buszok éjszakája

Nasszóval, ismét voltunk a Múzeumok Éjszakáján.

És ennél elrontottabb szervezés szinte még soha nem volt. A 2022 évi széttapicskolt és szertehordott szarszagos, ám az előtérben mercédeszeket reklámozó Nemzeti Múzeum se volt semmi, de idén lehetett lapot húzni a ’22-re is.

Ott kezdődött, hogy a jegyünket a zene házában vettük meg, kb 2 héttel ezelőtt, de a megszokottaktól eltérően ott nem lehetett előre megkapni a karszalagot. Így hát az éjszaka napján oda kellett mennünk, és minden további útvonalat – hogy onnan hova megyünk tovább, mit nézünk meg, stb – ennek szellemében alakítottunk ki. Az első probléma természetesen pont ebből következett. Már 17:30-kor 800 fő várta a belépést az épületbe. 2 biztonsági volt kitéve az ajtóba, egyikük kapuzárási pánikkal és a koleszterinnel, másikuk a megkésett pubertálás kellemetlenségeivel küzdve próbálta elmagyarázni az érkező vendégeknek, hogy ’nem lehe’ bemenni, még nincs jegy!’. Senkit nem zavart, hogy 18:10-kor kezdődik az összes program, tehát a 18:00-ás nyitás kicsit késő lesz, illetve több elővételes csak a szalagját akarja átvenni, amúgy szarik az egész zeneházra.

15 perc után érkezett egy kappan csávó, aki láthatólag élete fénypontjaként értelmezte a helyzetet: fittyet hányhat a két ajtónálló szerencsétlenre és végre hatalma lehet mások fölött. Gyanítom, hogy ő a zeneház főprimadonnája, ő is befeszült a kapuba és nekiállt légiirányítósat játszani a karjaival: „Akinek nincs jegye az tőlem jobbra, akinek van jegye, az balra álljon a sorban! Hát MINDENKINEK VOLT JEGYE! 70%-ban már a karjukon volt a szalag, 30%-ban pedig várták, hogy végre odaadják nekik a kifizetett szalagokat. De megérte a hajcihő, legalább Donna napját bearanyoztuk… és gyakorolhatott is, hiszen az amúgy egyszerre csupán 30-40 főket ültető, és 30 milliárdból épült zenekuckó nem úgy muzsikál, ahogy az ember elvárná.

A körülöttem zsörtizőktől megtudtam, hogy azért a díva-kiállítás – amely nem a főprimadonna magánelőadása, hanem ”””hírességek””” fellépőruháiból (!!!!) áll – az azért maradt különjegyes kiállítás. Merthogy az egy klasszikus ’lerántós utazókiállítás’, amelynél a csicsa, a marketing, a popkultúra és a sekélyesség azok a szempontok, amelyekkel vakítják a parasztokat és tolják a lehúzást. Nesze flaszternyomi, itt van a rozsdamagdi orrhangos gatyája, vagy itt van az a ruha, amelyet Tina Turner egyszer megnézett egy kaliforniai kirakatban. És a tömeg egyként ájul el azon, hogy az általa talán kedvelt énekes hangja helyett az egypárszor hordott ruháit nézheti. PÉNZÉRT. Már várom, hogy a koncerteken eldobott poharakból, a hangtechnika vezetékeiből vagy hasonlókból legyen kiállítás.

Nembaj, 94%-on állt a ’megyünk haza!’ mutatóm, de annyira örültem, hogy indulhatunk végre onnan, hogy még maradtunk. Irány a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum. Kis séta az Andrássyn, kordonkerülgetés (prajd volt előttünk), majd hopp! És nincs múzeum! Lezárt ajtó, felállványozott ház. Hogy rohadnál pocsojába csákó jános! Egy táblán olvasható szöveg szerint az épület felújítása júni 12-től 26-ig folyik (ahogy a munkálatok nyomait néztem, erősen 2025. június 26-ig lesz ott tatarozás). És amúgy az ottani program átköltözött úgy jó 8km-rel arrébb.

so sadly sad!

Namost ezzel az volt a gond, hogy a múzeumok éjszakáján múzeumbuszok szállítják az érdeklődőket a különböző helyszínek között, hogy ne legyen kavar és időben érkezhessen mindenki. Ezek menetrendjét eddig mindig előre feltöltötték a hivatalos honlapra, és a csatlakozásokkal együtt mindenki meg tudta tervezni szépen, hogy mikor mit szeretne megnézni és melyik buszokkal tervez odajutni. De flottul ez már 2022-ben sem ment, mert a főszervező minisztérium képtelen volt támogatást adni a buszokra, így azok csak 19:00-tól, fokozatosan álltak hadrendbe… túl lassan, hogy a 17:00-tól nyitó programokra időben el- és át lehessen érni.

Nekiláttunk elsétálni az egyik megállóhoz. Bár idén 7 buszjárat rótta az aszfaltot, de egy járművet sem láttunk se a Hopp-nál, se az Oktogonon. Szerencsére az Operánál végre megállt az egyik, de természetesen nem az, amelyik nekünk kellett volna. Viszont a Deákra kellett eljutnunk, mert elvileg ott mindegyik megfordul, szóval ott lett volna lehetőségünk átszállni a megfelelő járatra. Tudni kell, hogy a közigazgatási Deák tér 14 focipálya méretű. És a szervezők úgy gondolták megoldani a múzeumbusz csatlakozásokat, hogy azok mind a „Deák tér M” megállókban lesznek. A gond csak annyi volt ezzel, hogy nagyjából 20 ilyen pont van a téren, ezek ellentétes irányokba néznek (jövő-menő járatok) és nem mindenhova sikerült kiírni, hogy azok múzeumi járatok megállói is vagy sem. Ennek hatására kisebb csoportok vándoroltak összevissza a téren, hogy megtalálják a választott buszuk megállóját.

Ekkor már 80 perce sétáltunk és buszoztunk, de szerencsére még nem volt éjszaka…

Jött a MÚ-4-es! Felszálltunk! Kinyíllott a pitypang és csipkebokor kettő. Ez elvileg végigmegy a Janicsárképző mellett, ott le lehet szállni róla és menni a Természettudományi Múzeumba, de aki tovább utazik, az az ELTE Természettudományi Gyűjteményét is meg tudja nézni a Lágymányosi tövében. Nekünk ez utóbbi volt az első célunk, mert visszafelé terveztük a Természettudományit. Az ELTE kiesik a legtöbb útvonalból és nem lett volna megfelelő csatlakozásunk.

Elballagtunk az ELTE épületéig és belépve a gyűjteménynek otthont adó aulába, hidegzuhanyként ért a kiállítás. Mintha egy falusi gimnázium szétrágott, elolajosodott és korhadó biosz szertárába csöppentünk volna. Ez az ELTE gyűjteménye? A „Biológiai és Őslénytani Gyűjtemény”-e? Őslénytaninak eléggé óvatosan lehet nevezni, mert pár tengeri kövületet leszámítva nem nagyon volt őslény (egy 60cm-es, műanyag brontosaurust leszámítva). Elkopott, tönkremenő, hullaházas hangulatú gyűjtemény fogadott minket, láthatóan – és remélhetőleg – a szanált állományt tárták a tömeg elé. Ugyan a lelkes önkéntesek nyomták a show-t, volt gyerekeknek kincskereső játék is. (Ezt persze soha nem fogom megérteni. Minek játék egy kiállításra, múzeumba? Ott pont a gyerekeknek kellene magyarázni, hogy mi minden tutiság van körülöttük, nem elvonni a figyelmüket jutifalat osztással.) Ekkorra már és azóta is zsémbes lettem, voltam, maradok mindig. Eljöttünk. Rossz volt. Az ásványtár is félhomályba volt bevilágítva és az UV lámpás kőkeresés miatt minden hülye átrohant a kiállított köveken, közben uv-zseblámpázva, mert ugye manapság már a felnőtteknek is kell a varázslatos játék.

öröm az ürömben: a kiállított anyag alapján, kiderült, hogy az egyik koponyám a gyűjteményemben valamilyen francia bulldogé volt

Visszafelé el kellett mennünk a hulladékkufár és jövőt építő ”””olajóriás”””, mol székháza mellett és környékén. Hát az ingatlanpanama és mutyika elképesztő, kerület méretű területen folyik, egészen a Savoya parkig mindenfelé az ocsmányabbnál ocsmányabb vasbeton kockák. Régi-új ipartelepek, ám most már nem a gyárak ontják a szennyezést magukból, hanem a szolgáltató szektor mérgezi a levegőt. Csóri Iparművészeti Múzeum meg még mindig zárva, falai hamuvá kalapálva, a csúcs-Zsolnay nélkül áll, kincsei valahol, privát körökben, mert oda nem jut pénz. Persze, tudom, hogy az egy állami építkezés, a molé meg államban az államé, de a nagyobb állam éppen most finanszírozta ez utóbbit is elő, utó, föl és alá, a környék irodaházaival együtt, szóval azért ez mégiscsak szégyen és problémás.

A világvégére érve át kellett szállnunk egy másik járműre, mert olyan sokáig jöttünk a busszal, hogy pihenőidőt kapott a sofőr. Így lett, indultunk vissza az átnyergelés után. „Az útirány az A38 hajó, majd a Deák téren át a Ludwig Múzeum”. Mi? Aki jártas a környéken az tudja, hogy az A38 majdnem a Duna túloldalán van a Ludwighoz képest, és a Deák meg nagyon arrébb. Na, hát mint kiderült, azt mindenhova elfelejtették kiírni, hogy a buszok se nem körjáratok, se nem oda-vissza vonalak szerint közlekednek. Így nekünk visszafelé, minden helyszínt elkerülve, a Múzeum körútig kellett jönnünk, hogy átszálljunk a Természettudományihoz menő járatra. Ez egy laza 40 perces kitérőt eredményezett, szóval ezen a ponton lemondtam arról a programról. Amúgyis csak idegesítettem volna magam. Mentünk inkább a Gyémánt Útba, megnézni Ázsia kincseit.

Ekkor haladtunk el az ominózus Nemzeti Múzeum előtt, ahol első örömömre hatalmas tömeg volt, mindenki ült kint a múzeumlépcsőn… csak aztán láttam, hogy hát azért, mert kivetítőn focimeccset néznek. Ahogy az Utolsó cserkészben mondják, „leköptem volna őket, de nem volt elég turhám”. Sarkalatosra kiforralt véleményemben nem a fociról van szó. Persze arról is bőven lehetne, hiszen évente 200mrd megy erre TÁMOGATÁSKÉNT és 2010-óta cirka 1500 milliárdot öltek bele, de mondom, nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy ilyen húzás, mint a focimeccs közvetítése egy múzeumi helyszínen, olyan szintű proliság, hogy az csak namár! Focikivetítők elé kötni a nézőket egy kulturális templom előtt? Komolyan? Ráadásul pont ott, ahol a palástot őrzik és nem mellesleg a 14 milliárdért vett, pár darabos, római, ezüst, tábori készletet, a Seuso-kincseket? Ennek a népnek tényleg Mohács kell.

A Gyémánt Út programja is csodaszépen alakult. Buszunkkal odafelé a Hősök terénél fordultunk, ahol meg kellett lepődnöm, mert többen is elismerően üdvözölték a Szépművészetit. Én addig tök úgy tudtam, hogy az az épület, amelyre mutogatnak, az a Műcsarnok – lévén, a másikra fel is van vésve, hogy SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, és nem írottan! szép trajan-szerű kapitálisokkal. Egészen a Péterfy Kórházig mentünk, ott kellett leszállni, hogy a Gyémánt Út Buddhista Közösséghez átsétáljunk. A bejáratnál közös csakrát nyitottunk, a bölcsességtől közönyös arccal, szívélyesen átnéztünk egymáson, „köszi a teát nem kérünk, nem meditálunk, mert a párnát és a kellő mantrákat a zeneháznál hagytuk, és persze maradnánk, de tik is jól tudjátok, hogy itt, evilágban minden arról szól, hogy menjünk”.

Az itteni Ázsia kincsei egy olyan kiállítás volt, amelyen megláthattuk, hogy túlméretezett 12-es üvegkockákban körbeszállított tibeti bronz szobrok hogy néznek ki. PÁR ÉVE öntött bronz szobrok, körben egy teremben (fordított útvonalon… ezt nem sikerült belőni egy többségében jobbkezes kultúrában). Persze volt némi csavar ebben is: ezek a szobrok a Gyémánt Út szekta szobrai. Ezek nem Ázsia kincsei, hanem a saját szektájuk cuccai, az átadási útvonaluk lámái, buddhái. A laikusoknak lefordítva, ez olyan volt, mintha erdő péter családfáját nézegetnénk erősen stilizált, tyereskova készítette szobrok segítségével. Bár a kiállított alkotások igényesek voltak, de mind kereskedelmi termék, mint arról a földszinti csakraboltban meggyőződhettünk. Ugyanolyan, csak kisebb szobrokat árultak, 2-300-500.000-es árakon. Ingattam is a fejem, hogy annak a balf*sz dalai lámának csak ennyit kellene csinálni: merkandizálni a szobrokat azt csá! Lenne pénz lóvéra és nem kellene egy rongyban járni, egy tálból enni és csöveskedni a hegyen! Mondanám, hogy halkan hallottam, ahogy Gautama felszisszent, de pont ez a lényeg, hogy ő már biztosan nem.

Eljöttünk. A szar tea sem kellett. Visszafelé terveztünk múzeumbusszal utazni, de sajnos erre sem jött visszafelé, mert valószínűleg a Népligetet körül fordult (érintve Felsőpakonyt, Monort, majd Pécelt). Szóval elsétáltunk a Nyugatiba, és közben volt időm kiszámolni, hogy a 2024-es múzeuméjszakán eltöltött 6 órából 2,5 órát sétáltunk, majdnem 2,5-et buszoztunk és 50 percet töltöttünk effektíve valamilyen kiállításon. Új rekord.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

adaptálódófórum – élménybeszámoló

A minap pénteken és szombaton volt egy adaptálódófórum, amelyről előzetesen én is kaptam értesítést Gelencsér Andrástól (cecch! mert nekem ő csak így ír rendszeresen… valójában egy előadásra hívtam a Mensába és azóta a címlistájában szerepelhetek).

Az első World Adaptation Forumról előzetesen nem sok mindent lehetett tudni. A honlapján fent volt, hogy mi lesz a program, kik adnak majd elő, de én olyan vagyok, hogy az ilyen tömegrendezvény dolgokat nem szeretem, így csak átsiklottam a kiíráson. Láttam, hogy jön Jem Bendell, a Mélyadaptáció szerzője. Őróla először csak 1,5 éve hallottam, az egyik ’mindmeghaltok’ előadásom végén említették nekem, hogy hasonló dolgokról írt a fószer, mint amikről én adtam elő. Aztán láttam, hogy érkezik egy erő- és energiaforrásokkal foglalkozó kutató Finniából és beugrott, hogy na igen, őt meg valószínűleg Gelencsér hívta el, mert szokása rá hivatkozni. Természetesen a panelbeszélgetésekben részt vesz majd Gelencsér ’Apokalipszislovasa’ András is, illetve még páran mások, akik közül még Gyurkó Szilvia neve rémlett valahonnan, de az agyamnak nem az ökostressz szektorából, így nem töltött be időben a profilja.

Nem járok konferenciákra, inkább olvasás és írás útján kommunikálok, gyűjtök információkat, kerülendő a felesleges lötyit és a barátkozós pacsiskodást. Bár a szervezők a vasbeton janicsárképzőn (Közszolga Egyetemen) találtak helyszínt, de úgy voltam vele, hogy ez valahogyan mégis jó lesz. Talán lesznek érdekes előadások, korrekt, egész napos programmal, és pár előadóra tényleg kíváncsi voltam. Még a „költségtérítéses ebéd az egyetem menzáján” tétel is kedvet csinált, mert valamiért vonzódom a menZákhoz (ha-ha, nem vicces!), szeretek üzemi étkezdékben kajálni. Jéghideg, narancssárga és fehér habaráspöttyös vadas a hidegre keményedett főtthúson, vizessé főzött makaróniágyon, ez számomra maga a szülinapi ebéd kb.

Teljesen nagyonreggel, 7:30-kor kimentem az állomásra (általában 8:30-tól 20:00-ig ténykedek, szóval nemkicsit mosottan). Ott és a vonaton nekiláttam rákészülni az eseményre és elolvasni Jem Bendell frissen magyarul megjelent 2023-as könyvének szerzői bemutatását. Ezt a recenziót és magát az egész könyvet még előző este töltöttem le és fordítottam át DeepL-lel és egy gombnyomással magyarra. 2 perc alatt készen voltak a szövegek, és még a könyvbemutatós tetuba videók lerántását is elintéztem. (Ennek lesz később jelentősége.) Mire beértem a Nyugatiba elolvastam az ismertetést, onnan tovább metró, stb. Pikk-pakk beléptetődtem, a – nekem – római rabszolgabilétára hasonlító nyaktáblát rituálisan átvételeztem, Jem új könyvéből egy példány ajándékba megvásárlását elintéztem, aztán irány az előadó, elhelyezkedtem korunk egyik heroinadagján *******.

és lőn a show!

Ahogy indult a révülés, helyből 3 dologra lettem figyelmes az előadóban. Az első, hogy sehol nem láttam ökológusokat vagy a téma eltés űzőit. Ez azért lepett meg, mert az előtérben ott volt a l’Harmattan kiadó standja, azé a kiadóé, amelyik megjelenteti az ELTÉn használatos ökotankönyveket. Erről a standról szórták az új Jem kötetet, és bár mellette ott voltak a Lányi írások és egyéb szakkönyvek, de élőben senki nem volt jelen abból a körből. A második furcsaság a megjelentek összetétele volt. Körbe lehetett volna rajzolni, hogy kit konkrétan ki hívott meg a fórumra. Kik Gelencsér ismerősei, kik a magyar médiából Stupf-Bíró Balázs haverjai, kik, akik megfigyelőként jöttek (például egykori Védegyletesek, krisnás küldött, Litkai Gergely, szerénységem). Nem tűnt úgy, hogy ez egy konferencia vagy fórum vagy bármi ilyesmi lenne. És a harmadik dolog, a tapintható green fesön volt: még az előadás előtt mertem elővenni az erősen vizezett, címkétlenített, 2 literes pennykólámat, merthogy szomjas lettem. Nem is szisszent az üveg, de azonnal egy tömeg kezdett el meredni rám, mivelhogy a delfingyilkos PET-ből iszom a ráadásul nem vizet. Hát ezt így hogy? Hiszen itt mindenki zöld! DEEPzöld! Hozzá kell tennem, hogy mindez fordítva nekem is feltűnt: alig voltak páran, akik nem formatervezett trébelt réz vagy egyediesített dizájnkulacsokból itták volna a vizet. Ugyanők persze ebéd után hozták a 0,5-ös üccsijeiket és topdzsojaikat, és a legnagyobb természetességgel tették a kulacsaik mellé, de itt még reggel volt.

alusisakos kispajtással, amint még reménykedünk, hogy a 2. félidő változást hoz…

Megkezdte prezentálni a programot Stumpf-Bíró Balázs. Róla azt érdemes tudni, hogy ’kihalásszakértő’, de nem a paleontológiai vagy járványügyes alapokon, hanem azért, mert olvasta 2019 környékén a Mélyadaptációt. Előtte egészségügyi marketinges, piáros volt a Carlow Dental Center-ben, Írországban. Azóta viszont rárepült a témára – ebben vastagon közrejátszottak a 2020-as, 2020 1.0-ás és a 2020 2.0-ás évek történései. Visszaköltözött magyarba és ő vált a Deep Adaptation Hungary atyaúristenévé. Ő „a legnagyobb létszámú adaptációs ország-csoport” valakije, a Cassandra Program (deep adaptation 2.0) igazgatója. Rendszeresen járja végig a média erre fogékony részét, hogy magyarázza azt, amit a Deep Adaptation fórumából éppen összeolvasott. Aztán őt követően köszöntőzött a janicsárfőnök, de teljesen mindegy, mit mondott, mert láthatóan fogalma sem volt a főtémáról. Lelkesen örült, mert hálát adhatott a kormánynak, hogy az egyetem milyen jól dolgozik és előrelátó a fenntarthatóságban. Kicsit úgy tűnt, mintha a fenntarthatóságot fenntartóiságként értené félre és ezért nyomja a nagyívű alvázmosást. Aztán jött a társegyetem, a Pázmány köszöntője. Szalasztottjuk azt tartotta lényegesnek megemlíteni, hogy voltaképp ők is nagyon előrelátóak, és a fórum témájában teljesen otthon vannak, hiszen nekik van TEREMTÉSVÉDELMI KUTATÓINTÉZETÜK. Ha nem lett volna mögötte egy plakát ugyanezzel a felirattal, nem hittem volna a fülemnek. Demesszirevagy-te-szerencsétlen! – sóhajtottam fel magamban, de nem lett jobb utána sem.

aztán jött a Bendell

Jem Bendell – aki a fő stárelőadó – nemcsak az első napon beszélt, hanem a második napira is be volt iktatva. Egész pontosan az első napon egy 20 perces köszöntőt mondott, míg a másodikon tartott egy hosszabb előadást, majd azután valamilyen workshop jött, egy ebédszünet és egy jeembori. Na, az első napi 20 perces beszéd pont az volt, amit 15 perc alatt a vonaton elolvastam. Könyvrecenzió a szerzőtől, ’egy kicsit magamról’ dúsításokkal, allűrködés a vendéglátó országgal. Viszont akadt egy olyan szála a sztorinak, amelytől elindult bennem a dohogás.

Bendell sok helyen említi azt (és sokan pont ezért a húzásáért kedvelik), hogy anno, amikor a fenntartható fejlődés professzoraként gondolt egyet és utánanézett az aktuális számoknak, akkor annyira komolyan vette a helyzetet (pánik), hogy nemcsakhogy megírta a Mélyadaptációt, de egyben otthagyta a pályáját is. Méghozzá azért, mert kimondta, hogy a fenntarthatósági ágazatnak/tudományterületnek vajmi kevés értelme van a valódi történések fényében. (Kb mintha a merülő Titanic újrafestését terveznék… és tényleg: zöldre!) Ráeszmélt, hogy azonnali és gyors változás kell és ezt hitelessé tette, hogy ő maga ezt meg is lépte. Mindig kitér arra, hogy Angliában nagyon drága az élet és olyan nehéz és komplex a megélhetés még akár a jobb módban is – mint, amilyen az ő egyetemi professzori egzisztenciája volt –, hogy ott nem lehet új életet kezdeni. Ezért  eladta mindenét és odébbköltözött, ahol az új életet és egy permakultúrás ökofarmot hozott létre.

Most viszont elmondott egy másik történetet is. Amikor éppen ezt az egzisztenciafeladós vívódást élte, egy fenntarthatósági konferencián összeismerkedett egy nővel. Beszédbe elegyedtek és kérdezték egymást munkájukról. A nő Bulgáriából érkezett és elmondta, hogy azt tervezi, még egy évet pénzt keres, aztán hazamegy és visszagyűjtési, újrahasznosítási céget alapít otthonában. Jem szintén elmondta éppen min melózik és ismertette az Adaptáció főbb megállapításait, mire a nő elképedt. Mint a közönség megtudhatta, a nő azóta a Deep Adaptation szervezetének egyik fő adminisztrátora lett. És Jem azért tartotta fontosnak megemlíteni ezt a példát, mert szerette volna érzékeltetni, hogy mennyire meg tudnak változni az emberek az Adaptációtól, hogy nyitni tudnak új világok felé, és képesek átértelmezni életüket. Merthiszen a nő utána elment Guatemalába, hogy sámánnak tanuljon, sőt azóta már végzett sámán. És ez milyen jó.

Ott ültem, teljesen lefagyva. Bolgár sámán, aki gvatemalai herbált nyom a keleteurópai realityben? Ittam még egy kicsi vizeskólát, de most már szándékosan látványos kereteim között.

Folytatódott a meglepődés. Jem tovább akarta ragozni ezt a ’sokkolódástól a világra nyitás’ koncepciót, és elmesélt egy másik kis színest, miszerint a kofi lezárás őket éppen a Balin érte. BALIN. Újabb lefagyás részemről. Balin? Jó, angol, meg minden, biztos ez valami előre felépített humor és szójáték a magyaroknak, hogy ki tudja ejteni, hogy Bali, merthogy a BA-LA-TO-NON volt. Itt. Hiszen azt még érteném, hogy éppen egy permafarm kialakításának elején (ráadásul annak 2. évében) az ökogyászba betraumatizálódva, bőven lenne min dolgozni, de lehet, hogy mégis pihenni jött a tóhoz… márciusban. De nem, Balinézia volt az a Bali. Merthát átugrottak oda az indonéziai farmjáról. JAAAAAA! Hát ez nem annyira ismert a tágabb körben. Szóval Jem felszámolta angol életét és egészen Indonéziáig utazott, hogy ökofarmot hozzon létre (trópusi biotópon). Nem ám átjött például a magyar ugarra, vett 3 hektárt belőle, hogy oda tarhonyafákat és varázsbabot ültessen. Nem! Indonéziáig nem volt megfelelő élettér. De ugyanakkor az is igaz, hogy mindez az angoloknak régi heppje. Mennek, megtetszik valami fülledt hely és kérés nélkül beköltöznek, megvesznek, átalakítanak, úrasat játszanak.

Ilyetén duzzogásomat félbeszakította egy újabb csodás gondolat! Ott Balin eszébe jutott, hogy ő amúgy régóta szeretett volna zenélni és tud is valamennyire gitározni (szerintem amúgy „valamennyire” mindenki tud), és elkezdett ott vernyákolni, aztán mások mellétársultak és most már van együttese és a szpotiflájon meg lehet hallg… na jó, hát ez nem igaz! – sokkolódtam magamban. Voltam már hippi találkozón, de az mélyebb volt, pedig ott is lebegett mindenki. De egy kihalás-világvége-mindmeghalunk világfórumon tényleg ez lesz a csapásirány, hogy kezdjünk el gitározni? Vagy a tegnapi vendéglátói pacal a kisüstivel ennyire leterhelte? Hirtelen értelmet nyert a második napi jeembori erőltetett szóvicc jellege: az egy kétórás gitárkoncert lesz.

nem jól van ez így Mónika!

Bár én nem vagyok szügyig belemerülve a Mélyadaptáció életérzésbe, de az a gyanúm, hogy már nem is leszek. Merthogy annyira marketingszagú és üres lett ez a világfórum, hogy teljesen hiteltelenítette Jem – és rajongótábora – önmagát. Mert például felszólalt Gyurkó Szilvia, aki gyermekvédelmi jogász és szakértő, és ő kb a családon belüli erőszakról, a gyermekek traumatizálódásáról és hasonlókról adott elő. Ami jó lett volna valami pszichofesztiválon, de egy civilizációs összeomlás tengelyére felépített témában a gyermekeket érő családon belüli feszültségek eléggé a megoldandó dolgok listájának töklegalját jelentik. Vagy például a nyersanyagkimerülés témájú panelbeszélgetésen a pázmányos szalasztott teljesen oda nem illő, pápai és latin idézeteket dobott be hozzáértés gyanánt, megfagyasztva a körülötte ülő vegyészeket. A pázmányos előadás eleve olyan volt, mintha egy kdMp-s ministránstábor nyitányát hallgathattuk volna… bár, a katasztrófa ebből is átjött. Érezni lehetett, hogy rapidban kellett összedobni ezt a találkozót és inkább tűnt a könyv köré rendezett marketingeseménynek (közpénzen). A meghívottak nem feltétlenül tudták ezt, node istenem, ettől még ez lett belőle.

