÁBAN ÉS ÉPPEN VAN PAPÍR. Ez így 3 kötetenként 13.800.- költségre jön ki (sok ingyenmeló mellett). És ennyiért nem feltétlenül vesznek már könyvet. De legyen, előrendelik az olvasók, megfognak annyit a 12x-es rezsicsöki áramáron és gázzal világítanak a továbbiakban. Megveszik, és 15.000.- fodóforintért (folyton inflálódó Forint). Kijön, hogy 50x 15.000.-, azaz 750.000.- az egész buli - cég nem veheti meg! Csak magánszemély!!! Költségek után 60.000.- eksztrakataprofit jön össze 2,5 év munka után (amúgy 7 példányt le kell adni (1db a korrektornak és 6db a központi archívumba megy), amely szerint a végösszeg nem plusz 60.000.-, hanem (690.000.- mínusz (43 x 15.000.-, azaz 645.000.-) = ) mínusz 45.000.-. Persze, el lehet adni több könyvet is, mert az 50 után már 8400.- haszon keletkezik 3 kötetenként.

Akkor mennyi legyen a szép summa (ahogy Csernus mondta, "Mennyi a guba?")? Három hóra 200.000.- és az ingyenmelókkal együtt mondjuk 700.000.- haszon? Azaz 700.000.-/8.400.-, megintazaz még 84db 3 kötetes pakkot kellene eladni a tollasodáshoz… a hát tollasodáshoz.

(Mindezt csak azért írtam le, hogy érthetőbb legyen, hogy mi van sok kulturális-szellemi katás milliói mögött.)

Igen Pali, jól látod!

Nem kellenek senkinek a rajzaid, könyveid, előadásaid! A világvégére meg szarunk rá! A piac rendezi magát. Szorgos népünk inkább a kolicsökin tépelődik és nem fókuszálhat két balatoni fetrengés közben artisztikus picsogásokra. Nem veszünk fel +1 pulcsit, hogy a 20°C-ra fagyott szobában tudjunk minőségi könyvet olvasni! NEM! Nem-nem-soha! Lesz 21°C és pólóban pörizünk, mert a kulturális szint itt tart az országban.

Mondanom sem kell, hogy a korrektor, az illusztrátor, a tördelő, a borítónyomdász és én is mind katások vagyunk/voltunk és az átalányadóval mind emelésre kényszerülünk. A legszarabbul a prodzsekt tetején ülő jár, más esetében egy kiadó vagy a magánkiadó. Hiszen a kiadó "bújtatottfoglalkoztatta" az összesmindenkit, tehát mindenki neki emel 30%-ot, és neki is szükséges átengednie az emelést a szűkös keret okán rá a vásárlóra. Aki 2 dolgot tehet: kifizeti vagy nem veszi meg.

Előbbivel a fogyasztó jár rosszul, aki eddig is "erkölcsösen fizette be" a futószalagos bérének bruttó részét az államba és most meg rohadtkatásokozik. Na ő most a nettójából fizeti a katások bruttó átalányrészét. Ezt ugyanis nem rendezi majd a 'piac', mert ezeken a területeken - ellentétben a futószalagnál állók világával - mindig is valamilyen verseny volt. Itt nem ugyanazt a könyvet írjuk, nem ugyanazt a képet rajzoljuk, képességek szerint könyvelünk, gondolkodunk, tehát a piac itt verseny (kereslet-kínálat) szerint koordinálta eddig is az árakat. Nem voltak a munka minőségéhez és típusához képest eksztra hasznok (most a kulturális és szabad szellemi foglalkozásúakról írok, nomeg a kézművesekről, a többi profil más elbírálás). Itt áremelés lesz, minimum 30%, de valószínűleg a sok megszűnés miatt inkább 40-50% a reális. 

Természetesen a vásárló dönthet úgy is, hogy nemolvas, mert az szar, és nem veszi meg drágán a könyvet, mert korábbi ikea katalógus van ingyen is. Igen, ebben az esetben a kiadó vagy a magánkiadó jár rosszul. Ő nem fogja kiadni a könyvet, se drágán, se olcsón. És akkor kihúzhatja magát a' előremegy vásárló, hogy dejól megoldódott ez a helyzet.

el lehet menni rendes munkát végezni!

Úgy élnék egy olyan országban, ahol mindenki mondjuk árufeltöltő vagy kasszás vagy nagyáruházi hentes. Ott mindenki boldog lenne, sokat keresne és abból HELYETTE valaki más mindent erkölcsösen leadózna. És az adóból boldogan épülhetnének a magánbirtokok, a stadionok, márvány autópályák a legtehetősebb kasszások és mészárosok álmai szerint. Nem lenne probléma, mert mindenki elmehetne a munkába!

Rossz ez a változás, túl nagy áremelkedést generál, ellehetetlenít sokakat, ráadásul szakmákat tesz tönkre. A társadalom szöveteit marja tovább.

Ennyi.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

anyám, borogass!

Általában az évvégék úgy telnek nálunk, hogy az ünnepi szeszkó mellett egy bizonyos Year Compass-t is kitöltünk Fannival. Ez egy évlezáró és évindító füzetecske, amolyan felkommerszesített zenbuddhista egyszerűséggel és dizájnnal. Mindenesetre arra jó, hogy egy kellemes programot nyújt, apropót a tervezgetésre, a jövő elképzelésére.

NA, ez teljesen fölösleges volt már 2019 végén is! Több év után, akkor először mégsem töltöttük ki a kompásszt, mert nem láttuk értelmét. A szakmánk kilátásai már hosszú ideje leépülő félben voltak, és ezt nem egyedül a globális trend (elhülyülés) hajtotta, hanem főleg a hazai folyamatok (ezt egyszerűen csak ’a viakolor parasztrokokó’ állapotának nevezem). Eddigre már eléggé kifogytam az ötletekből, hogy mégis merre hogyan kellene alakítani a dolgokat. A körülmények olyan determinisztikussá, előre elrendelővé váltak, hogy folytonos ’mindennap-menedzsmentet’ kellett végezni.

Aztán átlépve az első 2020-ba, volt kb 3 hét, ami visszaadta a reményt, hogy mégis lehetne valahogyan előrefelé haladni. Alapanyagok beszerzésébe kezdtünk, átszerveztük a nyomdaműhely dolgait, meghirdettem egy újabb előadássorozatot... majd szépen megakadt minden a már ismert okokból kifolyólag.

megtanulni kezet mosni és rajzolni maszkokat

Hogy úgy mondjam, nem vagyok az a tipikus laposföld hívő. A kezdetektől fogva nem az agónia azon részével foglalkozok, amivel mindenki más. Nem zavar, ha megbetegszem, nem lázongok olyan dolgok ellen, melyekre semmi hatásom sincs, és nem vagyok fóbiás, pánikoló alkat. Mindez - hamár a saját esetemben nem érdekel - mások esetében sem foglalkoztat. Bár rendszeresen megkapom, hogy ez az érzéketlenségem jele, számomra inkább a dolgok helyén kezelése. Nem történik semmi máshogyan, ha tudunk hozzá egy valamilyen pontosságú valószínűséget. Nem lesz veszélyesebb vagy biztonságosabb a világ attól, hogy egy elemét kiemeljük és jól megbiztosítjuk. Összességében lehet törekedni, mert miért ne… de nem árt tudni, hogy a törekvés pusztán magunk nyugtatása és nem a jövő alakítása.

Én abban látom a különbséget a megközelítésem és a nagytöbbség látásmódja között, hogy tisztában vagyok vele, hogy mint emberek, semmire sem vagyunk alakító hatással. A realizmus valóságcentrikus gondolkodása pontosan azt érteti meg az emberrel, hogy a valóság nem egy létező valami, hanem inkább egy nagyon összetett interferenciája a folyamatoknak. Nem a dolgok és alkotók jellemzői és akarata hoz létre folyamatokat, hanem vannak folyamatok, melyek - természetesen egymás tudtán kívül - ok-okozati változást eredményeznek mindazokban a dolgokban, amelyekkel kapcsolatba kerülnek. Nem a vitorlás halad a tengeren ide-oda ringatózva, hanem a hullámzás ringat és a szél tol egy hajót. Nem a hajó hullámoztat, és fúj, az csak alkalmazkodik a környezetéhez és lehetőséget kovácsol belőle… vagy elsüllyed. A nehézség az, hogy mi, mint emberek, az inkább passzív - vagy itt kicsit félreérthető szóval - elszenvedő oldalon kapunk leosztást, tehát hiába hisszük, hogy szabadon és akaratunk szerint dönthetünk bármiről, valójában velünk történnek a folyamatok.

Hogy meghomályosítsam ezt a néhány sort, pár különbséget is mondanék: a szabad akarat léte körül táncizik minden nézetrendszer. Bizonyos vallásos nézetek szerint ezek a velünk történő folyamatok valójában értünk történnek. Ez a ’gondviselés’, vagy a pozitív sorsszerűség elképzelése. Ha igazságosnak látjuk a folyamatokat, akkor isteni kegyelem az élet folyása, ha rossz, akkor valamiért büntetés. A tudományos elgondolás szereti kiemelni az összes ismeretlent egyenleteiből, így ott isteni mivolt nincs, illetve sorsszerűség sincs. Ezekkel ugyanis nem lehet semmit kezdeni egy tudományos koncepcióban, nem érthető az, hogy valami valahogyan történni fog. Ezért a modern ember, aki a nosztalgikus istenképben már annyira nem, de a tudományban még annyira nem hisz, inkább konstruktívnak gondolja magát és kezébe veszi saját sorsát. Alakítja azt, tesz a jobb jövőért. Mivel a tudomány nem élő valami (azaz nincs istenszerű elvileg élő vezetője, talánmegjelenési formája), hanem egy elgondolási rendszer, így a tudományos rendszerben csak az emberek azok, akik cselekedhetnek akaratuk szerint, szabadon. A legtöbbek szerint.

Szerintem viszont nem így van. Nem arról van szó, hogy nincs szabad akarat, hanem én inkább arra hegyezem ki a dolgot, hogy a szabad akaratunkat a körülményeink léte és milyensége bárhogyan alakíthatja, ezért ez az akarat annyira nem szabad és eléggé korlátos. Hihetjük, hogy hatással vagyunk a saját életünkre, de nap nap után egy rakat (üdv Levente! ;) ) olyan cáfolatba futunk bele, melyek igazolják a tervezhetetlenséget. Csalódások, lehangoló tények, hibák, elkedvetlenítő események, stb, mind a nem tervezett, a váratlan módosító hatások példái. Ezek az adott körülmények, melyek valahogyan alakultak és melyek a szabad akaratunk ellen hathatnak. Jobb lenne vágyódásnak hívni ezt a mégsem szabad akaratunkat, hiszen pont a végrehajtásában nem tudunk akaratunk szerint szabadon cselekedni.

A leosztás sajátosságából az is következik, hogy meg kellene birkóznunk a passzív szemlélés sajátosságaival. Mi szemléljük a történéseket, és nem mi vagyunk a történés, amely látja az őt körülvevő valóságot. Ezt nehéz elfogadnia sok embernek, hiszen egy aktív cselekvő, egy „tevékeny polgár” mindent magára vezet vissza. Mindent úgy oszt fel, hogy van ő, neki vannak rokonai, neki van munkája, neki vannak vágyai, szükségletei, igényei. Neki van számára fontos valakije, aki akar valamit. Ő maga akar ezt, ő maga akar azt, vagy ahogy Schopi mondja, ő maga az akarata. Így megint csak ott tartunk, hogy a látszat, miszerint az ember akaratával irányítja a dolgok történését egyszerű illúzió, egyszerű abrakadabra (’szavammal teremtek’). Hiszen a szükségletek és vágyak egyszerű formájukban vagy akár bonyolult folyamataikban ugyanazt a célt szolgálják: életben tartják a testet, melyben visszhangzik a tudat.

(bekarcol a kápszi és kifutik a tej!)

Kábé ezen a filozófiai ponton születik meg a realizmus, mint szemléletmód, elgondolás. Amikor a tudat különválik a testtől és egyben ráébred, hogy alá-fölé rendeltségi viszony van közöttük, melyben nem ő az úr. Annyira nem, hogy azt is be kell látnia, ő pusztán utas egy szkafanderben, mely bolyong egy valóságban. És az a valóság, az a bolyongó is kering egy másik valóságban. És az a másik meg sodródik egy megintmásik valóságban… hosszan, egymástól tök függetlenül teszi minden a dolgát, őröl az idő kerekeivel. Minden ok-okozati folyamatok adottsága és eltérő léptékű síkokon történése.

Bár régebben nem látták ennyire tisztán az ember jellegtelen porszem voltát, azért mindig születtek olyanok, akik megfelelő vagy korrekt projekciókat, valószínűsítéseket, elképzeléseket adtak erről. A ma embere persze nem ismeri ezeket az előrejelzéseket, mert már annyira alakítja sorsát, hogy nem fér bele sűrű tevékenységeibe, hogy néha elgondolkozzon arról. Pedig érdemes lenne, hiszen oly sok idő eltelt már a projekciók megjelenése óta, hogy egyszerűen a dolgok történése, az idő igazolja némelyiket. Sőt, már egyenesen tovább is lehet vinni a következtetéseket és új megállapításokat lehet létrehívni belőlük.

Számomra nagyon érthetetlen jelenség például az, ahogy a 20. század végigdarálta az emberiséget. Hogy olyan alapvető változások és totális átalakulások lobbantak fel és égettek ronggyá mindent, melyek menetét, okait, mozgatórugóit még mindig próbálják megérteni az ezeket kutatók. Gyakran gondolkodom arról, hogy miként alakulhattak olyanná a körülmények, amilyenekben passzív cselekvőként manapság determinálódnunk. Hogy miért van az, ami viszont VAN. Hiszen nyilván nem akart mindig mindenki rosszat, direkt szarul csinálni a dolgokat. És a hülyeség sem 20. századi vívmány, az emberek korábban is alul tudták múlni magukat. De mégis világvége van, szélsőséges életlehetőségek, önmagába visszanyílt jövedelmi ollók, klímaválság és ökológiai apokalipszis, csupa nem jó dolog, melyekért mind az emberek a felelősek (nem a Soros, nem a gyíkok, nem a bolygóamúgyismelegszikek). Oly sok szabad akarattal rendelkező ember, hogy nem volt képes időben cselekedni? Mármint hogyan nem sikerült a folyamatok elromlása ellen tenni? Mert azt lehet tudni, hogy észlelték a romlást. Mint ahogyan manapság is ismerjük a problémákat, úgy évtizedekkel ezelőtt is nagyon pontosan tudható és érthető volt sok jelenlegi is létező gond. De mégis miért nem tett ezek ellen senki? És a millió dolláros kérdések: miért nem tesz és miért nem fog tenni?

Hogyan lehet az - ami például a 20. században csúcsra pörgött -, hogy szabad akarattól független és az emberek által semlegesen/akaratlagosan/szándékosan generált rossz történések előbb mennek végbe, minthogy a tudatosság időben vagy bármikor megálljt parancsoljon nekik? Hogyan lehetséges az, hogy az emberek egyszerre alakítják a sorsot saját képmásukra és közben el is szenvedik azt? Ha van valamiféle szabad akarat (tehát ha képesek vagyunk önérdeken kívül, biológiánktól függetlenül, erkölcsösen a jót cselekedni), akkor miért nem érvényesül?

Eddig ott tartok, hogy 2 jelenség okozza ezt: Az egyik a gondolkodásunk valóság- és létértelmező módja. Mindenki csak a saját valóságát érti, abban létezik, az önmagunkban megszülető tudás a külvilágról csak mindenki magának a saját ’külvilágolvasata’. És minden kívülről érkező hatás, legyen az a Nap fényétől színessé változó világ, a hőkülönbség érzete eltérő páratartalomban vagy egy elgondolkodtató film, azok mind körülményként módosítják a való világ személyekben leképződő, belső vetületeit. Ebből adódik, hogy a belső képek nem azonosak a külső valósággal, minden embernek saját belső valósága van. De következik még az is, hogy adott ember adott gondolkodásmódja teremti meg számára a valóságát, amelyben amúgy él. (Utóbbi egy remek vívmány arra, hogy a tudat meg tudja győzni testét, hogy ne adja fel a küzdelmet, tegyen erőfeszítéseket, dolgozzon, stb.) A fundamentalizálódás, a céltudatosság, a naivitás, a belelátás vagy a kivetítés mind erre a sajátosságra épül, változtatja a belső valóságot, láttatja a vágyakat, és néha ezáltal tényleg megteremti azokat a külső valóságban.

A másik jelenség az, hogy bár az ember egy passzív résztvevője a dolgoknak és neki vannak körülményei, attól még lehet szabad akarata, ha azt a körülmények is megengedik neki. Természetes környezetben ez a megpihenő-szemlélő állapot, amikor éppen nem éhes, szomjas, fáradt valaki, nem nyomasztják feladatok, problémák, és egyéb gondok. Amikor csak önmagában van.

Társadalmi helyzetben módosul kicsit a dolog, hiszen ott nehezebben biztosíthatóak a szabad lét ilyen jellegű pillanatai. Közösségben, társadalomban is nekünk vannak meghatározó körülményeink, de egyben mi magunk is körülményei vagyunk másoknak, hiszen külső hatásként a tetteink, kapcsolódásaink ugyanúgy befolyásolják mások életét. Egy filozófiai elgondolás szerint az emberek prométeuszi ajándéka, a társadalomalkotó képesség, a részvét lehetett. Mert amikor a tudat kilép saját szkafanderéből, és egy másik test helyébe képzeli magát, akkor ez a részvétel átérezteti a másik valóságát. Valószínűleg és neurobiológiailag nem történik más, minthogy az egyik szkafander érzékelőrendszere áttükrözi saját magára a másikról leolvasható jeleket. Lemímeli a metakommunikációs elemekből, a szagokból, a hangokból, a látványból (és mindannak a tapasztalható hátteréből, ahol a részvétel épp megtörténik) azt, hogy milyen eset lehet az, amire a másik így reagál. Átérez, majd együttérez vagy elhatárolódik.

az élet egy sodródás a körülmények viharában

Veszem ezt a járványt példámnak. A kezdetektől fogva semmi ráhatásom nem volt a dolgokra. Semmilyen szinten. Mondjuk még most sem teszek úgy, mintha mégis lenne. Nem élem át a drámát, nem sírok a monitor előtt, nem használom arra, hogy okosságomat vagy fontosságomat igazoljam azzal, hogy jól megfelelően viselkedek benne. Egyszerűen alkalmazkodtam a megváltozott helyzethez és azon belül próbáltam „vágyaim” szerint cselekedni. A vírussal még mindig nem találkoztam (le is teszteltem), de a vírusra adott társadalmi körülményekből, a rám hulló hatásukból már… hát nagyon elegem volt 2020 végére. Méghozzá azért, mert még jelenleg is az „összes rossz” egy komplex társadalmi cselekvéssorozatból adódik. Kényszerűségből kell valahogyan lennem, de nem a józan ész/eszem jegyében, hanem a nagyobb rossz, a büntetés, társadalmi presszió, egyebek elkerülése végett. Merthogy a társadalom elvárásai, a kollektív részvét - ha van még ilyen és nem csak egy financiális tényező az egész - azt kérte, hogy alkalmazkodjak és legyek részvéttel.

De közben az én érzékelésem szerint nem olyannak tűnik a helyzet, hogy jogos vagy igazságos elvárás lenne ez az alkalmazkodás. Vannak, akik rengeteget veszítenek, vannak, akik szélsőséges szinten korlátozódnak, és vannak, akiknek amúgy együttérzésre fittyet hányva semmiben sem változik az életük. Beszélgettem olyannal, akinek teljesen összeroppant az egzisztenciája a korlátozásoktól, ellehetetlenült, hosszú évek munkája hullott semmivé, és nincs számára más lehetőség. Vannak, akik egyszerűen a semmi állapotában várnak, de nem tudják, hogy mire, mert ezt senki nem tudja... ezen egyszerűen nem gondolkodik senki (ahogy előadásokon mondom: mert nincs stabil pont). Nincsen kölcsönös részvét, csak társadalmilag diktált körülménycunami és az abból adódó sodródás. Mindez egy olyan országban, ahol most a járványban megmentett életévek töredék mértékűek azokhoz az elvesztett életévekhez mérten, melyeket az általános szegénység biztosít úgy 1,5-2 millió lakosnak.

(De nem csak Magyarország sikeres minden téren! Rendszeresen gyűjtök forrásanyagokat a Hübriszhez, így gyakran futok bele olyan jelentésekbe, mint ami Trumpli idején megkavarta az ameszokat. Akkor azt mondta Azelnök, hogy felesleges maszkot hordani, és ezt az ottani járványügy is tweetelte. Aztán jól politikai ideológiává vált a maszkviselés, mert a demokraták/máshogyszkeptikusok/stbk inkább felvették, hivatkozva a tudományos megállapításokra. Persze a járványügy sem gondolta komolyan, hogy felesleges lenne a maszk! Szimplán jelentették, hogy ha most elkezdi vásárolni a lakosság a maszkokat, akkor nem lesz elég védőfelszerelés a kórházakban, egészségügyi rendszerben. Előbb fel kell pörgetni a gyártást, alternatív maszkokat nyomatni, adni feladatot a lakosságnak és hasonlók. A humoros az, hogy végül a világon nem is a ténylegesen védő maszkok terjedtek el, hanem a „semminél jobb” maszkok, a házilag tűvel varrt vagy a műtős maszkok.

Azért a védekezés mértékéhez még azt hozzátenném, hogy pl az Oxfam jelentése szerint kb egy év alatt 2,6 millióan haltak meg a betegségben, ugyanakkor kb 4,4 millióan (napi 12.000 fő) haltak bele a járványintézkedések okozta éhezésbe. Kb fél milliárd ember vált munkanélkülivé globálisan. És 2020 év végéig (!!!) már 11,7 trillió dollárt égetett el a világ a járványhelyzetre. Demagógba átszámolva ezt: 3.58 millió MILLIÁRD forint, 3/4 év alatt. Ennek 83%-át a 36 leggazdagabb ország füstölte… itt látszik, hogy mi az a jelenség, amikor előbb megy végbe egy tudatos folyamat, minthogy mérlegelve legyen, hogy hova is indult el.)

