Nasszóval, ismét voltunk a Múzeumok Éjszakáján.
És ennél elrontottabb szervezés szinte még soha nem volt. A 2022 évi széttapicskolt és szertehordott szarszagos, ám az előtérben mercédeszeket reklámozó Nemzeti Múzeum se volt semmi, de idén lehetett lapot húzni a ’22-re is.
Ott kezdődött, hogy a jegyünket a zene házában vettük meg, kb 2 héttel ezelőtt, de a megszokottaktól eltérően ott nem lehetett előre megkapni a karszalagot. Így hát az éjszaka napján oda kellett mennünk, és minden további útvonalat – hogy onnan hova megyünk tovább, mit nézünk meg, stb – ennek szellemében alakítottunk ki. Az első probléma természetesen pont ebből következett. Már 17:30-kor 800 fő várta a belépést az épületbe. 2 biztonsági volt kitéve az ajtóba, egyikük kapuzárási pánikkal és a koleszterinnel, másikuk a megkésett pubertálás kellemetlenségeivel küzdve próbálta elmagyarázni az érkező vendégeknek, hogy ’nem lehe’ bemenni, még nincs jegy!’. Senkit nem zavart, hogy 18:10-kor kezdődik az összes program, tehát a 18:00-ás nyitás kicsit késő lesz, illetve több elővételes csak a szalagját akarja átvenni, amúgy szarik az egész zeneházra.
15 perc után érkezett egy kappan csávó, aki láthatólag élete fénypontjaként értelmezte a helyzetet: fittyet hányhat a két ajtónálló szerencsétlenre és végre hatalma lehet mások fölött. Gyanítom, hogy ő a zeneház főprimadonnája, ő is befeszült a kapuba és nekiállt légiirányítósat játszani a karjaival: „Akinek nincs jegye az tőlem jobbra, akinek van jegye, az balra álljon a sorban! Hát MINDENKINEK VOLT JEGYE! 70%-ban már a karjukon volt a szalag, 30%-ban pedig várták, hogy végre odaadják nekik a kifizetett szalagokat. De megérte a hajcihő, legalább Donna napját bearanyoztuk… és gyakorolhatott is, hiszen az amúgy egyszerre csupán 30-40 főket ültető, és 30 milliárdból épült zenekuckó nem úgy muzsikál, ahogy az ember elvárná.
A körülöttem zsörtizőktől megtudtam, hogy azért a díva-kiállítás – amely nem a főprimadonna magánelőadása, hanem ”””hírességek””” fellépőruháiból (!!!!) áll – az azért maradt különjegyes kiállítás. Merthogy az egy klasszikus ’lerántós utazókiállítás’, amelynél a csicsa, a marketing, a popkultúra és a sekélyesség azok a szempontok, amelyekkel vakítják a parasztokat és tolják a lehúzást. Nesze flaszternyomi, itt van a rozsdamagdi orrhangos gatyája, vagy itt van az a ruha, amelyet Tina Turner egyszer megnézett egy kaliforniai kirakatban. És a tömeg egyként ájul el azon, hogy az általa talán kedvelt énekes hangja helyett az egypárszor hordott ruháit nézheti. PÉNZÉRT. Már várom, hogy a koncerteken eldobott poharakból, a hangtechnika vezetékeiből vagy hasonlókból legyen kiállítás.
Nembaj, 94%-on állt a ’megyünk haza!’ mutatóm, de annyira örültem, hogy indulhatunk végre onnan, hogy még maradtunk. Irány a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum. Kis séta az Andrássyn, kordonkerülgetés (prajd volt előttünk), majd hopp! És nincs múzeum! Lezárt ajtó, felállványozott ház. Hogy rohadnál pocsojába csákó jános! Egy táblán olvasható szöveg szerint az épület felújítása júni 12-től 26-ig folyik (ahogy a munkálatok nyomait néztem, erősen 2025. június 26-ig lesz ott tatarozás). És amúgy az ottani program átköltözött úgy jó 8km-rel arrébb.
so sadly sad!
Namost ezzel az volt a gond, hogy a múzeumok éjszakáján múzeumbuszok szállítják az érdeklődőket a különböző helyszínek között, hogy ne legyen kavar és időben érkezhessen mindenki. Ezek menetrendjét eddig mindig előre feltöltötték a hivatalos honlapra, és a csatlakozásokkal együtt mindenki meg tudta tervezni szépen, hogy mikor mit szeretne megnézni és melyik buszokkal tervez odajutni. De flottul ez már 2022-ben sem ment, mert a főszervező minisztérium képtelen volt támogatást adni a buszokra, így azok csak 19:00-tól, fokozatosan álltak hadrendbe… túl lassan, hogy a 17:00-tól nyitó programokra időben el- és át lehessen érni.
