Helló, viszlát! - (1/3)

Hát csakhogynem eljött a pillanat, hogy ismét gépelgessek pár sort. De ez nem is olyan rendkívüli egy kiállítás után, hiszen ilyenkor mindig depisztikus gondolkodóba szoktam esni. Most sem volt ez másként, egyedül annyiban tért el a dolog a megszokott munka-megnyitó-közöny tengelytől, hogy most nagyságrendekkel erősebb volt mind a három lépcső. És akkor kezdjük is szépen az elején!

80%

Minden kiküldött meghívó, célzottan kihelyezett szóróanyag, netes reklám és megosztás, minden kisvideó, promómegkeresés és hírverés dacára mindösszesen 86 fő nézte meg a kiállítást. Ebben a számban benne van a megnyitó teljes létszáma is, bár mondjuk azoknak a száma nincs, akik a Patyolatba egyéb programra érkezve látták a képeket. Nem azt mondom, hogy sokkal több látogatóra számítottam, de azért ennél egy kicsit többre. Ez azt jelenti, hogy ugye az eladások sem tudtak kellően menni, a végzárásnál az elégetett ráfordítások 80%-a jött vissza.

De még ezen sem rugóznék annyira, hogyha akár csak egy picikét lehetett volna a közöny mértékét előre látni. Mert április 11 előtt minden volt! Nagyívű ígérgetés, hogy majd milyen fontos emberek is megnézik a rajzokat, rengetegen ajánlják ismerőseiknek és azok ismerős ismerőseinek a programot. Érkezik majd érdeklődő, befektető, kereskedő, galériás, marslakó, szűzmária, mindenki! Nem vagyok frissen végzett képzős, egy percig nem gondoltam, hogy ezen prominensekből akár egy is el fog jönni. Egyedül az zavar, hogy amikor elemzem a történteket és mérlegelem, hogy én mit csináltam rosszul, mit kellett volna (értelmetlen kérdés) máshogyan csinálni, akkor nem szeretem azt a válaszlehetőséget, hogy ez vagy az a mások hibája. Ezzel nem lehet mit kezdeni, így ilyen helyzetekre sem lehet mit kitalálni. Alkalmazkodni lehet, de az egy külön szituáció, kitérek rá később.

Megkerestem az összes lényegesebb könyvkiadót, hiszen a Realizmus. - a valóság természete könyvbemutatóját is most tartottam. Mindegyik kapott szívhez szóló szép szösszenetet, aji példányt, szóróanyagokat, meghívót. Még a szokásos bélyegfetisizmusomnak köszönhetően is tündibündi bélyegblokkokkal mentek ki a csomagjaik. Külön kértem, ha módjukban áll és érdekli vagy nem érdekli őket az esemény, akkor írjanak vissza egy mailt, sms-t, füstjelezzenek vagy bármi (egyedül a röpdöső patkányok lábára kötözött cédulákkal ne üzenjenek). Nem a Realizmus.-t szerettem volna promózni, hanem az A rajzolás művészetéhez kerestem partner kiadót, terjesztőt, érdeklődőt. Én naivan arra gondoltam, hogyha egy készségfejlesztő témakörben készülő könyvre felhívom a könyvkereskedők figyelmét, főleg egy olyan piacon, ami stabilan úszik a pénzben (kezdve a művészeszközöknél, át a jobb agyféltekés/ bal tomporos rajziskolákon át, egészen az baba-mama csítisztító homeopátiás rajzTERÁPIÁKIG), akkor az érdekelheti őket. Már csak azért is, mert sok kép kerül a könyvbe, így még azon sem kell aggódnia a marketing osztályoknak, hogy hogyan adjanak el egy olyan terméket, amiben betűk vannak egymás után sorakoztatva.

Perszehogy egyik sem jött el, de még vissza sem füstölt, pedig napkeltétől napnyugtáig kémleltem a határt.