***

Mint említettem fent, minket is telibekapott az egész össznépi hókamóka, hiszen folyamatosan leépülő szegmensükben már eddig sem volt túl sok tartalék. Mi is elkezdtünk eladni mindenfélét, kisöpörni a maradékokat, hogy valameddig legyünk/jussunk. Szó szerint hétről hétre kellett gondolkodni, mert a véletlenszerű állami lépések, a kiszámíthatatlan vásárlói/fogyasztói habitus, az önálló vállalkozás összes macerája nem akármilyen alkalmazkodást követelt meg a szegmensben. ÉS ERRE JÖTT A JÁRVÁNY! És pár hónap alatt ki kellett derülnie, hogy a társadalomnak egyáltalán nincs is szüksége a kulturális kasztra. Mindenki mehetett biciklizni futárként, az „építőiparba”, „szalag mellé”. Idén január végén már ott tartottam, hogy kész, nincs tovább, keresek valami tök idegen melót, és onnan elkezdek újraépíteni mindent. Hagyom, hogy a körülmények teljesen determináljanak, felszámolják a maradék szabadságomat, és ezzel teljesen értelmetlenné tegyenek mindent, amit csinálok és csináltam.

Merthogy a sokévi agyalásban és próbálkozásokban, a pályázatokban, a fejlesztésekben, a semmiből gépek hozásában és felújításában, a technika csiszolásában, a belengetett galériás szerződésekben, keretezés tanulásban és készítésben, ígéretekben, együttműködésekben és hasonlókban minden rajzomat el kellett adnom. Nem maradt tartalék (illetve a tartalékhoz is hozzá kellett nyúlni), leértékelésekben kellett kisöpörni mindent. Előadásokat, képzéseket, ilyeneket nem lehet még most sem tartani, és minden felépítése, kialakítása idő kérdése, amire soha nem volt keretünk. Nálunk önelőfinanszírozás van, hiszen amúgy hitelképtelenek vagyunk, valamik előállítójaként még 53 egyéb szűrőn (eszközök, szoftverek bérlése, logisztika, alapanyag, mindenféle adó, munkaidő, tartalékolás, marketing, programozó, hírverés, paszpartuzás, keretezés, üvegezés, …) kell átfolyatni mindent, hogy végül eljusson hozzánk. Ez a legvégén semmire sem tud elég lenni, csak nagy truvájsággal.

Node van tovább, csak egy másik bejegyzésben! KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

jírkompássz!

[Na, nem itt kezdődök ez a történet, ven egy előzménye! Ha még nem olvastad volna: KATTINTS IDE!]

Azt vettem észre, hogy van 4-5 olyan dolog (vagy 40-50), melyeket már régen le akartam zárni, de soha nem úgy alakult a helyzet, hogy menjen. Például voltak rovarpreparátumaim, de a tárlódobozaikat vagy alapanyag, vagy időhiány miatt nem tudtam eddig elkészíteni. Nem írtam még össze a legjobb filmek listáját, pedig csak ezt (ajánlókat) legalább 15x kérték tőlem, ahogy azt a menülistát sem csináltam meg, ami azokat az ételeket szedi össze, melyeket Fannival tudunk főzni (kb 300 ételből a lényeges 150), illetve bontva van alapanyag, főzési idő, típus szerint. Mindig is készítettem volna egy holdgömböt Fanninak, de nem vitt rá a lélek, hogy papírtágulást, ragasztó és festék összeférhetőséget meg ilyeneket kalkuláljak hozzá és összerakjam egy ex-földgömbre. Pedig már rég letöltöttem a Hold pontos felszínképét a NASA oldaláról. Megjavítani a Garuda szobromat, összeállítani, aranyfüstözni a bali táncosszobrokat, lefesteni a mechanikus ceruzáim csillogó részeit, csúsztatható lámpát készíteni a rajzállványhoz, meg még sok hasonló tennivaló.

Vagy volt egy 1 tonnás vágógépünk a nyomdaműhelyben, amit olyan drága volt bevinni a helyére, mint eleve megvenni. Na erről tudtam, hogy ki nem fogjuk vinni, mert annyira nehéz és nagy. Így viszont zavart a léte. És mivel novemberben meg bőven volt időnk, inkább szétszereltem és levittük a méhbe. Ez a pénz is jól jött (érdekes összefüggés: 0,8t vas = 38.000.-), a helyre is szükség volt és egy régóta húzódó történet végére lehetett pontot tenni. Korábban kinéztünk egy gépet, ami nagyon megtetszett és tipp-topp működött, de elvitték előlünk, így aztán egy kompromisszumos, de legalább könnyű példányt vettünk papírvágáshoz.

a tonnás Maxima legnehezebb 180kg-os darabja végre a földön (többi része már kipakolva)

Apránként elérkeztünk 2020 első évének fordulójához, amikor lett egy pillanatnyi szünet. És végül újra kitöltöttünk egy Year Compasst (bár átalakítottam járvány edisönre, szóval ez speciális eset volt). Egy ilyen évtervezés úgy néz ki, hogy először az elmúlt évben történteket veszi végig a füzet, legjobb dolgok, megbánt dolgok, amit többet soha, amit újra és hasonlók. Aztán ugyanezt a következő évre vonatkozólag is megválaszoltatja. Míg a múltra vonatkozó elemei a lezárást segítik, feladatokat jelölnek ki, addig az új év tervezése feltölti az embert. Ugye, segít tisztábban látni a saját valóságokban!

Na, nekem még mindig volt pár meg nem oldott dolgom, sok egyéb mellett a vágógép esete. Nem voltam megelégedve a kompromisszumossal. Minden gépünk, amikben megbízok, 200kg fölötti. Ez meg asztallal együtt 80. Használat közben hangokat ad ki, pedig nem kéne. Kék. Ráadásul annyira túl van biztosítva a vágás, hogy biztosan teljesen kreténeknek tervezték, és ez lesajnáló a használójára nézve. Nem öntvény, nem 1980 előtti, olyan Barbie kiegészítőnek tűnik. Ráadásul ez a „fájdalmam” duplát ér, mert csak én vágom a papírt, Fanni főleg nyomtat. Magamnak meg mégsem fogom azt mondani ilyen helyzetben, amit neki szoktam, hogy „Mucikám [név], há’ meg kell oldani! Használd úgy, hogy működjön! Soha nem az eszköz a hibás!”.

A végógép mindig nagyon macerás téma, mert a nyomtatás (a régebbi eljárásoknál) általában a papír felvágásával kezdődik, és a használható papírok nálunk nem kis nyomi 80g-os szúnyoghálók, hanem 300-720g-os, milliméter vastag szépségek. És mivel van vastagságuk, a vágásnál nem olyan könnyű mindegyiket ugyanolyanra szabni. A rossz eset olyan, mintha tompa késsel sajtot vagy marhalábszárat szeletelnénk. A vágandó papír mennyisége, súlya, minősége, száliránya, a gép vágási ereje, késének élezése, leszorításának mértéke, vágásának tempója együtt adja ki vagy szépre és pontosra, vagy gyújtósnak a papírt. Eddig kipróbáltunk/levedlettünk 7 gépet, de úgy, hogy már a legelején kerestem ’az igazi kötegvágót’. A régit, amit emberek készítettek embereknek, minden logikus rajta, nem heggesztett-paticsolt, hanem olyan, mint, amilyet egy vulkán köhögött fel (tehát öntvény). A műhelyépítés elején (6 éve) ott tartottam, hogy be akartam jelentkezni vastelepeknél, hogyha bármi nyomdai gépet vinne hozzájuk valaki, hívjanak… de vagy idő, vagy lehetőség, vagy az állapotok mindig közbeszóltak.

Szóval tiszta dráma volt a kompássz helyzet. Egy tipikus, körülmények által teremtett szituációban a saját szabad akarat tobzódása. Le is írtam a füzetbe: „Dahle-t eladni, venni egy normálisat!”. Persze miből, meg hogyan? El kellene adni a kompromisszumosat, talán kell valakinek, aztán kevesebbért venni egy jobbat… tök esélyes. És mindig ott lobogott a szemem előtt az, amelyikről pont lecsúsztunk.

“Óh, be szép is vót az a másik kötegvágó… egy valag pénzért… 220 kilóméterre… 360kg-Auchan.”

a Hohlbaum család

Mivel manapság nem ismerik fel az eladók, hogy mire használhatták ezeket a gépeket, és mivel annyi féle néven futnak a nyomdai dolgok, hogy volt olyan, amikor külön nyomdászati szakszótárt kellett használnom élő csevejnél, hogy egyeztessük a témát beszélgetőpartneremmel (szedővinkli = sorjázóvas), hát máshogyan kell nézelődni. A régi gépeknek van kis bronztáblájuk, amely büszkén hirdeti a tervező és gyártó család (Karl Krause, Josef Anger und Söhne) vagy a gyár nevét (FAG, Asbern, Gutenberg, …). Jobb híján ezt a nevet írják bele a hirdetésekbe az eladók, így ezeket a neveket és ezek elírt verzióit kell keresni.

És ekkor belefutottam egy posztba. Megláttam egy koszos, kicsit berozsdált Anger vágót, alatta a beszédes szöveggel: a kép csalóka, jóval nagyobb a látszatnál! Na, kész lettem! Azonnal felvettem a kapcsolatot a hirdetővel, kipuhatolni, hogy hol, milyen állapotban van a gép, érdeklődik-e más is. Egyáltalán tudják-e, hogy mi az a gép, hiszen - nagyon beszédesen - ár nem volt megadva. Leegyeztettünk egy időpontot és egy címet, Halálszerszámán kerület, Világvége utca 735, a methlabor mellett kettővel. Elsétáltam, és lám-lám, a kapu fölötti felirat micsoda? Vastelep! Beviharzott a vasszállító transzporter, kiszálltak belőle hárman és megmutatták a gépet. Én persze vadul ákombákomoltam, csináltam a varázslatot (tehát alkupozíciót vettem fel), hogy majd mondhassam a drága árnál, hogy demilyenroncs a gép, „levélnehezék” és hasonlók. Bár nem szoktam tirpákoskodva alkudozni, de néha mégis muszáj, mert egy bronz tábla láttán előjönnek azok az érvek, hogy „ez biztosan sokat ér”, „igazi múzeumi darab”, „ritkaság, nem?”. Nekem meg valahogy finoman kell hárítanom, hogy „biztosan sokat, de kinek?!”, „csak senki nem jár már múzeumba!” és „manapság a vérhas is ritkaság”. Aztán arra is ügyelni kell, hogy ne én legyek a tré, ha túllövik az árat. Ilyenkor - mivel mások számára lehetek én az ő valóságmeghatározó körülményük - mindig egy fiktív realitást állítok fel. Ez a gép például egy iskolába került volna, és még azzal a SZÜLŐI MUNKAKÖZÖSSÉGGEL le kell mindent egyeztetni a suliban, ahova amúgy a keresztfiam is jár, és ez lassú folyamat, ’merttudják, mert sok szülő olyan nehéz! - kacsint.”. Ennek számomra az az előnye, hogy innentől kezdve nem lehet alkudozni, mert a szülői munkaközösség nem egy valaki. Jellemzően túl macerásan kommunikálnak, mindig problémáznak valamin és feladatmegoldós ajánlatokat tesznek: szállítással, szállítás nélkül, ha fel kell pakolni külön, ha nem tudják letenni, stb.

Hazafelé jövet már nagyban számoltam, hogy a semmit hogyan lehet megfialtatni úgy, hogy valami legyen belőle, és abból mennyi semmit mondjak, mint ajánlat a gépért. Egyáltalán kell ez nekünk Margit?! Megint becipelés, felújítás, az ideg, hogy beállítsam, aztán meg ki használ még papírt, ugye?! Fanni ismeri ezt a hullámzó agyalást, amikor egyik napról a másikra 180°-ot változik az érvelésem és a véleményem, és így megy napokig, újra meg újra.

Végül oda alakult a helyzet, hogy zseton nélkül, a mindennapi maszkhordástól befeszült állapotomban (levettem), toppantottam egyet (halkan) és rácsaptam (lágyan) az asztalra, hogy kijelentsem magamnak: Nem mindegy már ez? Hát mivé fajul a világ, ha még egy vágógépet sem lehet venni?!

Ugyanis a helyzetértékelés közben egy apró szempont megjelent és mindent bezavart.

Mi, mint az egykori kulturális kaszt tagjai, kicsit máshogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz. Mindenki hiszi, hogy a modern az jó, hogy a jelen az jobb, és minden trendi. De számunkra ez nincs így, mert egy csomó eszközünket már nem gyártják, mindent készíteni vagy készíttetni kell, mert annyira eligénytelenedett a jelen. És van egy olyan olvasata a dolgoknak, hogy mégis ki őrizze meg például ezeket a gépeket? Ha mi, akik tudnánk használni, nem vesszük meg, akkor szépen szétvágják és megy beolvasztásra. Vagy ami még keményebb kérdés: mi lesz Hohlbaumékkal?

A vágó második táblája már az első pillantásra zavart. Még nem hallottam ’Hohlbaum F. Műszer és Gépüzem, Papíripari Gépek’ formációról. Főleg úgy, hogy Angerék viszonteladói. Utánakerestem neten a családnak, de túl sok infót nem találtam. Ami kiderült, hogy Hohlbaum Ferenc, 1905 körül egy elég komoly vállalatot épített fel, amely a nyomdászati és könyvkötészeti eszközök, festékek, gépek kereskedelmével foglalkozott. Budapesten, a Nagymező utcában (is) volt székhelyük, de mégis valahogy mindenféle nyom nélkül eltűntek. Jött a nagy dilemma, hogy mi törölhette el őket: háború, fehér terror, vörös terror, gulág, Auswitz, valamelyik rendszerváltás, ’56? Nehéz ez, mert sok szálat csak levéltárba járással lehet felfejteni. Aztán visszaköszönt a név egy archivált kerületi lajstromban: Hohlbaum Ferenc, Hohlbaum László, 1951, kitelepítve.

Kiderült történetük, hogy mint gyáriparosoktól, akik nagyjából túlélték az 1. világháborút, majd a 2.-at, a gyárukat és telephelyeiket elvették, államosították (nyomdászat kapcsán nem meglepően). És a háború után pár évvel már akkora volt a reakciós paranoia az országban, hogy megkezdődtek az előkészületei az át- és kitelepítéseknek. 1950-ben perbe fogták a már csak műszerész-iparos Hohlbaum Ferencet, mert kb ebédjegyeket lopott (“készpénzhelyettesítővel visszaélés”, tök reális). Elítélték és egy évvel később, erre az ítéletre hivatkozva kitelepítették családjával együtt valahova az Alföldre. Rekvirálták a maradék vagyonukat, vihettek egy koffert és szevasz. Hohlbaum Ferenc amúgy 1880-ban született, 71 éves korában lapátolták ki, mint rendszerellenes reakciós iparost, „renitens kajajegycsalót”.

Szóval azon agyaltam az alkudozás előtt, hogy mi legyen Hohlbaumékkal? Hagyjuk szétlángvágózni a potenciálisan utolsó emléküket? Ez az egykori iparos család, mely segítségével a szecessziós magyar világban tömegével tudták gyártani a könyveket, így, a történelemből kitelepítve zárja életét?

Hát mivé fajul a világ, ha ilyen családok emléke csak úgy eltűnhet?!

Megvettük hát a gépet (váratlanul elvitték a kompromisszumosat, és az 4-5x-ös vasár kellően meggyőző volt).

bontás, cipekedés, tisztítás, javítás, felújítás, konzerválás és frissen festett ős-Angeres-K&K díszítéssel

Slussz poénként Ferenc segített felfejteni még egy másik kérdést, hogy hány éves az öreg nyomdagépünk. Az Anger tégelysajtónk és az új, Anger kötegvágónk bronztábláin van egy eltérés a gyártó címében. Előbbin az Anger gyár címeként a Hauptstrasse 122 áll, utóbbin Hauptstrasse 124. Utánanézve tudtam meg, hogy a család olyan jól belevágott a bizniszbe 1879-ben, hogy 1,5 év után kicsi lett a bécsi telephelyük és hozzávásárolták a szomszédos telket. Ezt a lépést pedig átvezették a táblákra. És így immáron igazolható, hogy a nyomdagépünk idén lesz 142 éves, míg vágónk nagyjából 115 körüli matuzsálem lehet.

Nem, nem! Még mindig nincs vége, itt folytatódik: KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

kiszakadni a körülmények fogságából

[Ez a 3. része egy történésnek, az elsőt itt: KATTINTS IDE!, a másodikat itt: KATTINTS IDE! olvashatod!]

Ugye, a körülmények azok, amelyek alakítják a lehetőségeket. És tulajdonképpen akkor érezzük jól az életünket, ha a lehetőségek és az ”akaratunk” pont egybevág, vagy legalább nem üt el túlzottan egymástól. Ha mondjuk egy jó helyzetben vagyunk és tesszük a tennivalónk, aminek:

1., még az értelmét is látjuk

2., magát a munka folyamatát szeretjük végezni

3., az így elvesztegetett időt hasznosnak, megtérülőnek vehetjük (pénz vagy egyéb hasznosság szempontjából).

Kb ez a 3 lehetőség van. Minél inkább sántít az egyik, vagy egyenesen hiányzik, vagy akár 2 szempont is defektes, annál keserűbbnek érezzük a helyzetet. Úgy már nincs meg a kellő hasznosság, értelmesség, szenvedélyesség, motiváltság és egyebek abban, amit csinálunk.

Nagyjából 6 éve indult újra el ez a blog (2015. május 21-én), és már akkor azt gépelgettem, hogy milyen elgondolás szerint és hogyan lehetne megoldani azt, hogy a művészetemmel foglalkozzak. Több lábon állás, különleges dolgok készítése és a többi. Azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán, volt 3 nagyobb kiállítás, írtam 2 könyvet, tartottam 16 előadássorozatot, összeraktunk egy különleges nyomdaműhelyt a semmiből, és egy elég jó keretező/barkácsolóműhelyt. Mindennek hátteret biztosítva, technikailag és eszközök terén jól működőre alakítva.

hasznosnak és megtérülőnek tartani a tennivalót

A kezdetektől fogva az volt a fő csapásirány, hogy hogyan lehetne azt a struktúrát kialakítani, amiben egyszerre lehet dolgozni és ebből megélni. Hiszen sokan megkeserednek és elhagyják a pályát, vagy a szintén rossz utat, a hobbiművészetet választják. De, aki egy kicsit hosszabban dolgozott már művészeten, annak érthető, hogy ez nem olyan passzió, amit lötyikézve lehet csinálni. Az elődök ugyanis annyira feltolták a lécet, hogy ma eszméletlenül nehéz azt tisztességesen megugrani. Nem technikai problémák vannak, hanem a konstrukció, a működés keretei lehetetlenül bonyolultak. Én például rendszeresen figyeltem, hogy milyen sebességgel (!) tudok rajzolni és milyen összetettségű képet. Folyamatosan fejlesztem a technikát és az eszközöket ahhoz, hogy ezt a tempót javítani lehessen. Például a veterán blogolvasóm találkozhatott azzal, hogy hogyan készítettem rajzállványt az igényeimnek, hogy mennyire más rajzszerszámokat használok. Mindez a javulási folyamat önmagában adódik a rajzolásból, hiszen ezek jellemzően ésszerű fejlesztések.

Itt nem történnek csodák. - Aakaash Bali képe

A macera a munkakörülmények menedzsmentjében van. Eljuttatni a képeket a nézőkhöz és a vevőkhöz. Hírverést, reklámot, hangot adni mindennek, de persze úgy, hogy ne kurválkodás, ügyeskedés és okosság legyen belőle, mert az középtávon sehova sem vezet és hosszú távon teljesen elhitelteleníti az embert. Ezt igazolandó, elég csak megnézni a sok galériást, kereskedőt és „művészeti” eNbert, milyen laza mozdulattal pöccintik le magukról művészeiket. Mennyire nem működik semmi jelenleg… nem is csoda, hiszen a szerződések mindig egyoldalúak voltak, a kihasználásra épültek és teljesen hülyére vették a készítőket. A marketing rész hasonlóan eltorzult, és egyre erősebbé vált a bombasztikusság, ami bizony a színvonalra hatott vissza. Nem maradt idő a munkával foglalkozni, ráadásul a jövedelmezősége egyre csak romlott a fokozatosan emelkedő reklámköltségektől, szívességektől és barterezéstől. Már egy jó ideje szűkül a piac, és ilyenkor a gagyi könnyebben lenyomja a minőséget, mert egyszerűen több ideje marad kimagyarázni magát és elnyomni a jobbat.

Talán nem kell még egy 52. körben szétsavaznom a mai állapotokat és főleg ebben az országban. Szükségét azért érezném, mert még mindig gyakran kritikáznak nekem arról, hogy ’biztosan nem én próbálom jól a dolgaimat, mert’… mert biztosan csak a világra kenem a saját hibáim. Én olyan vagyok, aki folyamatosan boncolgatja a dolgokat és éppen ezért lep meg, amikor ilyen szövegeket kapok. Mondhatnám - és most mondom is -, hogy szerintem kritikusaim nem merik beismerni, hogy semmi közük sincsen a kulturális területhez, nem ismerik a művészetet (eleve) és a legkevésbé sem erőltetik meg magukat, hogy ezen változtassanak. Éppen ezért nekik egyszerűnek tűnnek a dolgok, a művészet egy ugyan olyan >munka<, mint mondjuk az utcaseprés, szobafestés vagy kasszázás. Ráadásul sokszor a politikai nézetrendszerrel is gond van esetükben, de nem úgy, hogy az valamilyen, hanem inkább az, hogy az maximálisan semmilyen. Érték és elvek nélküli. Minden csak lebeg a képzeletükben, soha nem határoznak meg szempontokat, nem idomulnak elképzelésekhez. Ettől persze állandóan bizonytalanságban kell élniük, hiszen nem tudják hogy mihez és hogy mihez képest viszonyuljanak. Nincs stabil pontjuk.

Idővel aztán saját szorongásaik rabjaivá válnak, nem tudnak ez alól a belső vákuumtól szabadulni. De amíg ők nézeteikkel magukat tartják fogva, amíg ők maguk számára is saját leláncoló körülményeik, addig társadalmi szinten a ténylegesen dolgozó művészek számára is káros a nézetrendszerük.

Mert egyfelől a művészet nem olyan, mint egy 3 rétegű zsepi, virág prégeléssel, tehát, ha kellően olcsó, akkor veszik és „használják”. Nehéz erről beszélni, mert a nagy fogyasztói kultúrában a gyakorlat pont fordítva van, mint kellene lennie. Az ideális az volna, ha szeretnék megérteni az emberek a művészetet. Ha a gondolkodást, az érzékelést nem büntetésnek fogadnák el, hanem lehetőségnek a többé válásra. 50 ezer éve van művészet, az első sumér iskolákban a matematika és írás mellett a rajz és geometria volt a 3. tantárgy (a háromból). De ma ott tartunk, hogy nem gáz, ha valaki fakezű. Nem tartjuk eszméletlen gondnak, ha képtelen egy szekrényt felvázolni az asztalosnál (asztalos… ikejába minek az?!), vagy egy figurát szépen körbe kivágni egy papírlapból (ájped van, minek az?!). Elképesztő, hogy már az sem zavarja a néptömegeket, hogy az őket körülvevő tárgyak készítését, minőségi mibenlétüket nem tudják megérteni. Szomorú, hogy nincs érték, mert már nem tudnak hogyan és miként értékelni az emberek.