Nekiláttunk elsétálni az egyik megállóhoz. Bár idén 7 buszjárat rótta az aszfaltot, de egy járművet sem láttunk se a Hopp-nál, se az Oktogonon. Szerencsére az Operánál végre megállt az egyik, de természetesen nem az, amelyik nekünk kellett volna. Viszont a Deákra kellett eljutnunk, mert elvileg ott mindegyik megfordul, szóval ott lett volna lehetőségünk átszállni a megfelelő járatra. Tudni kell, hogy a közigazgatási Deák tér 14 focipálya méretű. És a szervezők úgy gondolták megoldani a múzeumbusz csatlakozásokat, hogy azok mind a „Deák tér M” megállókban lesznek. A gond csak annyi volt ezzel, hogy nagyjából 20 ilyen pont van a téren, ezek ellentétes irányokba néznek (jövő-menő járatok) és nem mindenhova sikerült kiírni, hogy azok múzeumi járatok megállói is vagy sem. Ennek hatására kisebb csoportok vándoroltak összevissza a téren, hogy megtalálják a választott buszuk megállóját.
Ekkor már 80 perce sétáltunk és buszoztunk, de szerencsére még nem volt éjszaka…
Jött a MÚ-4-es! Felszálltunk! Kinyíllott a pitypang és csipkebokor kettő. Ez elvileg végigmegy a Janicsárképző mellett, ott le lehet szállni róla és menni a Természettudományi Múzeumba, de aki tovább utazik, az az ELTE Természettudományi Gyűjteményét is meg tudja nézni a Lágymányosi tövében. Nekünk ez utóbbi volt az első célunk, mert visszafelé terveztük a Természettudományit. Az ELTE kiesik a legtöbb útvonalból és nem lett volna megfelelő csatlakozásunk.
Elballagtunk az ELTE épületéig és belépve a gyűjteménynek otthont adó aulába, hidegzuhanyként ért a kiállítás. Mintha egy falusi gimnázium szétrágott, elolajosodott és korhadó biosz szertárába csöppentünk volna. Ez az ELTE gyűjteménye? A „Biológiai és Őslénytani Gyűjtemény”-e? Őslénytaninak eléggé óvatosan lehet nevezni, mert pár tengeri kövületet leszámítva nem nagyon volt őslény (egy 60cm-es, műanyag brontosaurust leszámítva). Elkopott, tönkremenő, hullaházas hangulatú gyűjtemény fogadott minket, láthatóan – és remélhetőleg – a szanált állományt tárták a tömeg elé. Ugyan a lelkes önkéntesek nyomták a show-t, volt gyerekeknek kincskereső játék is. (Ezt persze soha nem fogom megérteni. Minek játék egy kiállításra, múzeumba? Ott pont a gyerekeknek kellene magyarázni, hogy mi minden tutiság van körülöttük, nem elvonni a figyelmüket jutifalat osztással.) Ekkorra már és azóta is zsémbes lettem, voltam, maradok mindig. Eljöttünk. Rossz volt. Az ásványtár is félhomályba volt bevilágítva és az UV lámpás kőkeresés miatt minden hülye átrohant a kiállított köveken, közben uv-zseblámpázva, mert ugye manapság már a felnőtteknek is kell a varázslatos játék.
öröm az ürömben: a kiállított anyag alapján, kiderült, hogy az egyik koponyám a gyűjteményemben valamilyen francia bulldogé volt
Visszafelé el kellett mennünk a hulladékkufár és jövőt építő ”””olajóriás”””, mol székháza mellett és környékén. Hát az ingatlanpanama és mutyika elképesztő, kerület méretű területen folyik, egészen a Savoya parkig mindenfelé az ocsmányabbnál ocsmányabb vasbeton kockák. Régi-új ipartelepek, ám most már nem a gyárak ontják a szennyezést magukból, hanem a szolgáltató szektor mérgezi a levegőt. Csóri Iparművészeti Múzeum meg még mindig zárva, falai hamuvá kalapálva, a csúcs-Zsolnay nélkül áll, kincsei valahol, privát körökben, mert oda nem jut pénz. Persze, tudom, hogy az egy állami építkezés, a molé meg államban az államé, de a nagyobb állam éppen most finanszírozta ez utóbbit is elő, utó, föl és alá, a környék irodaházaival együtt, szóval azért ez mégiscsak szégyen és problémás.
