A minap vittem egy képet átadni a nagy, 72x102-es, fekete szállítómappámban. És az állomáson egy tizenpár éves gyerek, miután hosszan emésztette a látványom, megkérdezte az anyjától, hogy "miért visz magával a bácsi egy tévét?". Az anya pedig egyből mondta, hogy biztosan azért, mert szereti a meséket.
Már egy korábbi szösszenetben írtam a KATA beszántás kapcsán a jelenlegi helyzetről, de a magyar kulturális leépülés nem ennyire és ilyen egyszerű, hogy egy adóváltozásba bele tud bukni. Az adónem bedarálása már egy eléggé kimerült és totál jelentéktelenné vált struktúra utolsó vonaglásait nyomja el. Most sokan tüntetnek a tanárok problémái miatt (melyek amúgy nem tanári/oktatási problémák, hanem társadalmiak, és melyek nem politikamentesek, hiszen maga a politika és a rendszer hozta létre a lehetetlen helyzetüket, teljesen szándékosan). Jópár évvel ezelőtt a teljes kulturális szféra volt hasonló helyzetben, akkor, a nyomorgatás hatására mindenki átment katázni, majd jól el lett felejtve. Egy-két díszbutát kiemelt a rendszer sztárnak, jó sok pedig elkezdett bedolgozni a nerrorba. Nem festegettek, terveztek, hanem a facebook életérzést teljesítették ki és emelték meg a jó sok homályos honatya elméjének dicsfényét. Végülis, a művészeti kaszt a szecesszió óta hazudozik a valóságról, cicomázza nyomorunk, mert ez így kifizetődőbb számunkra rövid távon. Egy illúzióban hinni mindig egyszerűbb, mint megérteni a valót.
Amikor a művészeti világban kialakult a közvetítői kereskedés, a galériázás és hasonló formák, azonnal elindult egy minőségi mélyrepülés. Hiszen máris sokakat kellett ugyanolyan jövedelmekből fizetni. Csakhogy művészetet nem lehetett (anno) gépekkel gyártani, egy alkotó pedig limitált mennyiségben tudott alkotást létrehozni, így érthetően nem az alkotó gyarapodott az új struktúrában, hanem a közvetítő. Ez természetesen minden másik piaci területen is így van, nem a művészet sajátossága. Csak éppen a művészetben hamarabb jött el a marketing "áldása", mert könnyen lehetett értéktelent gyártani és azt nagy haszonnal minőségnek hazudni. Egy galéria több művészt "képviselt", miközben csak a saját termékpalettáját bővítette bármiféle felelősség vagy kockázatvállalás nélkül. Magyarországon persze nem volt ez ennyire így, de a valahanyadik rendszerváltással ezelőtt történt egy kísérlet arra, hogy kialakuljon egy ténylegesen galériás rendszer. Így jutottunk el oda, hogy a 2008-as években már 30-40%-os jutalékokat kellett fizetni a bruttó eladási árak után a közvetítőknek, és egy esetleges szerződésbontás után még hosszú hónapokig jattolni kellett, ha véletlenül összejött egy üzlet, hiába nem volt már kapcsolat a kereskedővel. A 2008 és 2012 közötti nehéz évek megroppantották a struktúrát, kevesebb volt a költőpénz, mint amennyire szüksége volt a művészetnek. Így slankosodott, karcsúsodott a helyzet, sokan otthagyták a pályát. Az sem tett jót, hogy az új magyar monopoliban átrendezték a figurákat, így az addigi cilinder, versenyautó, hajó formák helyére a térkő, dizsnósajt, focilabda és társaik kerültek.
Mondjuk, végülis tisztult valamennyire a kép. Volt 2-3 év nyugalom (a kultúrkampf 1.0-át leszámítva), majd elindult a magyar történet - szerintem - legbetegebb szakasza, a naaagy cementfetisizmus ideje. Meglepő módon az építőipar pörgetése csapásként érte a galériákat és kulturális akciókat, mert az ingatlanpiaci tőkésedés és az airb'n'b felfutás felnyomta a budapesti árakat, így a legtöbb hely egyszerűen profilt váltott és inkább kiadta az ingatlanját, minthogy műalkotásokból kínlódjon össze valamennyit. És eddig tartott a kulturális munka, az elhivatottság. Vége lett a galériás álomnak, maradt a turbózott marketing és a haverkodós diplomácia.