De nem csak ez a sekélyesedés nehezíti meg a körülményeket (bár egy képviseleti demokráciában pont ez okozza a közepes, átlagos színvonal felé konvergálást), hanem még az, hogy a szándékosan ízlés nélkül élők banalitássá teszik a kultúrát azzal, hogy levonják az ő szintjükre. Mindegy, hogy ikeás festményekkel kell versenyezni vagy kínosan debil megrendeléseket teljesíteni, az eredmény önsorsrontó a készítő számára. A felélő, kapzsi hozzáállással egyre rosszabb a szellemi klíma… mert leginkább maximálisan semmilyen, üres. Egyszerűen visszafelé haladás van. Már jó pár éve, de egyre gyorsabban.

szeretni magát a munkát

Ha a körülményeket és a rajzolás lehetőségét nehéz megteremteni, akkor a munkában elhivatottnak maradni legalább annyira nehéz. Amit a legtöbben nem látnak, hogy a vizuális művészetek készítésének van két olyan háttérterülete, amelyek legkevésbé sem a kannásborozós, lezseres, lumpenkedő művészkedésről szólnak, hanem a szakmaiságról és koncentrációról.

Arról a szakmaiságról, amely több annál, minthogy festékeket ken valaki a vászonra, vagy két sírás között instázik valamit új művéről, hesteg szívcsi-lájk! Amikor teljesítményben és számolva az idővel kell dolgozni, akkor a precizitás és a körültekintő tervezés ugyanannyira fontos, mint a megfelelő alapanyagok. És minél tapasztaltabb valaki, minél messzebbre jutott, annál több és több időt emészt fel az egyre bonyolultabb képek elkészítése. Vagy mennyiségben, vagy minőségben kell nagyobbat dobni, így minden részletre egyre több figyelmet kell fordítani az alkotási folyamaton kívül is. Egy idő után már számít, hogy ne zavarja meg a munkamenetet az, hogy melyik étkezés mikor van és pontosan mi az ebéd és a vacsora. Ahogy szintén számít, hogy úgy legyen tervezett a munkarend, hogy az ne ütemszerűnek tűnjön, hanem ritmusosnak. Legyenek szakaszai, legyenek pihenők, de a lehető legtöbbet lehessen a feladattal foglalkozni. Ez nélkülözhetetlen a tradicionális és magasan fejlett kézműves szakmák végzéséhez. Számít, hogy ne roncsuljon bele az ember, rajz esetében, hogy folyamatos edzések kísérjék a rajzi időket, illetve a szemet pihentető programok legyenek a munkálkodás közé szúrva. Voltaképpen az a lényeg, hogy minden az egy célt szolgálja, minden segítse a lehető legjobb alkotások létrehozását. De a több idő szükségessége visszahat a hasznosságra és a megtérülésre. Cseppet sem mindegy, hogy a komplikálódó folyamat mennyiben fenntartható.

látni a dolgok értelmét

Az egyik legnagyobb közkeletű félresiklás, hogy általában azonosnak gondolják az alkotó és az alkotást „használó” céljait. Sokan úgy képzelik, hogy alkotásokkal magukra tapaszthatják az alkotó habitusát, bohókásságát, művészi szabadságát. Rosszabb esetben ez egy adag lenézéssel is társul, mert azzal, hogy fizetnek érte, alá-fölé rendeltségnek (is) érzik a ’vásárlást’. Lefitymálják a készítőt, fölényesnek érzik magukat, kegynek a vételt, alkudozással, maceráskodással, váratlan ötletelésekkel feszítik a készítőt. Nekem is sokszor volt ilyen téren rossz élményem, néha még itt is hörögtem a jelenségre. Mert ilyenkor mindig rá kell ébredni, hogy a munka eredményét nem értékelik, hogy az alkotás nem tud hatni rájuk, nem becsülik meg, de nem is tudják, hogyan kellene nézni a képet. Számukra csak eszköz, egy a művészettel tök ellentétes folyamatban. Ők vannak és nekik kell a kép, nekik kell a fíling, hogy ‘van véve kép’, nekik kell a fló, hogy megengedhetnek maguknak képvásárlást.

Ilyen esetekben mindig kicsit meg szoktam roppanni. Mert nekem, mint készítőnek, nem az a célom, mint az alkotásom használójának. Nekem a szakmánkhoz kell lojálisnak lennem, én azt szolgálnom, a sok ezeréves hagyományokat, a technika fennmaradását, a szellemi hátterét, éspersze a társadalmi funkcióját. Még akkor is, ha jelenleg a megőrzés és átmentés a maximuma ennek a funkciónak. Így amikor elinflálva, lenézve, kegyből néznek rá a munkámra, akkor teljesen feleslegesnek érzem azt, amit csinálok. Ha nem látják, hogy hol melyik szférában van az, amit csinálok és melyikben ők, akkor mindegy a dolog.

A második 2020 évelején zajló „kész, vége!” helyzet tökig közepén azt boncolgattam, hogy nem látom egyszerűen a megoldását a dolognak. Ekkor már hetek óta variáltam, hogy mi lehet a gond a rajzolással, mit lehetne még áttervezni, hogyan lehetne máshogyan. Hogyan lehetne alkalmazkodni a körülményekhez. Teljesen kérdésessé vált a hasznossági és magtérülési tényezője a művészetemnek. Már kezdtem teljesen elfelejteni, hogy milyen a rajzolás, hogy lehet jó, és tiszta mázli, hogy volt még egy rendelés, amivel foglalkozni kellett (Kriszta, ismét nagyon-nagyon köszi!). De a leggázabb az volt, hogy a rajzolás, a művészet értelmét nem láttam már. Éppen ezért volt meglepő, amikor egy beszélgetés kapcsán, kicsit bővebben vagy részletesebben magyaráztam arról, hogy mi a nem jó éppen, majd egy héttel később csörgött a telefon, és közölte az illető, hogy nem tudja miben kell pontosan vagy hogyan, de segítene. Hogy normális keretek és feltételek között előteremtené, amire nekem szükségem van, hogy én tudjam azt tenni, ami szerintem szükséges.

Úgyhogy most, hat év után újra van idő, technikai segítség és a körülmények, hogy ismét szabad akaratom lehessen.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Welcome again, 202.0

Azért történnek jó dolgok is, például a legutóbbi időnyerő akció jól sikerült (ismételt köszönet a vásárlóknak). Így most 2020 november eleje 2021 február végére csúszott. És most, hogy a jó dolgok felsorolásának végére értem, következzék egy kicsit más.

miliő rózsa száll

Magam már egyre kevésbé tudom követni életem filmjét, mert annyiszor van stábcsere, újradíszletezés, forgatókönyvhúzás, szereplőválogatás, hogy állandóan vívódnom kell azon, hogy üljek szépen le és várjam meg, míg ki nem alakul egy „átmenetileg végleges” helyzet, vagy inkább csaholjak és rajongjak. Inkább vessem bele miliőm (főnév: 3., átvitt értelemben: Általános hangulat egy közösségen belül, amely megnyilvánul az egymással történő érintkezésben, a közös ügyhöz, ügyekhez, erkölcsi értékekhez viszonyulásban; légkör.) tengerébe magam és én is szakértsem a konyhazsargont vírusról, oltásokról, gazdasági történésekről. Sőt, jó miliőpolgárként erősítsem fel kvázi közösségem érzelmekkel átitatott és egyedül bizonytalanságában határozott álláspontját? Jó lenne… olyan, mintha tudnám mit csinálok. De hát nem pontosan ez a lényege a kasztok miliőinek és bennük a miliők kasztjainak? :)

rebooting fatal error

Új év, új hóbort. A régi. Próbáljunk meg művészetet építeni. Bár mindig, ha a ’próbáljunk meg’-et kiejtem a számon, beugrik egykori segítőm egyik legfontosabb mondása: „Nem kell beszarni! Mindig lesz rosszabb. Csak még fiatal vagy.” És tényleg, most, hogy már nem érzem fiatalnak magam, vagy azt is mondhatnám, hogy kellőképpen régóta történik a lefelé ívelés, ami leköti minden energiámat, most már nem olyan magától értetődő, hogy miért kell művészetet csinálni.

A gondolatok, amelyek szétzilálják a terveket, mindig gyorsabban érkeznek, minthogy el lehessen kezdeni munkálkodni. Nem tudom, hogy ez mások foglalkozásaival is így van-e, de a művészeti ágaknál a struktúra, amiben gazdára találnak a művek, annak léte nélkülözhetetlen már akkor, amikor még amúgy nincs mű. Éppen ezért rizikós, ha folyton változik ez a struktúra. Mert ez nem körülménye a folyamatnak, hanem az alapja.

Sok éve kinéztem egy online galériát, hogy oda feltöltsem munkáimat. Első nekifutásokra nem sikerült, mert kellett volna amerikás adószám, meg számlázási képesség, meg minden cicoma. De szokásos kényszerességemnek hála az összes információt kinyomtattam, kijegyzeteltem és szépen lefűztem, összeállítottam a követségre meg közjegyzőhöz kellő dokumentumok kitöltött verzióit (amolyan gyakorlóvázlatokat), de aztán valami mindig megakasztotta a dolgot.

2020 idei újrakezdése kapcsán pakolásztam és kezembe került ez a pakk. Bevillant, hogy 11 hónapja foglalkoztam vele legutóbb, mert akkor is ugyan ilyen sz*r volt a helyzet, akkor is a q.,-adik b., megoldást kerestem. Éppen annyi most a különbség, hogy eltelt 52 évnek tűnő 11 hónap. A kérdések, a bizonytalanság, a lehetetlen szituk csak szaporodtak, de semmi más nem történt.

Nem gondoltam volna, hogy működhet úgy a világ, hogy egy közmegegyezés szerint fontos és kiemelt dolog űzése lehet olyan, hogy egyáltalán nem kifizetődő (ó, hol vagyunk a kifizetődéstől). Hogy a művészet - és a társadalom által beköpött verziója, a kultúra - készítése, az kb halk kínlódás azon, hogy miért nem működnek a dolgok. Nem akarnám túlnagyítani a kis nudli dolgaimat, éppen csak az a gondolatfolyam különösen érdekes számomra, ami rendszerint rámtalál, ha értetlenül ülök a helyzeten agyalva.

Hibáztassam egykori tanáraimat és gimnazista korom mottóit a tudás fontosságáról? Mondjam, hogy ez biza nem volt túl korrekt, hogy kuss volt az érme másik oldaláról… Vagy mutogassak a korábbi generációkra, hogy a helyzet, amely adott, az bizony az ő teremtményük (klímaváltozástól, butaságon át, korrupcióig, minden). Esetleg említsem meg az etalonoknak, hogy a sikeresség mértékébe nem szokás belevenni, amit mások adtak bele, hanem úgy illik számolni, hogy mit ért el egymaga az illető. És eleve kinél tegyek panaszt a folyton változó játékszabályokra? 

Minden ilyen hibáztató gondolkodás vége általában az igazság és igazságosság kérdéséhez vezet. Ez amolyan szinkronizáló kérdés, amellyel az egyén megpróbálja kideríteni, hogy a világgal van a gond, vagy ő a hibás, vagy a világgal és vele is gond van, vagy nem, egyik sem, a világ is ilyen és ő is olyan, és pusztán kósza félreértés, hogy ő valamilyennek gondolta a világ és maga összefüggését. Az egyén igazsága a világában mindig ilyen ’ki fogja a gyeplőt, és kinek a szájában van a zabla’ kérdéskörökből áll.  

Hogy van-e igazság a sors működésében? Vagy az igazság az emberek terméke, társadalmi hóbort? Vagy az igazság, mint olyan a jog és törvény oltárán már régen elveszett és konvenciókká és kompromisszumokká rothadt? És ha így van, akkor egyben kijelenthetjük, hogy az igaz többé nem kötött a jóhoz, és a jó már nem szükségképpen társa a szépnek? A régi görög elgondolás, mely évszázadokon át alapvetés volt, az lehet, hogy mára már szertefoszlott? Lehet a rossz szép, a hazug jó, az ocsmány igaz?

Hol van az igazság, mely az erkölcs és társadalmi verziójának, a morálnak a csúcsteljesítménye volt egykoron? Sőt, eleve hol van az erkölcs (főnév: 1., Életviteli szabályok. A társadalomban elfogadottnak és helyesnek tartott emberi magatartást, cselekedeteket kötelezően meghatározó, koronként és közösségenként változó megegyezések, elvárások összessége. Ezeket a szabályokat a tapasztalat alapján hozzák létre, és közmegegyezéssé válnak, mert fenntartják a csoport létét, sikeres működését. Ez alapján tudható, hogy mi helyes és mi helytelen a közösség szabályai szerint.)?

Aztán amikor a gondolkodás átcsap egy kényelmetlen érzésbe, miszerint a gondolkodó a hülye, hiszen „csak” túlgondolja a dolgot, akkor az igazságkereső okolás átalakul értetlenségbe: más miért nem veszi észre ezt az ordító, komplex ellentmondást?

Hiszen nagyon úgy fest, nincs igazság, nincs erkölcs, nincs társadalmi alapegyezség, nincs egyetértés, azaz nincs már meg az iránytű: a jó.

És akkor meg minek jó dolgokat csinálni, nem? 

 „a depcsi a unique selling pointod”

2020 2. évét úgy kezdtem, hogy megpróbáltam kicsit felújítani a dolgokat, előrevenni a javítandó szobrokat, a szoruló ajtót, jegyzeteket átfésülni, munkaanyagokat rendszerezni. Mindezt azért, hogy olyan legyen, mintha javulnának a dolgok.

És pillanatokig jó is volt, működött a kis cselem. Felemelő érzés volt nézni az összekínlódott könyvesszekrényem, amit kizárólag bontott anyagokból készítettem, és tűnődni, hogy milyen szépen is mutatja a civilizációs leépülést mindegy egyes polc és lap rajta. Ugyanis van benne olyan elem, ami a 2. világháború utáni időszakban készült „diófaszekrényből” lett felhasználva. Ekkor az újjáépítés miatt 2db 2mm-es, minőségi furnér közé fenyődeszkákat táblásítottak, majd körbezárták a lapokat keményfa szegőkkel. Aztán van olyan elem is benne, ami a 60-as években készült, vékonyfurnéros bútorlap. Sűrű, nagyon sűrű darált fa, össze hőpréselve egy vékony falemezzel. És végül van benne bútorlap a 70-es évek álpolitúros világából, amikor a hulladékanyag darálékot már az MDF váltotta fel, nyakonöntve 1,5 mm-nyi műgyanta politúrral (MDF, mint medium-density fibreboard, nem pedig burkolt politizálás és Magyar Demokrata Fórum).

A három laptípus azért nyűgöz le, mert bár gazdasági felemelkedés, fellendülés, ipari fejlődés meg minden volt, a bútoranyag mégis egyre szarabb minőségű lett. Ahogy a világ süppedt bele illúzióiba és vált egyre rútabbá, úgy jelentett minden egyre szebbet (Nietzsche).

A jegyzetes fal 320 pici hübrisz-emlékeztetővel, és a forrásanyagos könyves szekrény.

Folyamatosan vívódom, hogy baj-e, ha okádnom a savat, ha lehozom az életről a másokat. Aztán bevillan a moralizáló gondolatcunamim, és leesik, hogy voltaképp én csak visszatükrözöm mindazt, amit látok. Csak illúziók nélkül. És változatlanul furcsa, hogy ezt mások nyitottan még jól meg is hallgatják, de mindenkinek lehetnek perverziói. Erre mondta egy ismerősöm, hogy: Pali, „a depcsi a unique selling pointod”. (Röpült is a jutifalat!)

És tényleg. Csak ennyiért éri meg bármit is csinálni, hiszen van 1-2 ember, aki még nem vagy már nem kápítószerezi magát a mindennapok illúziójával. Páran nem vesznek rész ebben a kényszermegoldásban. Elemelkednek a gyermeki komplexusok szintjéről, és már nem akarnak megfelelni. Hiszen nincs minek megfelelni. A körülmények meghatározottjaiként semmit sem irányítunk, és egyedül mások körülményeire lehetünk bármiféle hatással (ezért vagyunk társas lények).

Szóval ti, kedves ittragadt depihuszárok, spektákulumdepriváltak (ez az új kedvenc szavam lesz!), kitartás, semmi sem fog változni, de legalább tudható, hogy jobb sem lesz! ;)

Léptem rajzolni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

történés van

Tizenpár hónapja említettem, hogy 3 könyv megírását vettem a fejembe, amiből szerencsére már kettő teljes veszteségességével áll bálájukban, de még mindig hátravan a harmadik. Ennek végzem jelenleg is az előkészületeit, a források feldolgozását, átolvasását, több különböző művészettörténeti időszak tendenciáinak összevetését, filozófiai, szociológiai, neurobiológiai anyagok begyűjtését... Mindez jó sok időt vesz igénybe, hiszen - ahogy számoltam - a teljes pakk 19,39 millió karaktert tesz ki az újságcikkek és publikációk nélkül, és ebből még 9,56 millió karakter az asztalon tornyosul. Azt már rég lemértem, hogy egy közepesen érdekes könyv esetében átlag 21 karaktert ismer fel az agyam másodpercenként, tehát kb 126,5 óra kell az elolvasásukhoz. Tehát ha heti 12,5 órát tudok olvasni, akkor 10 nap alatt ezzel végezhetek, de jó, ha heti 8 órát tudok olvasni, úgy viszont 16 hét kell a dologhoz.

az anyagok egyik fele és Kosh nagykövet

Viszont most ért véget az idei 4 előadássorozatom utolsó fordulója, még éppen jól, ha az operettkaranténjainkat nézem. Szóval már kezdek amolyan nyugisabb hangulatba merülni. Bár ez kicsit más, mint az év végi „desokminden történt idén” érzés, inkább a „na! ez is mindegy akkor!” hangulat az uralkodó. Az összes idei és kötöttebb tennivaló lezárult (melyben nagy segítségemre volt az ad hoc állami döntéshozatali mechanizmus is, köszönet érte apának), most már csak a plusz köröket kell futni. Van idő blogolni kicsit, hiszen pikk-pakk jól vége lett ennek az évnek, szinte villámgyorsan elment mind a 4 hónapja…

mindez már megtörtént, de újra meg fog történni?

Node pár hete beugrott, hogy milyen furcsa, hogy az idei télen nem „adok ki” könyvet. Sőt, nem tervezek jövőre kiállítást és a legkevésbé sem szeretnék galériással, kereskedővel, kurátorral, művészeti vezetővel beszélni. 4 évig mindez bőven elegendő szórakozást biztosított, és most már nagyon unalmas. Meg nincsen már több tartalék, amit fel lehetne égetni. :)

Tavasszal tervben volt, hogy karriernapon meséljek a művészeti világról az az iránt érdeklődő ifjaknak. Elvállaltam, mert messzendzseren kérdeztek, és ott valamiért hajlamos vagyok azonnal válaszolni és pozitívkodni. Másfél hétig kínlódtam, hogy hogyan mondjam vissza vagy ha nem, akkor mit magyarázzak majd, hogy ne kelljen ordasnagy kamukkal operálni. (Végül a kofidisz-19* elintézte a dolgot és lefújták a napot. Ez az évfolyam majd megoldja magának a tájékozódást.)

Az elmúlt években sorra futottam bele olyan ellentmondásokba és rendszerszintű hülyeségekbe, melyekről nagyon jól tudtam, hogy problémásak, de nemlétező kompromisszumkészségemet megerőltetve elfogadtam, hogy a dolgok mégis mehetnek úgy. Fejembe vettem, hogy amin én tudok változtatni az eredményesség érdekében, azt megpróbálom megoldani, a többi meg talán megoldódik. De a lényeg, hogy én ne álljak magam útjában. Na, ez például teljesen hülyeség. Véletlen és váratlan (amiket utálok), hogy mi működik és mi nem. Az alapvető társadalmi pozitívkodó hozzáállás miatt minden jó lesz, függetlenül attól, hogy ez a minden amúgy objektíve milyen. Ráadásul mérhetetlenül nagy a közöny a művészeti területekkel kapcsolatosan. Hiába művészeti alkotás az összes film, zene, az összes kép, legyen az bizonyos értelemben a fotó, festmény, street art, rajz, illusztráció, szobor, kisplasztika, mégis, azzal, hogy mindennek van egy kereskedelmi, egy fogyasztható verziója is, az már elég. A dizájn, a formatervezés, a divat, a gedzsitök, a ’tárgykultúra’ (fölösleges cuccok tárolása, esztétikai élvezetnek csúfolva) teljesen elegendő a művelődő közönségnek.

Ahogy látom, a társadalom 97%-a maximálisan jól elvan tényleges kultúra nélkül, és amúgy is összesen csak egy 0,2%-os rész az, aki alkalmanként szán is a művészetekre. Természetesen, arányaiban több della folyik erre a piacra, de az vagy csencselés vagy közpénzpumpa vagy átverés formájában. A laikusnak, aki meg valamit elkészíteni szeretne, újra meg újra végig kell futnia a kört, amely a nekigyürkőzés, munkálkodás, kiállítás/bemutatás, becsődölés, válságmenedzsment vonalon halad, hogy aztán megint a nullára jusson. Rendszerint a hosszas újra meg újraelemzések alatt arra lehet rájönni, hogy az elvárások mellett az értékmegítélés jelenti azt a két problémakupacot, ami miatt nem lehet megtörni ezt a kört.

az érték

Az érték esetében az a gond, hogyha az egyik fő gazdasági cél a több és több termék, szolgáltatás fogyasztása, fogyasztatása (kedvezőbb ár = több fogyasztás), míg a másik fő gazdasági cél a likviditás pörgetése az egységárak leszorításával (minden olcsóbb = több eltérő és többféle dolog vásárolható), akkor egy ilyen piaci-üzleti működési modellben nincs értelme a ’minőségnek’. Az olcsó-több és olcsó-sokféle kombináció végül drágán-bőség helyzetet eredményez, de úgy, hogy ténylegesen a konkrét, drága elemek nem kerülnek a kosárba. Erre példa, hogy a könyveket ársávok szerint, javarészt 2-3-4-5000 forintért lehet vásárolni, függetlenül attól, hogy miről szólnak. Áruk kb 50% adó és marketing, illetve a cicoma. De egy szakkönyvnél - amelynél számít, hogy a belőle kiolvasható tudásanyag eleve tudásanyag és hiteles - senkit sem lep meg a 5-10x-es ár. Azaz vannak értékes termékek és vannak olyanok, amelyek olyannak tűnnek, mint az értékes termékek. Utóbbiak olcsóbbak, kevésbé minőségiek, „kompromisszumosak”.