A Bali problematika azért gond, mert az adaptáció nem pont arról kellene, hogy szóljon, hogy hogyan lehet csikidámban végigélni a világégést, hanem inkább az adaptációs technikák, elgondolások, távlati lehetőségek, visszalépési pontok, elsődleges technológiák, újfajta erőforrásgazdálkodási szempontok és további egyebek ismertetéséről. Én úgy látom, hogy ez a pszichohablaty – bár sokkal eladhatóbb és jobb üzletileg – egy olyan kosz a világvége témakörön, ami inkább a hárítás és a fellengzős gőg miatt alakult ki. Sokan úgy érzik, hogy >értik< a helyzetet, míg szerintük a mások meg nem, és ezt a disszonanciát úgy kívánják feloldani, hogy „felülemelkednek” a szerintük hülyéken és „életmódot váltanak”. Vagy materialista szellemben, vagy spirituálisan. Természetesen mindezt úgy, hogy azért olyan sokat és radikálisat ne kelljen változtatniuk addigi életmódjukon. Megszólal a kis hang: zavar, hogy a világvégét eddig zöld átállásnak hívtam és oktattam az átállás mikéntjét, de utánaolvastam és már >értem<, hogy ez sokkal súlyosabb dolog. Margit! Átállok! De nem 30 km-re vagy 18,6 májl-lal utazok arrébb, hogy egy kis földdarabkából próbáljak meg kihozni mindent. Nem! Arrébb utazok 12.000 kilométert, és ott, a melegben, a trópusokon veszek magamnak túlélést. Természetesen onnan időnként visszautazok 12.000 kilométerekre a rokonokhoz, vagy rosszabb, ők utaznak majd hozzám.

Körberöpdösni a világot könyvbemutatók kedvéért pusztító hatású a klíma és az üzenet szempontjából egyaránt. Mert mit érthet ebből az egyszerű paraszt, aki organikusként mégiscsak robotol, majd esténként egy bérleményben rohad és onnan próbál minimális terheléssel lenni a környezetre? Milyen reményt meríthet ahhoz, hogy bízzon a jövőjében? Honnan és hogyan vegyen magának földet? Neki ez még vidéken sem elképzelhető. Számára ez maximum akkor lehetséges, ha a penniben lesz akciós, 25 literes kiszerelésben. Van egy Jem vonulat, ami néha mindenkihez szólna, és van egy másik, amelyben csak a kiváltságosabb és jobbmódúbbaknak megy a mantra. (És ezen a ponton elérkeznénk a vörös zöldekig, akik a társadalmi igazságosság felől próbálják megközelíteni (amúgy hibásan) a dolgot.) Átszűrődik az önzés és az önérdek, hiteltelenedik a megvilágosodás.

Egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hogy volt pár korábbi világ, amelyben léteztek máig működő és a jelen problémáira jól rezonáló alternatívák. Nem kell a mostból menekülni sem egy belenyugvásba sem egy újratrendizésbe. Nem kell ökotudatosságnak nevezni azt, hogy az ember utálja az aktuális életét és nagyon kitalálja magának a fílinget. Például azzal, hogy egzotikus helyre utazik „túlélni”, ahol az általa is vallott összeomláskor már amúgy nem lesz repülőjegyre, netes kapcsolattartásra és hasonlókra lehetősége. Szintén nem kell egy 2 perc alatt letölthető és digitálisan lefordítható könyvvel promózni a varázslatos világvégeszakértőséget. Egy bolgárnak sem kell békát nyalnia és csillámot hánynia Guatemalában, hogy legyen reménye és kilátása eredeti kulturális közegében. Ezek így inkább zavaró önellentmondások lesznek és ez érződik abban is, amikor ’a zembereket’ akarják elérni, de olyan szemléletmóddal, amely kifejezetten egyéni és önérvényesítő (sámán a másik kontinensen, hazaköltözött fogászatimarketinges trendszakértő, hippizenész a depivasúton).

adaptáció és mitigáció

Van egy vívódás, hogy merre kellene a helyes irányt keresni. A mitigáció felé, azaz megpróbálni javítani a rendszert és megoldani a problémákat, vagy az adaptáció felé, amikor inkább a megváltozott helyzethez csiszolódáson van a hangsúly. Az adaptáció hívei rendre FIGYELMEN KÍVÜL hagyják, hogy az összeomlás előre meg- és felismerhetetlen folyamat, ezért nem nagyon lehet előre hozzácsiszolódni. Ez adódik abból, hogy egy komplex megarendszerben vagyunk, amely tehetetlenségével is bonyolítja a lehetséges forgatókönyveket. Ugyanők szélsőséges esetben prepperkedni kezdenek, készleteket halmoznak fel, túlélőgyakorlatoznak, konzerválnak, bunkert építenek… Logikusan cselekednek mikroszinten, bár nem valószínű, hogy lenne kedvük és kellő képességük egy 8 milliárdos zombiapokalipszisben részt venni, amelyben lehetnek világháborúk és nem mellesleg komplett hadseregek szabadulhatnának el. Mondhatni, erőforrást gyűjteni erőforrásszűkére a legönveszélyesebb dolog, amit tehet valaki. A másik véglet, az adaptáció mérsékelt paranoiával megterhelt hívei a már általában az említett spirivonalon indulnak el. A veszteség traumáját, a civilizáció végét nem tudják feldolgozni normálisan, mert összekeverik a saját életük végét a „világ” végéével. És tulképp nekik ez a szorongásterápia, ez a depi-dopamin flesselgetés teljesen elegendő a ’felkészülésre’. Elég balkonparizni, fórumokon beszélgetni erről és élni tovább a most sem tetsző életet.

A mitigáció hívei ugyancsak >értik< a problémát, és tesznek ellene a szolid kis eszközeikkel. De teljesen mindegy, hogy széndioxid kvótás keretrendszert fejlesztenek, vagy a jogi csűrcsavarás zöld távlatain agyalnak, vagy politikai fellépést szerveznek, mert se bé tervük, se víziójuk nincs arról, hogy jó esetben hova haladnának. Számukra a legnagyobb ellentmondás abban van, hogy ha NEM FOGADJÁK EL, hogy ez a modernista, technológiai és pénzügyi globális civilizáció a probléma oka és okozata egyszerre, azaz TEHÁT szerintük ez a rendszer javítható, akkor lehetetlen elképzelni, tervezni a szükséges változásokat. Mert marad ez a rendszer, csak más színű lesz. Ők úgy akarnak változtatni, hogy egy végtelen módosítási sorozat végül ne egy teljesen más rendszert hozzon létre, pedig erre volna szükség elképesztően rövid idő alatt.

Mitigáció és adaptáció közötti vergődés egy hatalmas elméleti vita a gyakorlatban. A klasszikus, konzervatív ökológusok legtöbbje és a hasonló modernisták, technokraták mind a mitigáció oldalán állnak. A károgók többsége, a gyakorlatiasabb ökológusok, antimodernisták és mai ludditák ugyanakkor az adaptációs oldalon vannak, mert a legkevésbé sem hiszik el, hogy a helyzet megoldható lenne. Utóbbi csoport szerint bármiféle „megoldásra” – ami nem létezik – már se idő, se hajlandóság, se erkölcsösség, se szándék nincs.

És ez a vita Bendellnél és a Mélyadaptációnál annak dacára nincs egyértelműen eldöntve, hogy szinte névelőként használják az adaptáció szót. Szlogenek szintjén hangoztatja minden deep fórum és könyv, hogy az adaptálódásban hisz, merthogy jön a vég, de közben az alapállítása semmi egyéb, minthogy >jön a vég<. A vég mibenlétéről, mértékéről, a folyamatokról nem nagyon esik szó. Amikor SBB fellép a médiában és mégis ilyesmikről beszél, akkor általában egy csokor parát hangoztat, mindenféle struktúra nélkül. Teszem azt, szajkózza, hogy jönnek majd járványok, mint ahogy a kofi is jött, jönnek majd gazdasági világválságok, jönnek majd háborúk, satöbbi. Ok, de ezek mind eddig is jöttek ÉS mentek. Mert a civilizáció már csak ilyen. Háborúzik, fertőződik, gazdaságilag kínlódik. Mert önmagában ezek a problémák a civilizációs problémák, és pont azt kellene elmagyarázni, hogy pár évtizeden belül miért lesznek ezek mások és nagyságrendekkel keményebbek.

Továbbá, arra is illene kitérni, hogy Jem Bendellel ellentétben sokan már <50 éve tisztában vannak a helyzettel. Már évtizedek óta kutatják a permakultúrát, építik a szalmaházakat, esznek hetente csak maximum 2-3 alkalommal húst, nem fogyasztanak, nem utaznak és törekednek a helyesen cselekvésre. Ott, ahol élnek, a saját kulturális közegükben. Ténylegesen adaptálódnak egy olyan világhoz, amely a „nagy villanás” után a maximálisan elérhető lesz. És ezt nem abban tudják megfogalmazni, hogy elkezdtek gitározni és már a szpotifájon a zene, hanem abban – hogy egy ismerőst ideidézzek –, hogy egy reggelen azt veszik észre, az éjjel az őzek bejöttek a kertbe és tőre rágták a sárgarépákat, de ez nem gond, mert amúgysem kellett annyi és ettől legalább a természet részének érezhetik magukat. (Ráadásul még agyon sem akarják lőni az őzeket a ká nagy természettiszteletükben!)

a zöldspektákulumba mélyadaptálódás

A vesszőparipámat éreztem… bár mondjuk mikor nem?! Zöldítés megy itt is. És a sorok között elvész a pár lényeges gondolat.

Merthogy Gelencsér elhívta Simon Michaux-ot, a finn kutatót, akinek előadása lehetett volna hosszabb és jobban kibontott, mert volt benne bőven tutiság. Simon Gelencsér-szerű károgó. Egyszerűen kiszámolja a dolgokat és ha már azon a szinten problémába ütközik, nem tud tovább lépni. Nem álomképekkel, vágyakkal és spirivel viszonyul a helyzethez, hanem azt mondja például, hogy a bányaipar elfinancializálódott és ezért pazarlóan és rosszul működik, ami nagyjából egy piacellenes tendencia (hol vagy láthatatlan kéz? hol?). Vagy hogy rézből csak elméleti síkon van jól ellátva a bolygó, mert a készletek fele energetikai szempontokból és anyagmérnöki okokból kitermelhetetlen formában van. Azaz eroi szinten több energiát igényel a kitermelési folyamat, mint, amennyit az hozna, amihez kell maga a réz, illetve nem lehet olyan minőségű bányász- és finomítói technológiát készíteni, ami ezen a szinten is működőképes lenne. Simon most hozott egy ’Lila átállásnak’ nevezett modellt, ami messze nagyobb figyelmet érdemelt volna. De előszöris: a Lila átállás. Ez valami beakadása a mérnököknek, vegyészeknek, mert András is gyakran pörög azon, hogy nincs olyan, hogy zöld átállás. Egy energiaforrás-típust szeretne a civilizáció kiváltani egy másikkal, és a szűkülő erőforrásai ennek kivitelezhetőségét komolyan nehezítik. Azaz úgy kellene a szén erejét kivonni a képletből, hogy a manőverhez nem tudunk egy teljesen új világot felépíteni. Én ezt az előadásaimon úgy nevezem, hogy ez ’a világ újragyártásának paradoxonja’. Miszerint, ha tudjuk, hogy a mostani technológiai civilizáció a legdinamikusabb, legoptimálisabb módon alakult kb 250 év alatt olyanná, amilyen éppen most, és ehhez bőven volt energia és nyersanyag, akkor feloldhatatlan ellentmondás, hogy egy olyan új rendszert építsünk ki, amelyik 1., még nem létezik, 2., ideálisabban gazdálkodik az energiával 3., kevesebb nyersanyagból éri el ugyanazt 4., és mindezt 250 helyett a kritérium 30-40 év alatt képes megvalósítani (+1., a természettudományos törvényeknek sem mond ellent).

Az átállás tehát nem megvalósítható, maximum módosítani lehet és lejjebb adni a technológiai szintet. És itt kezdődik a kaland, mennyire kellene lejjebb adni a technológiából. Merthogy 2 milliárd embertöblettel ezelőtt a 2000-es év világátlagos szintje lett volna ez a maximális technológiai szint (az első ájfón 2007-ben jelent meg!). Ugyanez a gond, amikor CO2 kivonásról hadoválnak (ez eleve egy marketing kamuként született). Hogy majd kivonja a technológia a többlet CO2-t a légkörből és letárolja. Minden nap 20.000 év alatt keletkezett szenet éget el a civilizáció (hagynék időt!), és 2050-től majd azt kellene, hogy minimum a 20.000 évnyi, friss kibocsájtás mellett 40.000 évnyit vonjunk ki. NAPONTA. És ezt diplomás emberek mondogatják!

Simon megemlítette azt a másik lényeges energetikai kérdéskört, hogy átállni alternatív energiaforrásra azért is nehézkes, mert eltérő formákban és eltérő mennyiségben kell az energia. A kulcsfontosságú logisztikához (kerozinos repülés, olajretkes tengeri hajózás, közúti közlekedés és szállítás), a kulcsfontosságú elektromos technológiához (áram) és a kulcsfontosságú kohászathoz (erőforrásból anyag előállítása) más alakú és sűrűségű energia kell. Vagy rövidebben, napelemekkel nehéz meghajtani egy alumínium kohót, tűzifával nem tud felemelkedni egy repülő és bioetanollal nem tölthető fel a tablet. A Lila átállás tehát egy olyan modell, amely figyelembe veszi ezeket a gyakorlati realitásokat. Olyan energetikai megoldást vázol fel, amely esetében a rendszerben vannak helyettesítve az energiatermelő opciók, illetve a kalóriasűrűség és az energiahordozó halmazállapota hasonló a most használtakhoz. Így nem kell újrahuzalozni a fél világot és nem szükséges csodafegyverekre (tokamak, hélium3 fúzió, űrlézer, hidrogénüzeműség, stb) várni.

(A részletesebb leírást nem tudom idebiggyeszteni, mert még preprintben sincs, és nagyon új a koncepció. De már most értelmesebb, mint bármi más alternatíva.)

no, mindegy

Majd valahogyan beduzzogom ezeket is a könyvbe… A második nap már ki se mentem. Helyette inkább hulladékban hagyott anyagokból átépítettem az íróasztalomat állóvá, miközben halkan duzzogtam, hogy „na, rozsomák bürokraták, ez az igazi körforgásos gazdaság!”, katalogizáltam és átrendszereztem vagy 50 új könyvem és csináltam finom pizzát. Beljebb voltam, mintha részt vettem volna a jeemborin.

Amúgy itt található egy alternatív beszámoló a világfórumról.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

hol a pepszim?

Itt van ez a katamódosítás dolog. Kérdeztek engem is. Na nem a kamara, nem a senkiházi parrák úr viktor, de nem is az egyből spam-be érkező, kamarai hírlevélen keresztül (amelyben reikitanfolyamot hirdetnek).

A lényeg, hogy a jövőben:

- katás csak magánszemélynek adhat számlát (a többinél majd mérlegel!), de cégnek, vállalkozónak, szervezetnek, egyesülésnek nem

- évi 18 millióig van a keret (havi 50.000.- adóért), de 12-ig alanyi áfamentesként (azaz a 12-18 milla közötti 6 guriga áfaköteles), így a 6 millióból lejön 27% áfa... tehát a 18 az voltaképp 16.380.000.- (utóbbi, az áfa mentesség és nem mentesség a havi 1,5 milliós felosztás miatt érdekes)

- lehet szüneteltetni, minimum 30 napokig, ilyenkor nem fizetve az adott hóra az 50-et, csak a 8400.- csekkes tb-t

- KÜLÖNBEN: átalányadózni kell, ami olyan, hogy helyből 50.000.- helyett és MINDIG 68.000.-et kell fizetni (bérminimumhoz kötött minimális tb, szocho)

- és éves szinten, ha meghaladod a 2.000.000.-nyi összforgalmat, összes számlázásod ez a szintet eléri, akkor már 46,5% az adó (18,5% tb + szocho 13% + szja 15%)

Helyből onnan indulunk, hogy az acélos gazdasági állapotoknak köszönhetően van kb 9,5-10,1-11,3%-os infláció… a kaméleonék szerint. Valójában a papíroknál (és cellulózoknál) 2 év alatt legalább 50%-os emelkedés volt, érthetetlen költségekkel és logisztikai, asztrológiai, urológiai felárakkal van kikövezve a vásárlás. A nyomdafestékeknél 2 havonta változik az ár, lassan már a rendelésigénylő mail megírása közben jelzi a tér, hogy 'há-háááá, valaki tüszizett Kínában, jön a lezárás, majd az ellátási gondok, +10.000.- a rendelni való!'. Ráadásul számos dolog nem beszerezhető, így nem is olyan egyszerű elégetni a pénzt. Külön küzdeni kell érte! A keretezés már tiszta gyászban megy, nem mindig van üveg, ha van, rossz minőségű, a fát felszívja az építőipar, évente 1-2 alkalommal kell bevásárolni. Vagy hozatni a habból faragott műanyag keretkéket.

De tudjátok, kedves olvasók, ez az egész azért szar, mert ha nem veszik meg a dolgainkat külföldön/itthon és a katás számlázással, akkor az átalányadózással első sorban ti szívjátok meg. Mondom is, hogy miért! Én vagy bárki a kulturális, a szellemi szabadfoglalkozású kasztban ugyanúgy érteni fogunk a munkánkhoz, de nektek nem lesznek minőségi dolgaitok, vagy olyan segítség, aki gondolkozik, kitalál, tervez, szociálismunkál, megír, feltár, összegyűjt, elemez, tanít, információt generál nektek és helyettetek. Vagy nagyon drága lesz nektek, vagy rossz esetben a katások a ti munkahelyeitekre nyomulunk be.

Nodemert az átalányozással 2.000.000.-ig az van, hogy kifizet az alany 12x 68.000.-et a semmire (tb+eü). A tb esetében egy roskadozó struktúrába, ami a nulla állapotától függetlenül sem fog működni pár évtized múlva. Azaz 65-ös életkor határral ( :D ) számolva aki most 40, de inkább 45 alatt van, az soha nem fog kapni tényleges állami nyugdíjat! Felette sem biztos, hogy élete végéig fog kapni, de ez a 45, ez az alsó szint (mindenkinek, nem csak a vállalkozóknak). Szóval, 12x 68.000.- elmegy - mondjuk úgy - a mai nyugdíjasok finanszírozására, gyógyszerezésére. A tb rendszer épp összeomlóban, de orvost 45 alatt, és nem gyerekként elég ritkán lát az emberek többsége. Engedjük el!

Ez éves szinten máris 1.184.000.-ra csökkenti a 2 milliós álomhatárt. De számoljuk hozzá a vállalkozás egyéb költségeit! Alsó hangon 70.000.-ot, a honlap-webshop költségeire, a pc programjaira, a teló és ilyen számlákra, mindenre, ami kell a vállalkozáshoz. 1.184.000.- helyett máris 344.000.-nál járunk. HAVI 28.670.-, havi 166.670.-os forgalom mellett. Természetesen a havi, de inkább 3 havi könyvelőt is kihozzuk ebből 60.000.-ért, így a példa máris havi 8.670.-ra módosul. Ez az alapállapot.

számoljunk máshogyan!

Nézzük fordítva, hogy megérje! Mondjuk havi FFFÉÉÉÉÉL milliót keressünk! Mer' az má' szép nem?! De!

Tehát a havi képlet: 500.000.- + 70.000.- + 20.000.- és x 46,5%-a = bruttó x.

(590.000.-/100%) *146,5% = x,

azaz:

x = 864.350.-

Teljesen irreális! Főleg abban a világban, ahol a rezsi, a lakhatás már a havi 200.000.-at nyaldossa Pesten és az agglomerációban, vagy a havi kaja a minimum 45.000.-et. Vagy a most szükségessé váló havi könyvelés legalább 40.000.-/hó lesz, nem negyedévi 60.000.-. Teljesen irreális, ha a képkészítést vagy a bármilyen termékkészítést nézzük és valamilyen formában, netes vagy analóg módon galéria, kereskedő közbeiktatásával adja piacra termékeit a készítő… mert azzal 30-35% jutalék vagy üzletbérlés vagy ilyesmi is keletkezik. Ezeket a költségeket eddig benyelték a katások, hiszen ők nem tudtak költségelni. És most érkezünk a probléma lényegéhez: még rendszeres és havi fix 864.000.-ből sem lehet kihozni átalányozással például az olyan munkát, mint az enyém, mert 864.000.-os eladásnál 259.200.- megy a kereskedőnek. És ez nevetséges, vagy kormányul: Ez felháborító!

Egyedül akkor működik a dolog, ha havi szinten mindig van munka, sokat lehet spórolni (nem drágul minden, nincs járulékos költség, jó a közvetítő platform, stb), és nem kell tartalékolni. Ha a KÖRÜLMÉNYEK megengedik. Ez a katások jelentős részénél eddig is így volt, főleg éltek a keresetükből, pontosabban, szervezték életüket. Tudván, hogy nem lesz nyugdíj, előtakarékoskodtak. Még azok is, akik 2012-ben a kata meghirdetésekor elkezdtek átigazolni az evából, ők is tudták, hogy rengeteg lehetőségről le kell mondaniuk. EUs kkv támogatásokról, pályázatokról, navos adóigazolásokról (mert a nav is úgy gondolja, hogy a katás az biztosan adócsaló), banki hitelről, költségelésről. Aki gyűjtött és fejlesztett, hogy mondjuk műhelye legyen, majd saját cége, annak sokat vagy minőséget kellett produkálnia. Részben ezért fejlődtek a katázó-számlázós ellenőrző programok, a netes kereskedelmi megoldások, a moduláris honlapépítő szájtok és hasonlók. A katás közösség maga szervezte az életét, függetlenül az állami hőbörgés hullámaitól. És mellette 10 év alatt eléggé megváltoztak a lakhatás körülményei, a hőn áhított lakás vagy házvásárlás lehetősége, a megélhetés, így nem mondható, hogy ma túl sok tartalékkal rendelkeznének.

ÉS, álljon itt még erősen: a kormány, amely létrehozta az eva helyett a katát, és, amelyik egy mozdulattal rekvirálta a magánnyugdíj megtakarításokat, LESZARTA ezeket a vállalkozókat a koronaőrület előtt, alatt és után is. Magukból indultak ki, lopjon mindenki magának megélhetést!

Szóval, ezekkel a változtatásokkal már mindenkinek sokat kell majd güriznie, valószínűleg a minőség romlása árán, főállásban, és ami igazán meredek, hogy a puszta megélhetésért. Ha bárkinek céljai vannak, akkor erőteljesen többet kell keresnie valahogy… valószínűleg feketén, egy életre szakítva a magyar állammal és rendszereivel.

De persze nem eszik olyan forrón a főispán talpáról népre vakart kutyapiszkot!

Emelünk még árakat, hiszen jogászok vagyunk, és azok meg puszta számok, nem?! Emeljünk Bicskéig! Nem? De!

Hozok egy másik példát: ott van a könyvírás és kiadás esete. Passzióból, önszorgalomból kitaláltam 2,5 éve, hogy elkészítek egyet, amely a világvége kulturális hátteréről (felzabálás-túlszaporodás), az esélyekről (hiú ábrándok, naivitás, butaság) és a potenciális megoldásokról (nincs, de amúgy van 1db, amibe inkább belehal mindenki) fog szólni. Hátha valakinek van/lesz hasznos infó benne (Hübrisz likes this!). 3 kötetes könyv, kb 1,5 millió karakter. Első kötetét ingyenesen felteszem az internetbe, hogy akit érdekel, elolvashassa. Ha pedig tetszik neki, megvásárolhatja, de a 3 kötetet egyben (az elsőt is megkapja). Oké-oké.

Jön az első vállalkozói kérdés, hogy hány példány készüljön, hiszen az anyagból nem húznék (így is sokat kell), a 3 kötet mérete fix. Általában senki sem olvas, dísznek drága a könyv, stb, így csak 50x3 példányt nyomtattatnék… azt is nehéz lesz kerülgetnem eltüzelésig. Ennek költségei: 300.000.- korrektúrázás, 60.000.- borítópapír, 330.000.- nyomdaköltség, és Fanni nyomtatja majd az általam tervezett borítót, én tördelem, én illusztrálom, én forrásellenőrzöm (ami nem jó, de mindegy) az egészet. Meg ugye eleve megírom, hamár ennyi minden elkészül hozzá.

Na, ez 690.000.- összesen, amit zsebből, előre kell finanszíroznom. HA VAN HELY A NYOMDÁBAN ÉS ÉPPEN VAN PAPÍR. Ez így 3 kötetenként 13.800.- költségre jön ki (sok ingyenmeló mellett). És ennyiért nem feltétlenül vesznek már könyvet. De legyen, előrendelik az olvasók, megfognak annyit a 12x-es rezsicsöki áramáron és gázzal világítanak a továbbiakban. Megveszik, és 15.000.- fodóforintért (folyton inflálódó Forint). Kijön, hogy 50x 15.000.-, azaz 750.000.- az egész buli - cég nem veheti meg! Csak magánszemély!!! Költségek után 60.000.- eksztrakataprofit jön össze 2,5 év munka után (amúgy 7 példányt le kell adni (1db a korrektornak és 6db a központi archívumba megy), amely szerint a végösszeg nem plusz 60.000.-, hanem (690.000.- mínusz (43 x 15.000.-, azaz 645.000.-) = ) mínusz 45.000.-. Persze, el lehet adni több könyvet is, mert az 50 után már 8400.- haszon keletkezik 3 kötetenként.

Akkor mennyi legyen a szép summa (ahogy Csernus mondta, "Mennyi a guba?")? Három hóra 200.000.- és az ingyenmelókkal együtt mondjuk 700.000.- haszon? Azaz 700.000.-/8.400.-, megintazaz még 84db 3 kötetes pakkot kellene eladni a tollasodáshoz… a hát tollasodáshoz.

(Mindezt csak azért írtam le, hogy érthetőbb legyen, hogy mi van sok kulturális-szellemi katás milliói mögött.)

Igen Pali, jól látod!

Nem kellenek senkinek a rajzaid, könyveid, előadásaid! A világvégére meg szarunk rá! A piac rendezi magát. Szorgos népünk inkább a kolicsökin tépelődik és nem fókuszálhat két balatoni fetrengés közben artisztikus picsogásokra. Nem veszünk fel +1 pulcsit, hogy a 20°C-ra fagyott szobában tudjunk minőségi könyvet olvasni! NEM! Nem-nem-soha! Lesz 21°C és pólóban pörizünk, mert a kulturális szint itt tart az országban.

Mondanom sem kell, hogy a korrektor, az illusztrátor, a tördelő, a borítónyomdász és én is mind katások vagyunk/voltunk és az átalányadóval mind emelésre kényszerülünk. A legszarabbul a prodzsekt tetején ülő jár, más esetében egy kiadó vagy a magánkiadó. Hiszen a kiadó "bújtatottfoglalkoztatta" az összesmindenkit, tehát mindenki neki emel 30%-ot, és neki is szükséges átengednie az emelést a szűkös keret okán rá a vásárlóra. Aki 2 dolgot tehet: kifizeti vagy nem veszi meg.

Előbbivel a fogyasztó jár rosszul, aki eddig is "erkölcsösen fizette be" a futószalagos bérének bruttó részét az államba és most meg rohadtkatásokozik. Na ő most a nettójából fizeti a katások bruttó átalányrészét. Ezt ugyanis nem rendezi majd a 'piac', mert ezeken a területeken - ellentétben a futószalagnál állók világával - mindig is valamilyen verseny volt. Itt nem ugyanazt a könyvet írjuk, nem ugyanazt a képet rajzoljuk, képességek szerint könyvelünk, gondolkodunk, tehát a piac itt verseny (kereslet-kínálat) szerint koordinálta eddig is az árakat. Nem voltak a munka minőségéhez és típusához képest eksztra hasznok (most a kulturális és szabad szellemi foglalkozásúakról írok, nomeg a kézművesekről, a többi profil más elbírálás). Itt áremelés lesz, minimum 30%, de valószínűleg a sok megszűnés miatt inkább 40-50% a reális. 

Természetesen a vásárló dönthet úgy is, hogy nemolvas, mert az szar, és nem veszi meg drágán a könyvet, mert korábbi ikea katalógus van ingyen is. Igen, ebben az esetben a kiadó vagy a magánkiadó jár rosszul. Ő nem fogja kiadni a könyvet, se drágán, se olcsón. És akkor kihúzhatja magát a' előremegy vásárló, hogy dejól megoldódott ez a helyzet.

el lehet menni rendes munkát végezni!