Én - hát naná! - ezekben az időkben (2008-tól) kezdtem el piacra lépni és komolyabban foglalkozni a szakmámmal. 2016-ra tudtam összehozni a bemutatkozó kiállításom, és most, 2022-re megint ott vagyunk, ahol a part már annyiszor szakadt. Igaz el tudtam érni, hogy még mindig a pályán legyek, csináltam mellette sokminden mást, és folyamatosan "csiszoltam" elmém bugyrait. De a mai problémákkal tényleg nagyon nem lehet mit kezdeni.
Keretezéshez megfelelő fát csak az év egy bizonyos szakaszában lehet kapni. Papírból rendszeresen nagy tételben kell vásárolni, mert mire legközelebb mennék, már tuti, hogy nem lesz kapható. És minden alapanyaggal így vagyunk. A TypoTrafikot mindez jobban érinti, ott csak nagyobb mennyiségben lehet - ha éppen lehet - festéket, kellékeket beszerezni, minden euróban importált, tehát aznap sorsolják az árakat. Nem szeretnék senkit untatni ezekkel a dolgokkal, biztos "mindenki nagyon érzi az árakat", amikor a fölöslegesre költ. Nekem az összes tüntetési fórumom egy ilyen blog… amelynek a bejegyzéseit például belinkelem a fészbúkra, és az akkor inkább nem ajánlja ki senkinek, mert a fész alternatív buborékjából kimutató linket tartalmaz a poszt. Írok egy hosszabb gondolatot, majd szólok egy kommunikációs csatornán róla, és a csatorna automatikusan elnémít, merthogy belinkeltem a tartalom netes címét. Ahogyan ha csinálok egy videót, akkor a TeCső (YouTube) kiemelés, azaz nekik adományozott pénz nélkül nem ajánlja másoknak, mert nem tud ráterhelni reklámot, nem tudja kellően entertéjningessé tenni a fogyasztóknak. Ebben az új felállásban az alkotás egy huszadrangú apropó, melyre rátelepedhet kereskedő, technológia, marketing, it és egyebek, hogy önmaguknak munkájukban igazolható létindokot adjanak.
Most úgy áll a helyzet, hogy az egész évet arra szántam, szántuk, hogy az összes, de legalább a lehető legtöbb szálat elvarrjuk, melyeket már tényleg le kell zárni. Nem tudunk tovább karitatívkodni, társadalmi munkázni, muszáj érvényesíteni az árakat minden termékünkben és a képeknél. Ez a gyakorlatban például azt jelenti, hogy többet nem tartok előadásokat se gyerekeknek, se felnőtteknek. Hiszen annyit nem lehet elkérni, hogy az átadott információ értékénél maradjon, a veszteséget pedig nem szeretném én benyelni (a 2021-es évvégi első-utolsó és egyszeri előadássorozatom volt ennek a búcsúepizódja). Vagy például nem dolgozom már megrendelésre. Egy kivételt azért tettem, nosztalgiából, de ez a kritérium inkább a szakmai minőség megőrzése miatt szükséges. Nem kötök kompromisszumot olyanokkal, akik maguk nem látják át kérésük lényegét. Ez teljesen abszurd, mégis máig sokan megvehetőek és kurvulnak.
kit mentenél meg?
2-3 éve volt egy beszélgetésem, amelyben arról értetlenkedtem, hogy hogyan lehet irreális árakat szabni képeknek. Hogy miért vannak olyan hülyék, akik ész nélkül költenek túl sokat egy alkotásra. Nem értették körülöttem a gondolataim, naivitásnak tartották, a szent piacról, a pénzről magyaráztak (a tárgyiasult önzésről), de én rendre mondtam, hogy nem nem értem, amit mondanak, hanem ők nem gondolnak bele a dolgok mélyebb rétegeibe. Ugyanis van a művészetnél is fontosabb dolog, sőt, rengeteg ilyen dolog van. Pont arról szól a művészet, hogy segíti megértetni az emberekkel, majd pedig emlékeztetni őket arra, hogy mennyi fontos dolog van. Nem csak vehetőek, hanem érezhetőek.
Kihangsúlyozva ezt az értelmezési problémát, legutóbbi előadásaim egyikén feltettem a kérdést, hogyha csengetne a világvége és azt mondaná, hogy csak egy dolgot vihetsz magaddal, akkor mi lenne az? Kit vagy mit mentenél meg? (Más embert nem lehet választani.) Hirtelen mindenkinél minden mindennél fontosabbá válik, ha a döntési helyzetben kell mérlegelnie. Az előadásról hazafelé aztán elgondolkodtam, hogy hogyan pontosítanám a kérdést, és a 'kit mentenél meg?' kérdése mögé még egy további részt illesztettem: az emberséget vagy az életet?