Nekem az a benyomásom, hogy a vásárlók arra trenírozódnak, hogy értékmegítélés nélkül költsék a pénzüket, és még arra sem kell ügyelniük, hogy az elköltött pénzből mennyire jönnek ki. Nem szükségszerűen vásárolnak, azaz nem azért, mert tényleg szükségük van bizonyos dolgokra. Inkább azért, mert annyira olcsóak a látszólagos termékek, hogy okosabbnak tűnik rendelkezni velük, mintsem meglenni nélkülük. Nomeg mi történne, ha egyszer mégis kell?! És ráadásul oly bőségesen vásárolnak a látszólag jó árakon, hogy bármiféle megszorítást általában elegendő valamilyen kényelmi költéseken levezetni. Azaz a tényleges szükségletekből sohasem kell lejjebb adni.

Mellékhatásként ez a modell szőrszálhasogatóan komfortossá teszi az életet, olyannyira, hogy egy apró eltérés is komoly kényelmetlenséget eredményez (pl. nem lehet bizonyos napon boltba menni vagy nincs egy megszokott termék). És így válik a kényelem maga létszükségletté.

A jelenség azért különösen veszélyes, mert a sok olcsó kellék összhatása súlytalanná teszi az érték és minőség fogalmait. Fokozatosan eltűnnek ezek a szempontok. Nincs többé a ’rovar’, azaz az érték, ami magába ölelte azokat a dolgokat, melyek az embernek, mint érző-gondolkodó lénynek a prioritásai voltak, melyek neki számítottak. És nincs többé a ’bogár’, a minőség sem, mely jellemezte mindazt a valaha volt kiemelkedő teljesítményt, tudást, eszközhasználatot, koncepciót, relevanciát és egyebeket, melyet ember tudott létrehozni. Ebben a helyzetben már nem minden bogár rovar, illetve nem feltétlenül rovarok a bogarak. Lehet érték bármi bóvli, illetve a minőség eladhatatlanná válik.

Például napjainkban egy géppel készült tárgy is lehet alkotás, miközben ezt mondjuk 130 éve senki nem merte volna feltételezni. A gép készítményt, terményt, terméket, produktumot hozott létre, és a gép operátora/üzemeltetője/működtetője nem volt más, mint egyszerűen csak egy: munkás. Csak praktikai és áruértéke lehetett egy ilyen terméknek. Viszont a gépfetisizmus hatására, a technika és tudomány összemosódásával eltorzultak ezek a dolgok.

Okoskodásnak tűnhetnek ezek a sorok, ezért hozok egy érthetőbb példát erre: 80 évvel ezelőtt még a családi otthonok természetes részei voltak a kisebb-nagyobb szobrok. Ezek családon belül öröklődtek, de akik meg tudták engedni maguknak, azok persze vásároltak újakat. Mivel a minőség és az ár még összefüggésben volt, vásárolni drágán lehetett. Így viszont olyan szobrokat választottak, ami nekik és közösségüknek, környezetüknek is elnyerte tetszését. Ám idővel csökkent a „szoborra fordítható” keret és olcsóbbá alakultak a szobrok. Sorozatöntvények lettek, gyártott termékekké váltak, anyaguk fémből vagy porcelánból műanyaggá vált. Végül valami giccsé redukálódtak. Ezek szép példányai napjainkban a filmes relikviák, a mesevilágból kiragadott díszletek utánzatai, melyeket előre, sokszor már a film megjelenése előtt kihány Kína a raktáraiba.

Vagy hasonló értéktelenedési folyamat ment végbe a moziknál is. Amíg hetente 3-4 mozifilmet mutattak be, nem volt letöltés és 120 tv adó, addig volt súlya a filmeknek. Naptárban vezették a nézők, hogy melyik mikor érkezik, esemény volt moziba menni, a szereplők és alkotók konkrét kiléte számított. És a film rendelkezett tartalommal, hiszen megnézése után még sokáig lehetett róla beszélgetni. Ma viszont tényleg csak időtöltés egy film fogyasztása. Minden nap több közül lehet választani, ha valamelyik nem jó, akkor pillanatok alatt le lehet cserélni. Lehet vonaton, vécén, ágyban nézni. És már annyira nincs is igény arra, hogy tartalmuk megvitatható legyen (vagy említésre méltó), mert vagy nincs kivel, vagy nincs idő megbeszélni.

A jelenséget a ’minőségből mennyiség’ eseteként szokás említeni, de én jobban szeretem úgy használni, hogy „minőségből mennyiségre redukálódás”.  

Azzal, hogy a nagytöbbség értékelvek nélkül él, tehát kompromisszumot köt a minőség kérdéseiben, azzal csak gazdagabb díszletek és fontosabbnak gondolt kellékek között tölti napjait. Minden látszólagosan jó, minden úgy tűnik, hogy megfelelő és színvonalas. Miközben nem feltétlenül.

A rossz az, hogy ez a létszükségletté vált, érték nélküli kényelmi cicomázás elszívja a forrásokat a klasszikus értelemben vett, értékes és egyben „drága” dolgoktól, a művészeti és kulturális alkotásoktól. Régebben is a jobbmódú, stabilabb csoport, a polgári vagy a tőkésebb kaszt tartotta fent saját élő kultúráját, és a szegény, azaz nélkülöző néprétegeknek erre nem volt pénze. Manapság viszont már senki nem tartja fent a kultúrát, mert mindenki szegénynek érzi magát, hisz jómódú és szegény egyaránt elkölti a pénzét körülményeinek biztosítására. A kényelmes szükségletek shopping listáján a marketing és a félelem (kockázatok minimalizálása) dönti el a fontossági sorrendet… és a minőség nem számít.

az elvárások

Tizenpár éve ilyesmi értékválságról szó sem volt, és úgy hittem, hogy egy bizonyos szakmai tudás fölött, megfelelő technikai háttérrel azért csak működnie kell a dolognak. Aztán sorra kiderült, hogy nem. Erről anno bőven sokat írtam ide (észosztás címke alatt), annyit, hogy már nekem is unalmas ezeket visszaolvasgatni.

Arra jöttem rá, hogy bár a kivetítés egy ötletes dolga az emberi agynak, de kb ugyanennyire hasztalan és hátrányos. Az, hogy képesek vagyunk egy célként vagy vágyként meghatározott képet magunk elé képzelni, és törekedve, kitartóan közeledni felé, na az csak akkor jó, ha maga a cél is jól van felmérve. Viszont, ha túlértékeljük a célt (például holmi minőség hajszolásával), akkor könnyen értelmetlen fölösségekbe csap át a folyamat. Az én esetem teljesen szépen példázza, hogy értelmetlen művészetet csinálni ebben az országban és úgy eleve a „nyugati társadalomban”. És nem önmagam fényezése miatt mondom, nem duzzogásból, hanem okulásul másoknak.

Azért nincs értelme, mert nem működik úgy, ahogy akárcsak a legvisszafogottabban elképzeli az ember. Hiába tartottam ki sokáig, kezdtem neki még a keretezésnek is, alakítottam ehhez műhelyt, hiába építettem speciális rajzállványt, gyűjtöttem be a megfelelő eszközöket, áldoztam bele sokat, vagy hiába törekedtem a művészettörténet és művészetelmélet megértésére, ha nap mint nap olyanokkal kell küzdeni, mint fatáblácskákra festett ’szija anya!’ feliratok, meg a sokszorosan túlárazott, kínai dömping bazári szarok, vagy a karácsonyra ’jó ötlet’ kutyaportrék vászonra szitázványai:

Nem mintha ezek meg az egyedi művészet egy kategóriába esnének, de nagyon úgy tűnik, mintha mégis. Az ilyen dolgok olyan igénytelen („Palkó, ne anyázd a vevőköröd!” - Me’ mié? Majd jobban nem vásárolnak?”) kellékei az értéktelen életeknek, hogy az csak na. Minden hasonlít valami olyanra, ami olyan mint az a tudod, amit tisztára úgy tűnik, mint egy az a tök jó valami. És ez a jelenség eszméletlen mélyen átszőtt már mindent: normális lett az értelmetlenség. Ebben van újdonságfetisizmus, gyártottságistenítés, marketingkábulat és márkagyönyör, „miden, mi a szem és a száj ingere.”

Például megy a rugózás a hulladékgondokon meg a HDPE csomagolásokon. Nekem meg nemrég bevillant, hogy még egyszer sem számoltam meg, hogy hányszor használható egy szappan amíg van. (Ezeknek az ötleteimnek Fanni külön örül, mert pusztán ezért ugye nem kezdünk neki még egy, mondjuk kísérleti szappannak, hanem neki is szépen követnie kell a gyogyómat, és rovátkázni a tükörre ragasztott jegyzőkönyvön, minden kézmosása után.)

Neki is kezdtem a kísérletnek: szappanmérlegelés, azonos nedvességre figyelés, lepróbázás, hogy zuhanyozás és hajmosás esetén hány kézmosásnyi szappan fogy és hasonlók. Majd érzetre tusfürdőkből 1 alkalomnyi mennyiséget kinyomni és lemérni, hogy össze lehessen hasonlítani a dolgokat… És kijön, hogy egy mezei, egyszerű és jól „működő” szappanhoz képest egy nyomkodós szappan 13,4x van túlárazva, míg a tusfürdő és sampon 24,6x. Jó-jó, a szappan csak idegméreg-lanolinos, közvécébe való, retrográd izé, és deviszont a tusfürdő 1% sheavajas, narancsvirághéjas kényeztető, 2 az 1-ben gránátalmás verbéna illatú. Színes műanyag csomagolásban, tehát utóbbi biztosan sokkal jobb!

Azaz, a habosodásserkentőt, a térfogatnövelőt, a hozzáadott vizet és a hab tartósságát segítő adalékot, a marketinget, a dömpinghatást, a csomagolást, és… a minőség illúzióját (!) vásárolják meg sokan, 10-20x drágábban, mint a dolog lényegi értelmét, magát a szappant. És olyannyira nem tűnik fel senkinek, hogy mennyiségileg és minőségileg sem éri meg az üzlet, hogy marad a sokkal drágább, a modern szappan, és megy a régebbi.

Az ilyesmi dolgokhoz fűződő egyéni értékvélekedések teljesen általánosak a művészetben és a kultúra terén is. Sokak például dekorációnak, mások fölösleges bolondériának vagy nagyon fontos okoskodásnak, esetleg sznobériának vagy piperkőcségnek érzik a művészetet. A legtöbb hasonló véleménynek ráadásul vannak kulturális, történeti okai, de azért az nagyon nem jó, hogy minden ilyen prekoncepció jelenleg egyszerre érezteti hatását. Eklektikát hoz létre, és hihetetlenül szétfeszíti az egységes képet. Több eltérő dolog azonos besorolást kap, ugyanakkor nem lehet összehasonlítani őket. Amíg mondjuk x összegért egy 2 négyzetméteres, absztrakt kép még okés, addig ugyanannyiért egy ¼ négyzetméteres realista rajz már túl drága. A normál szappan mellé létrejön a folyós szappan, mint olyan, egy kép mellé felzárkózik egy kinyomtatott fotó, vagy például a festmény-kép egyedüli jellemzője a vászon lesz, és nem ellentmondás vászonra nyomtatott fotót kiakasztani otthon.

Persze tizenpár év alatt a világ is változott. Régebben például a könyvvásárlás, az ismeretszerzés még ment. A rendszerváltáskori (nem a kinyíllottapitypangos, hanem a ’90-es) könyvkínálatban voltak olyanok, mint a Park kiadó különlegesen szép és elérhető természeti könyvei. Nem debil mesék részeit lehetett összeszedni gyűjtődossziékba, hanem a Tudás fáját. Sőt, volt olyan típus, hogy ’ifjúsági könyv’, mely nem a százezredik transznemű-vámpír-varázslótanonc-nyomozós-beszélőkutyás-fejlesztős-illedelmesszerelmes történetet csócsálta körbe 15 szavas szókincsével, hanem a világot hozta közelebb. És a tej is zsírosabb volt.

Szerintem a világ sokszor rosszul változott. És ezért ma sokkal kevesebb a lehetőség, sokkal szűkösebbek a források. Mert miután egy komplett társadalom nyűglődte ki/szenvedte meg a devizahiteleket a társadalom egy kicsi rétegének hülyeségéből, vagy miután új rend bevezetése gyanánt mindent a feje tetejére lett fordítva (ahogy ismerősöm mondta a Rákosi korszakról: „hogy ennek hatására fentről csuroghasson a szar, ne pedig benne álljunk”), még inkább, hogy igazítva lettek az értékek: adókedvezményért, házért és nyugdíjbiztosításért lehet már gyereket vállalni, na ezek után a normális (semmi bombasztikusságosas) életnek nincs tere.

Nem lehet régi elvárásokkal boldogulni a szép, új világban.

*kofidisz-19

És erre jött egy kofidisz járvány. A misztikus ellenség, mely olyan hatalmas, hogy beleremeg minden. Melynek kamatjait hosszú évekig fogják az alsóbb rétegek nyögni, mire kicsengetik; mely csendben belopózott a nappalikba, aztán már jól át is kellett alakítani az összes mindent miatta. A rossz szájíz ez, amit fizetésutalás napján az egyenlegolvasáskor éreznek sokan, miközben próbálják feldolgozni, hogy a kofidisz megint mennyit inkasszált tőlük. Az illúziók megroppantója ez, mert az eddigi fogságot felcseréli valóságosra.

Mivel minket eléggé érint a járványra adott reakció (felszámolja a szegmensünket), és állandóan sokat kell várni, hogy történjen valami, így napokat nézelődtem a jelenség után. Főleg a mentális részére lettem kíváncsi (rettegés pszichológiája, a gyász állomásai, hárítás, fürdővízzel gyerekkiöntés, blabla). És egyre kevésbé hiszem, hogy ennek az egész dolognak lesz egyszer egy vége. Méghozzá azért, mert - szerintem - túlzottan polarizált a társadalom, és nincs közös érdek a tisztánlátásra, intézkedésre (megjegyzem, a „legyen végre vége már!” nem koncepció, hanem céltalan beleüvöltés a világba). Eleve a tények megállapítása vagy a körülmények meghatározása nem megy. És ezért nem a politika vagy az állam a felelős, hanem a kényelmes, kockázattagadó életmód.

Nomeg akkorák az lehetőségekben rejlő különbségek is, hogy a jobb anyagi körülmények között élő rétegek vagy kimaxolják a paranoiát vagy kikerülve a korlátokat, ugyan drágábban, de változatlanul megrendezik megszokott mindennapjaikat. A csóróbb rétegeknek meg luxus bármiféle védekezésről vagy korlátozásról, önkéntes baromságokról álmodozni. Egyszerűen a kockáztatásra vannak kényszerülve (mint ahogy mindig, egész életútjukon, járvány nélkül dettó). Őnekik még tűnhet a helyzet megszokottnak is, mert eleve soha nincs valódi biztonságérzetük. Szükségszerűen, napról napra, hétről hétre élnek. A csóróknak nem opció a helyes és megfelelő maszkvásárlás, mert „racionálisabb”, ha összecelluxoznak maguknak egyet, vagy 17 ezerszer használják a 4 órásat. Nincs feltétlenül vitamindús étrendre, étrendkiegészítőkre és hasonlókra pénzük. Nem tudnak nem tömegközlekedni. És a réteg, amely e kettő között van, na az meg folyton táncol a két csoport között.

A 20. (21. és 22.) csavar ebben a helyzetben, hogy minderre a megosztottságra rárakódik egy informáltsági, egy intelligenciával összefüggő és egy bölcsességi faktor. Az egyéni lehetőségeket nagyban variálja az információkhoz való hozzáférés, az információk értelmezésének eltérő képessége és a bölcsesség vagylagos megléte, nemléte. Mivel nem e három szempont szerint vannak társadalmi csoportjaink felosztva, és a javak sem az igazságosság jegyében terülnek, így a lehetőségek és a képességek teljesen szétforgácsolt „közösséget” hoznak létre.

Miközben a társadalom egy. Szükségszerűen átfedik a csoportok egymás életterét, így ameddig nem vállalnak normális szolidaritást egymásért, addig nem lehet megoldani a járványhelyzetet.

Márciusban, az első leálláskor összeroppant a kulturális szféra. Az első vélekedésekkel ellentétben ez sokkalta súlyosabb eset, mint mondjuk a turizmus és a vendéglátás megroppanása. Az se piskóta, ami azon a két területen megy, de azok a méretük, beágyazottságuk, likviditásuk, hitelképességük, létszámuk miatt sokkal jobb helyzetben vannak. Viszont a kulturális szféra örök gyengepontja, hogy stabilitáshoz és prosperitáshoz kötött. Ha van della, lesz villantani való.

Művészettörténet előadásokon is már az első alkalom első 20 percében felhívom erre a kitételre a figyelmet: ha van többlet, akkor abból lehet áldozni a művészetre és a kultúrára. Ha bizonytalanság és/vagy nélkülözés van, akkor nincs tere az értelemnek. Az érzeti nélkülözés (a bőségből adódó zavar), ahogy fentebb írtam, az egész 20. század 2. felét végig átjárta, és „fejlettségünk” ellenére még mindig nincs meg mindenünk, ami „kellene”. És a kofidisszel most a minőség mellől a stabilitás is kiszállt a kulturális, művészeti szegmens alól. Eleve soha nem volt túl sok tartalék a rendszerben, de így most már távlatok sincsenek.

Egy nagy csomót gondolkodtam azon, hogy melyik a rosszabb, hogy szinte mindent megpróbáltam a művészetesdiért, amiből kb semmi sem jött be, vagy az, hogyha bármi sikerült volna, akkor az most nullázódna le teljesen.

Szóval mit lehet tenni?

Olyan rendkívül különlegeset természetesen nem. Mert olyan a helyzet nálunk is, mint amúgy mindenhol a kulturális szektorban. Semennyi kilátás sincs. Korlátozásokkal, zárlatokkal, a távolságtartás általános dolgaival kivégzik a szektort. És ez nem ma kezdődött ugye, hanem már márciusban. A jellemzően kisvállalkozók semmilyen támogatást vagy segítséget sem kapnak, és most mindenkinek úgy tűnik, hogy eleve nincs rájuk szükség. Már mondogatják sokan, hogy a vírus átalakítja az életünket és változni fognak a dolgok, hiszen a piac elvei szerint, ha változnak a körülmények és változik a kereslet, akkor alkalmazkodnia kell a kínálatnak is. Ez esetünkben azt jelenti, hogy akkor hagyjuk is a kultúrát, nem kell se színház, se könyvvásár, se éttermek, nem kell a komplett vendéglátás, mert egy ilyen helyzetben nem lehet fenntartani és kész.

Illetve majd a stream, a letölthető tartalmak és a netes kereskedelem megoldja a helyzetet, hiszen „csak” át kell telepedni oda. Már várom, hogy ennek jegyében például a kórházakat is tegyük letölthetővé, és az idősek otthonait is vigyük át wifi-re, hiszen ezekben is terjedt a járvány, nem?

Nevetséges az egész.

Annyi az előnyöm, hogy már egy ideje nekilendültem átalakítani az ilyen irányú koncepcióimat. Például, hogy konkrét képelképzelést megvalósítandó megrendelésre nem fogok dolgozni. Mert ez egyszerűen olyan macerás és olyan lehetetlen helyzeteket szül mindig, amiből én nem tudok jól kijönni. Másvalakiben valamennyire élő képet én sem tudok „szépre” megrajzolni, mert szakmailag és az ízlésem szerint biztosan nem lenne olyan. És néha hónapokig nehéz volt egy egyszerű hetet megszerveznem, ami miatt az időkkel mindig gondok adódtak.

Nameg már nincs fölös energiám arra, hogy alkalmazkodjak (bármihez). Ezt már galériákkal, vevőkkel sokszor eljátszottam, és kevés példától eltekintve rosszul jöttem ki belőle. Szeretnék jó képeket készíteni, olyanokat, amelyeknek én is látom az értelmét, mindenféle befolyástól mentesen. Amiknél nem kell határidőkre feszülni, elképzeléseket egyeztetni, a témán rugózni és miegyebek. Már vagy 20-30 rajz tervét kigondoltam és 10-ét elő is készítettem.

Viszont a változtatások miatt a most készülő képeimet már csak netes galériákba és a hamarosan talán élesedő webshopomba fogom feltölteni, valamint ezeket már csak nemzetközi árazással lehet majd megkapni. Ami egyet jelent azzal is, hogy kiállítás szervezésével többet nem fogok foglalkozni. Így élőben - valószínűleg - nem lehet majd megnézni a munkáimat, és a szomorú az, hogy ez valahol a művészet egész lényegével megy szembe.

Tehát most időt gyűjtök, hogy új portfoliót építsek.

És mivel az idő pénz, a még megmaradt rajzaim kisöprésébe kezdek. Ezért aki szeretne tőlem képet, de eddig gondolkodott, és/vagy az alábbiak között van olyan, ami tetszik neki, és még meg is venné, az a részletekkel kapcsolatban írjon rám (gellerfi.pal kukac gmail.com)!

Az árak nagyon barátiak (később biztosan sokkal drágább lesz minden, mert Magyarországon is a külföldi árak lesznek érvényesek). És természetesen minden rajz ára paszpartuzott és keretezett képre vonatkozik!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

minden, mintha mise történt volna

Többen puhatolták véleményemet az Index bezárásával kapcsolatban, de vonakodtam bármit is mondani róla, mert engem nem vert túlzottan a földhöz a dolog. És amúgysem kedvelem az általános flegmázásokat, a csendes lenézéseket, amelyeket olyankor kapok, amikor mások számára nem érthetőek gondolataim. Nomeg feltűnt, hogy manapság inkább nem kérdezik meg a véleményem, mert bár néha nagyon kíváncsiak rá, de rettegnek, hogy nehogy valami őket beszántó választ adjak. Ezért bölcs módon inkább nem kérdeznek (mondjuk, ez a leosztás nekem is inkább megfelel).