Nembaj, várható volt. A könyv egy avítt izé már, megerőltető a lapozás is, ha nem érintőpaneles a papír. Meghát, ahogy korábban írtam, üzlet az egész könyves szcéna. Mindenesetre, ha egyszer mégis államosítanák/tönkretennék a kiadókat (ez lényegében ugyan az), akkor én leszek az első, aki mindegyiknek levelet ír a következő szöveggel: „Ha-ha!”

„Jajj de keserű már megint ez a Pali!”. Nem, nem erről van szó! Hanem egy fokkal távolabbról kell közelíteni a dolgot, ami szintén jól mutatja a „magyar helyzetet”:

1., Magánkiadásban elkészül pár könyv, aminek tartalma a visszajelzések alapján nem is rossz.

Sőt, sokan olyanok kezdik el kényszeresen olvasni, akik hosszú évek óta kiábrándultak már az írott formából. De a tartalom amúgy lényegtelen, hiszen nem a tartalom miatt vásárolnak könyvet, hanem a borító alapján. Ha egy könyvre az van írva, hogy ’Siker’, ’Thanos győz’ (igen, a marvel-es Thanos), ’Trónok harca’, vagy kétértelműen fogalmaz a címe és nem tudni, hogy romantikus vagy szekszes (’Elvesznék benned’, ’Királyi szerető’, ’Tiéd vagyok’, ’Téged akarlak’), esetleg olyan mélyenszántó gondolatokat tartalmaz, melyek elolvasása után rögtön 2db hmm-öt is elmormog az olvasó, majd lekapcsolja a lámpát és elalszik (’Nagymama naplója’, ’A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van’), akkor az kell mindenkinek.

Már most - amikor gépelem ezeket a sorokat - hallom, hogy sokan közületek, belül válaszolnak panaszaimra! A piac ismerete így, ez kell az embereknek úgy, a művészet bonyolult téma. De hadd emlékeztessek mindenkit, hogy a könyv nem egy szikkadt hamburger, amit bezabálunk 5 percnyi örömért, és nem is egy furán hajtogatott vécépapír, amivel a kellemetlen végjátékot tesszük higiénikussá. A forma nem szabadna, hogy egy termék legyen csupán, bár erre már értelmetlen napjainkban felhívni a figyelmet.

2., Minden lényeges kiadó kapott a megjelent könyvről tájékoztatást, sőt, bemutató példányt is. Meghívtam őket, hogy találkozzanak egy potenciális üzleti lehetőséggel úgy, hogy nem kell vakon repülniük, minden háttéranyagot is láthattak. Profilozhattak engem, mint szerzőt, bemérhették volna, hogy mennyire tudom, amit írok, mennyire vagyok megbízható és hasonlók.

3., Rögtön két olyan könyvről volt a szó, amelyek karnyújtásnyira vannak tőlük. Csak 3 villamosmegállót kellett volna utazni, ingyen résztvenni, és ha nincs is kedvük hozzá, legalább egy kiállítást megnézhettek volna.

Na ez nem kellett! Helyette inkább vásárolnak licencet mondjuk a brit kiadóktól. Készen megkapják a szöveget, a tördelési opciókat, a borító alaptervét, a nyomdai kalkulációkat és a százalékokat. Egy 12-egytucat egyetemista lefordítja a szöveget, majd egy részmunkaidős KATÁs rádobálja a magyar feliratokat a borítóra, a nyomda megfaragja a kiadást a lehető legszarabb papír és kötészeti megoldásokkal, és a marketingesek nekilátnak, hogy beleüvöltsék a világba, hogy hamarosan kijön az új BIBLIA, a SIKER RECEPTJE, A KULTÚRA INSTANT LEVESE, mely annyira jó, hogy még elolvasni sem kell, elég, ha mellette alszik az ember a vonaton.

(És közben megy a picsogás, hogy az állam elnyomja őket, pedig ők a kultúra fenntartói. Máramennyiben a saját marketingeseik által felértékelt szerzők súlytalan könyvei a kultúra közvetítői, év írói, vásárlóik közönségkedvencei.)

