Egy nagyon kis társasággal (3 fő) úgy döntöttünk, hogy ismét nekiveselkedünk a Múzeumok Éjszakájának. Ugyan ez nem ma volt, hanem még június 25-én, de tökéletesen példázza a jelenlegi kulturális helyzetet.
Én a kezdetektől fogva ellátogattam a rendezvényre, így a folyamatos leépülést pontosan tudtam mihez mérni. Már nincs promópapír, már drága a büfé, már nincs koncert, már kevesebb különbusz jár. Mindig lehetett érezni, hogy éppen hol és hogyan farigcsálnak egy kicsit. 2021-ben némileg más volt a helyzet, a 2020-as őrület után minden résztvevő hely szeretett volna egy kicsit visszacsöppenni a normalitásba (az újabb elmebaj előtt). Szóval ezt is figyelembe véve indultunk harmadmagammal neki a 2022-es éjszakának. Nem volt még sehol ukrán bombázás, amitől a forint így vagy úgy alakul, nem volt szankciósinfláció, meg a hasonlók. Változatlanul előrefelé menve épülszépült minden.
Elsőnek a pénzmúzeumot terveztük (én) a programba. Addig úgy hittem, hogy a pénzmúzeum a nav székháza lehet, ahova bekerül a zsé, aztán máris történelemmé válik, de kiderült, hogy a mi seggénpöttyös huszárunk lázálmaként épült egy vadiúj látogatóközpont. Arról a fószerról van szó, aki számisztikai szabályok szerint festette fel a parkolóhelyeket a középülete előtt, és szintén ő volt az, aki kitiltotta a korábbi múzeumok éjszakáján érkező látogatókat a régebbi középületéből, mert félt, hogy megmerényelik a székét. Nagy próféta az öreg, rendszeresen jósol a Füles, Szabás-Varás és 1970 előtti Lúda Matyi magazinokból. És mindig sikerrel. Ja, nem.
Nade, miután kidühöngtem magam, hogy bár 14:00-tól van az éjszaka, miközben a hozzá rendelt buszok csak 18:00-tól mennek, bementünk a vadonásúj PÉNZMÚZEUMBA. És első és utolsó összhatásában úgy tündökölt, mint egy igazi kis ízléstelen giccsdomb, egy bazár és a '80-as évek fúziója. Mindent átjár a balatoni bútorok jellegzetesen túlárazott szaga. A kiállítási tárgyak FIÓKOKBAN vannak, amiket kihúzhat a néző a falból, ha megtekintést szeretne. A falakra 2 méterről vetített Ages of Empires videók mennek 3db 1-1 millió forintos Epson kivetítőről, mutatva, hogy régen is voltak emberek. A függőleges tárlókba mindenféle pénzérme van zsúfolva, melyet nagyító segítségével lehet megnézni. Bájos, hogy egyszerre érezhetjük át a régi filmek érmegyűjtős hangulatát, és egyben tudhatjuk hol a helyünk, hiszen mi a 6 centis plexi fal túloldalán éljük életünket. A 3. emeleten a jelenleg használatos bankjegyeinkből van bemutató… hozzáteszem, a Mensa Suliban én ugyanazt az anyagot gond nélkül leadtam 500 és 1000 forintos bankjegyekkel, itt mégis egy vagon tablet és digitális mikroszkóp kellett a varázslathoz. Jó-jó, a szellemi színvonal itt is ugyanolyan volt, mint a 11-12 éves gyerekeknél, csak itt ez az értelem felnőttekben öltött testet, ők jöttek ámulni, megnézni a pénzt. Olyanok, akik elhitték, hogy a bejáratnál kiállított "aranyvonat" tényleg aranyból van (!), nem pedig közpénzből szögelt raklapokból. Ugyanők arra is rácsodálkoztak, hogy 2 ujjal nehéz megemelni egy "nagyonnehéz" 5kg-os aranyrudat. Néztem őket kicsit, hogy mikor jönnek rá, hogy 5kg az 5kg, ezen az arany sűrűsége nem változtat...