Viszont az Index esetében sokan vélték úgy, hogy ezzel kapcsolatban lehetetlen, hogy bárhogyan rájuk tudjak pirítani. A nemzetvég 57.nullás verzióját nekem is azonosan katasztrófának kell éreznem, mint teszi ezt „MINDENKI”. Hogy a diktatúra és szándékos elbutítás, emberi sorsok, lakáshitelfinanszírozások, vakációálmok tönkretétele felett én sem léphetek át. Hiszen 70 ember egyszerre mondott fel!!! És közben mi? Velünk mi lesz? Hát, mit fogunk csinálni vécézés alatt, vagy két torrentszippantás közben, esetleg az esti tévézés mellett? Honnan tudjuk meg, hogy valaki valahol mit csinált valahogyan, aminek az életünkre semmi ráhatása nincs és nem is lehetne? Hát HOGYAN lesz ezután?! Talán vegyünk elő könyveket, ha olvasni szeretnénk? Vagy szembesüljünk életünkkel és gondolkodjuk el rajta, hogy kik vagyunk, mit szeretnénk, mik a feladatok, melyek előttünk állnak?

meghalt Bobby, most mi lesz?!

Vége az amúgy megközelíthetetlen Indexnek, mely néha teljesen önmagától megszédülve, boldogan vállalta a fenszí renitesdíszlet szerepét ebben a mi kis patyomkin álmunkban. Az értelmiségi, kultúrát kedvelő, olvasott és modern urbanista imázst testesítették meg, hogy a látszat kedvéért illeszkedjenek olvasóikhoz. Mármint az olvasóik pont ugyan ezt a látszatot szerették magukról elhinni, így a szerkesztőséggel kölcsönösen erősítették egymás önképét. Kivételek mindig vannak, de nézve a meglepődést és a kiborulást a bezárás ügyében… hát, nem igazán tudom, hogy eddig mégis hol éltek a meglepődők? Ilyen vastag lett volna a buborékjuk? Tájékozódás, olvasottság vagy mégis mi kellett volna, hogy a Nemzet vagy a Népszabadság, a Figyelő, a VS, a Heti Válasz, a „zöldújság” történetéről ne maradjanak le? Vagy az a gond, hogy nem hitték el, hogy a „pártatlan értelmiség egyetlen fóruma” nem juthat erre a sorsra?

Rengeteg önmagát műveltnek és intelligensnek érző ember hördült fel a vég hírére (és legalább ennyi hallgatott, mert a számukra rivális, gyűlölt értelmiséggel ők, mint ’tényleges értelmiség’, nem akartak együttérezni). De hol voltak ezek a tömegek, amikor kb március 3. hetében összeomlott a teljes kulturális szféra? Amikor a járványbábszínházban korlátozásokat vezettek be, és szektorok maradtak magukra. Rengetegen nemhogy segítséget, még adóhaladékot sem kaptak! Nem indult gyűjtés a mentésükre, nekik változatlanul a kilátástalanság lehetősége maradt. Nem vehettek ki szabadságot maguktól, nem jelenthettek beteget (főleg most), hiszen nekik nincsenek munkáltatóik, javarészt katás vállalkozók, vagy az ő, szintén egyfős segítőik. Nem úgy kapják reggel vagy hét közben a munkát, hogy legyen mit csinálni és a piacuknak a nemzetközi trendekkel kell versenyeznie. Például írhatnak egy könyvet, amit a licencelt pongyolák szorítanak ki. Készíthetnek tárgyi műveket, amelyeket a bútoráruházak szorítanak ki. Alkothatnak bármit, és az sikeres is lehet, ha bekerül egy virtuális játszótérre, megtrendesedik, agyonmarketingeződik, azaz - lefordítva -, alkothatnak sikeres termékeket, ha ráköltenek vagyonokat és kisebb stábokkal mímelik a varázslatot.

Talán csak egy abszurd és röhejes facebook oldal volt a maximum, mely „tett valamit”. A HestegVegyélHazait-on éppen 342 ezren próbálják eladni egymásnak termékeiket. Egy dolog jut eszembe erről, hogy hesteg-vigyázzunkegymásra!

Vagy, hogy egy másik szép, eklatáns példát is hozzak, miért nem indult értelmiségi tömeg a Természettudományi vagy a Széchenyi Könyvtár megvédésére? Hatalmas tudományos anyagok mállanak porrá.

Sokszor és sok esetben nem viselkedett helyesen az a tömeg, amely most a médium befenyítésénél kardoskodott. Ígyhát két dolog lehetséges: vagy a médium nem médiumként működött, vagy az olvasók értékelték kicsit túl értelmiségire magukat.

Itt ugyanis nem az történt, hogy az „ország legnagyobb független médiumát”, az „utolsó ellenzékit” (leszámítva a HVG-t, a 168 órát, a 24.hut, a 444-et, és sok kicsit), az értelmiség utolsó falat kulturális kenyérkéjét darálta be a rend, hanem rengeteg sokaktól elvették a műveltség és tájékozottág megnyugtató illúzióját… és - nem mellesleg - egy dinamikus unaloműzőt, mely átsegítette töredezett mindennapjaikon olvasóikat.

De mindegy.

Gondolkodtam, hogyha a kofidisz járvány nincs, akkor a közöny ugyanekkora hullámokat vetett volna az Indexért? Akkor is lett volna egynapos tüntetés, egyhetes facebook dohogás belőle? És arra jutottam, hogy valószínűleg nem. A szokott nudli hőzöngés lett volna. Viszont a járvány tavasszal arra dolgozott rá, azt erősítette meg, hogy az operettkaranténban önmagukkal összezárt embereknek még inkább egy fontos, ’történés van’, szórakoztató platformja lett az Index. Nézték napi ezerszer, hogy megtudnak-e valami újabb újdonságot korunk pestiséről.

És ez olyan jól sikerült, hogy a Lipótmező köré épített országban, pár hónap után már kormánypárti-ellenzéki mintázatot is ki lehetett mutatni a pÁndémia megítélésében. Jurtás-tarsolylemezes szkeptikusok, akik szerint a kumisz megvéd minket; lázadó informatikusok, akik olvasták reddites subokban, hogy ez egy bitcoincsalós óriásteszt, amiről mindenki csak hazudik, mert mindenki gonosz; újgazdag kretonok, akik tagadják a vírusjárványt, bőszen szedik az antibiotikumot, és legfőképp az zavarja őket, hogy a társasház lépcsőházában nem lehet normálisan driftelni a mergaSUVval; felelős polgárok, akik felelősségükben nem tudnak éppen még mi másért aggódni, ülniük kell, várni az oltást, ingyenmaszkot, kijárási tilalmat, kombinációs karantént, kitelepítést, bármit… nomeg valami jó honlapot, ahol vannak új receptötletek. És még sorolhatnám, hogy hány miliő érezte, hogy feszkó van Aprajafalván!

Mindegyikükben az volt a közös, hogy a bizonytalan helyzetben látogatott egy portált, amely izgalmasan tájékoztatott a semmiről. Napi 52 új posztban, már néha egyesével számolt be arról, hogy valaki köhintett. Mondjuk, legalább beszámolt, hiszen mindeközben apa nem mindig volt a helyzet magaslatán (mert éppen a facebookon tátogott némán, vagy reflexből fordítva vette fel az elöl cipzáras pulcsit). Volt valami, amivel foglalkozni lehetett. Vagy hányni rá a savat, és vallani, hogy a háttérhatalom ármánykodik, vagy együtt sírni vele, és keserű hegedűszóra eggyé válni a világgal, kijelenteni, hogy detörténésvan, és pont a mi életünkben.

’Hiszen kigyulladt a Notre Dame, aminek tövében ettük a hotdogot!’

aztán jöttek más, fontosabb történések!

Tök szerencse a felszámolóknak, hogy akkor szűnt meg az újság, amikorra a lakosság éppen már ráunt a járványra! Hiszen ekkorra robbant be a nyár és a szabadba vágyott mindenki.

Minket, akik az operett előtt is voltunk a szabadban, minket ugyan kicsit zavar ez a mai helyzet. Hogy térdig járunk a retekben, üvegszilánkban, minden szét van dobálva, a szaros pelenkától kezdve (hercegnőm, ugye nem te voltál?!) a gumikesztyű-műtősmaszk-dobozossör kupacokig, hogy újra felfedezik a természetet a sáskák, hogy letarolhassák.

Mindenki a mérgező vizű dunapartra megy fürödni, oda rendeli a pizzát, viszi a szúnyogirtóspirálokat. Elkezd üstököst figyelni a Pilisi Parkerdő szentendrei buszpályaudvarából, vagy az alvóvárosok fehérmárvány főteréről. A trafikok újra megtelnek élettel, az ukrán munkászsargon végre üdítő tiniszlenggel keveredik. Végre minden autópályán hazajárnak az emberek pénteken és munkába vasárnap késődélután. Mintha semmi sem történt volna. Se járvány, se „rosszabb”, újságbezárás.

Ami elképesztő, hogy már most hallani, hogy sokan az őszi, a szeptember 9-én, reggel 9:32-kor induló második hullámról beszélnek. „Még most menjünk nyaralni, mert mingyá’ jön a második hullám!”, vagy „Most kell kikapcsolódni, mert ősztől újra nem lehet!”.

Bár mindenki kicsit bizonytalan, hiszen nincs Index, ami elmondja, hogy pontosan, egészen pontosan, teljesen nagyon ÉS egészen pontosan, valószínűleg mikor lehetséges a második hullám, azért készülünk rá, előre kitomboljuk renitenskedésünket, hogy ősszel ne legyen gond. Amúgy már apa is közvéleménykutatja ezt, hogy tudja, mikor kell bejelentenie egy új csatornáján, hogy ő, meghallva 2 millió gyermekének múltbéli szavát, a jövőbe tekintve elintézte a tagnapot… két pöri között.

Naszóval, engem nem zavar az Index megszűnése. Még azokat sem sajnálom, akik elveszítették a munkájukat, hiszen versenyelvűek voltak, és saját bevallásuk szerint is kitűnőek szakmájukban. Majd versenyeznek valami új állásért. Az Index felszámolása egy 12 egytucat történés volt, és csak azért tűnik hangosabbnak, mert egy, a járványmizériában felszínre került nagyobb probléma ezt is felerősítette.

Ugyanis teljesen mindegy, hogy van-e vírus (van.) vagy sem, kockázatos-e (az, minden folyamat jellemzője valamilyen kockázat.) vagy sem, és hasonlók, ha kényelmi szempontokból tekintenek rá. Ha a drámát összekeverik a tragédiával. A lakosság túlnyomórészben kényelmesen él, nincsenek tényleges gondjai, és a legnagyobb kihívás tagjai számára ennek az életmódnak az üzemeltetése. Legyen sok kaja, sőt, legyen látszatra sok különböző kaja, látszólagos változatosság. Tűnjön minden olcsónak, maszekolhatónak, mozdíthatónak és elszámolhatónak, és akkor már nem lehet semmi baj. Legyen lötyi, játék, szórakozás, és mindebből a stresszből kikapcsolódás.

A társadalom sehova sem halad, mert nem célja a haladás, nem változik, mert a lebegésben, a szakadatlan fogyasztásban érdekelt. Még saját paranoiái is egyfajta hétvégi telkekként funkcionálnak, hogy a felkészülés ezekre a rettenetekre értelmet adhasson mindennapjainak. Nagybetűkkel kezdődő cikkeket olvas, amikben csodák vagy szörnyűségek történnek. Végletesen retteg vagy rajong, hogy úgy tűnjön élete szenvedélyes és tartalmas, miközben nincsenek vágyai, nem űz hobbikat, és a legtartalmasabb olvasmányai az összehasonlító irodalom világából az élelmiszer vagy bútorboltok ingyenes katalógusai.

Állandó életmegoldás van! Minden helyzet, szituáció, változás egy új probléma, melyet meg kell oldani. Az nem érdekes, hogy amúgy ez a probléma megoldható-e vagy sem, meg kell-e oldani vagy sem, egyáltalán létezik-e. A játék lényege, hogy mindenre azonnal megoldás legyen! Így a probléma fenntartása - vagy újabbak folytonos felkutatása - lesz maga a cél, amely értelmet ad az életnek (migránsokat feltartóztató csirkeháló, időskori szegénységre Erzsiutalvány, munkanélkülieknek adócsökkentés, műtősmaszk globális pÁndémiára…). [Ezt amúgy nem a Fidesz találta ki. Mindez 1970-óta ismert jelenség a szociológiában, 1870-óta a filozófiában. Csak olvasni kéne.]

Pontosan ezért, minden váratlan és nem mesterségesen generált probléma villámgyorsan olyan dologgá válik, mely megkarcolja ezt a fogyasztói kasztnit és ezzel idegessé teszi a társadalmat. Mindenkiben elindul az érzés, hogy elvesztette az uralmat saját élete fölött, hiszen változás történt, ami csakis rosszabb lehet a jelenlegi helyzetnél, hiszen ez a változás nem tőle ered (rajta kívül álló, független eredetű). És a változás csakis probléma lehet, és kell, hogy legyen rá azonnali megoldás. Ha van ilyen, ha nincs. Legalább ráolvasás szinten.

Olyan ez a helyzet, mint amikor egy macska a döglött zsákmányával játszik újra meg újra élet-halál harcot. Arrébb taszítja, hogy ismét hatalmas és hősies mozdulattal elfogja. Majd még egyszer és még egyszer. Meg ugyan nem eszi, hiszen eleve nem ezért vadászta le. A lényeg a játék, hogy problémák jöjjenek, és az elákombákomolt megélésük után gyorsan illanjanak.

Az illúzióban, melyben a problémákra felkészült ember, hasznos és szabálykövető polgár, felelős és tájékozott fogyasztó él, a mai médiumok tökéletes megoldást jelentenek erre az ismeretszerzésre és ’probléma-busójárásra’. Mindenről lehetett olvasni egy csipetnyit, a legújabb gyilkos rovaroktól kezdve (poloska, kullancs, szúnyog, pók), a mérgezővé lett élelmiszerekig (mikró, petpalackos víz, cukor, szénsav, E számok, déli gyümölcsök, hús, tej, liszt, kávé, …). És szerencsére nem kellett hosszan figyelni és nem kell gondolkodni olvasgatás közben. Egyszerűen, tömegközlekedésen vagy a reklámszünetekben tud szinkronizálódni a társadalom. Megerősítheti mindenki magát azzal, hogy más is úgy vélekedik, ahogy ő, illetve ő is úgy vélekedik, mint más. Ergo ő jól csinálja az életet.

Ez egészen addig nyugiban működött nálunk is, amíg a kofidisz be nem kopogtatott márciusban.

fától az erdőt

Én még nem jutottam dűlőre, hogy pontosan mi okozta a kellemetlenséget, a vírus és következményei, vagy a társadalmi hirtelenkedés okozta túlgerjedés. De hajlok rá, hogy az utóbbi. A fogyasztók cukorkómájából egy pillanatra fel kellett ébredni és ez olyan hangosra és hirtelenre sikerült, hogy megijedt mindenki. Érezte ezt apa, mutti, trampli is. Ők is beidegesedtek, hiszen a teljes gazdasági működés - tehát az állásuk - is sérülhet egy ilyen helyzetben. De lásson mindenki csodát, még időben elindult egy folyamat, melyben 1800 milliárd euró libben a piacra csak az EU-ban (630 ezer milliárd forint, 630 000 000 000 000). Münchausen báró lehajol, és kiemeli magát a fogyasztói anomália mocsárból, hogy „sokkhatásoknak rugalmasan ellenálló, fenntartható fellendülés pályájára állítsa” a gazdaságokat. A kofidisz meg majd megoldódik. Egyelőre elég alaposan tesztelni a jelentkezőket a való világba, a 10. évadba.

Index kutyán szájmaszk és a karaván halad a következő probléma felé.

Hmm… szóval, ennyi? Köhint valaki, elindul egy rettegés, áthullámzik a struktúrán és megtorpan az élet? Majd köhint a gazdaság és a cihából elővakarunk 1800mrd eurót? Minden más nüansz elmúlik, a mindennapok apró változásai mellékesek a diadalmas megoldások mellett? Hambi házhoz rendelés és nézzünk valami filmet? Akkor most mi van? Most, hogy már megoldottuk a kofidiszt, már akkor nem fénylik többé a Gréta-jelenség, a bálnák hozzászoktak a szájmaszkokhoz és gumikesztyűkhöz az óceánokban? Tartottunk egy műanyagnemmentes áprilist, májust, júniust és mehet tovább az élet, csak induljunk nyaralni, shoppingolni, együnk éttermekben?

Nem, nyilván nem ennyi a dolog. Egyvalami változatlanul nagyon hiányozni fog sokaknak, mondjuk 2 hónapig, amíg nem találnak a funkcióra egy teljesen megfelelő másikat. Egy csatorna, mely naponta hitet adott abban, hogy egy egyrésztvevős, nem megtartott problémaversenyben a nyertes oldalon áll az ember. Hogy a bölcsesség újabb 31 mars-szondát indított el, 13 új bozont, kvarkot fedezett fel, 26 módon forradalmasítja az energiaipart, 276 új gyógyszert szült a rákgyógyításhoz és hajhullás ellen, 42 létfontosságú technológiai újítást fejlesztett az autókba, és már csak pár pillanat és itt a kvantumszámítógépes mesterségesértelem szingularitás, ami lehetővé teszi, hogy ne kelljen többé emberi kötöttségek között embernek lennünk, és magunknak kisütni a mirelit ráksatayt vacsira.

Na, hát ilyen szövegek miatt sem kérdeznek engem az Indexről.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

5 tipp, hogy felismerd, ha egy rajzsuli rossz

1# - ki tart és mit?

A legtöbb rajzoktató hely és lehetőség általában valamilyen szervezeti formában működik. Ilyenolyan Rajziskola, Grafitpálcás Műhely, és hasonló nevek alatt működő klubok, intézmények keretében folyik a tanítás. Mivel a mindennapi életben legtöbbször céges formákkal, kft-kel találkozunk, így logikusnak tűnik, ha az oktatás terén is hasonló szolgáltatóknak szavazunk bizalmat. Ám az oktatás és készségfejlesztés terén inkább a módszer az, amire figyelni érdemes.

Nagyon gyakran olyanok kezdenek fizetős rajzkurzusok indításába, akik amúgy saját területükön nem elég sikeresek. A plusz jövedelemforrás mindig jól jön, főleg, ha alapanyagokat is el lehet számolni a vállalkozási formának köszönhetően. Ebben nincs különösebb fennakadni való, de a jelenség jól példázza, hogy az oktatás minőségének, illetve a szaktudás átadásának szempontjai nem az első helyeken állnak ezeknél a vállalkozásoknál.

Tehát ha te a sulinak fizeted a „tandíjat”, és nem tudod, hogy konkrétan ki és milyen tudással fog képezni, akkor biztos lehetsz benne, hogy rossz helyet választottál!

Ilyen szerveződéseknél mindig háttérbe szorul az oktató vagy oktatók személye. Elsőre csak ritkán derül ki, hogy éppenséggel a leendő tanár mennyire áll a helyzet magaslatán. Az oktatók rátermettségének problémáit az is mutatja, hogy nem látsz előzetesen portfóliót tőlük. Nem tudhatod, hogy az illető – akit fizetsz – egyáltalán „megéri-e a pénzét”. És miután befizetsz, azonnal megindul a marketing, hogy egyértelműsítsék, idő kell, míg jobb képességekre teszel szert. Azaz ne lepődj meg, ha az oktató nem tud tanítani, a hiba benned lesz.

A nehézség az, hogy te magad sem tudod ellenőrizni az oktatás színvonalát, hiszen csak egyetlen helyre iratkozol be, és ezért nem lesz viszonyítási alapod. Csak a remény, hogy talán a legideálisabb helyre bukkantál. Tehát jobb az, ha egy oktató munkái alapján, vagy volt tanítványainak munkái alapján választasz képzést.

2# - a fejlődés mértéke nehezen meghatározható

Nagyon gyanús az is, amikor az iskola saját érdemeinek a korábbi tanítványok előtte-utána munkáit tartja. Látszólag nagy fejlődés mutatkozik ezen rajzok között, és kétségtelenül meggyőzően hatnak az ilyen képek. De vajon úgy is elismerően vélekednénk, ha tudnánk, hogy mennyi idő alatt érték el ezt a fejlődést? Vagy ha megismerhetnénk, hogy milyen kezdeti kézügyességgel rendelkeztek eleinte a tanulók?

Ugyanis nem mindegy, hogy valaki a nulláról szeretne építkezni és valahogyan egy pálcikaembert összehozni, vagy mondjuk felvételire készül. Alapesetben tisztázni kellene, hogy ki milyen szintre szeretne eljutni, és ennek megfelelően összeállítani a rá szabott tantervet, stratégiát. Ehelyett viszont összeterelnek mindenkit 2-3 csoportba, ahol – tőlük függetlenül – folyik az oktatás. És mindenki magára vethet, ha nem sikerül elsajátítani a hőn áhított tudást.

Az ügyesebbek képeit persze beválogatják a honlapra, de a korrekt az lenne, ha mindenkiét meg lehetne nézni. Sőt, én az igazán fair-nek azt tartanám, ha az iskolában eltöltött idő és ráköltött tandíj mértékét szintén mellékelnék a bemutatott fajlődéspéldákhoz.

Szóval, ha azt látod, hogy a suli a korábbi tanítványainak előtte-utána rajzaival igazolja magát, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem a teljes képet mutatják magukról. Csak azt igyekeznek bizonyítani, hogy valami változást azért el lehet érni náluk, de annak mértékét homályban hagyják. Mennyivel más lenne, ha nem azon lenne a hangsúly, hogy honnan, hanem hogy hova jutott 20 diákjuk alkotókészsége.

3# - varázslatosan egyszerűen

Számomra a legidegesítőbb, amikor az „olcsó és mindenre jó pirula” trükkjével reklámozzák magukat a helyek. Ennek talán a legismertebb példája a jobb agyféltekés rajzolás, amiről már több alkalommal egyértelművé tették, hogy egy általános iskolásokra fejlesztett pedagógiai koncepció. Semmi több.

Se CT-vel, se MRI-vel nem vizsgálták meg emberek agyát, hogy megfigyeljék az rajzolásban sorsdöntő jobboldali dominanciát. Egészen egyszerű okból kifolyólag: mozdulatlanul egy ilyen csőszerű gépben nehéz A2-es méretben rajzolni, főleg fém eszközökkel. De amúgy nincs is szükség ilyen vizsgálatokra, mert az agykutatás, a neurobiológia bőven igazolta a vélekedés képtelenségét.

Előadásaimon mindig elmondom, hogy én vagyok annyira maradi, hogy szeretem mind a két agyféltekémet használni rajzolás közben. Éppen ezért tartottam fontosnak, hogy külön fejezetet szenteljek A rajzolás művészetében a szakma biológiai hátterének, a látás, komponálás és visszaadás szervi, neurológiai és pszichológiai működésének.