Szóval ennek fényében nekem is járhatóbb út az, hogy neten keresztül elküldöm a könyvet és egy fejezetének fordítását egy brit kiadónak, aki az üzletet komolyan veszi, és ha minden okés, akkor lehet együttműködés. Anélkül, hogy nekem akár 1x ki kelljen mennem hozzájuk szájbarágni és térden könyörögni. Majd ők aztán tovább forgalmazzák a könyvet ide, Magyarországra, valamelyik kiadónál, aki meglicencelte a könyvet. Nesze neked hazai pálya. Eredmény tekintetében kijelenthető, hogy semmivel sem előnyösebb itthol dolgozni, létrehozni bármit, mert az nem úgy fenszí, mintha külföldi mondaná róla.

nem kell a FAKE NEWS

Helyette inkább az édes hazugság ömöljön! Barát adagok, rágó az agynak, instant víz, ezek a menők. Egy proxi világ kell, ami egy kényelmes valóságot biztosít mindenkinek, becsomagolva az egyéniségeket a címkézett dobozkáikba. Ez a lényeg! Bár én ezt elkurvulásnak hívnám inkább. Miért? Írok rá 3 példát, hogy szemléltessem:

Anno, amikor még küzdöttem megérzéseimmel, és nem akartam elhinni, hogy a galériások jelentős része (99%) dilettáns, etikátlan és kifejezetten káros a ténykedésük terén, akkor egy-kettővel volt szerencsétlenségem találkozni is. Ezekről többször írtam itt a blogon ezért most nem mutogatnék vissza rá. Akit érdekel, az úgysem pörget vissza oda, hiszen már legalább 10 bejegyzéssel ezelőtti posztokról van szó.

De az egyikük legutóbbi húzása egyszerűen sokkolt, amikor azt láttam, hogy a hiperrealizmus jelszavával nyalja fényesre a seggét a vélt pénzforrásnak. Birkózóvébéről készült fotókat festett át legújabb „művésze”, hogy azokat 200+ éves műalkotásokkal szegélyezve kiállítsák egy bemutatón, ahova meghívták a rezsiSissit is, és természetesen a joggingba burkolt birkózókat. Még szafaládés tálak is voltak salátalevélre szeletelve. Én sokmindent láttam már a művészet jelszava alatt, körömkefével rajzolt csomagolópapírt, OSB-be kapart fametszetet, díjnyertes képet 1 szem rizsről, de mindegyik tartózkodott egy határvonal átlépésétől. Ami azért volt fontos, mert ha bárki átlépi ezt a vonalat, akkor onnantól kezdve már nem beszélhet művészetről, és akármilyen igénytelen szar is, amit produkál, még azt sem tudja „megvédeni”. Erre íme, akivel majdnem szerződtem, kiállít olyan képeket, melyek sajtófotók átfestései, és mellette megtudhatjuk, hogy ezek mennek az x csilliárdos új birkózópiramis épületébe. Mert jók. És a kolbász is finom volt a megnyitón.

Egy hajszál vastagságának 1/4-ére voltak attól, hogy láthassuk, amint az abáltzsíros kezeket az antik cuccokba kenik. De hiába, napjaink új vallása a TAOizmus. (Csak zárójelben; a fenti sorok olvasásakor remélem feldereng olvasóim elméjében a kép, amint joggingban pózolva figyel a Szépművészetiben a fociválogatottunk. De olyan arccal, mintha prosztatavizsgálatra várakoznának egy matek érettségin.)