Úgy élnék egy olyan országban, ahol mindenki mondjuk árufeltöltő vagy kasszás vagy nagyáruházi hentes. Ott mindenki boldog lenne, sokat keresne és abból HELYETTE valaki más mindent erkölcsösen leadózna. És az adóból boldogan épülhetnének a magánbirtokok, a stadionok, márvány autópályák a legtehetősebb kasszások és mészárosok álmai szerint. Nem lenne probléma, mert mindenki elmehetne a munkába!

Rossz ez a változás, túl nagy áremelkedést generál, ellehetetlenít sokakat, ráadásul szakmákat tesz tönkre. A társadalom szöveteit marja tovább.

Ennyi.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Welcome again, 202.0

Azért történnek jó dolgok is, például a legutóbbi időnyerő akció jól sikerült (ismételt köszönet a vásárlóknak). Így most 2020 november eleje 2021 február végére csúszott. És most, hogy a jó dolgok felsorolásának végére értem, következzék egy kicsit más.

miliő rózsa száll

Magam már egyre kevésbé tudom követni életem filmjét, mert annyiszor van stábcsere, újradíszletezés, forgatókönyvhúzás, szereplőválogatás, hogy állandóan vívódnom kell azon, hogy üljek szépen le és várjam meg, míg ki nem alakul egy „átmenetileg végleges” helyzet, vagy inkább csaholjak és rajongjak. Inkább vessem bele miliőm (főnév: 3., átvitt értelemben: Általános hangulat egy közösségen belül, amely megnyilvánul az egymással történő érintkezésben, a közös ügyhöz, ügyekhez, erkölcsi értékekhez viszonyulásban; légkör.) tengerébe magam és én is szakértsem a konyhazsargont vírusról, oltásokról, gazdasági történésekről. Sőt, jó miliőpolgárként erősítsem fel kvázi közösségem érzelmekkel átitatott és egyedül bizonytalanságában határozott álláspontját? Jó lenne… olyan, mintha tudnám mit csinálok. De hát nem pontosan ez a lényege a kasztok miliőinek és bennük a miliők kasztjainak? :)

rebooting fatal error

Új év, új hóbort. A régi. Próbáljunk meg művészetet építeni. Bár mindig, ha a ’próbáljunk meg’-et kiejtem a számon, beugrik egykori segítőm egyik legfontosabb mondása: „Nem kell beszarni! Mindig lesz rosszabb. Csak még fiatal vagy.” És tényleg, most, hogy már nem érzem fiatalnak magam, vagy azt is mondhatnám, hogy kellőképpen régóta történik a lefelé ívelés, ami leköti minden energiámat, most már nem olyan magától értetődő, hogy miért kell művészetet csinálni.

A gondolatok, amelyek szétzilálják a terveket, mindig gyorsabban érkeznek, minthogy el lehessen kezdeni munkálkodni. Nem tudom, hogy ez mások foglalkozásaival is így van-e, de a művészeti ágaknál a struktúra, amiben gazdára találnak a művek, annak léte nélkülözhetetlen már akkor, amikor még amúgy nincs mű. Éppen ezért rizikós, ha folyton változik ez a struktúra. Mert ez nem körülménye a folyamatnak, hanem az alapja.

Sok éve kinéztem egy online galériát, hogy oda feltöltsem munkáimat. Első nekifutásokra nem sikerült, mert kellett volna amerikás adószám, meg számlázási képesség, meg minden cicoma. De szokásos kényszerességemnek hála az összes információt kinyomtattam, kijegyzeteltem és szépen lefűztem, összeállítottam a követségre meg közjegyzőhöz kellő dokumentumok kitöltött verzióit (amolyan gyakorlóvázlatokat), de aztán valami mindig megakasztotta a dolgot.

2020 idei újrakezdése kapcsán pakolásztam és kezembe került ez a pakk. Bevillant, hogy 11 hónapja foglalkoztam vele legutóbb, mert akkor is ugyan ilyen sz*r volt a helyzet, akkor is a q.,-adik b., megoldást kerestem. Éppen annyi most a különbség, hogy eltelt 52 évnek tűnő 11 hónap. A kérdések, a bizonytalanság, a lehetetlen szituk csak szaporodtak, de semmi más nem történt.

Nem gondoltam volna, hogy működhet úgy a világ, hogy egy közmegegyezés szerint fontos és kiemelt dolog űzése lehet olyan, hogy egyáltalán nem kifizetődő (ó, hol vagyunk a kifizetődéstől). Hogy a művészet - és a társadalom által beköpött verziója, a kultúra - készítése, az kb halk kínlódás azon, hogy miért nem működnek a dolgok. Nem akarnám túlnagyítani a kis nudli dolgaimat, éppen csak az a gondolatfolyam különösen érdekes számomra, ami rendszerint rámtalál, ha értetlenül ülök a helyzeten agyalva.

Hibáztassam egykori tanáraimat és gimnazista korom mottóit a tudás fontosságáról? Mondjam, hogy ez biza nem volt túl korrekt, hogy kuss volt az érme másik oldaláról… Vagy mutogassak a korábbi generációkra, hogy a helyzet, amely adott, az bizony az ő teremtményük (klímaváltozástól, butaságon át, korrupcióig, minden). Esetleg említsem meg az etalonoknak, hogy a sikeresség mértékébe nem szokás belevenni, amit mások adtak bele, hanem úgy illik számolni, hogy mit ért el egymaga az illető. És eleve kinél tegyek panaszt a folyton változó játékszabályokra? 

Minden ilyen hibáztató gondolkodás vége általában az igazság és igazságosság kérdéséhez vezet. Ez amolyan szinkronizáló kérdés, amellyel az egyén megpróbálja kideríteni, hogy a világgal van a gond, vagy ő a hibás, vagy a világgal és vele is gond van, vagy nem, egyik sem, a világ is ilyen és ő is olyan, és pusztán kósza félreértés, hogy ő valamilyennek gondolta a világ és maga összefüggését. Az egyén igazsága a világában mindig ilyen ’ki fogja a gyeplőt, és kinek a szájában van a zabla’ kérdéskörökből áll.  

Hogy van-e igazság a sors működésében? Vagy az igazság az emberek terméke, társadalmi hóbort? Vagy az igazság, mint olyan a jog és törvény oltárán már régen elveszett és konvenciókká és kompromisszumokká rothadt? És ha így van, akkor egyben kijelenthetjük, hogy az igaz többé nem kötött a jóhoz, és a jó már nem szükségképpen társa a szépnek? A régi görög elgondolás, mely évszázadokon át alapvetés volt, az lehet, hogy mára már szertefoszlott? Lehet a rossz szép, a hazug jó, az ocsmány igaz?

Hol van az igazság, mely az erkölcs és társadalmi verziójának, a morálnak a csúcsteljesítménye volt egykoron? Sőt, eleve hol van az erkölcs (főnév: 1., Életviteli szabályok. A társadalomban elfogadottnak és helyesnek tartott emberi magatartást, cselekedeteket kötelezően meghatározó, koronként és közösségenként változó megegyezések, elvárások összessége. Ezeket a szabályokat a tapasztalat alapján hozzák létre, és közmegegyezéssé válnak, mert fenntartják a csoport létét, sikeres működését. Ez alapján tudható, hogy mi helyes és mi helytelen a közösség szabályai szerint.)?

Aztán amikor a gondolkodás átcsap egy kényelmetlen érzésbe, miszerint a gondolkodó a hülye, hiszen „csak” túlgondolja a dolgot, akkor az igazságkereső okolás átalakul értetlenségbe: más miért nem veszi észre ezt az ordító, komplex ellentmondást?

Hiszen nagyon úgy fest, nincs igazság, nincs erkölcs, nincs társadalmi alapegyezség, nincs egyetértés, azaz nincs már meg az iránytű: a jó.

És akkor meg minek jó dolgokat csinálni, nem? 

 „a depcsi a unique selling pointod”

2020 2. évét úgy kezdtem, hogy megpróbáltam kicsit felújítani a dolgokat, előrevenni a javítandó szobrokat, a szoruló ajtót, jegyzeteket átfésülni, munkaanyagokat rendszerezni. Mindezt azért, hogy olyan legyen, mintha javulnának a dolgok.

És pillanatokig jó is volt, működött a kis cselem. Felemelő érzés volt nézni az összekínlódott könyvesszekrényem, amit kizárólag bontott anyagokból készítettem, és tűnődni, hogy milyen szépen is mutatja a civilizációs leépülést mindegy egyes polc és lap rajta. Ugyanis van benne olyan elem, ami a 2. világháború utáni időszakban készült „diófaszekrényből” lett felhasználva. Ekkor az újjáépítés miatt 2db 2mm-es, minőségi furnér közé fenyődeszkákat táblásítottak, majd körbezárták a lapokat keményfa szegőkkel. Aztán van olyan elem is benne, ami a 60-as években készült, vékonyfurnéros bútorlap. Sűrű, nagyon sűrű darált fa, össze hőpréselve egy vékony falemezzel. És végül van benne bútorlap a 70-es évek álpolitúros világából, amikor a hulladékanyag darálékot már az MDF váltotta fel, nyakonöntve 1,5 mm-nyi műgyanta politúrral (MDF, mint medium-density fibreboard, nem pedig burkolt politizálás és Magyar Demokrata Fórum).

A három laptípus azért nyűgöz le, mert bár gazdasági felemelkedés, fellendülés, ipari fejlődés meg minden volt, a bútoranyag mégis egyre szarabb minőségű lett. Ahogy a világ süppedt bele illúzióiba és vált egyre rútabbá, úgy jelentett minden egyre szebbet (Nietzsche).

A jegyzetes fal 320 pici hübrisz-emlékeztetővel, és a forrásanyagos könyves szekrény.

Folyamatosan vívódom, hogy baj-e, ha okádnom a savat, ha lehozom az életről a másokat. Aztán bevillan a moralizáló gondolatcunamim, és leesik, hogy voltaképp én csak visszatükrözöm mindazt, amit látok. Csak illúziók nélkül. És változatlanul furcsa, hogy ezt mások nyitottan még jól meg is hallgatják, de mindenkinek lehetnek perverziói. Erre mondta egy ismerősöm, hogy: Pali, „a depcsi a unique selling pointod”. (Röpült is a jutifalat!)

És tényleg. Csak ennyiért éri meg bármit is csinálni, hiszen van 1-2 ember, aki még nem vagy már nem kápítószerezi magát a mindennapok illúziójával. Páran nem vesznek rész ebben a kényszermegoldásban. Elemelkednek a gyermeki komplexusok szintjéről, és már nem akarnak megfelelni. Hiszen nincs minek megfelelni. A körülmények meghatározottjaiként semmit sem irányítunk, és egyedül mások körülményeire lehetünk bármiféle hatással (ezért vagyunk társas lények).

Szóval ti, kedves ittragadt depihuszárok, spektákulumdepriváltak (ez az új kedvenc szavam lesz!), kitartás, semmi sem fog változni, de legalább tudható, hogy jobb sem lesz! ;)

Léptem rajzolni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

történés van

Tizenpár hónapja említettem, hogy 3 könyv megírását vettem a fejembe, amiből szerencsére már kettő teljes veszteségességével áll bálájukban, de még mindig hátravan a harmadik. Ennek végzem jelenleg is az előkészületeit, a források feldolgozását, átolvasását, több különböző művészettörténeti időszak tendenciáinak összevetését, filozófiai, szociológiai, neurobiológiai anyagok begyűjtését... Mindez jó sok időt vesz igénybe, hiszen - ahogy számoltam - a teljes pakk 19,39 millió karaktert tesz ki az újságcikkek és publikációk nélkül, és ebből még 9,56 millió karakter az asztalon tornyosul. Azt már rég lemértem, hogy egy közepesen érdekes könyv esetében átlag 21 karaktert ismer fel az agyam másodpercenként, tehát kb 126,5 óra kell az elolvasásukhoz. Tehát ha heti 12,5 órát tudok olvasni, akkor 10 nap alatt ezzel végezhetek, de jó, ha heti 8 órát tudok olvasni, úgy viszont 16 hét kell a dologhoz.

az anyagok egyik fele és Kosh nagykövet

Viszont most ért véget az idei 4 előadássorozatom utolsó fordulója, még éppen jól, ha az operettkaranténjainkat nézem. Szóval már kezdek amolyan nyugisabb hangulatba merülni. Bár ez kicsit más, mint az év végi „desokminden történt idén” érzés, inkább a „na! ez is mindegy akkor!” hangulat az uralkodó. Az összes idei és kötöttebb tennivaló lezárult (melyben nagy segítségemre volt az ad hoc állami döntéshozatali mechanizmus is, köszönet érte apának), most már csak a plusz köröket kell futni. Van idő blogolni kicsit, hiszen pikk-pakk jól vége lett ennek az évnek, szinte villámgyorsan elment mind a 4 hónapja…

mindez már megtörtént, de újra meg fog történni?

Node pár hete beugrott, hogy milyen furcsa, hogy az idei télen nem „adok ki” könyvet. Sőt, nem tervezek jövőre kiállítást és a legkevésbé sem szeretnék galériással, kereskedővel, kurátorral, művészeti vezetővel beszélni. 4 évig mindez bőven elegendő szórakozást biztosított, és most már nagyon unalmas. Meg nincsen már több tartalék, amit fel lehetne égetni. :)

Tavasszal tervben volt, hogy karriernapon meséljek a művészeti világról az az iránt érdeklődő ifjaknak. Elvállaltam, mert messzendzseren kérdeztek, és ott valamiért hajlamos vagyok azonnal válaszolni és pozitívkodni. Másfél hétig kínlódtam, hogy hogyan mondjam vissza vagy ha nem, akkor mit magyarázzak majd, hogy ne kelljen ordasnagy kamukkal operálni. (Végül a kofidisz-19* elintézte a dolgot és lefújták a napot. Ez az évfolyam majd megoldja magának a tájékozódást.)

Az elmúlt években sorra futottam bele olyan ellentmondásokba és rendszerszintű hülyeségekbe, melyekről nagyon jól tudtam, hogy problémásak, de nemlétező kompromisszumkészségemet megerőltetve elfogadtam, hogy a dolgok mégis mehetnek úgy. Fejembe vettem, hogy amin én tudok változtatni az eredményesség érdekében, azt megpróbálom megoldani, a többi meg talán megoldódik. De a lényeg, hogy én ne álljak magam útjában. Na, ez például teljesen hülyeség. Véletlen és váratlan (amiket utálok), hogy mi működik és mi nem. Az alapvető társadalmi pozitívkodó hozzáállás miatt minden jó lesz, függetlenül attól, hogy ez a minden amúgy objektíve milyen. Ráadásul mérhetetlenül nagy a közöny a művészeti területekkel kapcsolatosan. Hiába művészeti alkotás az összes film, zene, az összes kép, legyen az bizonyos értelemben a fotó, festmény, street art, rajz, illusztráció, szobor, kisplasztika, mégis, azzal, hogy mindennek van egy kereskedelmi, egy fogyasztható verziója is, az már elég. A dizájn, a formatervezés, a divat, a gedzsitök, a ’tárgykultúra’ (fölösleges cuccok tárolása, esztétikai élvezetnek csúfolva) teljesen elegendő a művelődő közönségnek.

Ahogy látom, a társadalom 97%-a maximálisan jól elvan tényleges kultúra nélkül, és amúgy is összesen csak egy 0,2%-os rész az, aki alkalmanként szán is a művészetekre. Természetesen, arányaiban több della folyik erre a piacra, de az vagy csencselés vagy közpénzpumpa vagy átverés formájában. A laikusnak, aki meg valamit elkészíteni szeretne, újra meg újra végig kell futnia a kört, amely a nekigyürkőzés, munkálkodás, kiállítás/bemutatás, becsődölés, válságmenedzsment vonalon halad, hogy aztán megint a nullára jusson. Rendszerint a hosszas újra meg újraelemzések alatt arra lehet rájönni, hogy az elvárások mellett az értékmegítélés jelenti azt a két problémakupacot, ami miatt nem lehet megtörni ezt a kört.

az érték

Az érték esetében az a gond, hogyha az egyik fő gazdasági cél a több és több termék, szolgáltatás fogyasztása, fogyasztatása (kedvezőbb ár = több fogyasztás), míg a másik fő gazdasági cél a likviditás pörgetése az egységárak leszorításával (minden olcsóbb = több eltérő és többféle dolog vásárolható), akkor egy ilyen piaci-üzleti működési modellben nincs értelme a ’minőségnek’. Az olcsó-több és olcsó-sokféle kombináció végül drágán-bőség helyzetet eredményez, de úgy, hogy ténylegesen a konkrét, drága elemek nem kerülnek a kosárba. Erre példa, hogy a könyveket ársávok szerint, javarészt 2-3-4-5000 forintért lehet vásárolni, függetlenül attól, hogy miről szólnak. Áruk kb 50% adó és marketing, illetve a cicoma. De egy szakkönyvnél - amelynél számít, hogy a belőle kiolvasható tudásanyag eleve tudásanyag és hiteles - senkit sem lep meg a 5-10x-es ár. Azaz vannak értékes termékek és vannak olyanok, amelyek olyannak tűnnek, mint az értékes termékek. Utóbbiak olcsóbbak, kevésbé minőségiek, „kompromisszumosak”.

Nekem az a benyomásom, hogy a vásárlók arra trenírozódnak, hogy értékmegítélés nélkül költsék a pénzüket, és még arra sem kell ügyelniük, hogy az elköltött pénzből mennyire jönnek ki. Nem szükségszerűen vásárolnak, azaz nem azért, mert tényleg szükségük van bizonyos dolgokra. Inkább azért, mert annyira olcsóak a látszólagos termékek, hogy okosabbnak tűnik rendelkezni velük, mintsem meglenni nélkülük. Nomeg mi történne, ha egyszer mégis kell?! És ráadásul oly bőségesen vásárolnak a látszólag jó árakon, hogy bármiféle megszorítást általában elegendő valamilyen kényelmi költéseken levezetni. Azaz a tényleges szükségletekből sohasem kell lejjebb adni.

Mellékhatásként ez a modell szőrszálhasogatóan komfortossá teszi az életet, olyannyira, hogy egy apró eltérés is komoly kényelmetlenséget eredményez (pl. nem lehet bizonyos napon boltba menni vagy nincs egy megszokott termék). És így válik a kényelem maga létszükségletté.

A jelenség azért különösen veszélyes, mert a sok olcsó kellék összhatása súlytalanná teszi az érték és minőség fogalmait. Fokozatosan eltűnnek ezek a szempontok. Nincs többé a ’rovar’, azaz az érték, ami magába ölelte azokat a dolgokat, melyek az embernek, mint érző-gondolkodó lénynek a prioritásai voltak, melyek neki számítottak. És nincs többé a ’bogár’, a minőség sem, mely jellemezte mindazt a valaha volt kiemelkedő teljesítményt, tudást, eszközhasználatot, koncepciót, relevanciát és egyebeket, melyet ember tudott létrehozni. Ebben a helyzetben már nem minden bogár rovar, illetve nem feltétlenül rovarok a bogarak. Lehet érték bármi bóvli, illetve a minőség eladhatatlanná válik.

Például napjainkban egy géppel készült tárgy is lehet alkotás, miközben ezt mondjuk 130 éve senki nem merte volna feltételezni. A gép készítményt, terményt, terméket, produktumot hozott létre, és a gép operátora/üzemeltetője/működtetője nem volt más, mint egyszerűen csak egy: munkás. Csak praktikai és áruértéke lehetett egy ilyen terméknek. Viszont a gépfetisizmus hatására, a technika és tudomány összemosódásával eltorzultak ezek a dolgok.

Okoskodásnak tűnhetnek ezek a sorok, ezért hozok egy érthetőbb példát erre: 80 évvel ezelőtt még a családi otthonok természetes részei voltak a kisebb-nagyobb szobrok. Ezek családon belül öröklődtek, de akik meg tudták engedni maguknak, azok persze vásároltak újakat. Mivel a minőség és az ár még összefüggésben volt, vásárolni drágán lehetett. Így viszont olyan szobrokat választottak, ami nekik és közösségüknek, környezetüknek is elnyerte tetszését. Ám idővel csökkent a „szoborra fordítható” keret és olcsóbbá alakultak a szobrok. Sorozatöntvények lettek, gyártott termékekké váltak, anyaguk fémből vagy porcelánból műanyaggá vált. Végül valami giccsé redukálódtak. Ezek szép példányai napjainkban a filmes relikviák, a mesevilágból kiragadott díszletek utánzatai, melyeket előre, sokszor már a film megjelenése előtt kihány Kína a raktáraiba.

Vagy hasonló értéktelenedési folyamat ment végbe a moziknál is. Amíg hetente 3-4 mozifilmet mutattak be, nem volt letöltés és 120 tv adó, addig volt súlya a filmeknek. Naptárban vezették a nézők, hogy melyik mikor érkezik, esemény volt moziba menni, a szereplők és alkotók konkrét kiléte számított. És a film rendelkezett tartalommal, hiszen megnézése után még sokáig lehetett róla beszélgetni. Ma viszont tényleg csak időtöltés egy film fogyasztása. Minden nap több közül lehet választani, ha valamelyik nem jó, akkor pillanatok alatt le lehet cserélni. Lehet vonaton, vécén, ágyban nézni. És már annyira nincs is igény arra, hogy tartalmuk megvitatható legyen (vagy említésre méltó), mert vagy nincs kivel, vagy nincs idő megbeszélni.

A jelenséget a ’minőségből mennyiség’ eseteként szokás említeni, de én jobban szeretem úgy használni, hogy „minőségből mennyiségre redukálódás”.  

Azzal, hogy a nagytöbbség értékelvek nélkül él, tehát kompromisszumot köt a minőség kérdéseiben, azzal csak gazdagabb díszletek és fontosabbnak gondolt kellékek között tölti napjait. Minden látszólagosan jó, minden úgy tűnik, hogy megfelelő és színvonalas. Miközben nem feltétlenül.

A rossz az, hogy ez a létszükségletté vált, érték nélküli kényelmi cicomázás elszívja a forrásokat a klasszikus értelemben vett, értékes és egyben „drága” dolgoktól, a művészeti és kulturális alkotásoktól. Régebben is a jobbmódú, stabilabb csoport, a polgári vagy a tőkésebb kaszt tartotta fent saját élő kultúráját, és a szegény, azaz nélkülöző néprétegeknek erre nem volt pénze. Manapság viszont már senki nem tartja fent a kultúrát, mert mindenki szegénynek érzi magát, hisz jómódú és szegény egyaránt elkölti a pénzét körülményeinek biztosítására. A kényelmes szükségletek shopping listáján a marketing és a félelem (kockázatok minimalizálása) dönti el a fontossági sorrendet… és a minőség nem számít.

az elvárások

Tizenpár éve ilyesmi értékválságról szó sem volt, és úgy hittem, hogy egy bizonyos szakmai tudás fölött, megfelelő technikai háttérrel azért csak működnie kell a dolognak. Aztán sorra kiderült, hogy nem. Erről anno bőven sokat írtam ide (észosztás címke alatt), annyit, hogy már nekem is unalmas ezeket visszaolvasgatni.

Arra jöttem rá, hogy bár a kivetítés egy ötletes dolga az emberi agynak, de kb ugyanennyire hasztalan és hátrányos. Az, hogy képesek vagyunk egy célként vagy vágyként meghatározott képet magunk elé képzelni, és törekedve, kitartóan közeledni felé, na az csak akkor jó, ha maga a cél is jól van felmérve. Viszont, ha túlértékeljük a célt (például holmi minőség hajszolásával), akkor könnyen értelmetlen fölösségekbe csap át a folyamat. Az én esetem teljesen szépen példázza, hogy értelmetlen művészetet csinálni ebben az országban és úgy eleve a „nyugati társadalomban”. És nem önmagam fényezése miatt mondom, nem duzzogásból, hanem okulásul másoknak.

Azért nincs értelme, mert nem működik úgy, ahogy akárcsak a legvisszafogottabban elképzeli az ember. Hiába tartottam ki sokáig, kezdtem neki még a keretezésnek is, alakítottam ehhez műhelyt, hiába építettem speciális rajzállványt, gyűjtöttem be a megfelelő eszközöket, áldoztam bele sokat, vagy hiába törekedtem a művészettörténet és művészetelmélet megértésére, ha nap mint nap olyanokkal kell küzdeni, mint fatáblácskákra festett ’szija anya!’ feliratok, meg a sokszorosan túlárazott, kínai dömping bazári szarok, vagy a karácsonyra ’jó ötlet’ kutyaportrék vászonra szitázványai:

Nem mintha ezek meg az egyedi művészet egy kategóriába esnének, de nagyon úgy tűnik, mintha mégis. Az ilyen dolgok olyan igénytelen („Palkó, ne anyázd a vevőköröd!” - Me’ mié? Majd jobban nem vásárolnak?”) kellékei az értéktelen életeknek, hogy az csak na. Minden hasonlít valami olyanra, ami olyan mint az a tudod, amit tisztára úgy tűnik, mint egy az a tök jó valami. És ez a jelenség eszméletlen mélyen átszőtt már mindent: normális lett az értelmetlenség. Ebben van újdonságfetisizmus, gyártottságistenítés, marketingkábulat és márkagyönyör, „miden, mi a szem és a száj ingere.”

Például megy a rugózás a hulladékgondokon meg a HDPE csomagolásokon. Nekem meg nemrég bevillant, hogy még egyszer sem számoltam meg, hogy hányszor használható egy szappan amíg van. (Ezeknek az ötleteimnek Fanni külön örül, mert pusztán ezért ugye nem kezdünk neki még egy, mondjuk kísérleti szappannak, hanem neki is szépen követnie kell a gyogyómat, és rovátkázni a tükörre ragasztott jegyzőkönyvön, minden kézmosása után.)

Neki is kezdtem a kísérletnek: szappanmérlegelés, azonos nedvességre figyelés, lepróbázás, hogy zuhanyozás és hajmosás esetén hány kézmosásnyi szappan fogy és hasonlók. Majd érzetre tusfürdőkből 1 alkalomnyi mennyiséget kinyomni és lemérni, hogy össze lehessen hasonlítani a dolgokat… És kijön, hogy egy mezei, egyszerű és jól „működő” szappanhoz képest egy nyomkodós szappan 13,4x van túlárazva, míg a tusfürdő és sampon 24,6x. Jó-jó, a szappan csak idegméreg-lanolinos, közvécébe való, retrográd izé, és deviszont a tusfürdő 1% sheavajas, narancsvirághéjas kényeztető, 2 az 1-ben gránátalmás verbéna illatú. Színes műanyag csomagolásban, tehát utóbbi biztosan sokkal jobb!

Azaz, a habosodásserkentőt, a térfogatnövelőt, a hozzáadott vizet és a hab tartósságát segítő adalékot, a marketinget, a dömpinghatást, a csomagolást, és… a minőség illúzióját (!) vásárolják meg sokan, 10-20x drágábban, mint a dolog lényegi értelmét, magát a szappant. És olyannyira nem tűnik fel senkinek, hogy mennyiségileg és minőségileg sem éri meg az üzlet, hogy marad a sokkal drágább, a modern szappan, és megy a régebbi.

Az ilyesmi dolgokhoz fűződő egyéni értékvélekedések teljesen általánosak a művészetben és a kultúra terén is. Sokak például dekorációnak, mások fölösleges bolondériának vagy nagyon fontos okoskodásnak, esetleg sznobériának vagy piperkőcségnek érzik a művészetet. A legtöbb hasonló véleménynek ráadásul vannak kulturális, történeti okai, de azért az nagyon nem jó, hogy minden ilyen prekoncepció jelenleg egyszerre érezteti hatását. Eklektikát hoz létre, és hihetetlenül szétfeszíti az egységes képet. Több eltérő dolog azonos besorolást kap, ugyanakkor nem lehet összehasonlítani őket. Amíg mondjuk x összegért egy 2 négyzetméteres, absztrakt kép még okés, addig ugyanannyiért egy ¼ négyzetméteres realista rajz már túl drága. A normál szappan mellé létrejön a folyós szappan, mint olyan, egy kép mellé felzárkózik egy kinyomtatott fotó, vagy például a festmény-kép egyedüli jellemzője a vászon lesz, és nem ellentmondás vászonra nyomtatott fotót kiakasztani otthon.