De gyakran hangoztatott érv, hogy az egykoron élt nagy művészek többsége – vagy legalább is az átlagoshoz mérten nagyobb arányban – balkezes volt. Mondjuk az egykori nagy művészek felsorolása rendre kimerül a Leonardo, Michelangelo, Tolouse-Lautrec, van Gogh nevekkel, de nézzük, hogy miért olyan butaság ez a megállapítás!

1900 előttről nem nagyon maradtak fent információk a kézdominanciát illetően. Valamint a technikai megvalósításokból sem lehet visszakövetkeztetni, hogy melyik kézzel készültek bizonyos képek. Leonardo jobbkezes volt, és csak a jegyzeteiben látható tükörírása miatt gondolták balkezesnek. A „zseni” titkosírása nem volt több puszta hóbortnál, ugyanis egy üveglap segítségével tükröztette és másolta át feljegyzéseit. Michelangelo valószínűleg kétkezes lehetett. Egy szobrásznál ez nem meglepő, hiszen szakmájuk jellemzően két kézzel használható szerszámokkal végezhető. A festés terén freskói olyan nagy méretűek, és annyira pontosan szerkesztettek, hogy nem kellett különösebb kézkoordináció festésükhöz. Teljesen logikus, hiszen az állványzatokon sokszor hanyatt fekve dolgozott, és összekötözött, nehéz ecseteket használt. Amikor elfáradt az egyik karja, váltott a másikra.

Mondjuk Tolouse-Lautrec tényleg balkezes volt, bár művei annyira nem kifinomultak, hogy őt példának lehessen állítani. Rengeteg nyomatát – a kor szakmai eljárása szerint – nem maga készítette, hanem nyomdászok, litográfusok, akiknek a vázlatait átadta. Vincent van Gogh talán a legelterjedtebb példa. A színek, a napfény, a tragikus életút… ismerjük ezeket a mantrákat. Őróla a holland Van Gogh Múzeum tette egyértelművé, hogy biztosan jobbkezesként élt. Az írásai, levelezése, az ecsethasználata mind erre utal. Bár még mindig vannak kutatók, akik ennek ellenére azt mondják, hogy egy fordított gombolású kardigánja és egy balkezes palettája igazolja a tények ellenkezőjét. Ám ismerve szegényes, nélkülöző életmódját, egy ruhadarab és egy paletta elég sovány bizonyíték.

A varázslat, mely szerint fél aggyal jobban tudunk dolgozni, bolondság. Lehet benne hinni, de akármit csinál a rajzoló, agya teljes egészében működni fog munka közben. A két oldalon álló szemei, a látásérzékelés útvonalai, az agyi központok, a vizuális központok szimmetrikusan és két oldalon helyezkednek el, ahogy a prefrontális kéreg (a kreativitás lakhelye) is átnyúlik az agy mind a két oldalára. Nincs tehát lényegi különbség bal- és jobbkezes agy között (kivéve a corpus callosum-ot).

 Mindezeket megismerve hamar egyértelművé válhat bárki számára, hogy mennyire banális, és hozzá nem értő koncepciókat alkalmaznak az ilyen rajzoktató szerveződések. Ezért figyelj, hogy a varázslatot, olcsó praktikát kínáló lehetőségeket elkerülhesd! Ezek csak el szeretnék hitetni veled, hogy a „titkuk megismerésével” alkotóvá válhatsz.

4# - stresszelsz vagy lazítasz

Nem mindenkinek tesz jót a tömegben rajzolás. Általában igaz az a vélekedés, hogy a tudás megszerzéséhez oda kell menni, ahol azt meg lehet szerezni. De a rajzolás egy kicsit más eset. Vannak olyanok, akik szoronganak tömegben. Én is feszengek, ha néznek rajzolás közben, ha látják, ahogy esetleg hibát vétek. Jobban kedvelem, ha csak a már elkészült és általam megfelelőnek ítélt munkáimat nézik meg.

Az olyanoknak, mint amilyen én is vagyok, a csoportos rajzolás kifejezetten pokoli élmény, mert idegesekké, stresszesekké válnak munka közben. Ellehetetlenül a koncentrálás, és nyögvenyelős lesz minden egyes lépés. Továbbá a csoportok számára más módon kell a műhelykörülményeket kialakítani, és erre aztán tényleg nem figyel a sulikban senki. Például a lámpákat az egész teremben fel szokták kapcsolni, amitől a modell bevilágítása máris értelmét veszíti. A fénycsöves lámpák kifejezetten rosszak rajzoláshoz, eltüntetik a tónusokat, tehát egyszerűen nem lehet látni azokat az elemeket, amit éppenséggel a papíron kellene visszaadni. Így hát, ha 3 főnél többen kell, hogy együtt rajzoljatok, akkor csak úgy iratkozz fel a kurzusra, ha fizethetsz harmadárat érte!

De amúgy miért ne lehetne egyedül dolgozni? Mi akadálya van annak, hogy mindenki maga fejlessze készségeit? Ehhez egyedül a tudásanyagot kell megszerezni, megfelelő fejlesztőgyakorlatokat megismerni, és nyugiban rajzolni. Az alkotási folyamatoknál mindenki maga dolgozik készségein, és ebben nem különbözik a rajz sem mondjuk az origamitól, makettezéstől.

A rajzolás művészete ezért rendelkezik egy fél éves munkatervvel, amolyan gyakorlatszerző menetrenddel, illetve számos látást és kézügyességet javító feladattal is. Pontosan ismertetek benne minden praktikus lehetőséget, melyek csiszolják a készségeket, illetve azokat, amelyek a képkészítéshez nélkülözhetetlenek. És persze leírom az önellenőrzés lehetőségeit.

5# - költséges választás

Számomra a legmeglepőbb pont a költségek szempontja. Hiába, nem tegnap kezdtem rajzolni, és mára eléggé megváltoztak az árak (az én időmben még fél pengő volt a cipó, és egy lyukas garasért kaptam 3 darab, igazi fa üveggolyót). Úgy 4-5 hónappal ezelőtt végeztem egy gyors netes kutatást arról, hogy éppen mit és mennyiért adnak a rajziskolák. És megdöbbentem!

Egy átlagos havi képzés, ami 4 héten keresztül, heti 2 alkalommal 3-3 órát jelent (tehát összesen 24 órát), nagyjából 60.000.-ra jön ki. Mint feltűnt, ez a 2.600.-os órabér egy elég általános összeg. De alkalmanként 7.800.-? (Ehhez képest a könyvemben egy 336 órás menetrend szerepel, de egy pillanatig nem venném komolyan, hogy ezért 873.600.-ot el lehet kérni!)

Ráadásul ezért alig kapnak valamit a tanulók! A saját idejükért fizetnek, hiszen az elszámolás alapja az órabér, de nem saját tanárral, hanem csoportban, egy közös oktatóval! 6 fő esetén jó, ha 10 perc jut 1-1 illetőre. És az is furcsa érv, hogy így viszont lehet egymás munkájából és mások hibáiból tanulni, ugyanis az eltérő stílusok és technikák miatt elég nagy különbség van tanuló és tanuló között.

Persze a sekélyes tematikát érzik az iskolák, és igyekeznek „változatos eszközöket és technikákat bemutatni”, vagy „különleges módszerekkel megismertetni” hallgatóikat. Csupa olyan ismeretet gyömöszölnek „tanmeneteikbe”, melyek nem a rajzolásban segítenek, hanem a művészkedésben. Hiszen lehet bármilyen tuti egy eszköz, magától az sem tud rajzolni.

Szóval ez az ötödik intő jel: ha nem tudod előre, hogy pontosan mit kaphatsz a pénzedért, akkor inkább ne költsd el!

A rajzolás tanulásához nincs másra szükség, mint elszántságra, alapvető eszközökre és egy megfelelő tematikára, amely utat mutat. Magam pontosan ennek jegyében készítettem el saját oktatóanyagomat, és helyeztem benne a hangsúlyt a egyénhez igazodó és optimális készségfejlesztésre.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

A rajzolás művészete - BELEOLVASÓ

Az alábbi bejegyzésben az A rajzolás művészete című könyvből olvashatók szemelvények.

részlet a látás biológiája című fejezetből

… A háttér és előtér viszonyában gyakran olyan rajzok készülnek, melyek teljesen figyelmen kívül hagyják a téma körüli vagy mögötti részt. A készítő elégedett munkájával, mert csak a főtémára, a lerajzolt figurára, arcra vagy tárgyra figyelt, és utólag már nem mer a háttérrel foglalkozni. Ezt annyiban helyesen teszi, hogy a háttér legalább annyira fontos eleme a képnek, mint a témája, ezért utólag kipótolni nem lehet. A térbeli orientáció szükségessége miatt a háttér visszahat az előtérre, így hiba esetén az egyik lényegi elem könnyen agyonütheti a másikat. De az előtérben elhelyezett téma is befolyásolja a hátteret, ha nincs hiteles kapcsolat közöttük. Hiteltelenség esetén a kettő elválik egymástól, és két külön képként fog viselkedni.

A két képtér viszonyát több látórendszeri sajátság teszi nehézzé. Az egyik, hogy egy látott látvány esetében sohasem látunk hátteret, mert szemünk mindig valahova fókuszál, és mindig a fókuszba kerülő dolog a téma. A másik, hogy a látott képen mindaz, ami az éleslátási területet körülveszi, az csak egyfajta kontextus, amit az agy teremt meg. Ha ezt nem tenné, olyan érzés lenne a látás, mintha egy nagyítólencsék nélküli távcsövön át szemlélnénk a világot. Kiesne a „minket körülvevő tér” illúziója, nehezen lehetne értelmezni a konkrét dolgok síkja és a saját magunk közötti teret. Rajznál ezt nyilván lehetetlen megoldani, mert az ábrázolt téma és az „előtte” és „mögötte” megjelenő tér látványa egy síkra kerül.

Rajzolás és festés terén ezt a helyzetet egy elvi alaptézis oldja fel. Mindaz, ami a képen van, az pontosan szemlélhető. Tehát amikor egy képet néz valaki, akkor azon mindennek élesnek kell lennie, különben érthetetlen térillúziók kerülnek elő. A nézőre van bízva, hogy mit néz, a kép készítőjének csak arra kell ügyelni, hogy az eltérő térmélységeket kifejező területek mindig élesen látszódhassanak. A homályos térillúziót pedig minden néző saját látórendszere alakítja ki.

Ebből a tézisből ered az is, hogy függően a kép méretétől és a témától, hozzávetőleg 1:1 arányban kell visszaadni minden elemet. Azaz akkorának kell lennie a témának, mint amekkora az a valóságban. Természetesen előfordulnak olyan helyzetek, amikor indokolt a lépték nagyítása vagy kicsinyítése, de ezt indokolt módon kell megoldani. Az 1:1 arány nem a pontos mérhetőséget teszi lehetővé, hanem tudat alatt beállítja a nézőt a képtől számított megfelelő távolságba. Ahonnan „életszerű” látványban részesülhet. Tehát, ha valami mondjuk 40 centiméter magasnak tűnik 1 méter távolságból a mindennapokban, és a rajza a rajz síkjától még 2 méter körüli térmélységet modellez, akkor a képen 3 méternek megfelelő léptékkel csökken a 40 centiméteres magasság. Ez szépen tetten érhető a történelmi témájú és nagy méretű festményeknél. Túlnyomó többségükön az alakok 210-220 centiméter magasak, és a képterük összes eleme ehhez mérten nagyobb. Viszont ezeket a képeket olyan helyekre szánták, ahol nehéz megközelíteni őket, és csak távolabbról váltak szemlélhetővé. Így a nézők számára nem hatottak óriásoknak a figurák, nézőpontjukból élethűre csökkentek az arányok. Mivel az 1:1 arány egy viszonyítási szempont, ezért nem lehet lemérni, nem lehet átszámolni, kimatekozni, bízni kell az arányérzetben.

A háttér-előtér kezeléssel kapcsolatban napi szinten lehet találkozni azzal az általános problémával, amikor fotóról másolt rajzoknál nem élesedik vissza a háttér. Ami a fényképezés sajátja, hogy egy síkra vagy mélységszakaszra élesíthető a fénykép, az a rajzban hiba. A fotón mindig a téma éles (jó esetben), és a háttér körít, és ezért nem tud bonyolultabb vizuális összefüggéseket átadni. Mélyebb, bonyolultabb értelmezéshez szükség van az egész képre jellemző élességre.

Így hát a fényképek nyakló nélküli másolása nem mondható szerencsésnek. Muszáj előre mérlegelni, átgondolni a hátteret, a fotón kialakuló életlen elemeket, mert ha ez nem történik meg, akkor hibás lesz a rajz. Célszerű több fényképet készíteni, melyek eltérő mélységekre vannak élesítve, de ebben az esetben szintén óvatosan kell eljárni. Ahogy a szem dominanciája szerinti távolra mutatásnál, úgy ilyenkor is előjön a különböző élességű képek közötti arány és leképzési változás. Az látszik, hogy a fényképek színei, tónusai változnak az élesség síkjától függően. Az alakok kontúrjai elmozdulnak, néhol addig nem látott kitakarásokat, vonalakat eredményezve.

Az én javaslatom azoknak, akik fényképről kívánnak dolgozni, hogy először csináljanak egy etalon fényképet, amely a főtémára éles, és az egész beállítás látszik rajta. Arányaiban olyan nagy háttérrel, amilyent a rajzon is szeretnének. Azután a lehető legközelebbről készítsenek egy főképet, amin a beállítás a legélesebben, de már „faltól-falig” látszik. Amin maximálisan csak a téma tölti meg a fényképet. És végül kattintsanak a szektorokról, egymás melletti területekről közelibb és éles fotókat.

Minden bizonnyal már az etalon képen lesznek olyan torzulások, melyek az optikából adódnak, de ezek észlelhetők és javíthatók. Ez a kép remek eszköz a kompozíció tanulmányozásához, a fény- és témabeállítás, háttér és előtér viszonyának megfigyeléséhez. A főképen szerepel majd minden olyan információ, amelyek a megrajzoláshoz szükségesek lesznek. Már ennyi is elegendő lenne, de alakulhat úgy, hogy a főképen akadnak nem egyértelmű részletek. Utóbbi probléma feloldásában segítenek a szektorfotók. Az ezeken fellelhető pici elmozdulások egyértelműsítik a fő- és etalon kép bizonytalan pontjait. Nagyon fontos, hogy a háromféle képből csak egy van, méghozzá a főkép, amiről rajzolni lehet. A többi eltérhet tőle, más tónusokat, kontúrokat hordozhat, és ezek megvezethetik az alkotót.

A fentiektől függetlenül azért eleinte ideálisabb modell után rajzolni. Jó néhány, látással és látvánnyal kapcsolatos jelenség egyszerűbben fedezhető fel és tanulható meg, ha nem már egy síkra vetített beállítást adaptál képpé a tanuló. A rajzi, festészeti összefüggések nem a fényképezőgépek lelkivilágáról szólnak, ezért eleinte a legfontosabb az emberi látórendszer megfigyelése és kiismerése. Több szakmai lépést – mint a helyes, célravezető bevilágítást és beállítást – a fényképezéshez is szükséges elsajátítani. A megfelelő fényképek elkészítése szintén egyszerűbbé és gyorsabbá, sőt, könnyebbé válik akkor, ha már tudja az alkotó, hogy mit szeretne rajtuk viszontlátni. …

a kotrasztlátás szerepe a térillúzióban

részlet az a művészet idegtudománya című alfejezetből

… A látás biológiájának bemeneti és értelmező rendszere amolyan passzív részét képezi a rajzolásnak. Nem árt, ha egy rajzolni vágyó tisztában van ezekkel az összefüggésekkel, de nem létfontosságú ismeretük a gyakorlatban. Az emberi agy olyan működésre alakult ki, hogy az értelmezést, ismeretalkotást, azonosítást, vagy szervezetének irányítási feladatait tudatán kívül végzi. Így nem kell az éntudat figyelmét elvonnia az alapvető üzemelés során.

A képkészítés esetében hasonló automatizmusok irányítják a munkát. A művészettörténeti értekezésekben és a művészeket csodálók körében ’ösztönszerű alkotómunkának’ nevezik mindezt, azonban ez félreértés, hiszen az ösztönszerűség nem valamiféle zsenialitás, született képesség megnyilvánulása. Pusztán arról van szó, hogy alkotáskor a látórendszer megállapításait és a motorikus kézmozgás összehangolását más agyi folyamatok veszik koordinálásuk alá. A vizuális információk megítélése, módosítása, majd visszaadása olyan gyors lépésekben történik, hogy az alkotó tudatos énje nem is értesül róla. Még az sem tűnik fel neki, hogy kezét hogyan irányítja, mozgatja. Kvázi végrehajt, és egy kép esetében mindezt próbálkozások, kísérletezések nélkül teszi.

Ebből adódóan két kiemelt jelentőségű megállapítást lehet tenni. Az egyik, hogy meg kell tanulni odafigyelni arra a belső hangra, amelyik átveszi uralmát a látó- és motorikus központok fölött, és – tulajdonképpen – a tényleges alkotást végzi. A másik, hogy az egyre jobb készségek eléréséhez a passzív folyamatokat, a látás értelmezési folyamatát (szemekből a V1-be, és a fogalmi tár értelmezése) és a kezek irányítását tréningezni kell. Edzeni, hogy olyan folyamatok kezelése, melyek nélkülözhetetlenek az alkotás gyakorlatában, ösztönösnek tűnő képességgé váljanak.

A művészeti munka több, eltérő időben és más biológiai folyamatokkal végbemenő láncolat. A visszaadandó látvány felismerése (megihletődés), majd megismerése az első lépés. Az asszociációk, képzet- és érzéktársítások, valamint a kulturális összefüggések összegyűjtése a második lépés (mélységi összefüggések). Harmadiknak a leendő kép létindokának, a funkciónak meghatározása lép be a sorba. Ezen a ponton alakul ki a válasz a ’mért szülessen a kép?’ kérdésre. Negyediknek jelenik meg a szakmaiság, a szakmai tudás, ami eldönti, hogy hogyan lehet a választott látványt visszaadni, miként lehet azt alakítani, társítani hozzá összefüggéseket, jelentéseket. Ugyanekkor dönti el egy alkotó, hogy milyen eszközökkel, milyen technikában, milyen formában hozza majd létre képét. Az ötödik lépéssel indul el a szakmai koncepció a megvalósítás útján. Feltéve persze, hogy rendelkezik a megfelelő készségbeliséggel, és képes „megugrani a küszöböt”. A készségbeliséget egyszerre táplálja a kézügyesség és olyan elméleti szaktudás, amivel a látott és megváltoztatott látvány elemeit, elvont hatásokat, fontos részleteket, finomságokat lehet visszaadni.

Ezen öt lépés juttatja el az ötletet a kész képig.

Az eddig leírt biológiai ismertetés kizárólag a megihletődés és a mélységi összefüggések folyamataira korlátozódott, ugyanis a funkció, a szakmaiság és a készségbeliség már nem az érzékelésen, hanem a visszaadás folyamatain alapul. Az alkotói kognitív folyamat egy tudattalan szakaszból lép át egy tudatosba, majd onnan a személyiség magasságába, ahonnan az alkotó ’én’ döntései szerint visszatér a tudatosba, hogy onnan koordinálva tudatalatti folyamatokkal létrehozza az alkotást. Mint látszik, a folyamat eleje és a folyamat vége homályos a reflexszerű működésük miatt, miközben a tudatos, középső rész túl kusza ahhoz, hogy letisztult módon érthetővé váljon. Ezért a köztes szakasz átlátásához az agy egy másik sajátosságára kell fókuszálni, arra, hogy a tudati szintek közötti átjárást miként működteti.

Tudniillik biológiánkban van egy külön rendszer, ami ezeket a szintugrásokat végzi.

A látóközpontok által érzékelt adatok a fogalmi tárban alakulnak a tudatunk számára érthetővé. A tár értelmezésében és tálalásában kapunk információt szinte minden „valóságosról”, és szintén ezekből a valóságadatokból kiindulva vonatkoztatunk el ábrándjainkban. A valóság ismereteiből alakítjuk ki azokat az elképzeléseket, amelyek nem valódiak, fikciók, fantazmagóriák, illetve tervek, vágyak, lehetőségek. Ezeket a fogalmi tár ugyanúgy képi modellezéssel látja el (az ábrándozó „lelki szemei előtt láttatva” azokat), így a nem valós valamit is kielemezhetővé teszi. Ennek szép példája az eltérő tudományos és kulturális területeken meglévő képi rendszerek esete. Különböző területek művelői, kutatói, ismeretalkotói a fizikában, a biológiában, az informatikában egyaránt képi eszközök segítségével gondolkodnak, mi több, még a zenét is képi kottákkal teszik olvashatóvá. De a számok és képletek, vagy az írás is képi rendszert alkotva kódolja gondolatainkat. …

részlet a tónus és vonal című alfejezetből

… Az érdeklődők, rajzolni vágyók bőségesen el vannak látva különböző rajzoktatási, rajztanulási sémákkal, de ezeknél az elgondolásoknál általában hiányoznak a gyakorlatból táplálkozó alapok. Az én meglátásom szerint a rajztanulás, a vizuális szakmák megismerése önfejlesztő folyamat. A készítők maguk határozzák meg céljaikat, és az ezek elérése felé vezető terveik, megoldási ötleteik kijárásával szereznek tapasztalatot és tudást. Külső segítő személy vagy mentor nélkülözhető, ha az alkotó elég elszánt és képes tenni terveiért. A mesterségek kitanulásánál inkább arra van szükség, hogy a szakmai szempontokat legyen módjuk megismerni a tanulóknak. Hogy képessé válhassanak arra, hogy útjukon a maguk szájíze szerint építsék tovább a művészet világát.

A hagyományos elgondolás szerint a síkábrázolási eljárások közé a rajzot, a festést és a grafikát szokták sorolni. Magam ezt a bontást nem kedvelem, mert ez egy funkciószempontú, az alkotás technikai kivitelezése szerinti felosztás. A grafika sokszorosító eljárások gyűjtőneve, és ezen az sem változtat, ha a rajzot „egyedi grafikának” hívják.