Ahogy agyalok a Hübrisz felépítésén (a végítélet könyvem), rendre arra jutok, hogy nagyon rossz az ökológiai-klíma-világváge-összeroppanás-társadalmi-stb helyzet. Komplikált, de inkább önjáró, mert az egyének nem látják tisztán, összefüggéseiben a problémát. És az én olvasatom szerint is csak egy nagyobb anyagban lehet összehaikuzni az egészet. Mert nem egy klímaproblémáról van szó. Nem lehet napkollektorokkal megoldani. Nem lehet mindenhova atomerőművet telepíteni. Ezt végiggondolva már a kérdés pont az, hogy akkor mennyire lehet és mit? Hol húzódik a határ, ami a helyzet megoldásához kellő ráfordított munkát, költéseket termővé teszi, és a még szükséges, de már elégséges "új világhoz" vezet? És ha megvan ez a határ, akkor mi az, amit be kell áldozni nem-energetikai téren? Az életmód, a jogok hogyan változnak, illetve hogyan lehet mindezt elképzelni? Én a kulturális oldalon találkoztam először a válság jeleivel, és ahogyan utánamentem a kulturális hanyatlásnak, folyamatában értettem meg, hogy voltaképp a mi kis klímaváltozásuk CSAK EGY TÜNETE a horpadásnak. Erre mutat rá (burkoltan és érthetetlenül) a kit mentenél meg kérdés. Az élet vagy az emberség között lehet választani… vagy valahogyan össze kell olvasztani ezt a kettőt, mint egyfajta 'harmadik utat'. Ez a 3 lehetőség van.
Eléggé nagy a kínlódás a könyvírással, mármint hogy egyáltalán megírjam a könyvet vagy hagyjam a dolgot. Rengeteg koncentrált munkát igényel maga az írás. Kb 2 millió karakter (egy szakdolgozat általában 50-70.000 karakter, egy phd maximum 250.000). Nem segít a salakeső, ami ebben az országban megy, ahogyan a mindennapos pop-up problémák sem. De közben benne áll 3-4 évnyi munkálkodás, rengeteg forrás, információ, meglátás. Az elmúlt években részemmé vált, így ha valaki engem kérdez, a véleményemre kíváncsi vagy velem szeretne beszélgetni, akkor valószínűleg nem tudja megérteni a mondandóm, mert nem ismeri a gondolataim hátterét. Természetesen számomra is jó lenne, ha utalásszerűen tudnék fogalmazni, lenne mire hivatkoznom és 'értenének'. Ugyanakkor nem vagyok én egy valaki, hogy engem a., meg kelljen értenie másoknak b., 3 kötetes használati útmutató kelljen hozzám. De ott van az információ átadásának kötelessége is, nomeg, ráadásul a képesség felelőssége. Ezeket csak az érintheti, aki tapasztalt már olyat, hogy van olyan tett, mely az adott illető saját érdekénél, önmagánál vagy céljainál fontosabb, miközben számára semmilyen haszonnal nem jár. És érti, hogy van olyan, amikor a tett fontosabb az énnél. Jelenleg ez az, ami a megírás felé billenti a mérleget.
Gondolkodtam azon is, hogy megírom szépen a 3 kötetet, leillusztrálom, tördelem, ráküldöm a korrektort egy vagyonért, majd az egészet ingyenesen feltöltöm az internetbe, hadd járja sorsát. Maximum adományokból összetarhálom a korrektor költségét (kedves korrektorom, ha olvasod ezt, nyugi, meg lesz a zsé, mire/ha hozzád kerül az anyag!). Ugyanis annyira költséges játék ez, hogy valószínűleg nem tudom finanszírozni. Annyim nincs, hogy haszonelvűvé tehessem a folyamatot. Akkor már valahogyan a reklámra is kellene költeni, berágni magam influenszerek valagába, fizetni informatikásoknak, hogy tegyenek úgy, mintha emberek lennének és algoritmizálják meg az internetben a könyvet. És ez megint a galériás helyzet: kis büdzsé, némaság, nagy büdzsé, szemfényvesztés. A célnak egyik sem kedvez. Ha meg nem haszonelvű a dolog, akkor elég csak a minimális kb 1 milliót összeizzadni rá… szépen, lassan, de mindenképp a világvége előtt… mertugye utána már ki maradna olvasni? Szóval nem egyszerű a helyzet.
Mindenesetre, amolyan megjelenést felvezető gyanánt előveszem a régi blogomra írt cikkeket, és minimális belenyúlások után újraposztolom ide őket, hogy visszahozzam a zöld színt a grafit szürkéje mellé.
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!