A világvégére érve át kellett szállnunk egy másik járműre, mert olyan sokáig jöttünk a busszal, hogy pihenőidőt kapott a sofőr. Így lett, indultunk vissza az átnyergelés után. „Az útirány az A38 hajó, majd a Deák téren át a Ludwig Múzeum”. Mi? Aki jártas a környéken az tudja, hogy az A38 majdnem a Duna túloldalán van a Ludwighoz képest, és a Deák meg nagyon arrébb. Na, hát mint kiderült, azt mindenhova elfelejtették kiírni, hogy a buszok se nem körjáratok, se nem oda-vissza vonalak szerint közlekednek. Így nekünk visszafelé, minden helyszínt elkerülve, a Múzeum körútig kellett jönnünk, hogy átszálljunk a Természettudományihoz menő járatra. Ez egy laza 40 perces kitérőt eredményezett, szóval ezen a ponton lemondtam arról a programról. Amúgyis csak idegesítettem volna magam. Mentünk inkább a Gyémánt Útba, megnézni Ázsia kincseit.
Ekkor haladtunk el az ominózus Nemzeti Múzeum előtt, ahol első örömömre hatalmas tömeg volt, mindenki ült kint a múzeumlépcsőn… csak aztán láttam, hogy hát azért, mert kivetítőn focimeccset néznek. Ahogy az Utolsó cserkészben mondják, „leköptem volna őket, de nem volt elég turhám”. Sarkalatosra kiforralt véleményemben nem a fociról van szó. Persze arról is bőven lehetne, hiszen évente 200mrd megy erre TÁMOGATÁSKÉNT és 2010-óta cirka 1500 milliárdot öltek bele, de mondom, nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy ilyen húzás, mint a focimeccs közvetítése egy múzeumi helyszínen, olyan szintű proliság, hogy az csak namár! Focikivetítők elé kötni a nézőket egy kulturális templom előtt? Komolyan? Ráadásul pont ott, ahol a palástot őrzik és nem mellesleg a 14 milliárdért vett, pár darabos, római, ezüst, tábori készletet, a Seuso-kincseket? Ennek a népnek tényleg Mohács kell.
A Gyémánt Út programja is csodaszépen alakult. Buszunkkal odafelé a Hősök terénél fordultunk, ahol meg kellett lepődnöm, mert többen is elismerően üdvözölték a Szépművészetit. Én addig tök úgy tudtam, hogy az az épület, amelyre mutogatnak, az a Műcsarnok – lévén, a másikra fel is van vésve, hogy SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, és nem írottan! szép trajan-szerű kapitálisokkal. Egészen a Péterfy Kórházig mentünk, ott kellett leszállni, hogy a Gyémánt Út Buddhista Közösséghez átsétáljunk. A bejáratnál közös csakrát nyitottunk, a bölcsességtől közönyös arccal, szívélyesen átnéztünk egymáson, „köszi a teát nem kérünk, nem meditálunk, mert a párnát és a kellő mantrákat a zeneháznál hagytuk, és persze maradnánk, de tik is jól tudjátok, hogy itt, evilágban minden arról szól, hogy menjünk”.
Az itteni Ázsia kincsei egy olyan kiállítás volt, amelyen megláthattuk, hogy túlméretezett 12-es üvegkockákban körbeszállított tibeti bronz szobrok hogy néznek ki. PÁR ÉVE öntött bronz szobrok, körben egy teremben (fordított útvonalon… ezt nem sikerült belőni egy többségében jobbkezes kultúrában). Persze volt némi csavar ebben is: ezek a szobrok a Gyémánt Út szekta szobrai. Ezek nem Ázsia kincsei, hanem a saját szektájuk cuccai, az átadási útvonaluk lámái, buddhái. A laikusoknak lefordítva, ez olyan volt, mintha erdő péter családfáját nézegetnénk erősen stilizált, tyereskova készítette szobrok segítségével. Bár a kiállított alkotások igényesek voltak, de mind kereskedelmi termék, mint arról a földszinti csakraboltban meggyőződhettünk. Ugyanolyan, csak kisebb szobrokat árultak, 2-300-500.000-es árakon. Ingattam is a fejem, hogy annak a balf*sz dalai lámának csak ennyit kellene csinálni: merkandizálni a szobrokat azt csá! Lenne pénz lóvéra és nem kellene egy rongyban járni, egy tálból enni és csöveskedni a hegyen! Mondanám, hogy halkan hallottam, ahogy Gautama felszisszent, de pont ez a lényeg, hogy ő már biztosan nem.
Eljöttünk. A szar tea sem kellett. Visszafelé terveztünk múzeumbusszal utazni, de sajnos erre sem jött visszafelé, mert valószínűleg a Népligetet körül fordult (érintve Felsőpakonyt, Monort, majd Pécelt). Szóval elsétáltunk a Nyugatiba, és közben volt időm kiszámolni, hogy a 2024-es múzeuméjszakán eltöltött 6 órából 2,5 órát sétáltunk, majdnem 2,5-et buszoztunk és 50 percet töltöttünk effektíve valamilyen kiállításon. Új rekord.
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!