A látványelvű rendszerezésben minden csoportosítás a kész látványból kerül levezetésre, és a technikai megoldások, eszközök csak alárendelt szerepet kapnak. Mondhatni, a cél mindig fontosabb az eszköznél, és ha nincs megfelelő eszköz a cél eléréséhez, akkor fejleszteni kell arra alkalmasat. Mivel egy kép megalkotásánál az említett látvány megértése, felépítése az elsődleges, így észszerűbb, ha a vizuális síkművészetek is ezt a fontossági sorrendet járják be. Ezért alkalmasabb a szín és a tónus felől közelíteni. A festészetben a szín a főszereplő, minden szakmai tudás ezt segíti. Az összes további festészeti eszköz, trükk és megoldás csakis a szín kiemelésében és kiteljesítésében működik közre. Egyszínű, monokróm eszközei miatt a hagyományos rajzolásban ugyanerre a szereposztásra nincs lehetőség. A grafit és szén világában a színérzékeltetés csak pici jelentőséggel rendelkezik (ezért nem tekinti önálló ágazatnak a klasszikus felosztás).

Rajzolás során a fény-árnyék viszonyok alapján képződik le egy látvány. Ahogy az a látás biológiai működése fejezetben bemutattam, a szemek receptorai párhuzamosan érzékelnek színeket és fényerősséget. Ezt a kettősséget egyszerre nem lehetséges visszaadni egy alkotáson belül, hiszen agyunkban ezek összeolvadásával születik a látott kép. Határozottan elkülöníteni vagy szétbontani nem vagyunk képesek. A látórendszer, kezdve a szemektől egészen az agy látóközpontjának széléig, egy olyan különleges eszköz, melyet használni kiválóan tudunk, de működési elvéről, részletes, lépésenkénti eredményeiről minimális a tudásunk. Az agy a szín esetében – a visszaverődő fénycsóvák hullámhosszai alapján – színinformációt és alakbéli jellemzőket ért meg. A fényerősség megállapításával viszont a térről gyűjt információkat, megérti a dolgok formáit, térbeli összefüggéseiket. (Fontos megjegyeznem, hogy az itt tárgyalt forma és a funkció és forma esetében használt fogalom két külön dologra vonatkozik.) A térbeliséget összegző ’forma’ és az azonosíthatóságot, jelentésbeliséget átfogó ’alak’ a kétféle vizuális érzékelésben létrejövő adathalom. Ám ezt a két képolvasatot az agy már összeolvadva értelmezi és rendezi fogalomtárába.

Ironikus módon a rajzolás csupán technika lehetett, hiszen eszközeit egyszínűség jellemezte, miközben a látás mechanizmusa szintén rendelkezett egy monokróm úttal. Nem lehet megállapítani, hogy azért kezdett az ember fekete-fehér képeket rajzolni, mert tudat alatt lát fekete-fehér látványt is, vagy a fekete-fehér eszközök hatására felismerhetővé vált a fényerősség látásának léte.

Az említett alak és forma között óriási különbség húzódik. Egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy a látás folyamán síkbeli képek sűrű, egymás utáni érzékelése, elemzése történik. A mozgást, elmozdulást és a képzettársulásokat (asszociációk), valamint az egyéb érzékszerveink által gyűjtött információkat leválasztva csak statikus, síkbeli képek léteznek. A vizuális művészetek pedig ezekre a látott képekre reflektálnak. A mozgás kiküszöbölésével a képen látható tárgyak egymáshoz viszonyulása, elhelyezkedése már korántsem annyira magától értetődő. Szagok, illatok, hőérzet, ízek, mechanikai érzetek nélkül további fontos adatok „esnek ki” a képekből. Szépen demonstrálja ezt a megtisztított képiséget, hogy gyors felismerhetőség nélkül pusztán csak dolgokról beszélhetünk személyek és tárgyak helyett. Legvégül egyedül alakja és formája marad mindannak, amit szemlélünk. A filozófiai formába göngyölt sorok úgy talán érthetőbbek, ha gondolatban eddig még sohasem tapasztalt, ismeretlen valami szemlélését képzeljük el. Nincsenek referenciafogalmaink arról, hogy mit látunk, nincsenek ősképek, nincsenek más érzékszervektől érkező megállapítások, és az egész jelenet egy mozdulatlan pillanatba merevedik. Ebben az állapotban a fogalmi címkék hasztalanok, csak és kizárólag formákat és alakokat tud agyunk elkülöníteni, miközben a valami látványának megértésére törekszik. …

grafit (ceruza) tanulmányrajz

részlet az a grafit című alfejezetből

… Ezeken túl még egy nagyon lényeges dolgot meg kell említenem a B-s hegyek esetében. Grafitpor grafitporhoz nehezen tapad, ezért is szükséges a megfelelő mennyiségű viasz a hegyekbe. De ezt azért is fontos észben tartani, mert így érthető meg, hogy a B-vel rajzolt közép- vagy sötét tónusú felületekre a H-s vagy HB-s grafit miért nem tud megtapadni. Csak alig képes ledörzsölődni a hegy, mert a már papíron lévő B-s viaszrétegen megcsúszik, de utóbbi be is fedi a H-s ceruza hegyét, így gátolva annak használatát. Ezt a jelenséget kiemelten kell kezelni egy rajz felépítése előtt, alatt, mert meghatározza a rajz készítésének irányát, sorrendiségét. A logikus az lehetne, hogy minden a sötétből halad a világos felé (de ez az életben sem így működik, sajnos). Ahol a kép fekete lenne, ott jól bele kell masszírozni a B-s, 2B-s hegyet a papírba. Majd ezt követően már kevésbé erőteljesen jönnek a középtónusok, aztán HB-re váltás után a világosabbak, egészen a halovány és lágy felületekig.

Valójában viszont a megfelelő sorrend a HB-ből indul, és két szélső irányba halad. Először a képen szereplő és legnagyobb területet fedő középtónust kell beállítani. Ez általában -1K-tól 2K-ig terjedő érték. Ezt pedig világos irányába a HB, illetve H-s hegyekkel lehet építeni, míg a másik, a sötét irányba B-s hegyekkel célszerű folytatni. Látszólag úgy tűnik, hogy a -2K kiesik a sorból, viszont itt inkább az van, hogy -1K-tól egészen -7S-ig már lehet vegyesen használni a ceruzákat. Én azt vallom, hogy B-s hegyet tisztán nem praktikus használni, ha a HB is szerepet kap egy képen. Elütnek egymástól, vagy összességében túl sötét lesz a rajz. Viszont ha egy réteg HB-s alapozásra kerül rá a B-s tónus, akkor úgy egységes és gazdagabb tónusvilág építhető ki.

Itt külön felhívnám az olvasó figyelmét, hogy nem kell megijednie a sok jelöléstől, számtól és hasonlótól. A gyakorlatban rendszerint automatikusan működik ez a tónuskeverés. Mindössze szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy a két grafithegytípus eltérő jellemzőkkel bír, és nem egy meseszerűen tökéletes tónusvilág összeilleszthető skáláját alkotják.

Említettem még, hogy létezik HB és F jelölés is. Nos, ezek amolyan történeti mementók, ugyanis ezt a két jelölést – tudomásom szerint – eredetileg a Koh-i-Noor vezette be. A HB az alapceruzájuk jelölése volt, amolyan aranysztenderd, melynél a H a ceruzamanufaktúra alapítója, Joseph Hardtmuth emlékét őrzi, míg a B a központi gyár városát, Budějovicét. A Koh-i-Noor esetében a HB-s ceruzájukhoz képest vannak keményebb, tartósabb grafitjaik, illetve szintén ehhez viszonyítva vannak tónusosabbak is.

Az F jelölés hasonló szerepet lát el. Ez Franz Hardtmuth, Joseph unokájának kezdőbetűjét jelöli, ugyanis ő volt az, aki a ceruzák sorozatgyártását forradalmasította. Az F és HB jelölések között lényegi eltérés nem nagyon van, tónusértékük és keménységük azonos. Részben utóbbi jellemző miatt terjedhetett el, hogy az F a fineness, azaz finom, illetve kiváló minőséget jelöli.

Találni még 4H, 5H, és háromnál több B-vel jelölt grafitokat is. Rajzos ténykedésem elején magam is rajongtam az ilyen „tömör” grafitrudakért, ám idővel rá kellett ébrednem, hogy a kezdő rajzolók esetében ezekkel fizettetik meg a tanulópénzt.

Az ilyen „szénceruzáknál” figyelmeztető jel, ha a lakkozásukat lekaparva belüknek amolyan zsírkrétaszerű tapintása van. A síkművészetekben a pigment egy nagyon fontos és drága alapanyag, ezért még az is gyanús lehet, ha egy szériában a B-s és a 7B-s ceruzának is azonos az ára, miközben az egyikben lényegesen több grafitnak kellene lennie. A sok H-s jelölésű ceruzák annyira kemények, hogy felszántják a papír felszínét. Bolyhos, szöszös és ezért nem egyenletes felületeket alakítanak ki. A sok B-sek viszont megtapadnak, de csak egy bizonyos pontig. Vagy teljesen eltömítik a papír pórusait és egyből a maximális fekete tónust adják, vagy „koszolnak” és foltos felületet produkálnak. Egyik sem jó, én már hosszú évek óta mellőzöm ezek alkalmazását.

Ha már a ceruzáknál tartok, ki kell térnem a hegyezőkre is. A klasszikus pengés ceruzahegyező olyan, mint bármelyik borotva. Eleinte jól funkcionál, de hamar kicsorbul az éle. A ceruzák testét adó keményfa már pár hegyezőhasználat után eltompítja a penge élét, és utána akadozva, ugrálva tudja csak faragni az eszközt. Ezeknél az ugrálásoknál a bél gyakorta megreped és rajzolás közben vagy már a faragás alatt el is törik. Ezért célszerűbb sniccerrel (tolópengével) hegyezni. Kell hozzá némi gyakorlat, cserébe viszont a feladatnak megfelelő hegyet lehet kialakítani. Mert bizony ez is szempont.

Mivel a hegy csúcsának terhelése szabályozza a grafit morzsolódását, ezért a hegy alakja határozza meg, hogy tónusos és határozott vonalakat, vagy csak tónusozáshoz felületeket alakít ki a ceruza. Egyszerű, de szép vonalrajzoknál az előbbi eljárás eredményesebb. Ilyenkor tompább, kissé szabálytalan hegyet kell faragni. Grafitképeknél határozottság és pontos hegy a megfelelő.

Van viszont egy nagy hátránya a grafitceruzáknak. Méghozzá a léptékük. A grafitbél önmagában túl vastag a maga 2-3 mm-es méretével. A részletesebb és 1:1 arányú képek ennél akkurátusabb, részletesebb, finomabb munkát igényelnek, ezért hamar lassúvá és unalmassá tudják tenni a rajzolást az ötpercenként végzett hegyezések. Eleinte persze jobb ceruzával dolgozni, mert kevés gyakorlattal rendelkező rajzolónak még más szempontokra kell figyelnie. A rajzoló kezének ereje, izmainak összehangoltsága, a ceruzára gyakorolt erő mind olyan megszokást igénylő dolog, amelyeket ceruzával hamarabb és kényelmesebben meg lehet tanulni. A tónusok kiismerése és sikeres megrajzolása után a rajzoló észre fogja venni, ha eljött az ideje a ceruzák elhagyásának. Ilyenkor a rajzra nézve fel fog tűnni neki, hogy bár szép szürkés, jól telerajzolt a munkája, de mégsem elég pontos. Néhol kicsit homályosnak tűnik, és mintha hiányozna belőle a határozottság. Ez az érzet (amely roppant idegesítő szokott lenni) jelzi, hogy grafithegyléptéket kell váltani, és ideje mechanikus töltőceruzát beszerezni. …

és egy kis ízelítőnek

A rajzolás művészetének kiegészítő videói több rajz készülésének folyamatát mutatják be, audiokommentárral.

A filmekből elleshetőek a rajzi előkészületek, a vázolás folyamata, a több rétegben felvitt grafitozás menete, és szinte minden olyan lépés, amely egy aprólékos rajzhoz nélkülözhetetlen. Természetesen a videót a készítő narrációja kíséri, így az olyan apróbb trükkök is bemutatásra kerülnek, melyekre a nézők talán ügyet sem vetnének.

A videók az A rajzolás művészete könyv kiegészítői, de önmagukban is számos érdekességről és praktikus tanácsról mesélnek.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Helló, viszlát! - (1/3)

Hát csakhogynem eljött a pillanat, hogy ismét gépelgessek pár sort. De ez nem is olyan rendkívüli egy kiállítás után, hiszen ilyenkor mindig depisztikus gondolkodóba szoktam esni. Most sem volt ez másként, egyedül annyiban tért el a dolog a megszokott munka-megnyitó-közöny tengelytől, hogy most nagyságrendekkel erősebb volt mind a három lépcső. És akkor kezdjük is szépen az elején!

80%

Minden kiküldött meghívó, célzottan kihelyezett szóróanyag, netes reklám és megosztás, minden kisvideó, promómegkeresés és hírverés dacára mindösszesen 86 fő nézte meg a kiállítást. Ebben a számban benne van a megnyitó teljes létszáma is, bár mondjuk azoknak a száma nincs, akik a Patyolatba egyéb programra érkezve látták a képeket. Nem azt mondom, hogy sokkal több látogatóra számítottam, de azért ennél egy kicsit többre. Ez azt jelenti, hogy ugye az eladások sem tudtak kellően menni, a végzárásnál az elégetett ráfordítások 80%-a jött vissza.

De még ezen sem rugóznék annyira, hogyha akár csak egy picikét lehetett volna a közöny mértékét előre látni. Mert április 11 előtt minden volt! Nagyívű ígérgetés, hogy majd milyen fontos emberek is megnézik a rajzokat, rengetegen ajánlják ismerőseiknek és azok ismerős ismerőseinek a programot. Érkezik majd érdeklődő, befektető, kereskedő, galériás, marslakó, szűzmária, mindenki! Nem vagyok frissen végzett képzős, egy percig nem gondoltam, hogy ezen prominensekből akár egy is el fog jönni. Egyedül az zavar, hogy amikor elemzem a történteket és mérlegelem, hogy én mit csináltam rosszul, mit kellett volna (értelmetlen kérdés) máshogyan csinálni, akkor nem szeretem azt a válaszlehetőséget, hogy ez vagy az a mások hibája. Ezzel nem lehet mit kezdeni, így ilyen helyzetekre sem lehet mit kitalálni. Alkalmazkodni lehet, de az egy külön szituáció, kitérek rá később.

Megkerestem az összes lényegesebb könyvkiadót, hiszen a Realizmus. - a valóság természete könyvbemutatóját is most tartottam. Mindegyik kapott szívhez szóló szép szösszenetet, aji példányt, szóróanyagokat, meghívót. Még a szokásos bélyegfetisizmusomnak köszönhetően is tündibündi bélyegblokkokkal mentek ki a csomagjaik. Külön kértem, ha módjukban áll és érdekli vagy nem érdekli őket az esemény, akkor írjanak vissza egy mailt, sms-t, füstjelezzenek vagy bármi (egyedül a röpdöső patkányok lábára kötözött cédulákkal ne üzenjenek). Nem a Realizmus.-t szerettem volna promózni, hanem az A rajzolás művészetéhez kerestem partner kiadót, terjesztőt, érdeklődőt. Én naivan arra gondoltam, hogyha egy készségfejlesztő témakörben készülő könyvre felhívom a könyvkereskedők figyelmét, főleg egy olyan piacon, ami stabilan úszik a pénzben (kezdve a művészeszközöknél, át a jobb agyféltekés/ bal tomporos rajziskolákon át, egészen az baba-mama csítisztító homeopátiás rajzTERÁPIÁKIG), akkor az érdekelheti őket. Már csak azért is, mert sok kép kerül a könyvbe, így még azon sem kell aggódnia a marketing osztályoknak, hogy hogyan adjanak el egy olyan terméket, amiben betűk vannak egymás után sorakoztatva.

Perszehogy egyik sem jött el, de még vissza sem füstölt, pedig napkeltétől napnyugtáig kémleltem a határt.

Nembaj, várható volt. A könyv egy avítt izé már, megerőltető a lapozás is, ha nem érintőpaneles a papír. Meghát, ahogy korábban írtam, üzlet az egész könyves szcéna. Mindenesetre, ha egyszer mégis államosítanák/tönkretennék a kiadókat (ez lényegében ugyan az), akkor én leszek az első, aki mindegyiknek levelet ír a következő szöveggel: „Ha-ha!”

„Jajj de keserű már megint ez a Pali!”. Nem, nem erről van szó! Hanem egy fokkal távolabbról kell közelíteni a dolgot, ami szintén jól mutatja a „magyar helyzetet”:

1., Magánkiadásban elkészül pár könyv, aminek tartalma a visszajelzések alapján nem is rossz.

Sőt, sokan olyanok kezdik el kényszeresen olvasni, akik hosszú évek óta kiábrándultak már az írott formából. De a tartalom amúgy lényegtelen, hiszen nem a tartalom miatt vásárolnak könyvet, hanem a borító alapján. Ha egy könyvre az van írva, hogy ’Siker’, ’Thanos győz’ (igen, a marvel-es Thanos), ’Trónok harca’, vagy kétértelműen fogalmaz a címe és nem tudni, hogy romantikus vagy szekszes (’Elvesznék benned’, ’Királyi szerető’, ’Tiéd vagyok’, ’Téged akarlak’), esetleg olyan mélyenszántó gondolatokat tartalmaz, melyek elolvasása után rögtön 2db hmm-öt is elmormog az olvasó, majd lekapcsolja a lámpát és elalszik (’Nagymama naplója’, ’A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van’), akkor az kell mindenkinek.

Már most - amikor gépelem ezeket a sorokat - hallom, hogy sokan közületek, belül válaszolnak panaszaimra! A piac ismerete így, ez kell az embereknek úgy, a művészet bonyolult téma. De hadd emlékeztessek mindenkit, hogy a könyv nem egy szikkadt hamburger, amit bezabálunk 5 percnyi örömért, és nem is egy furán hajtogatott vécépapír, amivel a kellemetlen végjátékot tesszük higiénikussá. A forma nem szabadna, hogy egy termék legyen csupán, bár erre már értelmetlen napjainkban felhívni a figyelmet.

2., Minden lényeges kiadó kapott a megjelent könyvről tájékoztatást, sőt, bemutató példányt is. Meghívtam őket, hogy találkozzanak egy potenciális üzleti lehetőséggel úgy, hogy nem kell vakon repülniük, minden háttéranyagot is láthattak. Profilozhattak engem, mint szerzőt, bemérhették volna, hogy mennyire tudom, amit írok, mennyire vagyok megbízható és hasonlók.

3., Rögtön két olyan könyvről volt a szó, amelyek karnyújtásnyira vannak tőlük. Csak 3 villamosmegállót kellett volna utazni, ingyen résztvenni, és ha nincs is kedvük hozzá, legalább egy kiállítást megnézhettek volna.

Na ez nem kellett! Helyette inkább vásárolnak licencet mondjuk a brit kiadóktól. Készen megkapják a szöveget, a tördelési opciókat, a borító alaptervét, a nyomdai kalkulációkat és a százalékokat. Egy 12-egytucat egyetemista lefordítja a szöveget, majd egy részmunkaidős KATÁs rádobálja a magyar feliratokat a borítóra, a nyomda megfaragja a kiadást a lehető legszarabb papír és kötészeti megoldásokkal, és a marketingesek nekilátnak, hogy beleüvöltsék a világba, hogy hamarosan kijön az új BIBLIA, a SIKER RECEPTJE, A KULTÚRA INSTANT LEVESE, mely annyira jó, hogy még elolvasni sem kell, elég, ha mellette alszik az ember a vonaton.

(És közben megy a picsogás, hogy az állam elnyomja őket, pedig ők a kultúra fenntartói. Máramennyiben a saját marketingeseik által felértékelt szerzők súlytalan könyvei a kultúra közvetítői, év írói, vásárlóik közönségkedvencei.)

Szóval ennek fényében nekem is járhatóbb út az, hogy neten keresztül elküldöm a könyvet és egy fejezetének fordítását egy brit kiadónak, aki az üzletet komolyan veszi, és ha minden okés, akkor lehet együttműködés. Anélkül, hogy nekem akár 1x ki kelljen mennem hozzájuk szájbarágni és térden könyörögni. Majd ők aztán tovább forgalmazzák a könyvet ide, Magyarországra, valamelyik kiadónál, aki meglicencelte a könyvet. Nesze neked hazai pálya. Eredmény tekintetében kijelenthető, hogy semmivel sem előnyösebb itthol dolgozni, létrehozni bármit, mert az nem úgy fenszí, mintha külföldi mondaná róla.

nem kell a FAKE NEWS

Helyette inkább az édes hazugság ömöljön! Barát adagok, rágó az agynak, instant víz, ezek a menők. Egy proxi világ kell, ami egy kényelmes valóságot biztosít mindenkinek, becsomagolva az egyéniségeket a címkézett dobozkáikba. Ez a lényeg! Bár én ezt elkurvulásnak hívnám inkább. Miért? Írok rá 3 példát, hogy szemléltessem:

Anno, amikor még küzdöttem megérzéseimmel, és nem akartam elhinni, hogy a galériások jelentős része (99%) dilettáns, etikátlan és kifejezetten káros a ténykedésük terén, akkor egy-kettővel volt szerencsétlenségem találkozni is. Ezekről többször írtam itt a blogon ezért most nem mutogatnék vissza rá. Akit érdekel, az úgysem pörget vissza oda, hiszen már legalább 10 bejegyzéssel ezelőtti posztokról van szó.

De az egyikük legutóbbi húzása egyszerűen sokkolt, amikor azt láttam, hogy a hiperrealizmus jelszavával nyalja fényesre a seggét a vélt pénzforrásnak. Birkózóvébéről készült fotókat festett át legújabb „művésze”, hogy azokat 200+ éves műalkotásokkal szegélyezve kiállítsák egy bemutatón, ahova meghívták a rezsiSissit is, és természetesen a joggingba burkolt birkózókat. Még szafaládés tálak is voltak salátalevélre szeletelve. Én sokmindent láttam már a művészet jelszava alatt, körömkefével rajzolt csomagolópapírt, OSB-be kapart fametszetet, díjnyertes képet 1 szem rizsről, de mindegyik tartózkodott egy határvonal átlépésétől. Ami azért volt fontos, mert ha bárki átlépi ezt a vonalat, akkor onnantól kezdve már nem beszélhet művészetről, és akármilyen igénytelen szar is, amit produkál, még azt sem tudja „megvédeni”. Erre íme, akivel majdnem szerződtem, kiállít olyan képeket, melyek sajtófotók átfestései, és mellette megtudhatjuk, hogy ezek mennek az x csilliárdos új birkózópiramis épületébe. Mert jók. És a kolbász is finom volt a megnyitón.