Persze tizenpár év alatt a világ is változott. Régebben például a könyvvásárlás, az ismeretszerzés még ment. A rendszerváltáskori (nem a kinyíllottapitypangos, hanem a ’90-es) könyvkínálatban voltak olyanok, mint a Park kiadó különlegesen szép és elérhető természeti könyvei. Nem debil mesék részeit lehetett összeszedni gyűjtődossziékba, hanem a Tudás fáját. Sőt, volt olyan típus, hogy ’ifjúsági könyv’, mely nem a százezredik transznemű-vámpír-varázslótanonc-nyomozós-beszélőkutyás-fejlesztős-illedelmesszerelmes történetet csócsálta körbe 15 szavas szókincsével, hanem a világot hozta közelebb. És a tej is zsírosabb volt.

Szerintem a világ sokszor rosszul változott. És ezért ma sokkal kevesebb a lehetőség, sokkal szűkösebbek a források. Mert miután egy komplett társadalom nyűglődte ki/szenvedte meg a devizahiteleket a társadalom egy kicsi rétegének hülyeségéből, vagy miután új rend bevezetése gyanánt mindent a feje tetejére lett fordítva (ahogy ismerősöm mondta a Rákosi korszakról: „hogy ennek hatására fentről csuroghasson a szar, ne pedig benne álljunk”), még inkább, hogy igazítva lettek az értékek: adókedvezményért, házért és nyugdíjbiztosításért lehet már gyereket vállalni, na ezek után a normális (semmi bombasztikusságosas) életnek nincs tere.

Nem lehet régi elvárásokkal boldogulni a szép, új világban.

*kofidisz-19

És erre jött egy kofidisz járvány. A misztikus ellenség, mely olyan hatalmas, hogy beleremeg minden. Melynek kamatjait hosszú évekig fogják az alsóbb rétegek nyögni, mire kicsengetik; mely csendben belopózott a nappalikba, aztán már jól át is kellett alakítani az összes mindent miatta. A rossz szájíz ez, amit fizetésutalás napján az egyenlegolvasáskor éreznek sokan, miközben próbálják feldolgozni, hogy a kofidisz megint mennyit inkasszált tőlük. Az illúziók megroppantója ez, mert az eddigi fogságot felcseréli valóságosra.

Mivel minket eléggé érint a járványra adott reakció (felszámolja a szegmensünket), és állandóan sokat kell várni, hogy történjen valami, így napokat nézelődtem a jelenség után. Főleg a mentális részére lettem kíváncsi (rettegés pszichológiája, a gyász állomásai, hárítás, fürdővízzel gyerekkiöntés, blabla). És egyre kevésbé hiszem, hogy ennek az egész dolognak lesz egyszer egy vége. Méghozzá azért, mert - szerintem - túlzottan polarizált a társadalom, és nincs közös érdek a tisztánlátásra, intézkedésre (megjegyzem, a „legyen végre vége már!” nem koncepció, hanem céltalan beleüvöltés a világba). Eleve a tények megállapítása vagy a körülmények meghatározása nem megy. És ezért nem a politika vagy az állam a felelős, hanem a kényelmes, kockázattagadó életmód.

Nomeg akkorák az lehetőségekben rejlő különbségek is, hogy a jobb anyagi körülmények között élő rétegek vagy kimaxolják a paranoiát vagy kikerülve a korlátokat, ugyan drágábban, de változatlanul megrendezik megszokott mindennapjaikat. A csóróbb rétegeknek meg luxus bármiféle védekezésről vagy korlátozásról, önkéntes baromságokról álmodozni. Egyszerűen a kockáztatásra vannak kényszerülve (mint ahogy mindig, egész életútjukon, járvány nélkül dettó). Őnekik még tűnhet a helyzet megszokottnak is, mert eleve soha nincs valódi biztonságérzetük. Szükségszerűen, napról napra, hétről hétre élnek. A csóróknak nem opció a helyes és megfelelő maszkvásárlás, mert „racionálisabb”, ha összecelluxoznak maguknak egyet, vagy 17 ezerszer használják a 4 órásat. Nincs feltétlenül vitamindús étrendre, étrendkiegészítőkre és hasonlókra pénzük. Nem tudnak nem tömegközlekedni. És a réteg, amely e kettő között van, na az meg folyton táncol a két csoport között.

A 20. (21. és 22.) csavar ebben a helyzetben, hogy minderre a megosztottságra rárakódik egy informáltsági, egy intelligenciával összefüggő és egy bölcsességi faktor. Az egyéni lehetőségeket nagyban variálja az információkhoz való hozzáférés, az információk értelmezésének eltérő képessége és a bölcsesség vagylagos megléte, nemléte. Mivel nem e három szempont szerint vannak társadalmi csoportjaink felosztva, és a javak sem az igazságosság jegyében terülnek, így a lehetőségek és a képességek teljesen szétforgácsolt „közösséget” hoznak létre.

Miközben a társadalom egy. Szükségszerűen átfedik a csoportok egymás életterét, így ameddig nem vállalnak normális szolidaritást egymásért, addig nem lehet megoldani a járványhelyzetet.

Márciusban, az első leálláskor összeroppant a kulturális szféra. Az első vélekedésekkel ellentétben ez sokkalta súlyosabb eset, mint mondjuk a turizmus és a vendéglátás megroppanása. Az se piskóta, ami azon a két területen megy, de azok a méretük, beágyazottságuk, likviditásuk, hitelképességük, létszámuk miatt sokkal jobb helyzetben vannak. Viszont a kulturális szféra örök gyengepontja, hogy stabilitáshoz és prosperitáshoz kötött. Ha van della, lesz villantani való.

Művészettörténet előadásokon is már az első alkalom első 20 percében felhívom erre a kitételre a figyelmet: ha van többlet, akkor abból lehet áldozni a művészetre és a kultúrára. Ha bizonytalanság és/vagy nélkülözés van, akkor nincs tere az értelemnek. Az érzeti nélkülözés (a bőségből adódó zavar), ahogy fentebb írtam, az egész 20. század 2. felét végig átjárta, és „fejlettségünk” ellenére még mindig nincs meg mindenünk, ami „kellene”. És a kofidisszel most a minőség mellől a stabilitás is kiszállt a kulturális, művészeti szegmens alól. Eleve soha nem volt túl sok tartalék a rendszerben, de így most már távlatok sincsenek.

Egy nagy csomót gondolkodtam azon, hogy melyik a rosszabb, hogy szinte mindent megpróbáltam a művészetesdiért, amiből kb semmi sem jött be, vagy az, hogyha bármi sikerült volna, akkor az most nullázódna le teljesen.

Szóval mit lehet tenni?

Olyan rendkívül különlegeset természetesen nem. Mert olyan a helyzet nálunk is, mint amúgy mindenhol a kulturális szektorban. Semennyi kilátás sincs. Korlátozásokkal, zárlatokkal, a távolságtartás általános dolgaival kivégzik a szektort. És ez nem ma kezdődött ugye, hanem már márciusban. A jellemzően kisvállalkozók semmilyen támogatást vagy segítséget sem kapnak, és most mindenkinek úgy tűnik, hogy eleve nincs rájuk szükség. Már mondogatják sokan, hogy a vírus átalakítja az életünket és változni fognak a dolgok, hiszen a piac elvei szerint, ha változnak a körülmények és változik a kereslet, akkor alkalmazkodnia kell a kínálatnak is. Ez esetünkben azt jelenti, hogy akkor hagyjuk is a kultúrát, nem kell se színház, se könyvvásár, se éttermek, nem kell a komplett vendéglátás, mert egy ilyen helyzetben nem lehet fenntartani és kész.

Illetve majd a stream, a letölthető tartalmak és a netes kereskedelem megoldja a helyzetet, hiszen „csak” át kell telepedni oda. Már várom, hogy ennek jegyében például a kórházakat is tegyük letölthetővé, és az idősek otthonait is vigyük át wifi-re, hiszen ezekben is terjedt a járvány, nem?

Nevetséges az egész.

Annyi az előnyöm, hogy már egy ideje nekilendültem átalakítani az ilyen irányú koncepcióimat. Például, hogy konkrét képelképzelést megvalósítandó megrendelésre nem fogok dolgozni. Mert ez egyszerűen olyan macerás és olyan lehetetlen helyzeteket szül mindig, amiből én nem tudok jól kijönni. Másvalakiben valamennyire élő képet én sem tudok „szépre” megrajzolni, mert szakmailag és az ízlésem szerint biztosan nem lenne olyan. És néha hónapokig nehéz volt egy egyszerű hetet megszerveznem, ami miatt az időkkel mindig gondok adódtak.

Nameg már nincs fölös energiám arra, hogy alkalmazkodjak (bármihez). Ezt már galériákkal, vevőkkel sokszor eljátszottam, és kevés példától eltekintve rosszul jöttem ki belőle. Szeretnék jó képeket készíteni, olyanokat, amelyeknek én is látom az értelmét, mindenféle befolyástól mentesen. Amiknél nem kell határidőkre feszülni, elképzeléseket egyeztetni, a témán rugózni és miegyebek. Már vagy 20-30 rajz tervét kigondoltam és 10-ét elő is készítettem.

Viszont a változtatások miatt a most készülő képeimet már csak netes galériákba és a hamarosan talán élesedő webshopomba fogom feltölteni, valamint ezeket már csak nemzetközi árazással lehet majd megkapni. Ami egyet jelent azzal is, hogy kiállítás szervezésével többet nem fogok foglalkozni. Így élőben - valószínűleg - nem lehet majd megnézni a munkáimat, és a szomorú az, hogy ez valahol a művészet egész lényegével megy szembe.

Tehát most időt gyűjtök, hogy új portfoliót építsek.

És mivel az idő pénz, a még megmaradt rajzaim kisöprésébe kezdek. Ezért aki szeretne tőlem képet, de eddig gondolkodott, és/vagy az alábbiak között van olyan, ami tetszik neki, és még meg is venné, az a részletekkel kapcsolatban írjon rám (gellerfi.pal kukac gmail.com)!

Az árak nagyon barátiak (később biztosan sokkal drágább lesz minden, mert Magyarországon is a külföldi árak lesznek érvényesek). És természetesen minden rajz ára paszpartuzott és keretezett képre vonatkozik!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

minden, mintha mise történt volna

Többen puhatolták véleményemet az Index bezárásával kapcsolatban, de vonakodtam bármit is mondani róla, mert engem nem vert túlzottan a földhöz a dolog. És amúgysem kedvelem az általános flegmázásokat, a csendes lenézéseket, amelyeket olyankor kapok, amikor mások számára nem érthetőek gondolataim. Nomeg feltűnt, hogy manapság inkább nem kérdezik meg a véleményem, mert bár néha nagyon kíváncsiak rá, de rettegnek, hogy nehogy valami őket beszántó választ adjak. Ezért bölcs módon inkább nem kérdeznek (mondjuk, ez a leosztás nekem is inkább megfelel).

Viszont az Index esetében sokan vélték úgy, hogy ezzel kapcsolatban lehetetlen, hogy bárhogyan rájuk tudjak pirítani. A nemzetvég 57.nullás verzióját nekem is azonosan katasztrófának kell éreznem, mint teszi ezt „MINDENKI”. Hogy a diktatúra és szándékos elbutítás, emberi sorsok, lakáshitelfinanszírozások, vakációálmok tönkretétele felett én sem léphetek át. Hiszen 70 ember egyszerre mondott fel!!! És közben mi? Velünk mi lesz? Hát, mit fogunk csinálni vécézés alatt, vagy két torrentszippantás közben, esetleg az esti tévézés mellett? Honnan tudjuk meg, hogy valaki valahol mit csinált valahogyan, aminek az életünkre semmi ráhatása nincs és nem is lehetne? Hát HOGYAN lesz ezután?! Talán vegyünk elő könyveket, ha olvasni szeretnénk? Vagy szembesüljünk életünkkel és gondolkodjuk el rajta, hogy kik vagyunk, mit szeretnénk, mik a feladatok, melyek előttünk állnak?

meghalt Bobby, most mi lesz?!

Vége az amúgy megközelíthetetlen Indexnek, mely néha teljesen önmagától megszédülve, boldogan vállalta a fenszí renitesdíszlet szerepét ebben a mi kis patyomkin álmunkban. Az értelmiségi, kultúrát kedvelő, olvasott és modern urbanista imázst testesítették meg, hogy a látszat kedvéért illeszkedjenek olvasóikhoz. Mármint az olvasóik pont ugyan ezt a látszatot szerették magukról elhinni, így a szerkesztőséggel kölcsönösen erősítették egymás önképét. Kivételek mindig vannak, de nézve a meglepődést és a kiborulást a bezárás ügyében… hát, nem igazán tudom, hogy eddig mégis hol éltek a meglepődők? Ilyen vastag lett volna a buborékjuk? Tájékozódás, olvasottság vagy mégis mi kellett volna, hogy a Nemzet vagy a Népszabadság, a Figyelő, a VS, a Heti Válasz, a „zöldújság” történetéről ne maradjanak le? Vagy az a gond, hogy nem hitték el, hogy a „pártatlan értelmiség egyetlen fóruma” nem juthat erre a sorsra?

Rengeteg önmagát műveltnek és intelligensnek érző ember hördült fel a vég hírére (és legalább ennyi hallgatott, mert a számukra rivális, gyűlölt értelmiséggel ők, mint ’tényleges értelmiség’, nem akartak együttérezni). De hol voltak ezek a tömegek, amikor kb március 3. hetében összeomlott a teljes kulturális szféra? Amikor a járványbábszínházban korlátozásokat vezettek be, és szektorok maradtak magukra. Rengetegen nemhogy segítséget, még adóhaladékot sem kaptak! Nem indult gyűjtés a mentésükre, nekik változatlanul a kilátástalanság lehetősége maradt. Nem vehettek ki szabadságot maguktól, nem jelenthettek beteget (főleg most), hiszen nekik nincsenek munkáltatóik, javarészt katás vállalkozók, vagy az ő, szintén egyfős segítőik. Nem úgy kapják reggel vagy hét közben a munkát, hogy legyen mit csinálni és a piacuknak a nemzetközi trendekkel kell versenyeznie. Például írhatnak egy könyvet, amit a licencelt pongyolák szorítanak ki. Készíthetnek tárgyi műveket, amelyeket a bútoráruházak szorítanak ki. Alkothatnak bármit, és az sikeres is lehet, ha bekerül egy virtuális játszótérre, megtrendesedik, agyonmarketingeződik, azaz - lefordítva -, alkothatnak sikeres termékeket, ha ráköltenek vagyonokat és kisebb stábokkal mímelik a varázslatot.

Talán csak egy abszurd és röhejes facebook oldal volt a maximum, mely „tett valamit”. A HestegVegyélHazait-on éppen 342 ezren próbálják eladni egymásnak termékeiket. Egy dolog jut eszembe erről, hogy hesteg-vigyázzunkegymásra!

Vagy, hogy egy másik szép, eklatáns példát is hozzak, miért nem indult értelmiségi tömeg a Természettudományi vagy a Széchenyi Könyvtár megvédésére? Hatalmas tudományos anyagok mállanak porrá.

Sokszor és sok esetben nem viselkedett helyesen az a tömeg, amely most a médium befenyítésénél kardoskodott. Ígyhát két dolog lehetséges: vagy a médium nem médiumként működött, vagy az olvasók értékelték kicsit túl értelmiségire magukat.

Itt ugyanis nem az történt, hogy az „ország legnagyobb független médiumát”, az „utolsó ellenzékit” (leszámítva a HVG-t, a 168 órát, a 24.hut, a 444-et, és sok kicsit), az értelmiség utolsó falat kulturális kenyérkéjét darálta be a rend, hanem rengeteg sokaktól elvették a műveltség és tájékozottág megnyugtató illúzióját… és - nem mellesleg - egy dinamikus unaloműzőt, mely átsegítette töredezett mindennapjaikon olvasóikat.

De mindegy.

Gondolkodtam, hogyha a kofidisz járvány nincs, akkor a közöny ugyanekkora hullámokat vetett volna az Indexért? Akkor is lett volna egynapos tüntetés, egyhetes facebook dohogás belőle? És arra jutottam, hogy valószínűleg nem. A szokott nudli hőzöngés lett volna. Viszont a járvány tavasszal arra dolgozott rá, azt erősítette meg, hogy az operettkaranténban önmagukkal összezárt embereknek még inkább egy fontos, ’történés van’, szórakoztató platformja lett az Index. Nézték napi ezerszer, hogy megtudnak-e valami újabb újdonságot korunk pestiséről.

És ez olyan jól sikerült, hogy a Lipótmező köré épített országban, pár hónap után már kormánypárti-ellenzéki mintázatot is ki lehetett mutatni a pÁndémia megítélésében. Jurtás-tarsolylemezes szkeptikusok, akik szerint a kumisz megvéd minket; lázadó informatikusok, akik olvasták reddites subokban, hogy ez egy bitcoincsalós óriásteszt, amiről mindenki csak hazudik, mert mindenki gonosz; újgazdag kretonok, akik tagadják a vírusjárványt, bőszen szedik az antibiotikumot, és legfőképp az zavarja őket, hogy a társasház lépcsőházában nem lehet normálisan driftelni a mergaSUVval; felelős polgárok, akik felelősségükben nem tudnak éppen még mi másért aggódni, ülniük kell, várni az oltást, ingyenmaszkot, kijárási tilalmat, kombinációs karantént, kitelepítést, bármit… nomeg valami jó honlapot, ahol vannak új receptötletek. És még sorolhatnám, hogy hány miliő érezte, hogy feszkó van Aprajafalván!

Mindegyikükben az volt a közös, hogy a bizonytalan helyzetben látogatott egy portált, amely izgalmasan tájékoztatott a semmiről. Napi 52 új posztban, már néha egyesével számolt be arról, hogy valaki köhintett. Mondjuk, legalább beszámolt, hiszen mindeközben apa nem mindig volt a helyzet magaslatán (mert éppen a facebookon tátogott némán, vagy reflexből fordítva vette fel az elöl cipzáras pulcsit). Volt valami, amivel foglalkozni lehetett. Vagy hányni rá a savat, és vallani, hogy a háttérhatalom ármánykodik, vagy együtt sírni vele, és keserű hegedűszóra eggyé válni a világgal, kijelenteni, hogy detörténésvan, és pont a mi életünkben.

’Hiszen kigyulladt a Notre Dame, aminek tövében ettük a hotdogot!’

aztán jöttek más, fontosabb történések!

Tök szerencse a felszámolóknak, hogy akkor szűnt meg az újság, amikorra a lakosság éppen már ráunt a járványra! Hiszen ekkorra robbant be a nyár és a szabadba vágyott mindenki.

Minket, akik az operett előtt is voltunk a szabadban, minket ugyan kicsit zavar ez a mai helyzet. Hogy térdig járunk a retekben, üvegszilánkban, minden szét van dobálva, a szaros pelenkától kezdve (hercegnőm, ugye nem te voltál?!) a gumikesztyű-műtősmaszk-dobozossör kupacokig, hogy újra felfedezik a természetet a sáskák, hogy letarolhassák.

Mindenki a mérgező vizű dunapartra megy fürödni, oda rendeli a pizzát, viszi a szúnyogirtóspirálokat. Elkezd üstököst figyelni a Pilisi Parkerdő szentendrei buszpályaudvarából, vagy az alvóvárosok fehérmárvány főteréről. A trafikok újra megtelnek élettel, az ukrán munkászsargon végre üdítő tiniszlenggel keveredik. Végre minden autópályán hazajárnak az emberek pénteken és munkába vasárnap késődélután. Mintha semmi sem történt volna. Se járvány, se „rosszabb”, újságbezárás.

Ami elképesztő, hogy már most hallani, hogy sokan az őszi, a szeptember 9-én, reggel 9:32-kor induló második hullámról beszélnek. „Még most menjünk nyaralni, mert mingyá’ jön a második hullám!”, vagy „Most kell kikapcsolódni, mert ősztől újra nem lehet!”.

Bár mindenki kicsit bizonytalan, hiszen nincs Index, ami elmondja, hogy pontosan, egészen pontosan, teljesen nagyon ÉS egészen pontosan, valószínűleg mikor lehetséges a második hullám, azért készülünk rá, előre kitomboljuk renitenskedésünket, hogy ősszel ne legyen gond. Amúgy már apa is közvéleménykutatja ezt, hogy tudja, mikor kell bejelentenie egy új csatornáján, hogy ő, meghallva 2 millió gyermekének múltbéli szavát, a jövőbe tekintve elintézte a tagnapot… két pöri között.

Naszóval, engem nem zavar az Index megszűnése. Még azokat sem sajnálom, akik elveszítették a munkájukat, hiszen versenyelvűek voltak, és saját bevallásuk szerint is kitűnőek szakmájukban. Majd versenyeznek valami új állásért. Az Index felszámolása egy 12 egytucat történés volt, és csak azért tűnik hangosabbnak, mert egy, a járványmizériában felszínre került nagyobb probléma ezt is felerősítette.

Ugyanis teljesen mindegy, hogy van-e vírus (van.) vagy sem, kockázatos-e (az, minden folyamat jellemzője valamilyen kockázat.) vagy sem, és hasonlók, ha kényelmi szempontokból tekintenek rá. Ha a drámát összekeverik a tragédiával. A lakosság túlnyomórészben kényelmesen él, nincsenek tényleges gondjai, és a legnagyobb kihívás tagjai számára ennek az életmódnak az üzemeltetése. Legyen sok kaja, sőt, legyen látszatra sok különböző kaja, látszólagos változatosság. Tűnjön minden olcsónak, maszekolhatónak, mozdíthatónak és elszámolhatónak, és akkor már nem lehet semmi baj. Legyen lötyi, játék, szórakozás, és mindebből a stresszből kikapcsolódás.

A társadalom sehova sem halad, mert nem célja a haladás, nem változik, mert a lebegésben, a szakadatlan fogyasztásban érdekelt. Még saját paranoiái is egyfajta hétvégi telkekként funkcionálnak, hogy a felkészülés ezekre a rettenetekre értelmet adhasson mindennapjainak. Nagybetűkkel kezdődő cikkeket olvas, amikben csodák vagy szörnyűségek történnek. Végletesen retteg vagy rajong, hogy úgy tűnjön élete szenvedélyes és tartalmas, miközben nincsenek vágyai, nem űz hobbikat, és a legtartalmasabb olvasmányai az összehasonlító irodalom világából az élelmiszer vagy bútorboltok ingyenes katalógusai.

Állandó életmegoldás van! Minden helyzet, szituáció, változás egy új probléma, melyet meg kell oldani. Az nem érdekes, hogy amúgy ez a probléma megoldható-e vagy sem, meg kell-e oldani vagy sem, egyáltalán létezik-e. A játék lényege, hogy mindenre azonnal megoldás legyen! Így a probléma fenntartása - vagy újabbak folytonos felkutatása - lesz maga a cél, amely értelmet ad az életnek (migránsokat feltartóztató csirkeháló, időskori szegénységre Erzsiutalvány, munkanélkülieknek adócsökkentés, műtősmaszk globális pÁndémiára…). [Ezt amúgy nem a Fidesz találta ki. Mindez 1970-óta ismert jelenség a szociológiában, 1870-óta a filozófiában. Csak olvasni kéne.]

Pontosan ezért, minden váratlan és nem mesterségesen generált probléma villámgyorsan olyan dologgá válik, mely megkarcolja ezt a fogyasztói kasztnit és ezzel idegessé teszi a társadalmat. Mindenkiben elindul az érzés, hogy elvesztette az uralmat saját élete fölött, hiszen változás történt, ami csakis rosszabb lehet a jelenlegi helyzetnél, hiszen ez a változás nem tőle ered (rajta kívül álló, független eredetű). És a változás csakis probléma lehet, és kell, hogy legyen rá azonnali megoldás. Ha van ilyen, ha nincs. Legalább ráolvasás szinten.

Olyan ez a helyzet, mint amikor egy macska a döglött zsákmányával játszik újra meg újra élet-halál harcot. Arrébb taszítja, hogy ismét hatalmas és hősies mozdulattal elfogja. Majd még egyszer és még egyszer. Meg ugyan nem eszi, hiszen eleve nem ezért vadászta le. A lényeg a játék, hogy problémák jöjjenek, és az elákombákomolt megélésük után gyorsan illanjanak.

Az illúzióban, melyben a problémákra felkészült ember, hasznos és szabálykövető polgár, felelős és tájékozott fogyasztó él, a mai médiumok tökéletes megoldást jelentenek erre az ismeretszerzésre és ’probléma-busójárásra’. Mindenről lehetett olvasni egy csipetnyit, a legújabb gyilkos rovaroktól kezdve (poloska, kullancs, szúnyog, pók), a mérgezővé lett élelmiszerekig (mikró, petpalackos víz, cukor, szénsav, E számok, déli gyümölcsök, hús, tej, liszt, kávé, …). És szerencsére nem kellett hosszan figyelni és nem kell gondolkodni olvasgatás közben. Egyszerűen, tömegközlekedésen vagy a reklámszünetekben tud szinkronizálódni a társadalom. Megerősítheti mindenki magát azzal, hogy más is úgy vélekedik, ahogy ő, illetve ő is úgy vélekedik, mint más. Ergo ő jól csinálja az életet.

Ez egészen addig nyugiban működött nálunk is, amíg a kofidisz be nem kopogtatott márciusban.

fától az erdőt

Én még nem jutottam dűlőre, hogy pontosan mi okozta a kellemetlenséget, a vírus és következményei, vagy a társadalmi hirtelenkedés okozta túlgerjedés. De hajlok rá, hogy az utóbbi. A fogyasztók cukorkómájából egy pillanatra fel kellett ébredni és ez olyan hangosra és hirtelenre sikerült, hogy megijedt mindenki. Érezte ezt apa, mutti, trampli is. Ők is beidegesedtek, hiszen a teljes gazdasági működés - tehát az állásuk - is sérülhet egy ilyen helyzetben. De lásson mindenki csodát, még időben elindult egy folyamat, melyben 1800 milliárd euró libben a piacra csak az EU-ban (630 ezer milliárd forint, 630 000 000 000 000). Münchausen báró lehajol, és kiemeli magát a fogyasztói anomália mocsárból, hogy „sokkhatásoknak rugalmasan ellenálló, fenntartható fellendülés pályájára állítsa” a gazdaságokat. A kofidisz meg majd megoldódik. Egyelőre elég alaposan tesztelni a jelentkezőket a való világba, a 10. évadba.

Index kutyán szájmaszk és a karaván halad a következő probléma felé.

Hmm… szóval, ennyi? Köhint valaki, elindul egy rettegés, áthullámzik a struktúrán és megtorpan az élet? Majd köhint a gazdaság és a cihából elővakarunk 1800mrd eurót? Minden más nüansz elmúlik, a mindennapok apró változásai mellékesek a diadalmas megoldások mellett? Hambi házhoz rendelés és nézzünk valami filmet? Akkor most mi van? Most, hogy már megoldottuk a kofidiszt, már akkor nem fénylik többé a Gréta-jelenség, a bálnák hozzászoktak a szájmaszkokhoz és gumikesztyűkhöz az óceánokban? Tartottunk egy műanyagnemmentes áprilist, májust, júniust és mehet tovább az élet, csak induljunk nyaralni, shoppingolni, együnk éttermekben?

Nem, nyilván nem ennyi a dolog. Egyvalami változatlanul nagyon hiányozni fog sokaknak, mondjuk 2 hónapig, amíg nem találnak a funkcióra egy teljesen megfelelő másikat. Egy csatorna, mely naponta hitet adott abban, hogy egy egyrésztvevős, nem megtartott problémaversenyben a nyertes oldalon áll az ember. Hogy a bölcsesség újabb 31 mars-szondát indított el, 13 új bozont, kvarkot fedezett fel, 26 módon forradalmasítja az energiaipart, 276 új gyógyszert szült a rákgyógyításhoz és hajhullás ellen, 42 létfontosságú technológiai újítást fejlesztett az autókba, és már csak pár pillanat és itt a kvantumszámítógépes mesterségesértelem szingularitás, ami lehetővé teszi, hogy ne kelljen többé emberi kötöttségek között embernek lennünk, és magunknak kisütni a mirelit ráksatayt vacsira.