Vagy ilyen volt egy beszélgetésem is, ahol egy szomorú pillanatra beleláthattam egy kereskedő szellemébe, amikor megtudtam, hogy a műkereskedelem legfőbb hibájának azt tartja, hogy a mecénásság eltűnt. Míg hallgattam a koncepcióját, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezek a szavak a régi szlogenek metamorfózisából összeálló magánideológiát írják körül. A pénz felelősség, nekem van pénzem, tehát sikk, hogy bölcsességet vásároljak rajta, tehát veszek olyan dolgokat, amiktől bölcs leszek. De arra azért kell figyelnem, hogy a pénzem ne csökkenjen, hiszen akkor KEVÉSBÉ LESZEK BÖLCSEBB, azaz úgy költök, hogy egyben nem. És akkor megmarad a pénz is és a bölcsesség is. Tehát akkor mecénás leszek, de olyan mecénás, aki műkedvelő, de olyan műkedvelő, aki azért befektető (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan befektető, aki inkább kereskedő (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan kereskedő, aki bölcsességgel üzletel, … tehát - végtére - a kereskedés mecénása leszek. Mert a mecénásság a bölcsesség vásárlása.

Ezt tetszőlegesen lehet újra meg újraolvasni, úgy mélyebbnek tűnnek a gondolatok. Ez a mélyreszántás aztán olyan egót szül, hogy azzal már képtelenség a művészet finomságait érzékelni. Legalábbis szerintem.

Parttalan beszélgetéseken mentem végig úgy, hogy az elején tudtam, hogy beszélgetőtársam nem képvisel egy határozott álláspontot, nem tudja, hogy mit szeretne valójában, és amikor 2 megbeszélés között volt egy kis ideje, akkor mindig visszatért a pénz bölcsességére. És emellett a bölcsesség mellett nekem és a hozzám hasonlóknak, nem osztanak lapot, mert zavaró az, hogy nem tárgyak vagyunk, akik árucikkeket, azaz pénzt gyártanak. E bölcsesség számára túl kockázatos, hogy egy struktúrában vagyunk mi is, és nem szánalmat és megmentőket keresünk, hanem partnereket a munkánkhoz. Szerintem amúgy ebben a helyzetben nem hibás senki, éppen csak nem mindenki van tisztában a dolgok valóságával. Az elképzelt énkép és annak értelmessége teljesen különválik egy másik fél számára, aki, ha szól erről az ellentmondásról, akkor megsérti az egót, ha nem szól, akkor meg minek hallgatja az elképzelést.

Különösen furcsa érzés, amikor úgy vásárolnak tőlem képet (rendszeresen), hogy ezzel „támogatni szeretnének”. Már vagy ezerszer megfogadtam, hogy úgy fogok végigmenni egy bevásárlós napomon, hogy a 2 db banántól a számítástechnikai cuccig mindent úgy veszek meg, hogy a kasszánál az előadó arcába nézek, 4 másodpercre csendben maradok, majd közlöm vele megértő hangon, hogy ’remélem tudod, hogy ezzel a vásárlásommal támogatni szeretnének’! Majd kérek számlát, de nem a termékről, hanem mindenféle egyéb témakörökben, amit el tudok számolni. ÉS, ha netalán szólna valamit, akkor jövök az igazi kispolgári észosztással, hogy tudhassa meg ki a vevő és ő maximum csak egy támogatott lehet.

Hosszan szoktam előadni vagy írni arról, hogy mi a művészet szerepe, hogyan jött létre. Hogy van-e haszna, kell-e foglalkozni vele, és hasonlók. És rendre meghal a buli, amikor eljutok arra a pontra, hogy az érték nem maga a pénz. A pénz pusztán az érték - egyik - közvetítője. Sokmindenre jó, és egyszerűsíti az átváltást dolgok között, de önmagában semmi értelme nincs. Célok és elképzelések (azaz értékválasztások) nélkül a pénz semmire sem jó, és ez sajnos pont a művészeti kaszton belül teljesen érthetetlen elgondolás.

Ha valaki egy kocsit szeretne venni, akkor mondjuk 30 szempontot vesz figyelembe, hogy dönteni tudjon, számára milyen lenne a megfelelő autó. 28 olyan szempontot, mint a fogyasztás, a lóerő, a súly, az ülések száma, a csomagtartó (ez nálam a kocsi hátsó része) űrmérete, stb. 29.-nek veszi figyelembe a környezetvédelmi szempontokat, a fenntarthatósági kérdéseket, a szükségesség elvét, a közép és hosszútávú, külső és egyéni távlatokat. És 30.-nak veszi figyelembe azt a szempontot, ami önmagában legalább 29 másik szempont súlyával vetekszik: a dizájnt.