Egy hajszál vastagságának 1/4-ére voltak attól, hogy láthassuk, amint az abáltzsíros kezeket az antik cuccokba kenik. De hiába, napjaink új vallása a TAOizmus. (Csak zárójelben; a fenti sorok olvasásakor remélem feldereng olvasóim elméjében a kép, amint joggingban pózolva figyel a Szépművészetiben a fociválogatottunk. De olyan arccal, mintha prosztatavizsgálatra várakoznának egy matek érettségin.)

Vagy ilyen volt egy beszélgetésem is, ahol egy szomorú pillanatra beleláthattam egy kereskedő szellemébe, amikor megtudtam, hogy a műkereskedelem legfőbb hibájának azt tartja, hogy a mecénásság eltűnt. Míg hallgattam a koncepcióját, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezek a szavak a régi szlogenek metamorfózisából összeálló magánideológiát írják körül. A pénz felelősség, nekem van pénzem, tehát sikk, hogy bölcsességet vásároljak rajta, tehát veszek olyan dolgokat, amiktől bölcs leszek. De arra azért kell figyelnem, hogy a pénzem ne csökkenjen, hiszen akkor KEVÉSBÉ LESZEK BÖLCSEBB, azaz úgy költök, hogy egyben nem. És akkor megmarad a pénz is és a bölcsesség is. Tehát akkor mecénás leszek, de olyan mecénás, aki műkedvelő, de olyan műkedvelő, aki azért befektető (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan befektető, aki inkább kereskedő (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan kereskedő, aki bölcsességgel üzletel, … tehát - végtére - a kereskedés mecénása leszek. Mert a mecénásság a bölcsesség vásárlása.

Ezt tetszőlegesen lehet újra meg újraolvasni, úgy mélyebbnek tűnnek a gondolatok. Ez a mélyreszántás aztán olyan egót szül, hogy azzal már képtelenség a művészet finomságait érzékelni. Legalábbis szerintem.

Parttalan beszélgetéseken mentem végig úgy, hogy az elején tudtam, hogy beszélgetőtársam nem képvisel egy határozott álláspontot, nem tudja, hogy mit szeretne valójában, és amikor 2 megbeszélés között volt egy kis ideje, akkor mindig visszatért a pénz bölcsességére. És emellett a bölcsesség mellett nekem és a hozzám hasonlóknak, nem osztanak lapot, mert zavaró az, hogy nem tárgyak vagyunk, akik árucikkeket, azaz pénzt gyártanak. E bölcsesség számára túl kockázatos, hogy egy struktúrában vagyunk mi is, és nem szánalmat és megmentőket keresünk, hanem partnereket a munkánkhoz. Szerintem amúgy ebben a helyzetben nem hibás senki, éppen csak nem mindenki van tisztában a dolgok valóságával. Az elképzelt énkép és annak értelmessége teljesen különválik egy másik fél számára, aki, ha szól erről az ellentmondásról, akkor megsérti az egót, ha nem szól, akkor meg minek hallgatja az elképzelést.

Különösen furcsa érzés, amikor úgy vásárolnak tőlem képet (rendszeresen), hogy ezzel „támogatni szeretnének”. Már vagy ezerszer megfogadtam, hogy úgy fogok végigmenni egy bevásárlós napomon, hogy a 2 db banántól a számítástechnikai cuccig mindent úgy veszek meg, hogy a kasszánál az előadó arcába nézek, 4 másodpercre csendben maradok, majd közlöm vele megértő hangon, hogy ’remélem tudod, hogy ezzel a vásárlásommal támogatni szeretnének’! Majd kérek számlát, de nem a termékről, hanem mindenféle egyéb témakörökben, amit el tudok számolni. ÉS, ha netalán szólna valamit, akkor jövök az igazi kispolgári észosztással, hogy tudhassa meg ki a vevő és ő maximum csak egy támogatott lehet.

Hosszan szoktam előadni vagy írni arról, hogy mi a művészet szerepe, hogyan jött létre. Hogy van-e haszna, kell-e foglalkozni vele, és hasonlók. És rendre meghal a buli, amikor eljutok arra a pontra, hogy az érték nem maga a pénz. A pénz pusztán az érték - egyik - közvetítője. Sokmindenre jó, és egyszerűsíti az átváltást dolgok között, de önmagában semmi értelme nincs. Célok és elképzelések (azaz értékválasztások) nélkül a pénz semmire sem jó, és ez sajnos pont a művészeti kaszton belül teljesen érthetetlen elgondolás.

Ha valaki egy kocsit szeretne venni, akkor mondjuk 30 szempontot vesz figyelembe, hogy dönteni tudjon, számára milyen lenne a megfelelő autó. 28 olyan szempontot, mint a fogyasztás, a lóerő, a súly, az ülések száma, a csomagtartó (ez nálam a kocsi hátsó része) űrmérete, stb. 29.-nek veszi figyelembe a környezetvédelmi szempontokat, a fenntarthatósági kérdéseket, a szükségesség elvét, a közép és hosszútávú, külső és egyéni távlatokat. És 30.-nak veszi figyelembe azt a szempontot, ami önmagában legalább 29 másik szempont súlyával vetekszik: a dizájnt.

Ha tetszik, akkor elgondolkodik rajta, majd meggyőzi magát, hogy kell, és idővel szükséggé válik a bizonyos autó megvásárlása. Ezért van, hogy mindenki szép autóban utazik, míg a ronda autók mindig mások tulajdonát képezik. :) A dizájn ráadásul visszahullik a racionális szempontokra is, hiszen legtöbben egy nyitott skálán mérlegelik egy autó minőségét. Alacsony fogyasztás és nagy teljesítmény. Tök jó, hiszen munkagépnek kell Budára a 8 ajtós prémium városi dömper. Mintha valaki úgy venne egy kalapácsot, hogy az legyen damaszkolt, és az már nem érdekli, ha az első ütésnél meghasad a nyele.

Ez a szellemi leépülés a művészeten belül egy kontraproduktív és pusztító szintet ért el. Fanfárok, cümmögés, mert Pali megint rinyázik: ezt nevezem értékválságnak.

A magaskultúrában az a divat, hogy úgy kell vásárolni terméket, hogy annak legyen mondanivalója (???), legyen egy jó sztorija (???), stb, különben az ember hülyének érzi magát, hogy nem tud 6db A4-es oldalt írni bekezdés-tárgyalás-befejezés bontásban. Még olyan esetekben is, amikor eleve pont az érzékelésre, a megtapasztalásra van kitalálva az adott alkotás.

Mintha egy romantikus szekszeskedésnél bevonulna egy kikent hímringyó (a ripacs műkereskedő változata), és mind a két félnek elmagyarázná, hogy kinek mit kell élveznie és mikor ki minek és HOGYAN örüljön. Persze úgy, hogy az elején már leugatta őket, amiért azok ketten maguk akartak dugcsizni, de nem úgy, „ahogy ezt kell” kulturális körökben.

Vegyünk képet! Ehhez először menjünk el egy használtkép kereskedőhöz! Felelősségteljesen flangáljunk fel s alá az egymás mellé helyezett képek között! Amikor a keselyű leszáll mellénk, hogy frissítőt vagy kávét kínáljon, zavarunkban akasszuk meg és kérjük fel, hogy 2 percnyi ismertségünk okán mondja meg, hogy nekünk melyik kép lenne a megfelelő! Fontos, hogy végig tegyünk úgy, mintha maximálisan hülyék lennénk, mintha csak éppen szalasztottak volna minket! OK. Amikor pedig rábukkanunk a leglestrapáltabb, legtöbb „kilóméteres”, macskapisa szagú és szakadt darabra, de legalább szép (halld magadban: sz..szé..ééép!), akkor álljunk a sarkunkra, és toppantsunk határozottan! Mondjuk: „Nekünk KELL ez, de ennyiért nem!”! Alkudjuk le a kereskedő vélt 20%-os hasznából legalább 10%-ot, hogy neki megmaradhasson a 2-300%, amúgy! Majd örömmel vegyük meg, vitessük haza, és otthon állapítsuk meg, hogy dejó nekünk, mert vettünk egy életérzést, bölcsességet, ami nekünk annyira tetszik, hogy majd a hagyatéki eljárás végén utódaink vitázhatnak azon, hogy kinek nem fog kelleni inkább!

Autót sem a kereskedőtől veszünk, képet sem tőle kell. Minden hóbelebantz a mondanivaló, gondolatiság, értéktartás és egyebek körül csak a nagy lócitrompörgettyű része, amely szépen lassan proxi kultúrából valódivá alakul.

Egy kép örökké él, vagy másként kifejezve, forever-living!

Nem volt elég? Itt a poszt folytatása: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

olvass posztot, házhoz megy a pofon! - (2/3)

Nem akarok most mindenkibe belekötni, meg mutogatni és okolni a szomszédok teheneit, mert értem, illetve látom a problémát. A kokain és ketamin társadalmában mindennek sokkal nagyobbat kell szólnia, mint amire szükség volna, vagy elég lenne, vagy bőven elég lehetne. Egy mosópornak nem csak a mosásban lévő ruhákat kell tisztává varázsolnia, hanem azokat is, amelyek még a szekrényben vannak. Ugyan ezt játszottuk el a tárlatvezetéseken is. Az a pár érdeklődő, aki jött, azok egy fokkal többet akartak tudni a képek hátteréről. Igyekeztem mindig kihangsúlyozni, hogy se a címekre ne figyeljenek, se a háttérsztorikra. Illetve azokat csak utólag hallgassák meg, miután már kinézegették a képeket, mert szerintem nincs annak jelentősége számukra, hogy én miként és hogyan készítettem a rajzokat.

Nekem teljesen mást adott a kiállítás, mint a nézőknek. Persze, az én dolgaim voltak kint, és eléggé benne voltam a szervezésben szintén, de nem kifejezetten ezekre gondolok, hanem olyanokra, amikor a teremőrködés és portaszolgálat alatti 6 órában nyugodtan olvasgatva Nietzsche-t, volt például időm eltűnődni a helyzeten. Vagy, amikor hazaindultam és felszálltam a vonatra, a kallerek agysebészetét hallgatva felfigyeltem az alábbi párbeszédre:

- Hány óra van? Miért nem indulunk már?!

- ’:48, már menni kéne. De tudod hogy vagyok az órával?!

- Hogy?

- Hát én sohasem értettem. Miért 60, miért nem inkább 100?

- Micsoda?

- Hát miért 60 perc van, miért nem inkább száz? És miért 12 óra.

Leakadtam, és végig küszködtem magammal azon, hogy elmondjam-e neki, amikor majd hozzám ér és kéri a jegyem? Hogy miért nem 100. Adjak neki egy flyert a Realizmus.-ról, mondván olvass bele, és egy fokkal közelebb kerülhetsz a valóságodhoz?

Bent felügyeltem minden nap, mert kíváncsi voltam az érdeklődők összetételére, kérdéseire, hozzáállására. Éspersze arra is, hogy hányan jelzik mondjuk Facebookon, hogy dejó volt a kiállítás, megnéztük, miközben biztosan nem, mert én nyitottam a kaput. Ilyenkor dél körül elindultam, és az adott könyvemet kinyitottam az állomáson, és este, amikor leszálltam, akkor becsuktam. Mindezt csak a 4-6-os villanyosozás és a 20 perc séták szakították meg, meg az a szórványos érdeklődő tömeg, aki eljött. Senkivel sem beszélgettem, csak olvasgattam és szemlélődtem. És le-leakadtam a világon. Amikor csucsog a nosztalgiagőzmozdony, húzza a 4 kocsiját, minden hót füst és gőz, sípolás, örömködnek az utasok. És alig szúr szemet az embereknek a monstrum villanymozdony, ami tolja az egész szerelvényt, hiszen a csucsu csak látványelem. Illúziója egy letűnt hájpvilágnak.

Amikor hazajöttem, akkor csendben bevonultam a szobánkba, ahol már Fanni várt, hogy meg se kérdezze hányan voltak, hiszen előre borítékoltam a leendő látogatószámot. Valahogy így nézett ki a jelenet:

Vagy szintén hasonló meglepő pillanat volt, amikor az egyik utolsó napon egy ottlakó srác zárás előtt megkérdezte, hogy be lehet-e jönni a kiállításra megnézni. Mondtam, hogy természetesen, azért van, és megvitattuk, hogy ha zárásig jönnek, akkor itt lesznek, ha nem, akkor ne várjak rájuk (ez amúgy pontosan ugyan így történt volna megbeszélés nélkül is). Nem jöttek, pedig a galéria fölött laknak. Majd 3 nap múlva mégis betoppantak a kérdéssel, hogy mennyibe kerül a belépő. Hát ingyenes! Ez egy kiállítás! Hú-tökjó. János - a Patyolat megálmodója - rögtön rá is beszélte őket, hogy kérjenek tárlatvezetést, hiszen én vagyok a rajzoló. Így is lett. Másfél órán át dumcsiztunk, meséltem nekik a dolgokat, majd nagy hálálkodás közepette elmentek és én visszaültem a portafülkébe.

Aztán 10 perccel később elémugrott a srác, és esedezve kérlelni kezdett, hogy ne haragudjak meg rá, ne értsem félre meg minden, tök jó volt a beszédem, meg a képek is tetszettek nekik, és nem is gondolták volna, de tényleg ne sértődjek meg, de ő szeretne ezért odaadni egy 2000.-est. Majd a kezembe nyomta. Én mondtam, hogy hát dehogy, hiszen ingyenes a kiállítás, de nem-nem, ezt eleve rászánták, és valamit adni szeretnének hálájuk jeléül.

Valahol ilyen szituknál látom a problémák egy részét. A nézők ernyedt közönye miatt azt sem tudják, hogy miről maradnak le… miközben tudható, hogy ez a jelenség - a közöny - okozat csupán, mely mélyebb okokból ered.

Ha skálázni kellene a hozzászólásokat, és műélvezeti visszajelzéseket, akkor az erős középmezőnyből csupán 1 fő emelkedett ki, akinek a hozzászólása és hozzáállása tökéletes volt. Ráadásul ő volt az egyetlen, akinek feltűnt a véleménygyűjtő doboz is, és értelmes hozzászólásra használta. Mert ha már ott vannak a „vendégkönyv cetlik”, és be lehet dobni őket, akkor miért ne írná meg mindazt, ami eszébe jut a szituban.

A tökéletes hozzászólása az volt amúgy az Örökké nem eshet és a Borúra derű képek kapcsán, hogy:

„Nem is értem, hogy hogyan tudna már egy vatta felemelni egy súlyt?”

Igen, ennyi a trükk. Hogyan tudna a felhő illúziója összemosódni a vattáéval ahhoz, hogy felemeljen egy súlyt. Egy olyan súlyt, amire minden elkopott lélek úgy gondol, hogy az valamiféle horgony, mely földhöz ragadva tartja a vattát.

a No#1 hozzászóló véleménycetlije

4,1 millió karakterrel később

Mint említettem, sok időm volt olvasgatni és tűnődni, nomeg leszámolni az elolvasott könyvek karakterszámát. Nagyon sok, ami mégtöbbnek tűnt, hiszen előtte meg semmire sem volt időm. :) Hogy mik is azok a problémák, melyek bezavarják a működést?

A totálisan közömbös világban bármiről hírt adni a teljes képtelenséggel párhuzamos. Az egész kiállítási-könyvbemutatós reklámozás nem hozott annyi érdeklődőt, mint az, hogy a digitális rajzolók Facebook csoportjába küldtem egy posztot arról, hogy eladnám a wacom rajztáblánkat. Ott ennek kapcsán rákerestek a nevemre - Facebookon - és az első találatnál elkezdtek ismerősnek jelölni, lájoklni. Sajnos - és ez a vödör az ürömben - számukra, a nevemre rákeresve, a Facebook az első találatnak a mensás, zárt művészeti csoportot adta ki, amelyhez csak mensa tagok csatlakozhatnak, és amúgy sokkal kisebb, mint a saját oldalam, vagy a rajzos likegellerfipal oldalam. Így megy ez a tökéletes, világmegváltó online proxivilág. Összeköt minket… csak kicsit máshogyan, mint szeretnénk.

Ez látszólag nem akkora gond, de hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a még működő csatornákon (amiken keresztül el tudnak jutni az emberekhez a hirdetések) reklámozni irracionálisan költséges egy kiállítás esetében. Főleg azért, mert olyan ingerküszöböt kell megugrani, amit képtelenség (keta-kokó), ha egyszer a kiállításra járás is nyűg. Máté Bencének ment a napokban a kihelyezett vándor fotókiállítása. A berobbant természetfotós képei kerültek kijelzőkre nagyobb városaink terein. A kijelzőket egy kültéri mindenfélét forgalmazó cég szponzorálta a projecthez, folyamatosan változtak a képek a paneleken, sőt, Bence letölthetővé is tette képeit az állványokról leolvasható QR kódokkal. [szerk.: felhítták a figyelmem, hogy ez nem így sikerült, végül statikus képvetítés volt… de ez a lényegen nem változtat!]. Mellette még egy nagyszabású albumot is kiadtak, amelyben a kiállított képeket foglalták össze. Minden kiállító városban, nagy csarnokokban is előadott Bence, és lehetett rendelni képeiből puzzle-t, bögrét, hűtőmágnest. Sok ismerősöm elment megnézni a képeket, én viszont nem. Számomra ezek a fotók túl irreálisak, én gyakran jártam már a természetben és ott bizony nem így néznek ki a dolgok. Ez nem kritika, nincs gondom Bence képeivel, csak megjegyzem, hogy már csillámágyúval kell neki is bemutatnia a munkáit, és 1600 fotóból álló kiállítást kell prezentálnia ahhoz, hogy megmozduljon a közönség. Cirka 20 milliós költségvetéssel és szponzorációval.

És kétlem, hogy olyan nagyon sokmindent adna, mondana, tanítana a nézőknek a képeivel, hiszen a nézők 90%-a 1 órát lötyizik a kiállításon (átlag 2,25mp/kép!!!). Ezért is kellene inkább a könyvet megvennie az embereknek, de AZ MEG UGYE EGY KÖNYV!!!! Pont ide illik, hogy amúgy hogyan kellene éreznem magam olyankor, amikor kirakok a kiállításon 2 bemutatópéldányt a Realizmus.-ból (hatméteres „bemutatópéldány” felirattal a borítókon), és pár nap után azt veszem észre, hogy ellopták őket. Ilyenkor örülnöm vagy pipulnom kellene?

De mégis a hajcihő kell! Több kispajtásom megmondta vala, mikor erről beszélgettünk. Legyek művész, miközben én annyira nem szeretnék a Fekete Hattyú szerepébe bújni.

Pedig a marketing, meg a kommunikáció, meg a mindennapok sűrűje, meg a … hjááj ugyanmánn! Ez hülyesíg! Már mindent és minden ellenkezőjét is meghallgattam arról, hogy mi a tuti recept, holott végig tisztában voltam vele, hogy csupáncsak egy süllyedő hajón a zenekar vitázik azon, hogy hogyan kell a kottát tartani. Nincs itt semmi látnivaló, ezért nem is keresi senki a látnivalót.

Hogy érzékeltessem kicsit a 0-24-es rágódásomat:

Írhatok én (ha tudnák! :) ) bármilyen fantasztikus könyvet arról, hogy miért fontos a művészet, és hogy nem csak egy pásszió az egész… De ezzel már abban a proxi valóságban vagyok én is, ami ellen szeretnék dolgozni. Olyan apró, árnyalatnyi igazságokra már nincs kapacitás, mint a ’pásszió’! Mert bár egy ilyen kis pici szócskában benne van az a faramutzi helyzet, ami szépen példázza a jelent, ennek megértése nem annyira bombasztikus, mint amennyire minden egyéb dolog a mindennapokban.

A passzió egyfajta hóbortot, időtöltést jelent ma, holott a szó eredete pont azt jelenti, hogy ’szenvedélyesség’ (patior -> elszenved, passio/passion -> szenvedély). Ma a művészet is csupán egy időtöltés, banális lötyi a festékkel vagy hóbort az intermédiában, esetleg valódi gegg, mém a mindennapok rideg, érzéketlen, húdefontos megélése közben. Hogy ez más lehetne, „nos az ki van zárva, mert nem tudom”!

Bombasztikus csodák kellenek, hiszen azok kirobbanóan különlegesek, megragadják az embert, a képzeletét, a lényegét. Váoóooóó-zni kezdenek vagy aha-élményük lesz tőle. Bombasztikus… hmm… bombasztikus -> bombaszt-ikus és nem bomba-sztikus -> bombaszt=értelmetlenül mesterkélt.

Olvasgattam ilyen aha-élményeket az általam igencsak gyűlölt Bosszúállók című filmről. Akik képbe tudják helyezni a filmet, azok 3… 2… 1… már nem is olvassák tovább soraim, akik viszont fogalmatlanok, azoknak annyiban foglalnám össze, hogy ez napjaik legbombasztikusabb alkotása. 11 év alatt 21 filmet készített a Marvel cég, hogy elkerülje a totális csődhelyzetét. A főhősei eleinte külön-külön sugarakat lődöző, vagy mutáns, vagy egyéb csodahősök, akik a képregényekből kimászva, színes szado-mazo latexekben harcolnak a világ aktuális megmentéséért, a mindig aktuálisabb és főbb gonosz legyőzésével. A végére már kb 25 karakter ropja a csatát, vagyhát, mivel minimum 5 párhuzamos dimenzióban, 6 idősíkon és legalább 30 bolygót érintve, így mondhatjuk azt is, hogy 25 x 5 x 6 x 30, azaz 22500 hős küzd a világ megbosszulásáért. Az utolsó rész előtt elszabadult a „kérlek, ne lőjétek le a poént” marketinges eszköz. Mert hadd élvezze át a 3 órás aha-élményt mindenki, aki beül a filmre.

Nem is kellett több nekem, egyből utánajártam, hogy mi van az utolsó részben és kiírtam Facebookra. De nem azt, ami történni fog, kicsit szórakozni akartam! Azt játszottam, hogy minden hülyeséget, ami az eszembe jut, összetákolok pár sorba, olyan karakterekkel, akik a 20 részben nem is voltak, olyan antilogikával, ami még képregényes mércével is érthetetlen. A végén büszkén hallottam vissza a mondatot: Pali, te egy kib*szott troll vagy! Mert bejött! Leoltottak, hogy miért lövöm le a poént… nincs az a hülyeség, amely ne lenne kellően bombasztikus napjainkban.

Elég erős a kétség bennem, hogy semmi értelme nincs - pontosabban a semmi értelme van - értékes dolgokkal foglalkozni.

Még mindig nem elég? Akkor itt a 3. része a posztnak: KATT IDE!

Az elsőt pedig itt találod: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!