Na, hát ilyen szövegek miatt sem kérdeznek engem az Indexről.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ez egy ilyen izés poszt

Még 2018 végén szerettem volna egyfajta összegzőt írni, de végül úgy alakult, hogy nem volt hozzá energiám, és több dolog is megállt a levegőben. Azóta a helyzet természetesen nem változott sokat, szóval már most előrebocsájtom, hogy ezért ez a poszt is egy kicsit fura lesz. De hát melyik nem az?!

van egy valóság

Nem tudom, hogy említettem-e már, hogy elég gyakran foglalkozom ezzel a ’filozófia’ izével. Azzal az elméleti dologgal, ami úgy van, feltételezhetőleg létezik, hiszen olyan dolgokról szól, melyek feltételezhetően léteznek, de minimum bizonyos emberek gondolkodnak róla. Ilyen például a művészet is. Most, hogy már lassan kifut a 13. kurzus, és már 302 részvevőnek meséltem ezekről a filozófiai izékről, illetve most, hogy a Realizmus.-t is megírtam, eléggé feltuningoltam a koncepcióim. A művészetit. Régen csak sokat olvastam és informálódtam a témában és elsődlegesen a művészettörténeti oldaláról, aztán folyamatosan rákaptam arra, hogy kiterjesszem az elképzeléseimet és keresztkérdésekkel próbázzam a meglátásokat. Az említett kurzusok is kitűnő tesztelőalkalmaknak bizonyultak. Elkezdtem mesélni 1-1,5 órában, és valahányszor valamilyen kérdés merült fel, azt beépítettem az anyagba. Így szépen kialakult a 2,5-3 órás előadáshossz, és a végén már úgy éreztem, hogyha egy külső szemlélő rápillantana az előadásokra, akkor az valami ilyesmit láthatna:

De gondolom nem teljesen ez volt az összkép. :) Hiszen pont az általam elmondott dolgok miatt az egész ’koncepcióm’ egyfajta önbeteljesítő jóslatként működik. Erre tökéletes példa az egyik előadás utolsó témája, a „Miért nem lesz művészet 19 év múlva.”. Hosszan ecsetelem a problémákat, az ellentmondásokat, és amit 6 korábbi alkalommal felépítek, azt egyfajta katartikus megsemmisülésbe vezetem bele. Külön örömteli, hogy mindezt úgy, hogy utoljára pont a csúcsművészet alkotásait vetítgetem.

Vagy a rajz előadásokat is átalakítottam, mivel lassan bele szeretnék kezdeni az A rajzolás művészete című könyvembe - hiszen idénre még nem terveztem elő kellő mértékű veszteséget -, és ennek apropóján az előadással kísérleteztem kicsit. A vegyes társaság egy része azért jött, mert szeretne megtanulni rajzolni, a másik azért, mert kíváncsi, hogy mit mondhat egy rajzoló a rajzról, a harmadik meg egyszerűen volt a másik kettőn és kíváncsi lett erre is. Na, egyik kedves veteránomtól meg is kérdeztem, hogy hogy tetszik neki az előadás, mire egyből rávágta az alábbiakat:

 „Tetszik! Érdekes! És én biztos, hogy nem fogok rajzolni, mert ez k*rva nehéz! Annyi mindenre figyelni?!”

Mondjuk nem is tettem egyszerűvé a témát, sőt, többször kifejezetten azt magyaráztam, hogy egyszerű út nincs. Bár rajzolni egyszerű, de ettől még nem lesz könnyű. Azért tűnik ez sokak számára ellentmondásnak, mert összekeverik a rajzolás folyamatát és a kép készítését. Az előbbi „csak” eszközhasználat, míg utóbbi sokkal másabb dolog.

Ez a felvezetés, előadás, meglepődés tematika amúgyis gyakran előkerül nálam. A Realizmus. - a valóság természete is így épül fel. Többen úgy gondolták, hogy a művészetről szól a könyv, vagy legalább műalkotásokról. És tényleg ez a fő vonulat benne, csak egy kicsit máshogyan van tálalva, mivel törekedtem rá, hogy globálisan mutassam be, hogy mindez nem csak pár Drebil hadnagy festékpazarlásáról szól. Mélyebb, szervesebben a társadalmakban és az emberben élő dolog. Amolyan fentebb is említett izés valami. Filozófia. Az első nyomásból 35% el is ment, és - ahogy hallom - már akadtak 4-5-en, akik el is olvasták. Jó-jó, legyek korrekt, a borítóig sokan eljutottak!

De ezen (már) nem is rugózom, mert tényleg olyanra sikerült, hogy vagy tudja olvasni az ember, vagy nincs olyan pillanata, amikor nyugodtan neki tudna fogni. Csak meglepett, hogy ennyire nincs az embereknek nyugis pillanata.

Házi átalakítgatásokkal is eljutottam oda, hogy van egy trendi nyomdaműhely, van egy dolgozó-raktárszoba, meg van az élettér, és most viszonylag minden rendezett, kitalált. Az orchideáim és a kancsókám költöznek az új floráriumukba, nem kell a földön paszpartuznom, mert van megfelelő asztal hozzá. Még a nagyméretű képek kereterzéséhez is beérkezett a marófej, mely úgy duruzsol, amikor felpörög, mintha egy anyahajó beröffentené az egyik atomblokkját. Rengeteg új eszközzel, géppel, apró kiegészítővel bővült a műhely, így előrébb tudok lépni a kellékek, rajzhoz kellő eszközök, keretezés frontján is. Végre!

van egy gyakorlat

És a helyzet az, hogy közben a one-man-show változatlanul halad tovább. Eleinte főleg arra láttam az irányt, hogy fejlesszek egy megfelelő minőséget, és ezt folyamatosan tudjam hozni. De szépen lassan eljutott minden oda, hogy már számos egyebet is kell csinálni, és a legnagyobb kihívás jelenleg ez. Jéghegy a Titanic előtt, de úgy, hogy esetemben a kapitány tudja, hogy nekimehet a hajó, és akkor biztos, hogy báj-báj Szása lesz, csak közben már azt is kell mérlegelnie, hogyha nem megy neki, akkor fognak-e egyáltalán emlékezni rájuk (segítek: nem! Ahogy az Olympic és a Britannica is a ködbe veszett a jeges víz helyett.).

A három legfontosabb dolog egy rajzoló vagy festő pályáján - szerintem - a minőség, a megismertetés és az árszabás. A három szempont szoros kapcsolatban áll egymással… egy olyan világban, ahol a minőség jelent bármitis, a megismertetés nem pénz kérdése és nem Dávid és Góliát szerű kihívás, míg az árszabás függ még a piactól és minden aspektusától. Egyszerűen mondva, én csinálok valamit, kiállítom, szólok róla, majd megnézik, és akinek tetszik, az megveszi a képet. Jobb esetben többeknek is tetszik és megemelik az árat.

Kb 2008 körül ez volt a helyzet, és akkor is készítettem ezt-azt, pályáztam sok fronton, teszteltem technikákat, kerestem kiállítási lehetőségeket. Aztán elsuhant 10 év, és a megváltozott körülményekhez igyekeztem folyamatosan alkalmazkodni. Bár már nem pályázom, mert teljesen értelmetlen, sok idő megy vele és csak keserű szájízt eredményez, de szintén keresek kiállítóhelyeket, ahova be tudok jutni, nem kerül lehetetlen összegekbe a szervezés, és nem egy bontásra érett szakközép pozdorjaparavánjaira kell ráaggatnom a képeimet. A megismertetés menete a körímélről váltott a FB rendszeres kínzására, fizetett hirdetésekre, videós tartalmak készítésére, másodpercenként fotózott anyagok előállítására, papír alapú marketing nyomtatására, honlap üzemeltetésére egy folyamatosan átalakított neten, és ilyesmik. Mintha egy kartondobozban üvöltöznék, hogy valaki nyissa már ki lécci-lécci. Minél jobban, annál több ember nem nyitja ki, node meghallják, nemde?! Erről van szó!

A szűken vett kiállítás áll a keretezésből (és ez egy hosszú-hosszú téma lehetne már magában is), szállításból, „biztosításból”, megnyitó rendezvény részeiből (vendéglátás, megnyitó enbör, tárlatvezetések, bármi történhet életérzés). És az árszabásba ezeknek mind bele kellene épülniük, ha a piac említett aspektusaira most külön még nem is térek ki. Utóbbit annyiban lezárnám, hogy olyan értékmegítélés van jelenleg, aminél előbb vesz valaki a panelek között egy Batman-es minidrónt vagy egy kanapégarnitúra felét, mint ugyanennyiért 3 képet.

Hogy érthetőbbé tegyem a dilemmát, kicsit számszerűsíteném. Jajj-jajj, „magyar enbör pénzről nem beszél!”, de látjuk is, hogy ez milyen hülyeségeihez vezet. Tehát!

Tekintettel arra, hogy 11-13 kép kiállításának költségei a 10 év alatt a sztenderd 300.000.-ről úgy 1.200.000.-re növekedtek, ez azt jelenti, hogy egy képen anno 23.000.- költség volt, míg ma 92.000.-. Ha mindegyik elmegy. Mintha minden második kép csak azért készülne, hogy legyen kiállítás. És ez NAGYON-NAGY-PARA! Ha súlyozom azzal, hogy ez időben sem egy hónap alatt megy le, hanem minimum 4 kell hozzá, ami saját költségfaktorral rendelkezik, akkor az ominózus szám megint módosul. Mondhatni, egy kép bekerülési költsége 125.000.- fölé kerül. Na, nembaj! Adózás vagy jutalékot most direkt nem számolok hozzá, ezek eléggé pontatlanná teszik a számolást. De nagyjából egy 30%-ot mééég rá lehet tenni egy képre. 125.000.- költség és az eladási 30%-a a jutalék. Ha egy 375.000.-es képről beszélünk, akkor 1/3-1/3 arányú az egész kiadások - kereskedő és állam - én viszonyban. (Ilyenkor szoktam megkapni, hogy hát mindenhol ez van, de én nem tudom, hogy hol van még 60%-os különbözet és hol kapnak fizetést 4 havonta.)

A sok-sok-sok fejlesztés ezt a számot javította, hogy valahogy kivitelezhető legyen a működés. Én nem hiszek abban, hogy szituációk, dolgok egyszerűen nem tudnak működni. Mindig van egy megoldás, de sokszor ráadásul több is.

***

Visszajutottam korábbi galériás egyeztetésemre. Egykoron, 3 éve mindent leegyeztettünk, arra vártam, hogy a nyaralásból (decemberben) hazatérve átküldjön a partner egy szerződést, és lebeszéljük az ottani bemutatkozó kiállítás részleteit. Aztán 2 hónappal a megnyitó előtt kiderült, hogy abban az időben, amikor én 50 képet raknék ki, aminek a részleteit terveztem már egy negyed éve, na ott pont falunap lesz… majd megérkezett a szerződés is, ami gyakorlatilag 30-70%-os arány kötött volna meg. Én kaptam volna 30%-ot. Mondtam, hogy ezt így nem lehet vállalni.

Még egy félév eltelt, javítottam sok területen, hogy jobb arányok, gyorsabb képkészítés, felépítettebb marketing legyen, azaz eredményes együttműködés, de akkor meg már a galériás dobta be a törülközőt azzal a szöveggel, hogy 1,5 évre előre ő le van kötve (nem volt). Jött a nagy agyalás, hogy akkor merre? Hogyan? Tovább?

És ebből egy állandóan visszatérő problémakupac lett. Most is lement egy ilyen kör, amivel azért kalkuláltam, de végül nem lett eredménye a próbálkozásnak. 3/4 év elment, és nem nagyon tudom, hogy mit kellene hogyan máshogy csinálni (a kellett volna kérdésnek nincs értelme). Illetve nem nagyon lehet máshogyan. Vannak mindenféle adott körülmények, amikhez csak alkalmazkodni lehet, előre felkészülni rájuk nem. Én meg - a 229 egyéb teendőm mellett - eleve nem tudok még ezekkel is foglalkozni, csak maximum kezelni őket.

Egy teljesen tökéletes illusztrációt kerestem ehhez a körülmények tengerében show-záshoz, és úgy bukkantam rá erre:

Elsőre mindenkinek úgy tűnhet, hogy decsudi, amit leművel a lila figura (majd, zöld, kék, piros, stb, ahogy az LSD effekt bekúszik), és „jajj, de nagyon csapatja”. Milyen jó, hogy van ilyen, nem?! És tényleg, tök jó, hogy vannak ilyenek, meg lehet mit nézni a telón, amikor hazafelé tartunk a melóból. És bizonyára az ilyenek is maguktól üzemelnek, mindenféle külső ráhatástól mentesen és függetlenül ropják a tutit. Varázsolnak különlegeset. Persze, a lényeget meglátni már nem annyira kézenfekvő dolog. Hogy a táncosbohócunk egymaga utazik le a helyszínekre, ahova hívják - rosszabb esetben, ahova be tud férni -, ráadásul gyalog. Csomagol magának a fellépésekre kis uzsit, sminkcuccokat, sátrat, folyamatosan javítja és csinosítja a táncos rucit, hogy azzal ne legyen gond, és még az egész életét is ahhoz szabja, hogy mikor dobja fel neki valaki, hogy „nem táncolnál egyet nekünk?”.

A maszkból ő nem lát ki sokat, de nem is a közönség megfigyelésével foglalkozik szerintem, hanem koncentrál arra, hogyha csinálni kell a tudományt, akkor az kifogástalan legyen. Hogy például egy kavics, amire ráléphet (és esetében ez másodpercenként mondjuk 29 rálépés is lehet), az ne mozdítsa ki a ritmusából. Végülis, neki ennyi lenne összesen a feladata, varázsolni a tudományával.

és van a helyzet

A helyzet meg közben az, hogy az esetek jelentős részében, a táncos bohóc csinál kb mindent. Szerintem úgy érezheti, hogy ő egyfajta otthagyott emléke egy kornak, amikor még létezését és feladatát szükségesnek tartották, de legalábbis értékelték. Nagyon szimpatizálok ezzel a zaouli táncossal, mert míg mindenki 30 másodpercre, de rápillant a róla készült videóra, és megmosolyogja, addig apróságokra már nem fordít időt.

Nem látni, hogy mennyire minimál körülmények között csinál valami különlegest, hogy a háttérben a szél kavarja a szemetet, hogy a nézők egy jórésze csendben, messziről szemléli csak. Nem tapsolják meg vagy nem segítik saját szórakozásuk működését, mert a táncos „magáért csinálja”. Sőt, vannak, akik hávájozni ülnek csak le a mobilfrigó tövébe, nekik csak alapzaj és keret nélküli TV a táncos művészete. Közben egy olyan világban történik mindez, amiben a semmibe csomagolt semmit is szétszponzorálják, ezzel értéket adva a semminek. A bohóc esetében pedig maximum arra terjed ki a támogatás, hogy beengedik egy kavicsos pusztára… ahol nézők jelenléte nélkül, üres székeknek ropja. És akik még jönnének megcsodálni, azokat is elzavarja a biztiőr, miközben pont mögötte éppen bontják a díszletet. Míg Jancsibohóc kiszárad a tűző napon a jelmezben, addig közönsége kellemes árnyékből, hűtött italokat fogyasztva szemléli. Nehéz megérteni, hogy Jancsi mégis miért csinálja ezt az egészet akkor, de valószínűleg azért, mert ő egyedül az, aki tisztában van a tudományával.

Ez van, miért menne másként a világ, mint a fától az erdőt?!

(éz egy szomor!)

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

rinya a rajzról

Rendszeresen hiperventillálok azon, hogy a rajz hétköznapokból történő kikopásával mennyire jól butulnak el az emberek. Ennek egyik oldala, hogy nem nagyon látni - a rajz terén - minőséget, a másik, hogy a digitális gányolás átveszi az összes területet az illusztráció és tervezés világában, illetve hogy az egész témakör manapság így néz ki:

1. szint - a kisgyerek összevissza koszol egy papírt

2. szint - ovi megkezdi a hülyítést, „rajzolj fát, kutyust”

3. szint - éld túl a heti 45 perc rajzot

sok évvel később

4. találd meg önmagad az alkotásban, szívjá’ terpentint, festékezd össze magad és hemperegj rá a vászonra, alkoss welnesshétvégéért és ájulj el saját sutaságodtól. Mert az a művészet.

Na, szerintem ez nem jó, mert a rajz nem CSAK egy művészeti ág, hanem készség is. Általa tervezni tudunk olyan dolgokat, melyek a valóságban létre tudnak jönni. Nem feltétlenül sci-fi vonalon, de akár úgyis. Mindig az asztalostól várt munka elképzelését szoktam hozni példának. Valaki akar egy szekrényt, jól kitalálja az egészet (itt kezdődik a problémaláncolat), majd megvakarja egy papírra, és viszi a (mű)bútorasztaloshoz.

Az - a pénzért - akármilyen hülyeséget összeragaszt, így lesz is szép bútor. Otthon persze kiderül, hogy sem nem szép, sem nem praktikus, és a színén és mintáján kívül semmiben sem különbözik egy salgópoctól. De szeretet veszi majd körül, mert drága volt, és mert ki lehet húzni a listáról a tárolás problémáját.

Hol itt a hiba?! Ott, hogy az elképzelések rendszerezésénél már elgyengül a megrendelő képzelete. Nem gondol végig rengeteg olyan szempontot, melyek szükségesek egy „jó” szekrényhez. Nem TERVEZI meg, nem KÉPZELI EL. Ehhez kellene a rajz. Kipróbálni látványokat, megoldásokat, felfedezni, hogy hol és hogyan fog kinézni egy adott szerkezeti megoldás, stb. Ennek a tervezésnek a hiányában jön elő például a 20.-21. század bútorkultusza, amikor készen adott, de szintén gagyi bútorok közül lehet válogatni boltokban. Igaz, hogy a házat nem fogja senki hozzáalakítani, de biztos, hogy jó lesz, mert a színe, a laminátum rajta „szép”. Meg majd 10 év múlva lemegy a pincébe, kivágjuk a retekbe, vagy ilyesmi.

Most képzeld el, hogy ez hogy volt régen! Egy mérnöknek feladata volt megtervezni valamit. Vázlat vagy tervrajz nélkül senki sem mert nekiindulni egy prototípus gyártásának sem, hiszen sok volt a hibalehetőség (pazarolni pedig drága volt). Ezért inkább kézzel csapatták le a dolgot. Először a mérnök maga, hiszen az ő fejében élt a leendő valami. A Pelikán, illetve a Rotring jórészt ilyen tervezőeszközök gyártásából élt vígan. Ne legyen benned képzavar, rajzolni mindenki tudott, mert ez ugyanolyan tudomány, mint mondjuk a számolás vagy az olvasás (ezért lenne jó nem 45 percben oktatni).

Mérnökök (is) rajzolták, szerkesztették meg a leendő dolgokat. Egy honlapon találtam fotókat arról, ahogyan a gyakorlatban ez kinézett:

nem kell a síp, hogy most meg van a gép!

Igen, napjainkban meg van a számítógép, amely segít helyettünk gondolkodni. Igaz, hogy csak azt tudja helyettünk kitalálni, amit a kósza ötletfoszlányaink alapján tippel, de ez is milyen jó már. Viszont eddig nem létező megoldásokat nem fedez fel, nem algoritmizál le egy új lehetőséget. Válogathat mindenki abból, ami benne van. A régi időkben (amik szinte tegnap voltak) a rajzolás útján meg kellett először érteni a témákat, mert csak úgy lehetett papírra vetni azokat. Fontos volt már fejben pontosan látni minden részletet, mert úgy a rajzokon kijöttek az esetlegesen nem ismert feszkók. Ez volt a haszna. Illetve az is, hogy egy szebb világot lehetett általa készíteni. A bútor például csapolással kapcsolódott, nem a suták illesztési varázslatával, a facsavarral. A tartósság a végiggondoltság eredményeként adódott a tervekbe. Ha valami nem volt világos a megrendelő gondolataiban, akkor a rajzok alapján lehetett egyeztetni azokat.

De nem gyászolok tovább, mert még a végén megint megkapom, hogy baj van a toronyban! Különben is, ebben a posztban főleg a képi mellékletek az érdekesek. Csak szerettem volna kicsit dohogni, hogy régen minden jobb volt! A tejfölben is több volt a zsír és a tej sem volt reggeli ital.

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ne siránkozz, mert nem szeretik!

Kicsit Trainspotting hangulatban vagyok mostanság, mert annyi minden kavarodott meg augusztusban, hogy ilyenkor rendszeresen a ’90-es évek körüli kulturális élményeimből kezdek visszatáplálkozni, hogy lenyugtassam az agyam.

Hiába, akkor nőttem fel, fogyasztottam a televíziót, vettem és kaptam cédélemezen zenealbumokat, lettem horrorrfilm rajongó. A Trainspotting azért lett különleges élmény számomra, mert abban a lemaradt világban, egy olyan, gondoktól terhelt köznapi életben adott teret Renton életének zajlásához, ami sok tekintetben ma újra és ismét teljesen jól érthető.

Szóval ennek jegyében kerültek e posztba a képek és a gif.

szenvedélyük a szórakoztatás

Még tavasszal adódott egy jónak ígérkező lehetőség, egy újabb pályázat, mely nagyban dobta volna meg a lehetőségeket. Mint, a felütésből is kitűnik, a pályázat nem jött össze. De, azért fetrengenék a témán még egy kicsit, mert ugye múltkor már kérve is lett, hogy ne tegyem, és velem meg lehet beszélni. :)

 Szerintem azért kell szót ejteni ezekről a dolgokról is, mert vannak, és mert tapasztalataim szerint, aki nem jár egy konkrét valamilyen cipőben az nem mondhat semmit arról a cipőről, pusztán arra alapozva, hogy egyszer, anno, az ő - amúgy tök más - topánkájában, hogy és hol dörzsölődött ki a lába ujja. A beszélgetések (értsd: a szitukban, amikor hangokat hallunk, vagy nézünk valami történést… beszélgetés már alig van) túlnyomó részében hangulatpörgetés meg ráolvasás van. Mindenki TUD valamit IS. Hiába nem szakértői a témának, nem ismerik a helyzetet, nem is kérdezték a véleményüket, a ráolvasásuk megtörténik.

Én rendszeresen megkapom az adott munkáimmal kapcsolatban ugyanezt a folyamatos 5 mondatban összefoglalt megoldás puffert, és néha (pillanatok erejéig) le is akasztanak ezek. Egy ilyen kulturális pályázatra, banki hitelre, fejlesztési hitelre, startup varázslatra, kollégavadászatra, eu-s pályázatra sok idő felkészülni, ha tényleg komolyan veszi a pályázó. Rengeteg munka maga a felkészülés és az összerakása, ha erre nincs külön keret vagy 4-5 ember. Gyakran hallgatom, hogy ilyen-olyan pályázatírók demilyen jól tudnak pályázatírni, illetve hogy „hogy megy ez”, de a gyakorlat meg az, hogy ezek a tipikus ráolvasások olyan szinten köszönő viszonyban sincsenek a gyakorlattal, hogy az nem is igaz. Ráolvasás van, értelme nincs.

Említettem egy illetőnek nemrég, hogy egy könyvön dolgozom. Már egy órája hallgattam a panaszkodását és nyarvogását a mindennapi életében előforduló gondjairól, és gondoltam javaslom neki, hogy kezdjen valami olyanba, ami motiválná, kikapcsolná, hogy le tudjon nyugodni és hideg fejjel felszámolni a problémáit. 15 percig dumcsiztunk a könyvről, illetve inkább arról, hogy szerinte hogyan kellene SZERKESZTENI majd azt a könyvet. A 10. percben már ki is tértünk arra, hogy a könyv amúgy miről fog szólni. „Szerintem bonyolult ez a cím, hogy ’realizmus’, mert szinte senki sem fogja érteni, és így eladhatatlan, mert nem lehet tudni, hogy miről szól pontosan.” Próbáltam rávilágítani, hogy az, hogy egy könyv miről szól - jó esetben - akkor derül ki, ha elolvassák, de minimum beleolvasnak. És, ha valaki nem tudja értelmezni a realizmus szót és ezen meg is akad, akkor szerintem tök mindegy neki, hogy olvas e egyáltalán. Nomeg, nem a világ összes emberének szándékozom könyvet írni. A beszélgetés végére - ahogy jött a 15. perc -, már ott tartottunk, hogy szerinte hülyeség ilyesmiről írni, „művészetről meg filozófiáról”, mert keveset, de főleg mást olvasnak az emberek, miért nem úgy írok és olyat, amit szívesebben olvasnának, és adom inkább el (???) egy kiadónak és akkor enyém a pénz.

Nagyjából valahogy így zajlott a végső érvelése, mire én csak annyit mondtam, hogy lehet, hogy igaza van… bár nem tudom, ő egy könyv formájában fizetne és elfogyasztana egy tál szart? Mert, ha igen, akkor az új célközönségem első példányát meg is találtam.

Vagy, egy másik példát hozva, egy egyetemi ismerősöm, akivel többször dumáltunk anno és - hogy stílusos szót használjak -, egy „galleryben” jazz-eltünk, megkérdezte, hogy a könyvben a köszönetnyilvánításnál kiket fogok megemlíteni. Én mondtam, hogy bár Erdős Virág lelőtte a régi tervem, azt, hogy a köszönetnyilvánításhoz csak annyit írt „Köszi!”, de én nem feltétlenül szeretnék ilyet, mert így megköszönni egy könyvet (megint, függetlenül attól, hogy az miről is szól) olyan fura nekem. Fura=hülyeségnek tartom, de illedelmes módon nem ezt írom egyből. Azt mondtam neki, hogy maximum a Genius cégnek az új, csendes billentyűzetét köszönöm meg, mert teljesen jó lett, és 4.000.-ért tök megérte a cserét. „NEMÁÁÁR Pali! Nem is említed meg a képzős társaságot?”. Nem. Mit említenék rajta?! Hogy ismertem xy-t régen, majd elsuhant 5-6 év és egy témában megírtam egy könyvet? (Megint, figyelmen kívül hagyva, hogy az a könyv je e egyáltalán.)

Szóval az ilyen és ehhez hasonló folytonos kérdezgetések és ráolvasások adták meg az amúgy is bonyolult és zsúfolt teendőknek azt az alaphangulatot augusztusban, hogy megint, ezredszerre is kalibrálni kell. Mert egy hosszabb lélegzetvételű anyagot nem lehet csak úgy, bármilyen hangulatban kiköhögni a monitorra. Erről írtam is múltkor, hogy mi az a konstans, fókuszált állapot, aminél ez megy. De ezt onnan is lehetne sejteni, hogy belegondolunk abba, hogy egy könyv miért is lehet értékes. Nyilván nem csak összeírkálják (most a könyvekről van szó, nem a marketing-dokumentumokról), hanem az egy nehéz és összetett meló eredményeként születik és általában van valamilyen haszna is az olvasók számára.

Nem lehet pl fejlesztéseket is ütemezni, ha nem várt ötletek zavarják be a képet. És ilyen a kiállítás is. Meg a képkészítés. Meg a vállalkozás, meg a barkácsolás, meg a filozófia, meg az elméleti tudás, meg az előadások, meg sok minden olyan dolog, ami csak úgy megy, ha „odafigyelve van” közben. És, ha van olyan háttere, ami elő tudja ezt finanszírozni.

Tricks of the Magician

A kiállítás kapcsán ez a pályázat egy igen fontos lehetőség lett volna. Illetve a kiállítás körülményeihez, mivel ez nem csak arról szól, hogy fel van akasztva pár kép, aztán szevasz. Egyszerűen rengeteg új feladat került elő, amik megakasztották az első ütemet is, és így borítékolhatóvá vált, hogy nem jönne össze, hogy ezért csúsztatni kell, úgyhogy nem novemberben lesz, hanem majd 2019 első negyedévében. Most inkább a könyvet vettem előre, hiszen az inkább időhöz kötött, míg a rajzok mellette is készülhetnek.

