Voltunk operában Fannival (… jó, az Erkelben voltunk, de az majdnem ugyan az), a Traviátát néztük meg, volt Miklósa Erika is, teltház is meg minden. Egész jó volt, bár a férfi, a tenor inkább basszus volt… basszus, de mennyire halk! Miklósa Erika és a zenekar is visszább kellett, hogy vegyen, hogy ne alázzák be teljesen.
De nem kritikázni akarok, hanem a végén igazán elgondolkodtatott egy kedves, idős úr.
Az előadás végén ment a tapsolás, és mivel 90%-ban csak öregek alkották a nézőteret, így kb 1 perc után automatikusan elindult a vastaps.
Amit mi ketten utálunk (ezért: katt ide). Ilyenkor Fanni antiütemben kezd tapsolni, én meg a szerintem megfelelőnek ítélt erővel és ritmusban. Ez ment kb 10 percig, mikor lassan, de elcsendesültek a nézők. Amikoris, az előttem ülő öregúr felállt, megfordult és a vállamat megérintve csak annyit mondott, hogy:
„maga sohasem az ütemre tapsolt!”
Én erre visszanéztem, mélyen a szemébe és csak annyit mondtam, hogy „mert nem kell!”.
Nem nagy sztori, de természetesen kardinális jelentőségűnek ítéltem, és hazáig 45 percen át morogtam Fanninak a dolgon. Belül persze elgondolkodtam, hogy az öreg azért penge volt, mert a tapsomból rájött, hogy világ életemben a saját igazam szerint törekedtem boldogulni.
Maga sohasem az ütemre tapsolt.
Sem, amikor nem voltam hajlandó verseket betanulni és inkább jelentkeztem az egyesért, hogy ne is kelljen a feleléssel foglalkoznom az irodalom óra hátralévő 43 percében. Sem, amikor művészettörténet szigorlat alatt megmondtam az oktatónak, hogy nincs igaza és nem jó repróját ismeri egy festménynek, azért mond róla hülyeségeket. Sem, amikor egy szép névjegyet szerettem volna magamnak, de nem találtam senkit, aki kellően meg tudta volna csinálni és inkább összeraktunk egy nyomdát.
Egy idő után rájöttem, hogy azzal, hogy én úgy álltam a rajzoláshoz, hogy miért ne lehetne úgy csinálni, hogy a kép jobb legyen egy fotónál, illetve egy jó fotónál is, azzal gyakorlatilag a - mások számára - legidegesítőbb heppemből a legfontosabb látásmódomat mélyítettem el.
Dr. Motte
Míg mindenki szalonnát sütött és biciklizett a barátaival 13-14 évesen, június első vasárnapjain, én a Love Parade élő közvetítését bömböltettem a tévén és 8 órán át tánciztam rá.
Témazárós dolihétfő előtti vasárnapokon, 15-16-17 évesen én még hajnali 2-3-kor a Képírók filmjeit néztem a TV-ben, mert azt fontosabbnak tartottam (a Tehetséges Mr. Ripley-t, a Született gyilkosokat, a David Gale életét, a Kávé és szerelmet és hasonlókat).
Nem volt kedvem az ütemre tapsolni.
És ez egészen mostanáig nem is jelentett problémát, viszont az elmúlt időszakban valahogy több teret engedtem az engem körülvevő kompromisszumkényszernek és ez egy kicsit félre is vitt. Gyakorlatilag erre rádöbbenéssel foglalkoztam az elmúlt kb 1 évben, és mostanra sikerült a megfelelő változtatásokat kieszközölni. Nomeg, a körülményeket is hozzájuk igazítani.
A problémák lényege ugyanis nem abból adódott, hogy valamit nem jól csináltam, hanem abból, hogy rossz hangsúllyal vagy a nem megfelelő keretek között csináltam azokat. Szimplán az ezeken változtatással pedig elvileg megoldható - számomra - egy megfelelő, kompromisszumokat kivédő ténykedés.
lesznek még rajzok, és lesz kiállítás is
Csak nem pánikban összetarhálva, és nem akárhol, bárhol. Nem fogok galériáknak és hasonló debileknek pillázni, hogy nézzék meg, működjünk együtt. Nem akarok ebből megélni így nem fogom szétinflálni sem a munkám.
Úgyhogy lesz The Tricks of the Magician, és egy másik is már komponálás alatt áll.
De itt azért még nem álltam meg, mert ennél azért többről van szó.
Engem egyre jobban zavar, hogy a természet, a környezetvédelem egy huszadrangú semmi lett mára, hogy a természettudományok a fasorban sincsenek a legtöbb ember ismereteiben. Ez nem vezet sehova, de oda legalább maximális gázzal, így a régi oktatási koncepciómat, oktatást kiegészítő segédanyagok ötleteit, a Plastic Darwint és az ismeretterjesztő illusztrációs ötleteimet, az UNBARt összeolvasztom és magam megcsinálom. Száz év lesz, de időm van. Ez az a könyvsorozat lesz, melyről már a Higgy magadban kabaréposztban említést is tettem, illetve amivel pályáztam is.