Viszonylag gyorsan eljöttünk, mert hányhatnékom volt a falakra vízionált hazudozástól és dezinformációktól ('a gazdaságot az MNB tartja életben', 'az MNB a pulzus, a keringés és a csakra', stb). Az sem segített, hogy a földszinti könyvesbolt jobban hasonlított egy pénzenergiás-vállalkozói-aloevera kirakodóvásárra, annyira sok siker, ingyenpénz, energia, univerzum volt a kiadványok címeiben.
Inkább elcsöveztünk hát a Nemzeti Múzeumhoz. Orvul hátulról közeledtünk, mert még előtte egy másik régi szép emlékemet szerettem volna felidézni.
Óh, be szép ez is! Alig pár éve még nagyban tárgyalgattunk arról, hogy a képeimet maximum a tervezett áruk 30%-ért lehetne eladni, persze, abból még 60%-ot le illene vonni jutalékra, szállításra, adóra. És még így is volt bennem együttműködési hajlandóság (igen, nem kell röhögni, akkor még volt!), majdnem aláírtam a szerződést. Csak nehezen ment volna legyártani annyi képet 2-3 hónap alatt. Aztán egy évvel később már én voltam a sz*rarc, amiért nem nemtem bele a dologba, pedig akkor akár az ártmárketre is kijuthattam volna. Mint ahogyan idén is, bár már nem vele, hiszen ő már ki sem állított 2022-ben.
Míg azon agyaltam, hogy hová lett volna a potenciális együttműködés, behasított az agyam velejébe, hogy én vagyok a tankönyvi ellenpélda a tankönyvek igazságáról. Mert ugye soha nem abban az ütemben tapsolok. És most, látva a koszos kirakat mögötti irracinális leárazásokat és az elhagyatottságot, igazolódott, hogy a történet végén mégis én vagyok, aki mosolyog.
Nembaj, nembaj! Odaértünk a Nemzeti Múzeumhoz.
A főbejárat felé haladva, amikor megpillantottam a kiállított verdákat az épület előtt (!), beugrott egy nem is olyan régi újsághír. Tudni kell, hogy a jelenlegi főatyaúristene a múzeumnak és a kulturális észjátszásnak az ország költője. Kifinomult népgyermeke, felemelkedő prolinak hínnák, ha a Kádár-korszakban élnénk, de a mi polgári demokráciánkban őt csak tekintetesméltóságosúrnak kell és lehet nevezni. Az egyik nagy alakítása (a nagyon sokból) az volt, amikor szétverte a régészeti központot, gondolom, mert kellett az bontási felújítási engedély a kastélyokhoz. Aztán kiderült, hogy jön ingyenpénz a tanárok fizetésére kastélyfelújításokra BombásBrüsziből, de igazolni kell, hogy azok tényleg műemlékek. Ennek hatására hősünk újjászervezte a szétbarmolt intézményt. Igenám, de a legkisebb bölcskirályfit alakító mélttekintúr arra nem számított, hogy az egyik autógyár földmunkái pont egy avar településen haladnának tovább, és az előremegy jegyében "jött fentről" egy sugallmazás, hogy jót tenne a mielőbbi GDP-nek, ha nem kellene semmit feltárni és simán lehetne teríteni a betont. Elintéződött! Hálából a gyár magyarországi csicskáitól érkezett a tipp-topp csudaszekér a tekinméltúr ülepe alá (katt ide! itt lehet róla olvasni).
Kultúratámogatás, 2022. Rongyot ráz, rálegyint, előretekint.