Ja, de volt két érdekesebb jelenség a kiállítással kapcsolatban is!

Az egyik, hogy ebben a témában is voltak izgi beszélgetéseim, méghozzá a képek eladását illetőleg tudtam meg, hogy csak „fel kell tölteni őket a netre” és „nem kell túlgondolni egy kiállítást”. Más, fontosabb dologgal foglalkozzak inkább, amik >> fontosabbak << és max 1 vagy 2 képpel kevesebb lesz kiállítva. Hogy mikor, hogyan csinálom meg azt a maradék jópár képet, illetve azokon mi lesz majd látható, hogy honnan fogja bárkiis tudni, hogy vannak ilyen képek és, hogy a neten hol fogják majd jól megvenni, azok csak - általam túlfeszült - részletkérdések.

Tiszta szerencse.

Nem tudom, én sokat foglalkozom a dolgaimmal, de még mindig nem tudom 5 perces, „na gyorsanösszefoglalva” felvázolni és megoldani az aktuális feladatokat. Pénz, paripa, fegyver, mondja a régi mondás, és ez teljesen korrekt is így, bár én inkább pontos vesszővel írnám, pénz; paripa; fegyver… vagy úgy, hogy Pénz. Paripa. Fegyver. Akkor. Amikor. Mert ezek egyszerre ritkán állnak össze.

De, a másik kiállításos szitu is meglepő volt! Egyszerűen nincsenek modellek! Bár mindenki egyre cafrangabb fürdőruhákban flangál a strandokon, folyik az erkölcstelen fertő az utcákon, bezzeg a szeksz meg a szipu, de egy rajzhoz modellkedés már nagyon meredek mindenkinek. Még úgy is, hogy nem lesznek publikusak a fotók, és magukon a képeken sem lesz semmi villantva. 2 női modellt keresek már egy jó ideje, de olyan lehetetlen küldetésnek kezd kinézni ez is, mint a megfelelő papírt megtalálni, és néha már várom, hogy zaklatásért csöngessenek a kupakosok, a YARD, mert 1 db mailt írtam egy ismerős ismerősének.

Úgyhogy, kalibrálás van és most várunk…

a Realizmus.

A könyv azért készül. Kb a jegyzetek összefésülésével a tervezett 186 oldal úgy látszik, hogy egy olyan 300-on elférő anyaggá alakul, így kicsit húzni is kell majd, de azért készül. Érdekes módon, ez a project viszi leginkább a prímet a közöny terén. Holott, szerintem pont ez az egyik legérdekesebb az összes tevékenységem közül. No, majd meglássuk, hogy mi lesz. Minden esetre, kellemes pötyögni, és meglepő, hogy 40-50 ezer karaktert gépelni egyáltalán nem fárasztó dolog. És még közben böngészésre, forráskeresésre is van idő, aminek hála 1-1 ilyen kitérővel 5-10 oldalnyi plusz anyag kerül be a jegyzetekbe.

Bár, már most rettegés van, hogy ennek is olyan erős early bird akciót (elő-előrendelést) kell csinálni a semmiből, majd pedig egy előrendelésit, hogy egyáltalán kiadásra is kerülhessen, hogy ihaj.

***

(Ez most az unalmas, visszatekintő szóhasmenős rész lesz!)

Említettem fentebb ezt a visszanyúlást a ’90-es évek idejére. És, így szöszmörögve rajta, tényleg úgy tűnik, hogy azért az mák volt, hogy pont akkor nőttem fel. Mert tudatosabb, határozottabb fiatalkoromtól kezdve (ami nálam 5-6 évesen kezdődött, rokonaim bánatára) olyan 22-23 éves koromig mindig olyan környezet, körülmények vettek körül, amik egyfajta célorientáltságot adagoltak. És itt nem azt értem, hogy olyan húdenagyon megtanulhattam az értékes élet titkait, hanem inkább azt, hogy lehetett találkozni azzal az opcióval, hogy vannak/lehetnek értékek. Hogy például jót csinálni - bármilyen értelemben - nem azért… jó, mert segít másokon vagy tapasztalatot ad, ilyesmik, hanem azért, mert annak hoz hasznot, aki csinálja. A fárasztó munka eredményeket szülhet, a látszólagos előnyök viszont nem feltétlenül előnyök közepes vagy hosszabb távon, a tervezés egyfajta megismerése és irányítása a jövőnek, meg sok-sok hasonló szöveg.

Egyszerűen mondva, jót tenni önző, önös érdek, mely amúgy nem jár senkinek a legminimálisabb károkozással sem.

Most nem azért írom ezt, mert beszélni akarok az állatokhoz és egy szál pendelyben a pusztába menni, hogy ott dejól legyek, hanem ennek kapcsán elgondolkodtam a fiatalabb generációkat körülvevő világon. Ma nem nagyon látni sarkított vagy kontra vagy nem szélsőséges világképeken kívül semmi egyebet. És sokan így nőnek fel, ez lesz az alap álláspont számukra, ha elakadnak az útvesztőben, akkor külön szólni kell majd nekik, hogy lehetne vagy lehetett volna máshogyan is. Lehetett volna jól is csinálni a dolgokat, senki sem állította, hogy az, amit alapjáraton élnek, az a jó. Nem valamilyen értékrendszert értve, átérezve járják az útjukat, hanem bonyolult kompromisszumhálókon keresztül, sokszor a személyiségük problémáinak folyamatos elrejtésével foglalkozva. És ezzel annyira sok időt és energiát pazarolnak el, hogy amúgy már azt sem fogják fel sokan, hogy merre, meddig és hova szeretnének eljutni.

Természetesen, ez nem a „mai fiatalokkal” kezdődött, hanem sokkal előbb, kb a ’80-as években születetteknél már előjött, csak a gyors változások elfedték az első intő jeleket. Ahogy látom, ez már 40-50 éve itt van, és sok generáció ebben a hömpölygő, és súlyától önjáróvá vált problémahalmazban él.

Egy tütükézéskor kérdeztek - mint a kíméletlen, szadomazo, idegkorbácsos, megmondóembert -, hogy hogyan oldanám meg az xy élethelyzetében beállt problémát. Anélkül, hogy nagyon ismertetném a szitut, csak annyit fednék fel róla, hogy egy 6 ember érintő helyzetről van szó, amiben kb 2-3 főbb álláspont van a problémák beazonosítása terén és a megoldások tekintetében is. Amikor meghallgattam, hogy miről van szó - hosszan, nagyon hosszan -, és tágra nyílt pupillákkal várták a választ, akkor csak annyit tudtam tanácsolni, hogy bizony sokat jelente, ha nem egymás f*szával vernék a csalánt, hanem mindenki visszavonulna a saját kis cellájába és ott élné ki a hatalmas energiáit. Egy probléma ugyanis nem azért van, hogyha megszűnik, akkor egy újabbat kreáljunk, hanem azért, hogy megoldjuk és utána a többi minden, de már jó dologgal foglalkozhassunk. Mert a cél nem egy alaphelyzet folyamatos menedzselése, hanem a fejlődés (pozitív eredményű változás).

Próbáltam rávilágítani xy-nál arra, hogy szerintem eltérő fontosságban értékelnek dolgokat, és inkább azon vitáznak ők, hogy kinek-kinek a saját fő problémájára adott saját válasza miért a jobb megoldás a másik által, egy totál eltérő másik problémára adott válaszánál. Viszont a konfliktusaik meg olyan helyzetekből adódnak, amik adott illetők másokra kivetített saját gondolataik, saját problémafelvetéseik.

Nagyon szépen látszott az a jelenség, amit már írtam, hogy a legtöbben értékmeghatározások nélkül élnek, miközben úgy hiszik, hogy mindenhez is értenek egy magasabb szinten. Sőt, nagyon sokan olyan célokat követnek, amit mindig körülmények vagy mások miatt vállalnak fel, és ilyesfajta kompromisszumok által legitimálják a dolgaikat.

Ezzel amúgy nincs semmi baj, egészen addig, amíg ezt mindenki „otthon, a saját hálószobájában csinálja”.

Fura volt kicsit, hogy a 6 fős probléma xy-ja és a könyves beszélgetés egy alkalommal játszódott le, és hazáig azon gondolkodtam, hogy ennek milyen értelme is volt részükről. Ők kérdezték a véleményem, mire énrám lett ráolvasva a tutiság.

Mindegy. Ez van, ezzel lehet valamit kezdeni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Kortárs művészet és a szakértő hozzászólások

Van pár fórum, ahol kényszeresen belepörgőrúgok a művészeti beszélgetésekbe, de a minap eljutottam odáig, hogy egyszerűen nincs kedvem újra meg újra az őskortól elmagyarázni a dolgokat, illetve a meglátásaimat. Ezeken a fórumokon jellemzően nézők vannak fent és mindig jön valami olyan poszt, komment, aminek nem bírok ellenállni.

minden ami valamiért elénk kerül, arról azt hisszük, hogy nem a véletlen műve

Ugye általában azzal foglalkozunk, amivel szeretnénk, vagy ami valamiért a figyelmünk elé kerül. Kivéve, ha beszélgetünk dolgokról. Akkor azzal, amit vagy mi vetünk fel - tehát nekünk érdekes - vagy más dob be témának. És ilyenkor ugye senki sem szereti a megmondó embert, aki időnként szól, hogy valamit máshogyan kell érteni, valami nem az, ami vagy hasonlók.

Az örök fikázó szerepet kijelöli a csoport neki, így már nem lesz érdekes az, amit mond, és egy defenzívába kényszeríti a közeg, mert ’szegény kérdés tárgyát megint báncsák’. Sokáig filóztam azon, hogy jó e az, ha az emberek megmaradnak a hülyeségben, ha tudom, hogy nem helyes, amit mások vallanak, amiről ahogyan vélekednek és ezt szóvá teszem, de mindig az lett a vége, hogy muszáj volt közbeszólnom. Mert miért is peregjenek sokan hülyeségeken, főleg, ha mélyen valószínűleg ők is tudják, hogy az nem igaz, csak nincs ellenvélemény, amihez nyúlhatnának.

Az internet világában ez nagyságrendekkel durvábban megy, mivel noname barát adagokkal kommunikálunk, és semmit sem az eredeti közegébe, a történetébe és a körülményeibe ágyazva kapunk. 

Kevin Nguyen és TJ Khayatan is ugyan erre a laikus szakértésre jött rá, amikor a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeumában járt. Már sok helyen leírták magát az esetet, azt, hogy azt tesztelték, hogy a nézők tényleg mindenben művészetet látnak-e, ami elsőre úgy tűnik, mintha tényleg művészet lenne.

Először egyikük baseball sapkáját tették a múzeum padlójára, aztán tovább vitték a bulit, és egy falfelület közepéhez lerakták Kevin szemüvegét. És láss csodát, csoportok kezdték meg az ájuldozást a művészet előtt.

Azért a kuka is kapott pár like-ot!

Most nem is Kevinék a nagy szám a történetben, hanem inkább a nézők helyzetébe kell kicsit belegondolni! Mit nem szeretnek az emberek? Hülyének lenni. Mik lesznek az emberek a kortárs művészettől? Hülyék! :)

Persze, a kognitív disszonancia megvédi őket, mert látni fognak értelmet abban, amiben csak ők látnak, hiszen, ha ez nem így lenne, akkor az 1700 évnyi filozófiai fejlődés már rég mindenki számára érthető lenne, és nem beszélnénk például vallásokról.

De beszélünk, és egyszerűen nem lehet szabadulni ettől az önámító, önbecsapó habitustól.

És ez miért gond? Egyszerű, és egyben nagyon szomorú.

Nem számít a szakmaiság, a tudás, a józan ész. Még véletlenül sem szeretném a ráció mindenek felett állóságát hozni érvként, mert a művészet nem objektív, hanem szubjektív irányzat úgy összességében. De fontos lenne megérteni, hogy ez a szubjektivitás nem egészében jellemző a művészetre, hanem a részalkotói között, a racionális, objektív faktorok mellett vannak szubjektív elemek is.

A szaktudás, a szakmai fejlődés, a technika az egyik ilyen. A meghatározás, a definíció a másik. Az esztétikai része, azaz a művészet filozófiájának aktuális szintje szintén hosszú, észérveken és szellemi munkán alapul, míg mondjuk az árszabás, a témaválasztás és adott nézők hozzáállása, kulturális háttere, ízlése már a szubjektív faktorok közé tartoznak.

Ha szeretnénk, hogy legyen még művészet pár évtized múlva, és olyan rangon és funkcióval, amilyenre az ki lett találva, akkor fontos, hogy az objektív pillérek megmaradjanak.

Régen volt egy olyan szempont a képzőművészetekben, amit csak úgy neveztek, hogy a ’nehézség keresése’. Ez arról szólt, hogy egy művész kvalitásosságát az is adja, hogyha mindig egyre összetettebb, bonyolultabb, nehezebb alkotásokkal jön elő. Magához képest is és a konkurenciáihoz képest is. Ez a szempont serkentette a szakmai fejlődést és egyben a műalkotások minősége is folyamatosan javult, haladt előre.

A XX. században, ilyen olyan okok miatt ezeket a pilléreket kezdte a kortárs művészet kirúgni. A határok tágításával kezdődött a dolog, mígnem sikerült olyannyira túltolni a határokat, hogy azokra már rá sem lehetett ismerni (ez a jelenség akár ismerős is lehet a mindennapi politikai történésekből is). Amikor pedig ezek a túltolások összeálltak egy kritikus tömegbe, akkor elérkezett az idő a hozzá nem értés, a dilettantizmus diadalához.

Damien Hirst és a tigriscápa

Kerestem valami jó példát az előbbiekre, és az Ómenből is jól ismert Damienre esett a választás. Damien Hirst egy magamutogató férfiszerszám, aki azzal lett világhírű, hogy hamar ráérzett a 80’-as 90’-es évek alakuló vákuumára, és tekert egyet az abszurditás kapcsolón, de úgy, hogy még Laár András is hiába teleportálgatta magát aznap, amikor megnyílt a cápás kiállítás.

Damien művészetében - meglepő módon - központi helyen szerepel a halál. Az épelméjű nézők az agyukon érzik is ezt, de Damien nem erre gondolt, amikor mindenféle állatot kiállított nagy, formalinnal töltött tározókban, hogy bemutassa: 1., azok állatok formalinban, 2., azok műalkotások úgy cakumpakk, 3., a halálról szóló műalkotások.

Jó nem?

Az egyik csúcsdarab egy leölt tigriscápát mutatott, ami plexi tárolójában, formalinban úszott… mitagadás, így is lehet egy cápás műalkotást készíteni, de ez nem annyira művészet szerintem, és alkotásnak is csak nehezen tudnám titulálni.

Sokan tudják rólam, hogy gyűjtöm az állati koponyákat, de mindig csak elhullott tetemekből gyűjtött alkatrészeket preparálok. Szimplán azért, mert nem látom értelmét ezért leölni az állatokat és teljesen mindegy az eredmény szempontjából, hogy hogy múlik ki egy-egy entitás. Ezért is borult el az agyam, amikor még régebben hallottam a kiállításról, és arról, hogy a „művész” simán, nem túl sok előkészület után helyezte tiszta formalinba a tetemeket. Aki már illatolt formalint, az tudja, hogy tömény és szövetroncsoló hatása van, ezért sem szokták mindig tisztán alkalmazni. Főleg akkor nem, ha hosszú időre akarnak valamit konzerválni, ugyanis a formalin roncsolja a szöveteket.

Nem meglepő módon Damien dögkút kiállításán is így történt, szépen minden állat elkezdett oszladozni a tárlókban.

ez volt a koncepció

Amikor évekkel később ez kiderül, mármint mindenki számára evidens lett, hogy a cafrangok a löttyben nem a művészi pátoszhoz szükséges konfettieső, hanem a tetemek foszlányai, akkor megkérdezték Damient, hogy ez így most mi? Mire ő elmondta, hogy hát maga a koncepció. A halál jelenségét akarta bemutatni, és ezért DIREKT így csinálta az alkotásokat, hogy a formalinban szépen lassan elbomoljanak.

Pár évvel ezelőttig még reménykedtem benne, hogy az a szerencsétlen orosz vagy szaúdi oligarcha, aki megpénzmosta 50.000 angol fontért (majdnem 18 millió forint) a cápát, az viccből továbbgondolja Damien halál koncepcióját és bebetonozott lábakkal szabadon engedi egy hajóról a művészt, hogy keressen még pár egyedet, de sajnos nem így történt.

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam e ezt a posztot, mert nem lenne szabad ilyesmikről írnom. Nem a kortárs művészet szarozására gondolok, hanem valami nagyon másra, a sorok között. A művészetnek nem feladata a direkt véleményalkotás, de vannak helyzetek, amikor már nem lehet szó nélkül elmenni a szakmai, objektív pillérek elbontása mellett. Mert nem mindegy, hogy mindenki maga alakítja a valóságát, vagy a valóság alakítja őt.

Ezért kérem azokat, akik nagyjából egyetértenek a fenti sorokkal, hogy most kicsit gondoljanak bele a saját valóságukba, és figyelmesebben olvassák végig újra a fent írt részt, ezt:

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Humor

Általában, amikor egy hosszabb ideje nem jelentkezem bloposzttal, akkor mindig több dolog fut párhuzamosan, és nem nagyon lehet érdemi dolgot mondani ezekről vagy eleve, annyira kavarodnak a dolgok, hogy, ha akár 5% stabilitás is van a kilátásokban, az már nagy szám.

Na, hát ez most sem volt másként… bár még mindig megy a levelezés több szálon, de azért kezd teljesen lefutottá válni a mostani kör.

De, még mielőtt belekezdenék, fontos, hogy külön kitérjek rá, hogy én alapjában egy vidám, realista ember vagyok, aki törekszik a jóra és a jobbításra és általában ez is köt le. Tehát, amikor megy a savazás vagy a nihilkedés, akkor azt a maximális derűmmel és realista felfogásommal együtt kell érteni. Legtöbben, akikkel beszélgettem néhány blogbejegyzés után, nem értették, hogy minek kellenek ezek a lehúzások és erről már sokat tettem említést korábbi posztokban. De mit lehet tenni, én olyan vagyok, aki inkább szeret tudni és beszélni arról, ha valami nem működik, vagy csak rosszul, mintsem beülni egy fék nélküli autóba, határtalan optimizmussal.

kicsit hosszú volt ez az elmúlt 5 hónap

Volt minden benne, ráadásul eléggé hullámzó hangulatban. Mentek ugye a művészetörténet és realizmus kurzusok, valamint az anyagok rendszerezése (hátha lesz belőlük könyv), aztán a karácsonyi cécó, illetve az év végi képkisöprés is, valamint a még szükségesnek ítélt fejlesztések elindítása… digitális rajztábla, számítógép fejlesztés, képkeretező, illetve asztalos munkapad és műhely összerakása és az apróságok. Mellette a Trafik ügyeinek intézése persze, mert az egy másik sajátláb, amin állni kellene.

Több ismerősöm sem érti amúgy, hogy minek ennyireígy egy-egy dologba belekapni, kb 2 havonta hallgatom, hogy miért nem csak 1-2 projectre fókuszálunk és űzzük csak azt, mert így szétforgácsolódik az időnk, és minden csak „áll”.

Hát, kedves ’jellemzően8órásismerőseim’, igazatok lenne, ha már csináltatok volna saját vállalkozást, vagy bármit, amiben az összes munkakört maximum 2 fő tudja elvégezni. Nem csak azért a 2 fő, mert ennyi van, hanem mert ennyien értenek hozzá.

100 éve hallgattam egy interjút egy kortárs művésszel, aki azt nyilatkozta, hogy ő egy héten 5 napot csak találkozik, marketinget csinál és, ha 1 napja van művészettel foglalkozni, annak már örül. Akkor én megfogadtam, hogy ezt nagyon nem szeretném, mert ez az eredmény szemszögéből kontraproduktív folyamat. De ugye, ez óta eltelt 100 év, és dúsultunk Facebookkal, vállalkozással, nomeg rengeteg tapasztalattal, ami mind-mind csak rontottak a helyzeten.

a mohaerdő

Hogy csak egy példát említsek a hanyatló és lehangoló körülményekre, kb 10 éve kezdtem el a mohaerdő.blog-ot, melyet így az évforduló kapcsán gondoltam átemelek ide. Aktualizálom a cikkeket, frissítem az infókat.

Azt a blogot (is) nagy reményekkel kezdtem el, főleg azért, hogy olyan infókat osszak meg, melyekről amúgyis olvasok, de lefordítva és összeszedve más is tudja olvasni és élvezhesse a természet varázslatosságát… Írtam Wangari Maathai-ról, az erdők anyjáról, aki újraerdősítésben látja a szegények kitörési útját, és sokszor az életét kockáztatva harcol az esőerdők megóvásáért. Írtam a világ 30 legszennyezettebb helyéről, „élőben” közvetítettem az OTTHONUNK bemutatóját, Yann-Arthus globális projectjét, mely rengeteg munkával próbált változást elérni. De volt szó az óceánok műanyagfoltjairól is, mikor még nem folytak a nájlonzacskók a csapból is. A Koppenhágai Klímacsúcsról is volt beszámoló, sőt, a borneói olajpálma ültetvényekkel indult anno a mohaerdő is.

Szóval, ezeket a cikkeket szerettem volna újraszerkeszteni és az idei Föld Órájára készülve posztolni… csak az elmúlt 10 év közben Wangari meghalt, és azóta is beárnyékolja történetét egy félreértelmezett, de nagyon is érthető kijelentése az AIDS-ről. A világ 30 legszennyezettebb helye toplista mit sem változott, sőt, ma már azokkal a számokkal fel sem lehetne kerülni az első 50-be kb. Az Otthonunk után elkészült az Egy utazás története (videó itt), mely hidegzuhany az első, amúgysem túl vidám részhez képest. Ja, igen. A műanyag foltok. Hát azóta az is kiderült, hogy a műanyag szennyezés olyan mértékű, hogy már a többszörösen marketingdíjas, csudijó áriavizek is tele vannak műanyag mikroszemcsékkel, és ezrével pusztulnak az állatok a tengerekben és tengerek környékén, de már az emberek szervezetében is nagy arányban halmozódhat a sok kis izé.

Koppenhága kudarc lett. Az USA 2050-re kitűzött 83%-os üvegházhatású gázkibocsájtás csökkentése, de Kína 40%-os és az EU vállalásai is - ma már jól láthatóan - röhejesek.

A 2015-ös Párizsi Klímacsúcs persze marketingre azért jó volt, de készített még egy adag papírt arról, hogy milyen célokat kell figyelmen kívül hagyni majd, a következő csúcsig.

És Borneó… hát a kihalás szélére kerültek a bolygó talán második vagy harmadik legintelligensebb élőlényei, az orángutánok. Persze, mindez nem annyira fontos az emberiség számára, hiszen az El Nino* hatás rendszeresnek ígérkezik, ami mellett inkább az egészet elindító ok, az olajpálma ültetvények kiszáradásán kell aggódni.

*El Nino - az egyenlítői tengeráramlatok felmelegedése okozta száraz periódusok megjelenése. Ennek hatására egyfelől kevesebb lesz a csapadék, másfelől magasabb lesz a szárazföldi hőmérséklet, módosulnak a klimatikus viszonyok, nem csak lokálisan, hanem globálisan is. A jelenség főleg a legnagyobb bioszférákat tizedeli szélsőségesen.

De ez kit érdekel, hiszen a klímaváltozást nem lehet a belébe tölteni és kisütni!

„nem lehet, hogy a makrotikus viszonyokat vetíted a mikrotikus helyzetedre?”

Persze, tűnhet minden úgy, hogy ha beborul az ég, akkor még mindig világíthat egy gyertya bent a házban, szóval nem kell annyira túlfeszülni a világ bajait. De a Jurassic Park óta tudjuk, hogy a., klónozott Dolli bárány valójában velocyraptor lehetett, illetve b., ha egy lepke meglibbenti a szárnyát a Sorna szigeteknél, akkor Tajvan-on elered az eső.

Mivel minden mindenre kihat.

Erről hosszasan tudnék szövegelni, de érdektelenség miatt inkább most nem. Csinálok inkább egy snittet és a következő részhez ugrok!

- snitt -

Szóval, az 5 hónapban nagy erőbedobással csináltuk a dolgokat. A kurzusok és képkisöprés szerencsére ezt segítette is, de nem lehet minden nap képkisöprést és kurzusokat csinálni, így kell kicsit messzebbről is tervezni. Sok - szerintem - jó ötletünk van, hogy mit kéne, és próbáljuk fillérenként felépíteni őket, de már kicsit fárasztó a százezredik jó ötleten dolgozni.

A minap nekikezdtem egy új kiállításhoz helyszínt keresni, és teljesen lefagytam, hogy mi van jelenleg.

Ugye, az ominózus galériaszerző kalandozásom eléggé rosszul zárt, a hülyének nézés csimborasszóját mutatta be az az 1-2 galériás, akik eleve „láttak esélyt együttműködésre”. Hiúábrándoltam azon, hogy majd milyen jó lesz leülni és kijelenteni 30 évesen, hogy „áhámm, ezt elértem, én, magam”. De persze, még időben utánaszámoltam a dolgoknak (rossz szokás), és lefújtam az egész hóbelebancot. Na, azért sokat segített az is, hogy kiderült, a hülye szerepét szánják nekem a kegy-gyakorlók és az meg nem annyira jött be.

A nem rajzolók kedvéért, egy ilyen ’új kiállítás’ összerakása amúgy egy olyan 4 hónapos munka. Mindennel együtt simán 8 is lehet. A személyes rögeszméim miatt (legyen élményszerű, igényes, ne egy sufniban vagy egy művház büféjében legyenek kicelluxozva a képek, illetve képek kerüljenek ki, ne valami koszok és piszokok, papír hordozókon, stb) ez nagyon erős 8 hónapot jelent.

DE IDE EL SEM JUTUNK, hiszen nincs megfelelő hely! :DDDD Pár kivételével minden (úgy értve, hogy MINDEN) hely le van foglalva a következő 22 hónapra. A kurátorok (a művészkedni nem tudó, és művészettörténetet sem ismerő illetők, akik viszont művészeknek képzelik magukat) mindenhol már ennyire előre összeállították a kiállítások anyagát. Maradt persze pár hely, ahol a tulajdonos Magyar Állam úgy gondolja, hogy egy nyirkos katakombában lehetne 3 hétre bérbe venni a falakat, 1 millióért (a biztonsági őr és a rezsi ennyi), ha viszek lámpákat, szervezem a biztosítást, marketinget, keretezést, szállítást, megnyitót... ééés, természetesen mindenhol megemlítem őt, a Magyar Államot. A maradék pár hely amúgy még túlélésért küzdő művház, kereskedelmibb galériák és ilyesmik.

Most nagyon úgy néz ki, hogy 2020 őszéig tehát nem lesz kiállítás. Jó-jó, ugye az 1-2 helyről még várok választ (190 helyből van még 3, mely nem válaszolt). Megint alternatív, gerilla módszerekhez kell nyúlni, 10x több kört futni, a heti 5 helyett 10 napot marketingelni, és közben a külföldi eladásokra, terjeszkedésre pörögni.

a pályázatok, melyen nem futottam egy kört sem

Van a makrotikus Nemzeti Kulturális Alap, egy nagy, pályázati rendszer Magyarországon, mely kb már csak az egyetlen forrást biztosító szerv az MMA mellett. A feladata, hogy mikrotikus projekteknek segítsen. Évente 2 ütemben pályáztat mindenféle kulturális programra. Lehet könyvkiadás, táncbemutató, színdarab, kiállítás, bármi, ami valamelyik kollégiumához befér tematikában. Számla ellenében lehet költségeket megtéríttetni egy előzetes pályázati dokumentáció elfogadása után. A pénzt nem lehet szolgáltatásra vagy fizetésre fordítani, hanem kizárólag „tárgyi” és szervezési költségekre… illetve egyszerűen: költségekre.