De ez még mindig nem elég! :)
rajz, művészetünk története és a realizmus
Régóta gondolkozom a könyveken. Főleg azért, mert ha senki sem jár már kiállításra, senkinek sem mesélnek a történetünkről az iskolákban, ha az egyetemi képzéseken is a vakok vezetik a világtalanokat, akkor más út nem nagyon van. Rögzíteni kell a megállapításokat és remélni, hogy egyszer majd lesz valaki, aki a teljes ösztöndíját könyvekre költi (amíg el nem vonják tőle, hogy így próbálják véleménye feladására kényszeríteni… hiába), és rátalál a könyvekre, és beléjük is olvas majd. És, ha ez a valaki kellően határozott ahhoz, hogy merje eldönteni, hogy amiket olvas, azok igazak e vagy sem, és pont szakmabeli, akkor van rá esély, hogy tovább tudja gondolni majd a könyvekben olvasottakat.
És ki tudja, talán rendszeresen meg is fogja venni a könyvek előbukkanó példányait, mert tudja, ami bennük van az érték, és nem mindegy, hogy olyanhoz kerülnek, aki csak átfutja vagy olyanhoz, aki érteni is fogja azt az értéket.
Úgyhogy megírom három kötetben a rajz tanulásának és a készség fejlesztésének lehetőségeit, a művészetünk történetét, és külön, a 3. kötetben pedig összefoglalom, hogy mi is a realizmus és miért ez az, ami - szerintem - mindennél fontosabb művészeti stílus, látásmód, gondolkodásmód.
és úgy érzem, nem lehet a közöny egy hatalmas teljesítmény jutalma
Van még egy nagy project kitűzve.
Száz éve olvastam egy kitűnő interjút egy festőtől, aminél megdöbbentett, hogy milyen jól van felépítve a riporter és a festő dialógusa. Hogy határozott irányba haladnak, és, hogy van értelme az amúgy nagyon elméleti vonalon mozgó soroknak. A festő olyan dolgokat villantott meg válaszaiban, amiken én is sokat gondolkodtam akkoriban és először éreztem úgy, hogy valaki végre ugyan arról beszél, illetve ugyan úgy beszél dolgokról, ahogy én is látom őket.
Eltelt pár év, és én belemerültem a realizmus elméleti hátterébe, utánamentem a filozófiatörténetnek, a művészettörténetnek és hasonlóknak, meg persze ugye rajzoltam és mélyítettem a gyakorlati tudásom is.
Időről időre elővettem az interjút, és újraolvastam, ha le voltam hangolva, de nagyon sajnáltam, hogy már nem tudok beszélni a festővel.
Aztán egy másik, videóinterjúban figyeltem fel arra, hogy a festő megemlíti, hogy a festés mellett sokat ír, de csak magának. Főleg azokról, amiken gondolkodik, amik foglalkoztatják, a művészet, a kozmosz és ilyenek.
Fontos itt beszúrni, hogy a festészet, rajz és hasonló síkművészetek filozófiai formák. A szellemnek nyújtott inspirációk, melyek segítik a nézőket, hogy valami olyan benyomást kaphassanak, ami felébreszti lelküket és érzéseket vált ki bennük. És a művészek gondolatai, érzései, az ő szubjektív szellemük az, aminek a feladata, hogy láthatóvá tegye ezeket az emóciókat másoknak is, az ő vizuális érzékelésük számára.
Pár napja már nem tököltem tovább és ráírtam a festő egyik lányára, hogy megkérdezzem, volna e rá esély, hogy belenézzek ezekbe az írásokba, mert szerintem fontosak, és úgy érzem, hogy én dekódolni is tudnám azt a laikusabbaknak, meg persze digitalizálnám, feldolgoznám, szerkeszteném, hogy kezelhetőbb legyen az anyag.
És 5 perc sem telt el, mikor jött a válasz Angi Sandorfitól, hogy persze, beszéljünk a dologról.
Úgyhogy, a mai megbeszélésünk után - ami roppant felemelő volt szerintem mind a kettőnknek -, indul egy nagy buli, hogy betárcsázhassam a közönyt, ami István halála után ráborult életművére.
Nem lesz egyszerű, kb 8500, franciául és kézzel írt oldalról van szó, amiket nem olyan egyszerű megfelelően értelmeztetni nem szakmabelinek, de, mint azt fentebb is írtam, időm az van, hiszen nem pazarolok többet kompromisszumokra.
Vannak, akik szerint a bal oldali képet is István festette…
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!