HOZZÁSZOKTAM már az ilyenekhez! Amikor a sáskák a Nemzeti Múzeum elé kihelyezett kocsikat inkább nézik, mint a benti műemlékeket, akkor én már nem lepődök meg. Motyogom magamban, hogy a mellőzött és szegmens néprétegekre épülő ipari-technológiai fordulat nem csak a még elégséges élelmet teremtette meg, hanem a szórakozás egy olyan formáját, mely a múltat másolva elegendő illúziót teremt számukra, hogy kihúzzák magukat és büszkén hajtsák fejüket a tőke igájába. MEGSZOKTAM mindezt, hogy jelenünkben annyira csökevény a gondolat a legtöbbekben, hogy a bent kiállított tárgyak között senkinek fel sem tűnik a Monomakhosz-korona (rákeres internet, de inkább bemegy és megnéz!), mely sokkal fontosabb a szent koronánál, hiszen az identitásmitológiánk szerint ezt utasítottuk el, és nem azt választottuk. Egyszerűen morgolódom tovább, hogy a spektákulum társadalmában áll az idő, ezért nem képesek érzékelni a változást, azt is játszani kell, mímelni. Történelem van, kapszulákba zárt tárgyiasítás, hiszen nincs társadalmi kultúra, nincs az Emlékezet, mely az egekben tartsa az eszméket, és a földön a gyakorlatot. Mnémoszüné hallgat, csendben figyel. SZOKVA VAGYOK ezekhez a dolgokhoz, mert mindig jön egy újabb történés, mely könnyen feledteti a morgolódásom. Például bemegyek a mosdóba, hogy a retket lemossam a kezemről, és az égtelen szagfelhőbe lépve a földön egy kupacot találok. Ott, a mosdó közepén, belelépve-széthordva. Annyira zárlatba kerültem, hogy átszökelltem a mellékhelységen, az egyik sarokba, hogy békésen traumatizálódhassak és remegő kézzel kioldjam telefonom a kordokumentáláshoz. Talán még sikkantottam is egy halkat! De sajnos elkéstem a fotóval, mert egy másik öklendező wclátogató pont előttem helyezett szilviaszemfödőket a teremtményre. Kisiettem, mielőtt beissza a ruhám.
Nézzük a nagy vásárlást!
Beténferegtünk az egyik terembe, hogy mitmivan ott. Teljesen remek, jellegtelen és nem annyira szépen kidolgozott tálak, kancsók. Aztán egy üres terem, aminek még nincs funkciója, nomeg egy látványraktár (hagyok időt… az igazi raktár üres, látványból viszont van). Pffff, miez?! Kellett pár perc, míg leesett, hogy ez a rakás semmi a Seuso-kincs. Hogy érthetővé tegyem a problémám, az ezüst eszcájgot 14 milliárd forintért vette meg az állam. Éppen 4x annyiért, mint pár évvel korábban lehetett volna, pedig már akkor sem kellett. De most elvertek erre 14 EZER millió forintot. Magára a dupla teremre, netúlozzunk, 2 fehérre festet szobára és pár vitrinre elment még 400 millió forint. De még így sem sikerült figyelni az igényes munkára:
A figyelmem festésre felhívásáért külön köszönet illeti Orsolyát, aki lelkes honpolgárként veszi végig velünk az Épülszépország múzeumi maradványaiból megmaradtakat. (3!!!)
menjünk akkor az Alom Malterembe
Bementünk a rémzőművészeti egyetembe, mert heppem, hogy visszaigazoljam azt a másik helyes döntésemet, hogy még időben otthagytam. És újfent helyeslően bólogattam, miközben körbejártuk a könyvtárat, a volt anatómia előadót, a folyosóvégi dohányzócellát. A kosz csak rakódott, a hely ilyenkénti félreértett patinája már több, mint visszataszító. Felidéztem magamban, amikor a rajzaimat zsíros és taknyos kézzel akarták átlapozni oktatók, vagy amikor egy éccakára rákulcsolták az egyik modellre a termet. Amikor az alkoholista ruhagólemként megemelkedő valami, metamorfózisa után az anatómia tanszék örökös vezetőjeként dülöngélt elénk. Érezni lehetett a szagokon, hogy az egykori művészpalánták ma már hipszterfluenszerek, vagy nagyon vidékről jövő naivok (leendő általános iskolai tanárok). A lépcsőfordulónál még mindig kilátszik a nád, az aula kiállítóterében változatlanul rézvágósan kvalitásos kiállítás folyik, és a málló allegória már soha nem kerül helyreállításra. 14 év telt el. Akkor még csak egy 10x10 centis része pergett.
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!