10 hónapja regisztráltam a pályázati rendszeren, aminek keretében minden adatomat meg kellett adnom, majd az azonosító kártyáim digitalizált képeit is fel kellett töltenem nekik, és végül - hogy teljessé váljon a dolog - el is kellett küldenem kinyomtatva az igazgatóságra azokat a pdf-eket, melyeket ugyanoda fel is töltöttem. Remélem azért, mert nincs papír és nem azért, mert xy munkatárs nem tudja kinyomtatni a monitort náluk.

Elsuhant 10 hónap, és nézem, hogy profilom „hiánypótlásra vár”, ami valószínűleg a kinyomtatott pdf-ek nem beérkezése lehet. Kedves rajongóim, MOST nem a Posta volt a ludas. Felhívtam a 2 telefonszámukat 6 napon át napi 4x. Fel sem vették. Utána írtam 2 mailt a két legilletékesebbnek tűnő munkatársnak. Utóbbi mozzanat eredményes is volt, mert 1 nap után írtak, hogy már megváltozott a szabály és nem kell beküldeni a papírokat.

Persze, nagy talány, hogy akkor mégis miért nem aktiválódott egyből a profilom, de mivel 1 nappal a mail megírása előtt olvastam el az egész (!) honlapjukat újra, és ott akkor is a régi szabály volt a kihirdetett, így inkább örültem, hogy tudom, hogy aktiválják.

Izgulni nem izgultam, mert április 1-én, 28-án és május 1-én nyíltak azok a pályázatok, melyekre már javában gyűjtöttem az árajánlatokat, írtam a dokumentációkat és ilyesmik.

Eljött a másnap, reggel egyből néztem a profilt: ’AKTÍV’. Jesz! Hát mégis működik a dolog (totál szarul, de legalább így). Majd másnap felléptem, hogy elkezdjem feltölteni, küldésre készen az anyagokat április 1-re, 28-ra és május 1-re. De nem tudtam nekikezdeni! Miért? Mert már a kiírások is eltűntek eddigre.

Nem értettem, hogy miért, hiszen nekem kinyomtatva meg volt az összes, a kódokkal, mellékletekkel, képernyőmentésekkel együtt, csak éppen az NKA-nál nincsen már fent semmi.

Egy hét után derült ki, hogy mi lehet a gond (2 belvárosi galamb májából jósoltam ki ezt a megoldást, mert amúgy semmi infó sincs erről). A kollégiumoktól elvonhatták a pénzeket, hogy azt a miniszteri keret javára, pályáztatás nélkül kiszórják. Sok normálisnak tűnő dolog is kapott pénzt, és én személy szerint örülök, hogy az 1584 fős lakosságú Bánhorváti meg tudja rendezni a 11. krumplislángos fesztiválját (2 millió), illetve, hogy a Makovecz dolgokat kiadó Editio Plurilingua Kft. teljes 1 fős csapata el tud jutni a Havannai Nemzetközi Könyvvásárra, mint résztvevő (5 millió).

De ne savazzunk! Inkább kérlek Titeket, hogy mondjatok olyan dalcímeket, melyeket Kovács Kati énekelt és eddig csak bakeliten lehetett hozzájuk jutni! Ha nem megy, akkor nektek is jó lesz, hiszen nemsokára CD-n (céééééééédéééééén!) is meg fognak jelenni (7.424 millió). De ha éppen nem Kovács Katira pörögtök, akkor van más jó hírem is, hiszen az EDDA is kapott pénzt az Aréna beli koncertjének támogatására (6 millió)! Ami azt is jelenti, hogy Attillánkat visszahozták az ufók, illetve, hogy már nem nélkülöz annyira, hogy újra tudjon az alkotómunkának is élni… mondjuk, a 2016-os 78 milliós céges forgalma mellett meg is lepődtem volna azon, ha nem kap kiegészítést.

Igyunk inkább egy csésze kávét, és találjunk ki valamit!

vegyünk egy nagy levegőt, mert azt rendszeresen amúgyis kell

Akkor lendüljünk neki máshogyan a dolgoknak. Mivel már úgyis megszoktam, hogy minden hétre legalább 3 forgatókönyvet kell kitalálni, ami további a-b-c alváltozókkal operál, amik még legalább 1-5 verzióra vannak tekintettel, így most sincs másként. Felkutattam a lehető legideálisabb határidőnaplovat, és összeszedtem minden korábbi ötletet, rendszereztem a cetliket, összeszedtem a legújabb szélmalmokat, aminek neki lehet indulni és kialakult - így március közepére - az idei stratégia… májusig. :) Akkor kell majd újra átnézni mindent.

De azért az feldob, hogy mostmár lassan a papírgyártáson kívül minden mozzanatot házon belül készítek ahhoz, hogy kiállítást lehessen csinálni, és egy-két apróság elkészültével ezt a self-made-man dolgot is ki fogom maxolni.

Úgyhogy, induljon a csata az új kiállítás rendezéséért!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

nem felelt meg a szakmai elvárásoknak

Idén eddig kb 5 hónapot dolgoztam úgy, hogy az egészet ki kellett dobni utána. Ez, 2 hónappal az év vége előtt elég menő. Legutóbbi eset alig pár napja volt.

Bizonyára többen vették észre az egyik bank kampányát, melyben arra bíztatják az embereket, hogy bízzanak magukban, és induljanak pályázatukon. Ők ugyanis 10 milliót szánnak 3 project megvalósítására. A feltételük annyi, hogy „megvalósíthatóság, egyediség, fenntarthatóság és a tervezett társadalmi szerepvállalás mértéke” szerint előzsűrizik, és utána közönségszavaztatják. A közönség választ egy tervet és ők kettőt, amiket aztán megdobnak pénzzel.

Jelentkeztem én is. Hiszen hiszek magamban és ugye szenvedélyem a pályázás. Töltöttem egy csésze kávét, és nekiláttam felépíteni a pályázat anyagát, számolni, kalkulálni, tervezni egy esetleges közönségszavazással, stb.

Egy régi ötletemet, az UNBAR-t vettem elő. Ezt (idézetek a beküldött anyagomból):

 „Pályázatom olyan könyvek és oktatóanyagok elkészítésének első üteme, melyek varázslatos látványviláguk segítségével teszik szerethetővé és megérthetővé a természetet és környezetünket.

A kéreg alatt könyvek az egész gyermek- és fiatalkoron átnyúló ismeretterjesztő és inspiráló könyvek koncepciójára épülnek, melyek korosztályonként eltérő, mindig az aktuális életkor sajátosságaihoz igazodó módon és bontásban mutatják be a természetet és a tudományokat.

Minden könyv léptéke és látványvilága igazodna az adott korosztály sajátosságaihoz. Az óvodásoknak a gyepek világa dzsungel lenne, az iskolásoknak a hatalmas tölgyesek óriási esőerdőkként jelennének meg, a fiataloknak a házak, nyaralók, kempingek körül élő, jórészt alig észrevehető és misztikus élővilágot tenné láthatóvá, míg a fiatal felnőtteknek példákon keresztül mutatná be a tudományok fejlődésének hosszú útját, ezzel inspirálva őket arra, hogy merjenek álmodni és tervezni.

A legfiatalabbaknak szóló mesevilágból folyamatosan alakulnának át a könyvek határozókká, majd kísérleti naplókká, feladatgyűjteményekké, míg az ifjaknak már kifejezetten összegző - az útkereső korszakukhoz illő -, olvasmányos, „sztorizós” nyelvezetű kötetek mutatnák meg a megismerés fontosságát.

De A kéreg alatt nem pusztán egy könyvsorozat. Terveim szerint netes anyagok, foglalkoztatók és letölthető készségfejlesztő feladatok is részét képezik, így hosszú távú szórakozást és időtöltést biztosítva.”

Az UNBAR amúgy az Under the Bark, azaz ’a kéreg alatt’ kifejezésből kapta a nevét, mert olyan látványvilággal rendelkezne és olyan tematikával, struktúrával épülne fel, melyben az olvasó kb bele tud nyúlni a képbe és böngészni bennük, mintha tényleg a természetben lenne és matatna egy korhadt tuskóban.

De folytatva a pályázatból:

„Eddig az előkészítő szakasz készült el. Ez magában foglalja a könyvek tematikájának kialakítását, a hozzá szükséges látványelemek felépítését és a rajzoláshoz szükséges fotóanyagok elkészítését. A látványvilágot meghatározó koncepciós vázlatok is tornyosulnak már. Ezek szerepe az illusztrálási folyamatban kiemelkedő, ugyanis a vázlatok segítik letisztázni, hogy milyen minőség és tudásanyag a maximum, aminek formát lehet majd adni nyomtatott alakban.

A könyvek tudományos ismereteinek felépítéséhez is meglehetősen nagy anyag áll már rendelkezésre, itt pedig inkább az a feladat, hogy mindezeket hogyan lehetne a legideálisabban szerkeszteni, összeolvasztani egy-egy könyvbe, hogy a legjobban és leggazdagabban kerülhessenek az olvasók elé.

Mivel egy fontos szempont, hogy maximális élményt nyújtsanak a könyvek és gazdag látványvilágukkal és bőséges információanyagukkal elvarázsolják a gyerekeket, így meglehetősen friss technikai háttér szükséges az illusztrációk és képek elkészítéséhez. A számítógépes háttér kiépítése jelenleg folyamatban van. A kulcs - és legfontosabb eszköz -, a digitális rajztábla már beszerzésre került, jelenleg a megfelelő és hosszabb távon is kihasználható szoftveres és számítógépes háttér kialakítása a következő lépések egyike.”

Az egyik kiemelt szempontja a banknak, hogy társadalmi jelentősége is legyen a pályázatoknak. Ezt is mérlegelik. Ezért:

„A projekt elsődleges haszna természetesen a tudásátadásban és korai fejlesztésben jelenik meg. A varázslatos látványvilág inspirálja a gyerekek fantáziáját, annak fejlődését, a válogatottan összeépített képek a túrázások, kirándulások és természetben töltött időben visszacsatolódnak és segíti számukra az olvasott ismeretek gyakorlatba történő átültetését. A korosztályok szerinti tematikának köszönhetően segítheti az oktatási munkát, elő- és felkészítheti őket az óvodai, iskolai periódusokra.

A könyvek internetes, támogató anyagainak köszönhetően pedig a könyvek anyagai ötvözhetőekké válnak a digitalizáció nyújtotta lehetőségekkel. Így a tudományos ismeretterjesztés, a digitális készségfejlesztés és a gyermekek kíváncsisága össze tud kapcsolódni.

Ezekből adódóan több a projekt egy pár mesekönyv elkészítésénél.

De A kéreg alatt könyvek fontossága leginkább a remélt hatás kiváltásában jelenik meg.

Ha sikerül megvalósítani, akkor segíthet nyitni a gyermekeknek egy gazdagabb, érdekességekkel teli világ felé. Esélyt teremthet rá, hogy felkeltse érdeklődésüket a természettudományok világa iránt, gyermekkoruk évei alatt végig bemutassa számukra a környezetet, melyben élnek, oktassa őket annak jelentőségére, megóvásának fontosságára. Megértesse velük a működésének szabályait, rendszerét.

Valamint, a fentiek mellett, támogassa őket, hogy ne adják fel a világ megismerését, merüljenek el a fantáziában és ismereteiket a mindennapokon is tudják használni. Ha ezt sikerül elérni, akkor - véleményem szerint - lehetőségük lesz egy gazdagabb, érdekesebb életre.”

Végül arról kellett írni, hogy milyen a project megvalósíthatósági terve. Itt is szigorúan csak 1500 karaktert lehetett írni, és kb számokról nem nagyon beszélni. Azt ők döntik majd el, hogy szerintük mennyit tudnak szánni rá.

„Eredményes pályázat esetén, az első ütemben a technikai feltételek kialakítására kerülne sor. Ez egy megfelelő számítógép és a szükséges szoftverek beszerzését jelenti, melyek lehetővé tennék, hogy a könyv, illetve könyvek illusztrálása és írása elkezdődjön (2018 január első hete). Eddigre az első könyv teljes koncepciós anyaga, látványtervei, struktúrája elkészülne (függetlenül a pályázattól).

A második ütemben letisztázásra kerülne az első (vagy - függően a lehetőségektől - az első pár) könyv anyaga, illusztrációs feladatai és megkezdődne maga az illusztrálás (2018 március vége). Ezzel párhuzamosan a nyomdai, kiadási és terjesztési, valamint a marketing előkészítés is elindulna.

Harmadik ütemben pedig a teljes anyag nyomdába kerülne és megindulhatna a terjesztése, reklámozása, bevezetése (2018 áprilisa-májusa).

Természetesen, párhuzamosan folyamatosan készülnének werkvideók, blogbejegyzések és beszámolók a készítés folyamatáról, valamint a projekt aktuális állapotáról. Az eladásból származó jövedelem túlnyomó részt a következő rész, részek készítésére, munkálataira és a netes anyagok kialakítására fordítódna, így a projekt további sorsa, épülése is biztosíthatóvá válna.”

Elküldtem az anyagom, és vártam a visszajelzést.

Közben rendszeresen olvastam, hogy kik jelentkeztek rajtam kívül, akik pályázatait már jóvá is hagyták.

Van, aki gyermekfogászattal indul.

„Egy olyan gyerekfogászati rendelő létrehozása a célom, ahol az új generáció rendszeres ellenőrzésekre jár, és mindezt örömmel teszi. Olyan szemléletű ellátást szeretnék adni a gyerekeknek és szüleiknek, amivel segítséget kapnak, hogy miként ELŐZZÉK MEG a fogászati problémákat; GYAKORLATI TANÁCCSAL, SEGÍTSÉGGEL, a helyes szájápolás elsajátításáért. HISZEK benne, hogy ez hosszú távon jelentős változást hozhat. Egy fogfájós, szuvas fogakkal rendelkező gyerek esetében is, a tanácsok megfogadásával, akár ép, maradandó fogakkal rendelkező felnőtt is lehet.”

Van, aki a társadalom számár nélkülözhetetlenül fontos esküvői ruha szalont szeretne létrehozni.

„A társadalmi húzóerő és példamutatás tekintetében az én legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy vállalkozásom elindításával erőt adhassak olyan nőknek, édesanyáknak, akik úgy érzik, hogy leginkább egy magánvállalkozás kereteiben találhatják meg azt a lelki és fizikai szabadságot, amelyet szükségesnek tartanak a családi egyensúly fenntartásához; valamint rámutathatok az önmegvalósítás fontosságára is.

Terveim között szerepel, hogy fiatal, magyar divattervezők ruháit is beillesztem a kínálatomba, lehetővé téve számukra a bemutatkozást. Emellett remélem, hogy sikerül olyan magyar esküvői ruha készítőkkel is tartósan együttműködnöm, akik az elmúlt években, a külföldi alacsonyabb árfekvésű ruhák miatt esetlegesen háttérbe szorultak.

Igény, illetve megkeresés esetén kedvezményes ajánlatokkal szeretném támogatni az alapítványi rendezvényeket, eseményeket.”

Van, aki pitefornettit álmodott meg és így ír társadalmi hasznosságáról.

„Szinte minden országának megvannak a már-már nemzeti eledelnek számító pitéi, amelyek döntően európai országokból indultak világhódító útra. A projekt egyértelműen a magyar nemzeti ételek népszerűsítésére koncentrál, emellett egy merőben új, átgondolt, forradalmi eljárással és megvalósítással kívánja a hazai gasztronómiát népszerűsíteni, mind a magyar, mind pedig a külföldi közönség köreiben. Az alapanyagokat csak és kizárólag ellenőrzött, magyar gazdaságoktól tervezzük beszerezni, támogatva ezáltal a hazai termelést. A bio alapanyagok mellett megjelennek a glutén - és laktózmentes összetevők is, így az elkészített termék fogyasztásra alkalmas nemcsak az étel-intoleranciában szenvedők számára, hanem azok számára is, akik étkezésükből mellőzik a hús-és állati származékokat. Az értékesítés nem helyzet kötött, hiszen a konyhával felszerelt mozgó food-truck a város bármely pontján elhelyezhető. Ilyen módon lehetséges évenként egyszeri szervezett ételosztás rászorulók számára, mely akcióval a társadalmi felelősségvállalás kiemelkedően fontos szerepét kívánja hangsúlyozni a projekt.”

De van, aki a lakatosműhelyét szeretné bővíteni, van, aki körbebicajozni - nemes egyszerűséggel - a VILÁGOT, van aki szappanvirágok eladásával kíván munkahelyet teremteni és van, aki jóga és masszázs vállalkozását egy kis honlapra szánt költséggel globális csakratisztító üzemmé alakítaná.

aztán jött a hivatalos visszajelzés

Sajnálattal közli a bank, szigorúan a HIGGY MAGADBAN szlogent írva az email tárgyába írva, hogy sajnos pályázatom nem felelt meg a szakmai elvárásoknak. Persze, nem tudom, hogy mik voltak az elvárások és mik a szakmai dolgok, de elfogadtam. Hiszen hiszek magamban.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Zárt Market Budapest

Már lógok egy ilyen beszámolóval, de az igazat megvallva, még mindig kicsit bénult vagyok a hatásától.

Egy megbeszélés kapcsán úgy adódott, hogy be kellett ugranom az ArtMarketre. Minden porcikám tiltakozott ellene, de nem volt más mód, hogy találkozzam az illetővel, hát bementem. De te jó ég, hogy mi fogadott ott…

Kezdjük azzal, hogy az egész miliő tisztára olyan volt, mint anno a képzőn, kipakoláskor (féléves-év végi tárlat). Csak annyi különbséggel, hogy a retek fíling miatt a képzőn a radiátorokat is műalkotásoknak lehetett nézni, annyira koszos, ronda volt az egész. Itt azért ez nem ment, de nem a minőség miatt, hanem mert nem voltak radiátorok.

Pár éve elgondolkodtam, hogy kiállítanék az AMB-en, így elkezdtem összeszedni az infókat hozzá. Első - és, mint utólag kiderült, utolsó - lépésként kértem árajánlatot egy standra. Pikk-pakk jött is a válasz, hogy csak galériák, múzeumok, azaz kulturális „szervezetek”, állíthatnak ki, de amúgy a legkisebb, 4nm-es hely nettó 600.000.-, úgy mindennel együtt kb 1 millió volt.

Teljesen ledermedtem ettől, hogy de mégis mi is van ebben az összegben a hagyományok és az 1.0-ás rongyrázáson kívül? Talán a kiállítók megveszik a Millenárist, vagy mi?

Aki még nem volt AMB-en, annak ízelítőül csak annyit mondanék, hogy ez a rendezvény is ugyan olyan látványesemény, mint a legtöbb Magyarországon. Minden fancy, minden trendi, ugyan a konnektorok hosszabbítók és csak úgy lógnak ki a falból és az összhatás szörnyen taszító, de van pénz fél épületnyi molinóra, meg tip-top rucikban járkálni, vizes palackokkal a kézben. Itt üzlet folyik… :) … persze.

Hát, elnézve a dolgokat, illetve hallva a tapasztalatokat, én már azon meglepődnék, ha a kiállítók befektetése visszajönne.

De azért mesélnék párat, hogy milyen élmények értek idén. Előre bocsájtom, hogy sajnos nem készítettem képeket, de a neten megtaláltam Sebastian Bienek youtube videóját az itteni performanszáról, és a mellékelt kép innen van.

Bár csak 4 perc kellett végigjárni az egészet, azért tudok mondani top 3 kortárs alkotást.

3# - a kerítés

Az egyik helyen 4 olyan kép volt kiállítva, amik drótkerítést ábrázoltak. Ez nem Magyarország Kormánya által szponzorált művész volt, neki tényleg tetszett a kerítés. Fogott egy darab dróthálót, rárakta a vászonra, majd lefújta egy spray-vel, majd arrébb tette és újra lefújta egy másik színnel. Ezt 4-5x megcsinálta és kész is volt egy kép. Hát dobott hozzá másik hármat is. Nem hittem a szememnek… na jó ez kamu, pontosan ilyen és ehhez hasonló rakás sz*rokra számítottam.

2# - TV a falon

Úgy 47mp után egy olyan festményre lettem figyelmes, ami mozgott. Mikor közelebb léptem, hallani kezdtem a festményből áradó, puffogó hangokat. Aztán az 52. ott töltött másodpercben - immár közelről - láttam meg, hogy az bizony egy TV a falon, amin éppen a művészet fut.

Valami kiállítási performansz lehetett, mert az ment benne, amint egy kb 2x1m-es, falra rögzített agyagtáblát bokszol egy faszi, boksz szerkóban, bekötött szemekkel. Üti, üti, és az ütéseinek nyoma lesz maga a szobor. Amikor menekültem el az egész helyszínről, akkor még volt időm odapillantani erre a művészetre, és már újabb alkotásról készült rajta. Egy másik forma láncokkal ütlegelt, bocsánat, szobrászolt éppen egy hasonló méretű agyagtáblát. És az emberek meg ott álltak a TV körül, mind a 7-en és ámulva, megbabonázva, érdeklődve nézték, hogy hogyan születik a művészet.

De a csúcsok csúcsa nem ez volt!

1# - performansz 10/10

Soha, de soha nem nézek meg performanszokat. Miért? Mert az nem művészet. Az egy-pár kretén dühöngése, valami dadaista hülyeség, mely inkább csak arról szól, hogy olyan értelmetlenséget kell csinálni, ami legalább egy kis negatív töltésű, de hírt generáljon. Anno ezért kakszálta le a Parlamentet Tyereskova is.

Ez a sokkolás még mindig úgy tűnik sokaknak, hogy megéri, és ettől ők csak még inkább meg nem értett művészek lesznek. Őszintén sajnálom azokat, akik ezt a performanszot videózták, követték, mert ők messzebb nem is járhatnának a művészet megértésétől. Nekik egyszerűen az sem tűnik fel, ha valami nem művészet.

Node, mi is történt?!

Bemondták a hangosbemondóban, hogy hamarosan xy világhírű isten performálni kezd. Nekem akkor esett le, hogy 4 méterre állok a megadott ponttól, és már nem tudtam elmenekülni. Egyszercsak valami kísérleti hegedűdarab csendült fel, majd valami érthetetlen mormogás. És megláttam magát a performanszot. JÖTT FELÉM!

Kb 14 valaki, 1-1 kilyuggatott FADOBOZZAL A FEJÜKÖN, sorban elkezdett csoszogni (körben a kiállítótérben). Időnként mindegyik motyogott valamit, de nem lehetett érteni. Volt ott egy hölgy, aki szólt is nekik, hogy hangosabban, mire válaszoltak neki, és így egy kis diskurzus is kialakult.

Üröm az ürömben, hogy a hölgy frankón elbeszélgetett 2 dobozzal, majd a végén leesett neki, hogy ők izraeli vendégművészek voltak és egy nyikkot nem értenek magyarul, a hölgy meg nem beszélt héberül. De ez még nem volt semmi, mert a menet tagjai között időnként egy srác, 8-okat leírva biciklizgetett és csilingelgetett. Frankón! Ez a menet pedig haladt, tök lassan, motyogva, és csak ámultak a látogatók.

Én a végén teljesen megbénultam. Éreztem, hogy ettől az egész elmebajtól olyan távol vagyok, hogy már nincs is miről beszélni egyszerűen. Az AMB-en kiállítók 97%-át nemes egyszerűséggel ki kellene tiltani a bolygóról legalább.

Isszonyat volt. Gratulálok hozzá. Minden elismerésem azoknak a szerencsétleneket, akik ezt szervezik, és akik ezt élvezik.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

egy kis kortárs kórkép

Edzett szkafanderem csak nagyon ritkán kopik kortárs művészek alkotásaitól, de néha, néha, nagyonNÉHA akadnak olyan izék, melyek megsértik kültakaróm. És most volt két ilyen alkalommal is.

Egy óóóóriási magyar művész posztolta képetit legutóbbi kiállításáról. Nem akartam teli talpakkal véleményt írni róla, merthát mégis, de mivel hozzám közelállóról van szó, és mert ő maga büszkélkedett velük el, így nem bírtam ki. Az sem segített, hogy először azt hittem, egy 5.-6. osztályos gyerek rajz háziját kommentálta, és kíváncsivá tett, vajon most mit tanulnak ilyen idős srácok a suliban, rajzból.

DE NEM! Ezek egy 60 feletti rajzatyaúristen munkái. 
Szavak nélkül csak kevés szóval íme:

Minden vastagság, torzulás szépen figyelmen kívül hagyva.

És ahol nem ment a dolog, ott nem is erőltette. Bátor!

Aztán a másik eset az volt, hogy karácsony közeledtével több pályázat is indult képek akciós eladására, karácsonyi rövid tárlatok összehozására. Indultam ilyenen, de sajnos még mindig kevés vagyok a szakmának. 

És hát látva a kiállítók névsorát, hálát adok a determinációnak, hogy nem válogattak be.
Csak egy képet mutatnék be, és egy kis játékot is ajánlanék hozzá. Aki először kitalálja, hogy a festménynek 980.000.- az ára, az jutalmul elgondolkodhat.

Szűcs Attila - Albínó rénszarvas

Na jó, játékfüggőknek még egy kérdés: Az alábbi kép ára mennyi lehet, ha tudjuk, hogy nem a legjobb papírtípusra készült, pasztell, szén keverékeként, és ez a kép nem vázlat, nem holmi műtermi poén, hanem egy műalkotás maga? Kis segítségül annyit mondanék, hogy keretezett ára 250.000.-, és a keretet ajándékba adják hozzá.

Gaál József - Teremtetlenek IV

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

vakuljak meg, ha értem…

A minap voltunk a Rajztriennálé megnyitóján és ünnepies díjátadóján. Utóbbira nem is térnék ki, hiszen régi tapasztalatom van az ilyen díjátadók nemműködésében. De nem bírom ki, hogy ne írjak kicsit magáról a triennáléról.

Egykoron biennálé címen indult egy olyan nagytárlat összehozása, ami céljaként az országos grafikai művészeti élet szakmai bemutatását tűzte ki célul. Ám idővel elfogyott a pénz, és a biennálé 2 évenkénti megrendezése helyett triennáléra váltották a dolgot. Míg a biennálé időzítésében a fő szempont egy nagyobb mennyiségű alkotástengerből tényleg a kiválogatás volt a cél, a triennálénál már inkább arról volt/van szó, hogy hamár nincs elég pénz, és nem szempont, hogy a látogatói jegyárakkal behozzanak valamit, azért jó lenne ilyen nagytárlatokat csinálni.

Persze, nem értem op 1#, ha nem megy el rá senki (és ennek nem szervezési és reklám okai vannak), akkor minek rendezni?

Mint kezdtem is, elmentünk rá, ugyanis meglepő módon egyik rajzom is beválogatták a kiállításra. És igazán nosztalgikus hangulat fogadott.

ez olyan, mint a képzőn volt bármelyik nap!
Tényleg! Csupa katasztrofális grafika, összezsúfolva, koncepció, minőségi minimumok nélkül, és az összes koncepció, ami nekem lejött, hogy a süllyedő kortárs hajó nagyöregjei, akik még mindig azon nyavalyognak, hogy merre is kéne kormányozni, egy ilyen rendezvényen elvegyülhetnek azokkal a fiatalokkal, akik nem indultak el a biztos végből, úszva a jövőbe… 
Mivel gyakran nem értik a hosszú mondataim, 3 példában vázolnám a problémákat, így képet adva a képtelenségről.

még mindig az ötlet számít
Még mindig működik a legidiótább ötlet megvalósítása. Bár nem meglepő, hiszen a diplomamunkák 99% is erre épül. Félrészegen, 1-2 nappal a határidő előtt ragadj meg egy blőd közhelyet vagy egy szóviccet - amit csak magyarul lehet értelmezni - és csinálj belőle képet! Ne érdekeljen, hogy az önálló alkotásod (azaz a munka, mely maga hordozza értelmét, értelmezését és esetleges üzenetét) maximum a hülyeséged illusztrációja (képi kiegészítése, mely célja kizárólag az illusztrált dolog elismétlése) lesz.
Ahogy egy ismerősöm régen megfogalmazta egy formatervezett kávéfőző Kotyo-GO! elnevezésére, „ko-thí-gó, ezt biztosan nem nemzetközi használatra tervezték!”.

a hülyeség hülyeséget szül
Voltak 70+-os kiállítók is, ahogyan friss diplomaszerzés utániak is. De ami meredek, hogy ezek munkái között nem lehet felismerni, hogy melyik kié. Nincsenek generációs jegyek. A művészet örök érvényű, ha-ha, szól a közhely, de itt sem művészet nem volt, sem öröklét (öröklét csak egy utcai Kétfarkú Kutya ragacson volt említve, ’ingyen sör, örök élet’).

Hogy mi ezzel a gond? Csupán csak az, hogy a művészetnek mindig a jelenjében van értelme. Egyfelől technikailag is halad és változik, másfelől meg a művészt foglalkoztató dolgok is folyamatosan változnak az idő múlásával. Itt ez egyáltalán nem látszott. 70+-szal számolva ez azt jelenti, hogy eltelt úgy 50 év, hogy ez nem hagyott semmilyen nyomot a „szenzitív” művészeken. Elsuhant úgy a „boldog Kádár-kor”, a rendszerváltás, a ’90-es évek nyitása, az EU-s változások, a technológiai forradalom, az internet, stb, hogy semmi nyoma nem maradt a képeken. Retró hangulat és avit stílus(talanság) persze annál inkább.
Saját, szubjektív véleményem szerint eléggé kétséges felső korhatárt nem megadni egy ilyesmi eseményen, vagy legalább nem tükröztetni a szakma korfáját a kiállítók korfájában, de én olvastam Winckelmannt, meg foglalkoztam művészetfinanszírozási kérdésekkel, és ezt a kiállítók képességeit figyelembe véve nem is várom el tőlük. Node, hogy töredék kivételtől eltekintve az ifjú pádávánjaikat válogassák kiállításra a sohasemvolt nagymesterek? Hajmeresztő.

Az alábbi 2 alkotás is ilyen. Retró, romkocsma giccs lenne szerintem a műfaji behatárolásuk, de mivel ilyen érthetetlen és zsákutcás összhatásra általában a fiatalabbak képesek, én is azt hittem, hogy ez egy titán munkája. Aztán az eredményhirdetésnél a friss, fiatalos MMA díját kapta a 2 kép készítője, akire én azt hittem, hogy azért megy a mikrofonos emberhez, mert nyugdíjas bérletet szeretne vásárolni, és a Művházra azt hitte, hogy Volán pénztár.

a ’fasza vagy!’ bélyegző
Az egyik legképzősebb íz, amit éreztem. Ez valahol a gyomorsav okozta reflux, a laposelemmel szerzett nyelvcsípés és a formalin szagának keverékét jelenti. Tapasztalt képzőre járók ezt már kb az Oktogonnál érzik a levegőben, és tömény verzióban (bent az épületben) vagy csak részegen vagy csak kómában elviselhető. Sajnos kómában nehéz inni.
Na, itt is érződött bőven.
A kis klikkek, akik egymás érzéki körbenyalogatása közben - nézők nem lévén - a saját munkájukat tolják egymás arcába, meztelen császárok, akik páváznak föl-alá, mesterek, akik filmes gépekkel fotózzák a nekik tetsző képeket úgy, hogy az ujjuk belelóg az ojjektívba. Amikor Salgótarjánban elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit is blogoljak majd erről, akkor jutott eszembe a ’fasza bélyegző’ dolog.
Az, hogy ezek a nagyöregek kb úgy viselkednek, hogy a kölcsönös egymás munkájának elismerése mellett itt-ott barátkoznának kicsit egymással. Leülnek egy eldugott sarokba, dedikáltatják egymás kiállítási katalógusát (amin ISBN szám pl nincs), megkérdezik, hogy van az asszony, majd elővesznek a 30 éves zakójuk zsebéből egy bélyegzőpárnát és egy fasza vagy! feliratú bélyegzőt. Meglehelik, felfestékezik, majd kölcsönösen egymás csuklójára nyomják. Mint valami partiban.
Csak éppen mind a kettő legszívesebben a 2. ’a’ betűt lekaparná a másikra nyomott feliratból.

+1 - népi naív sav
Külön szép volt, ahogy az MMA tagság a megnyitóbeszédben először azon siránkozott, hogy kevés a pénz az ilyen rendezvényekre, majd egyből hánytak egy adag salakanyagot a teljesen nonprofit és önfinanszírozó budapesti OFF Biennáléra, mely azért jött létre, hogy a teljesen elvont művészeti pénzek okozta ürességbe visszacsempésszen némi művészeti életet, amúgy a 200x nagyobb Budapesten.

Keresztvíz leszedve.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

érezni némi zavart az erőben!

Éppen 100 éve történt, hogy Duchamp egy piszoárt állított ki egy múzeumban, hogy ironizáljon kicsit azokon a műértőkön, akik túl komolyan veszik magukat. Ám a világ csak hardcore-abb lett ilyen szempontból.

Hogy mi történt a világban a művészet szerepét illetőleg? Sokminden! Leginkább olyan folyamat játszódott le, hogy a művészet értelme, célja, szerepe alakult át. No, nem fejlődött, nem valami pozitív irányba haladt, hanem inkább változott egy - szerintem- torz, elérhetetlen és megközelíthetetlen katyvasszá, ami már csak nyomokban emlékeztet egykori önmagára.

A stílusbeli, az esztétikai illetve technikai határok tágításával a művészet létét jelentő szabályok számolódtak fel, vagy legalábbis szorultak háttérbe. Egyfelől jöttek a nem teljesen professzionális művészek, akik nem tudták művészetüket olyan szintre fejleszteni, hogy az a klasszikus értelemben jónak mondhatóvá váljon, így ők természetes emberi reakciókén elkezdték megideologizálni munkájukat.

A műkereskedelem persze bele is állt ebbe a dologba, hiszen ahogyan egyre csak nőtt a színvonalon aluli és értelmen kívüli művészek száma, arányaiban úgy nőtt a kritikán aluli műalkotások száma, melyeket brandinggel, marketinggel át lehetett úgy csomagolni, hogy azok eladható kvalitásúnak tűnjenek. 
Gondoljunk csak bele, egy olyan világban, ahol még a média és a kommunikáció nem pörgött úgy, ahogy ma mindennapos, ott a performance, az „élő művészeti vonaglás” totál újnak és maximálisan érthetetlennek hatott. Aztán, amikor pl politikai akciók, tiltakozások kezdték el használni a performance eszközét, máris jövőbe látó géniusznak tűntek azok a művészek, akik anno először performáltak.

úgy tűnt, hogy valami különlegesre jöttek rá 
Művésznek hívták magukat és látnokoknak hitték őket, és mivel műalkotásokat is csináltak, így a műalkotásaik művésziek és látnokiak lettek. 1 csipet pátosz, 2 csipet marketing és meg is született az új absztrakt/avantgárd/modern művészet.
Ettől kezdve pedig csak idő kérdése volt, hogy hogyan áraszt el mindent a látszólag ötletes koncepció, az érdekes élményt nyújtó mondanivaló és szorul háttérbe a „megszokott minőség”.

Aztán generációk után meg már senki sem emlékezett arra, hogy honnan indult a dolog. Mi volt egykor a művészet.
Az íratlan szabályok, a hosszú és nehéz munkával fejleszthető szakmai tudás nem volt érték azoknak, akik gyorsan és inkább nagy üzletet szerettek volna a műalkotásokból.

hozd a showt és vakítsad a népet
A Császár meztelen óta tudjuk, hogy ha eléggé határozottan és megtévesztő módon próbálunk eladni valamit, akkor azt egy idő után tényleg el is lehet adni, és ez a művészetben sem volt soha máshogy. Ha valaki belefektetett egy nagyobb összeget egy sokkal értéktelenebb dologba, akkor kapcsolatai, ügyfelei simán elhihették azt hogy az értéket képvisel, hiszen nem lehet olyan őrült valaki, hogy pénzt égessen. És szépen szőtt, áttetsző ruhát nagy biznisz volt vásárolni is, hiszen 1., eleinte még olcsó volt 2., már mások vették, tehát a csordaszellem is megmondta, hogy biztosan nem átverés (kombucha, gilisztázás, homeopátia, …) 3., nem lehet elbukni vele a pénzt, mert ezek a ruhák értékállóak, hiszen azt mondták róluk!

A határozott beszédet jól példázza az irracionális bolondság, mely ha elég megdöbbentő, akkor már kételkedni kezdünk abban is, hogy jól ítéljük e meg a beszéd lényegét. Azaz lehet, hogy nem is hülyeség. És a művészek profik lettek a meghökkentő baromságok kitalálásában. Mint például nemrég Karim Boumjimar, aki leműttette mellbimbóit és köldökét, mert úgy vélte, ma már nem elég úgy lázadni a fiataloknak, hogy piercinget lövetnek magukba, hiszen mindenkinek van olyanja!
Nem meglepő módon Karim nagy rajongója volt Stelarc-nak, aki szintén művészként CSAK ilyen hülyeségeket csinált.

Stelarc, aki egy műfület ültettetett be a karjába

„minden férfinak joga van gyereket szülni, ha akar!”
Ahogy a híres Blájen idézet mondja. Az művészet, amit annak tartunk. És sok művészettel foglalkozó nagyember sokminden olyant tart művészetnek, amit mégtöbben nem tartanak annak.

Mint, ahogyan ez egy olasz avantgard kiállítás kurátorálásánál is történt, mikor Sara Goldschmied és Eleonora Chiari installációját kiállították. A címe az volt, hogy Hol kéne táncolnunk ma este?, és üres üvegekből, konfettiből és partykellékekből építették fel.
Ám a megnyitó után, a takarító személyzet azt hitte, hogy az installáció szimplán szemét, és akkurátusan feltakarították a dolgokat, szelektív zacskókba válogattak mindent és kirakták a szemétszállítóknak.

az installáció

...

De akkor mégis mi a művészet? Hiszen tényleg egy szubjektív dologról van szó, van akinek egy bizonyos alkotás tetszik, és van akinek nem. Hogy lehet ezt eldönteni? 
Az én véleményem szerint igen egyszerűen: az értékét kell nézni egy alkotásnak, és vásárolni nem befektetési szemlélettel kell, hanem olyan dolgokat, amelyek a vásárló ízlésének megfelelnek.

Zárásul még azért idebiggyeszteném az egyik kedvenc sztorim.

Múlt év végén történt a New York-i Art Baselen - az egyik legütősebb művészeti vásáron -, hogy egy nő rátámadt egy másik nőre egy faragókéssel. És a közönség csak állt és érdeklődve figyelte, amint szúrkálni kezdi az egyik hölgy a másikat, mivel azt hitték, hogy ez a jelenet valamilyen művészeti project.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

akkor jöjjön az összegzés

Nnnnnnna, tegnap visszaérkeztek a képek, minden lezárva, összepakolva, a kiállítás végén ott a pont.
Nagyon érdekes volt az elmúlt 5 hónap, de ezt már 3 posztban is említettem. Próbálok valami összegzést írni róla, mert magam is sokat gondolkodom azon, hogy hogyan értékeljem az egészet.
Szóval, ez egy hosszú, unalmas poszt lesz. Ráadásul kettő!

hogyan is kezdődött
Még anno úgy indult az egész, hogy egyetemre jártam, ahol már akkor mindenféle hülyeségekkel traktáltak. Tiltották a rajzolást, mint technikát. Elkezdtem tónusos rézkarcokat csinálni, mire elkezdték azt tiltani. Erre elkezdtem szitázni, mert abba már tényleg nem lehetett belekötni… de persze jó jegyet sem kaptam rá (ezzel pedig az ösztöndíjamat tudták elvenni, aminek hatására - úgy hitték, hogy - tudnak majd zsarolni).
Az egész képzős alapállásom valamiféle, a magam számára minőségelvű, látványra épülő művészet kialakítása és kifejlesztése volt. Ezt egy olyan környezet vette körül, amiben az oktatók visszaéltek vélt jogaikkal, embertelenkedés ment hallgató és hallgató, hallgató és oktató, illetve oktató és oktató között. Mindennapos volt az igénytelenség és a dilettantizmus szaga.

Ott is hagytam, melyért akkor sokan (család, ismerősök, barátok) eléggé kritizáltak és bolondnak tartottak. Hiába magyaráztam, hogy SEMMIT sem jelent a diploma a szakmán belül, viszont a diploma megszerzése mellett lehetetlen eladható, minőségi munkát csinálni.

Számtalan volt csoporttársam és évfolyamtársam ott is hagyta a pályát (diplomájuk ugyan lett, így irodai lótifutikként és hasonló posztokban tudnak dolgozni).

hogyan folytatódott
Aztán próbáltam összehozni a naaagy bemutatkozást. Fejlesztettem magam évekig, próbáltam félretenni elég pénzt a kiállításra, illetve a munkálatokra, dolgoztam a művészet egyéb, alternatív és hasznos alkalmazási lehetőségein, de egyszerre sohasem volt meg minden része annak, hogy el lehessen indulni.

Aztán jött két eléggé rossz év, és úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, mert nincs mire. 2008-óta várom, hogy a magyar piac és gazdaság visszapattanjon (erre ugyanis hiperérzékeny a művészeti piac), és kb 7 év kevés volt hozzá.
Elkezdtem hát a., kiállítóteret keresni b., szponzorokat keresni c., kialakítani mindent, hogy lássák, mennyire komolyan gondolom mindezt (honlap, blog, mindenféle marketing, facebook, …).

SENKI SEM válaszolt érdemben. 70 megkeresésből összesen 6 reakció jött vissza. Ebből 3 elutasító volt, 2 pedig semleges, max érdeklődő. És persze, 6.-nak a Balogh Péter vezette Amadeus Művészeti Alapítvány reagált. Kisebb csoda volt számomra, mert régen szerettem volna pályázni az amadeusos dolgokra, csak diploma nélkül nem lehet… aztán nézzenek oda, kiállításom lesz az Amadeus kiállítóterében (-> nem kell diploma).

Számomra is meglepő módon összejött a kellő szponzor és a kellő pénz a keretezésre, szállításra, marketingre, és pár hónap minimális megélhetésére.
Rengeteg munka, sok órányi eléggé lenullázó rajzolás és majdnem annyi gépelés és „netezés” után úgy gondoltam, hogy érthető lesz a szakmának, hogy miről van szó. Hiszen én nem egy festő vagyok, aki legtöbbször elnagyoltan és hányaveti módon odaveti a foltjait a vászonra, akinek elég 1-1 szög, hogy képei kiállíthatóak legyenek, hisz nem kellenek képeinek például keretek.

És eljött a kiállítás.

ELYSIUM - a valódi valóság… a szürke valóság
A célja a kiállításnak az volt, hogy bemutatkozzam a galériáknak, a művészeti életben ténykedőknek, illetve minél több érdeklődőnek. Természetesen, akiknek pedig kedvük tartja, azok vásárolják is képeim.
Gondoltam, ha megmutatom, hogy irracionálisan gyorsan, irracionálisan sok munkát el tudok végezni, az igazolja, hogy mennyire elszánt vagyok és mennyire lehet a munkáimba fektetni.

Azt tudtam, hogy feltételezésem a művészeti közegről inkább optimista, mint realista, de úgy voltam vele, hogyha realistaként nézek rá, akkor elég nagyok a bajok, így inkább pozitívan közelítettem meg. És akkor itt jönnek a tanulságok.
Nem nagyon nagy bajok vannak itt, hanem katasztrófa.

Számtalan megkeresésből alig jöttek el páran olyanok, akiknek kifejezetten készült a kiállítás. És azt kell, hogy mondjam -  szerénytelenség nélkül - ez rájuk nézve gáz. 
Galériák, melyek sz*rnak a piacra, a potenciális művészekre és csak hajtogatják a „galériás rendszer de jó” mantrát, miközben már rég nem élnek meg a munkájukból? Főleg, mivel többségük manipulálta a piacot és csak a lerablásra játszott, meg arra, hogy az egójukat fényezzék.
Kritikusok, akik mivel csórók, így nem galériások lesznek, mivel nincs kézügyességük, így nem művészek lesznek, de azért elhiszik magukról, hogy hozzáértők, és végtelen sok karakterben képesek értelmetlen méltatásokat szólni a legszembetűnőbb szemét kategóriás művészetről is.
Pár szakmabéli ismerős, akiket én mindig pozitívan fogadtam, és segítettem, ha kérték, de a kiállítás kapcsán 5 hónap alatt és tonnányi karakter közül 1db like-ot sem sikerült nyomniuk facebookon. Remélem magukra ismernek. Nehéz megérteni, hogy mindez miért volt, és csak szakmai villongásra vagy önmagukba fordulásra tudok gondolni.

A nézők érthető közönyéről korábbi posztokban írtam már, erre itt pluszban most már nem térnék ki.

Folyt. köv. itt: tehát a tanulságok

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

tehát a tanulságok

folyt.

1# - Magyarországon ez nem működik
Már több vitám is volt a témában, hogy mennyire van művészeti élet Magyarországon, és én mindig azt mondom, hogy csak nagyon kevéssé. Miért? Hát mert a pálinkafőzés-hurkatöltés nem művészet kérdése, csak itt hiszik azt az emberek, hogy a népszokások és a népi dolgok művészeti értékek. (Ráadásul ezt a népi őrületet a volt rendszer erőltette és ma a konzervatív reneszánszát éli éppen.) De itthon sem a piaci háttér, sem a gazdasági potenciál, sem a művészetpártolás, sem semmi hasonló nem adott ahhoz, hogy legyen értelme művészetről beszélni. És sajnos, a legújabb felismerésem az, hogy maga a galériás közeg az, ami gátja a minőségi művészet létezésének. 

2# - a minőség sem ér semmit
A művészeti diploma hiánya semmiben sem gátolja az embert, erre rájöttem. Persze, egykori kritikusaim még most sem hiszik el, de legalább már nem mondják. Viszont a művészetnek sincs támogatottsága már, sőt, a művészet ma már tömegtámogatottság nélkül van, ami igencsak elgondolkodtató. Így viszont a helyzet diplomával vagy a nélkül is ugyan olyan. Persze, ilyenkor szokás mondani, hogy egy diplomával el lehet menni BÁRHOVA dolgozni… :) … hát persze. És ez lesz nyilván a következő 30-40 évben is. Bárhova! Mondjuk, nem hiszem, hogy azért tanulnak sokan (egyetemen vagy önfejlesztéssel), hogy bárhol bármit dolgozzanak, hanem hogy valamit.

3# - Plastic Darwin
És zárásul egy kis történet arról, amiben benne van mind az elmúlt 5 hónap, mind a teljes mai magyar valóság, minden.

Többen még emlékeznek arra, hogy anno, úgy 7-8 éve elkezdtem fejleszteni egy olyan oktatási segédeszköz rendszert, mely az akkor célul kitűzött ’tudományok’ tantárgy bevezetéséhez passzolt volna.
A dolog lényege az volt, hogy a biológiát, kémiát, fizikát, földrajzot össze akarták vonni, hogy egyben, természettudományok címen lehessen oktatni, mivel megértették, hogy ma már sokkal inkább a társtudományok közötti összefüggések a lényegesebbek, mint 1-1 ág alapos ismerete. Erre szántak is rengeteg uniós forrást, kb 170 mrd forint ment volna az új oktatási eszközök, könyvek kialakítására, beszerzésére.

Elkezdtem én is fejleszteni a Plastic Darwint, mely főleg „okos” preparátumokkal mutatta volna be a biológia-kémia-fizika összefüggéseit, illetve az UNBARprojectet, mely egy teljesen új vizuális nyelvvel mutatta volna be a természettudományok szépségét, több szálat egy-egy illusztrációba adaptálva.

Mivel ekkor még jártam a Foglalkoztatási Szolgálathoz („munkanélküli hivatal”), és ott meghirdették a vállalkozásindítási támogatást, így nekiindultam, hogy akkor megvalósítom ezeket.
Aztán történt némi probléma. 2010 júniusában ugyanis, amikor mentem, hogy jelentkezzem a pályázatra, akkor mellesleg megemlítették, hogy az új, forradalmi kormány eltörölte a vállalkozásindítási pályázatot. Nem lehetett tudni miért, de aztán kiderült, hogy az évi 187 milliós keret is kellett a közmunka programra (ami akkor 190 milliárdból állt fel). Totál lefagyva jöttem haza.
Eltelt egy kis idő és jött a másik csapás: H. Rózáék eltörölték a természettudományok bevezetését, és marad a 4 tantárgyas rendszer. Mondván, ha 100 évig ez megfelelt, fölösleges rajta változtatni. Persze, inkább a vallási világnézet okozta a döntést.

És hogy miért van ebben benne az elmúlt 5 hónap és úgy minden? Hát mert 3 napja jelent meg a hír, hogy Palkovics oktatási államtitkár kijelentette „Én támogatnám, hogy akár egy összevont science tantárgy keretében megmaradjanak [a természettudományi tárgyak].”
Semerre sem haladnak a dolgok. Elment 7 év és ugyan ott tartunk.

Ráadásul idén, 3. nekifutásra, talán már eredményesen is megpróbálják bevezetni a vállalkozásindítási támogatást.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a kiállítás kapcsán tapasztalt meghökkenésekről

(depiposzt, nem kell mellre szívni!)

bármi kiállítható
Gyakorlatilag itt tartunk. Szinte minden fórumra elküldtem a kiállítás meghívóját, tájékoztatóját, stb, és szinte csak alig jött visszajelzés mindenhonnan. De ez még nem is meglepő, mert visszajelzés ide vagy oda, ettől függetlenül, még megnézhetik a kiállítást. Viszont az fura, hogy ezzel párhuzamosan olvasok olyan kiállításokról cikkeket, kritikákat, amik hááááát, elég meredekek.
Szakmaibb szemmel nézve ezeket látszik, hogy mennyire összecsapottak, belterjesebbek és nekem gondot jelent, hogy megértsem miért is csinál valaki egyáltalán kiállítást, ha csak azt viszi oda, amit. Szimplán HÜLYÉRE vannak véve a nézők, akik cserébe nem is mennek el semmilyen kulturális programra.

told magad, az a biztos!
Nagy probléma volt, hogy bizonyos helyekről 3-4x-es megkeresésre sem jön reakció. Lehet tudni, hogy megkapták a save-the-date-et, a meghívót, sőt az is tuti, hogy érdekli is őket a művészetem. DE mégsem jönnek el, mégsem kíváncsiskodnak.
Vannak például újságok (úgy 10-12), amelyek egyik mailcímükön sem olvasták vagy nyitották meg a mailem (a nyomonkövető app szerint).

galériákkal tárgyalás
És a legrosszabb ez. Tudni kell, hogy egy galéria kb a kereskedő partnere egy művésznek. Jó esetben évente legalább 1 kiállítást szervez neki (azaz helyet ad és annyi), promotálja, vevőkörének ajánlja, stb. Ezért cserébe 50%-ot kér az eladási árakból. Említeném még egyszer: 50% jutalék, 27% áfa, vállalkozói adó mértéke.

Szóval több galériával is tárgyaltam az elmúlt pár hónapban. Tetszettek a képeim, az együttműködés is felmerült több helyen, sőt, árban is simán meg tudtunk állapodni, de a közöny erősebb volt. Egyszerűen érdeklődés hiányában elhalni látszanak a dolgok. 
Nem az van, hogy minden csak a pénzről szól (mert amúgy miért ne arról szóljon?!), hanem inkább arról, hogy a mai galériák túlnyomó többsége nem a műalkotás kereskedelméből él, hanem az szinte csak egy hobbi. Csak szabadidőben fordítanak rá energiát, pénzt, odafigyelést. 50%-ért persze. És ennek hatására a művészek is minden másból élnek, mint a munkájukból. Sőt, ők is csak passzióból művészkednek (szerintem meg még azért is, mert nem tudnak számolni és így a jövőre tervezni sem). És ennek súlyos hatása van a képek minőségére szakmailag, látvány terén, mindenhogy.

Komolyan! Szép lassan nem lesz mit megtekinteni, és akkor aztán majd hogy nézünk ki… a fejünkből? És akkor majd mindenki jól nézheti magát!

Banksy egy tökéletes véleménye

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

azok a kutyás rajzok

Hol is kezdjük, ha a kutyás rajzokról van szó? Kicsit nehéz kérdés, mert eléggé sokáig rajzoltam ilyen témájú képeket és ki is jelenthetem, hogy fontos szerepet játszottak.
De akkor kezdjük ott, ahol a technikai része elkezdődött.

amikor a vonalnak még vonal értelme volt
Mint mindenkinél, aki elkezd rajzolni és nem színez, hanem sraffoz, azaz vonalakat húzigat egymás mellé (tehát vonalrasztert rajzol), figyelni kell arra, hogy a technikai sajátosság ne domináljon, hanem csak eszközként jelenjen meg magán a képen. Ez bonyolultnak hangzik, pedig nagyon evidens, már-már annyira, hogy fel sem tűnik. Ha egy puha bőrfelületet kell például megrajzolni, akkor a vonalraszter rajta - ha helyes tónusban van - lényegtelenné válik. Kicsit vibráló lesz ugyan a rasztertől, de mégis a vonalháló tónust fog meghatározni, nem vonalakat.
Ugyanez egy kutyánál más tészta, hiszen az >szőrös<, tehát a vonalak máris szőrként is fognak viselkedni. Ezért van az, hogyha valaki még nem olyan jó technikával dolgozik, és egy szőrös állatkát rajzol le, akkor az szebbnek fog hatni. Mert egy olyan plusz információ, mint a szőrszálak iránya nagyon sokat fog dobni a végeredményen.

Én is így voltam ezzel korábbi rajzaimon, amikor először lerajzoltam Mackót, még nekem sem volt evidens ez a dolog.

rézkarc fejlesztés és kutyás naptárak
Persze, aztán a dolog egyből kezdett derengni, amikor rámparancsoltak a Képzőművészeti Intézetben, hogy valamilyen nyomtatott grafikát is kell csinálnom (háttérinfók ez alatt és ez alatt a link alatt!). Mivel a kutyás rajzok és ez az ultimátum-szerű utasítás ugyanakkor történt, gondoltam összeolvasztom a két dolgot, és rézkarcolok kutyákat.
Így is ment, marattam itthon a rézlemezeket, építettem fel a tónushálókat, stb, aztán egy féléves pofavizit alkalmával jött a híres kutyásnaptár szöveg***. Változtatni kellett a témán, mert különben megbuktatnak (erre most is azt tudom mondani, amit akkor: hahahahaaa, te jó ég!). És elkezdtem villanykörtéket és krómozott felületeket rézkarcolni. Ugyan úgy indultam nekik, vázlatot rajzoltam, vonalhálókat karcoltam a rézlemez alapozásába, és marattam. Aztán a 4-5. nyomtatásnál feltűnt, hogy jobban viselkedik a tónushelyes vonalháló, mint a szőrös képtémák esetében. Pár napig nem is értettem, hogy miért, mire leesett, hogy a vonal elsődleges jelentése okozta ezt.

Ez eléggé forradalmi szembesülés volt, mert innentől kezdve törekedtem arra, hogy direkt ne olyat rajzoljak, ami vonalas vagy szálas, hanem nekikormányoztam a témaválasztást magának a technikának, és így született meg a nagy ugrást is okozó kép, a Hal alufóliában, citrommal.

Krómhatású tükröződő alufólia, nyálkás-pikkelyes hal, vizes bakelitlap alatta, semleges háttér és egy pórusos citrom. Mindez maximális tónuspalettát igénylő megvilágításban.
És az eredmény nem is maradt el, sorra kezdtem az egyre nehezebb és nem vonalas képeket csinálni, jöttek az írógépen tükröződő, összegyűrt papírgalacsinok, a szappanbuborékok, a befőttesüvegek, és beállt a technikám egy új szintre, egy tónusgazdagabb, minőségében más szintre… mígnem szembesültem egy új problémával, de ez majd egy következő poszt tárgya lesz.

[Ha tetszenek az írások, a blog vagy akár a facebook oldalam, hálás lennék, ha likeolnád/megosztanád. Ez nagyban segíti munkám! Közi!]

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!