Ha tetszik, akkor elgondolkodik rajta, majd meggyőzi magát, hogy kell, és idővel szükséggé válik a bizonyos autó megvásárlása. Ezért van, hogy mindenki szép autóban utazik, míg a ronda autók mindig mások tulajdonát képezik. :) A dizájn ráadásul visszahullik a racionális szempontokra is, hiszen legtöbben egy nyitott skálán mérlegelik egy autó minőségét. Alacsony fogyasztás és nagy teljesítmény. Tök jó, hiszen munkagépnek kell Budára a 8 ajtós prémium városi dömper. Mintha valaki úgy venne egy kalapácsot, hogy az legyen damaszkolt, és az már nem érdekli, ha az első ütésnél meghasad a nyele.

Ez a szellemi leépülés a művészeten belül egy kontraproduktív és pusztító szintet ért el. Fanfárok, cümmögés, mert Pali megint rinyázik: ezt nevezem értékválságnak.

A magaskultúrában az a divat, hogy úgy kell vásárolni terméket, hogy annak legyen mondanivalója (???), legyen egy jó sztorija (???), stb, különben az ember hülyének érzi magát, hogy nem tud 6db A4-es oldalt írni bekezdés-tárgyalás-befejezés bontásban. Még olyan esetekben is, amikor eleve pont az érzékelésre, a megtapasztalásra van kitalálva az adott alkotás.

Mintha egy romantikus szekszeskedésnél bevonulna egy kikent hímringyó (a ripacs műkereskedő változata), és mind a két félnek elmagyarázná, hogy kinek mit kell élveznie és mikor ki minek és HOGYAN örüljön. Persze úgy, hogy az elején már leugatta őket, amiért azok ketten maguk akartak dugcsizni, de nem úgy, „ahogy ezt kell” kulturális körökben.

Vegyünk képet! Ehhez először menjünk el egy használtkép kereskedőhöz! Felelősségteljesen flangáljunk fel s alá az egymás mellé helyezett képek között! Amikor a keselyű leszáll mellénk, hogy frissítőt vagy kávét kínáljon, zavarunkban akasszuk meg és kérjük fel, hogy 2 percnyi ismertségünk okán mondja meg, hogy nekünk melyik kép lenne a megfelelő! Fontos, hogy végig tegyünk úgy, mintha maximálisan hülyék lennénk, mintha csak éppen szalasztottak volna minket! OK. Amikor pedig rábukkanunk a leglestrapáltabb, legtöbb „kilóméteres”, macskapisa szagú és szakadt darabra, de legalább szép (halld magadban: sz..szé..ééép!), akkor álljunk a sarkunkra, és toppantsunk határozottan! Mondjuk: „Nekünk KELL ez, de ennyiért nem!”! Alkudjuk le a kereskedő vélt 20%-os hasznából legalább 10%-ot, hogy neki megmaradhasson a 2-300%, amúgy! Majd örömmel vegyük meg, vitessük haza, és otthon állapítsuk meg, hogy dejó nekünk, mert vettünk egy életérzést, bölcsességet, ami nekünk annyira tetszik, hogy majd a hagyatéki eljárás végén utódaink vitázhatnak azon, hogy kinek nem fog kelleni inkább!

Autót sem a kereskedőtől veszünk, képet sem tőle kell. Minden hóbelebantz a mondanivaló, gondolatiság, értéktartás és egyebek körül csak a nagy lócitrompörgettyű része, amely szépen lassan proxi kultúrából valódivá alakul.

Egy kép örökké él, vagy másként kifejezve, forever-living!

Nem volt elég? Itt a poszt folytatása: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

olvass posztot, házhoz megy a pofon! - (2/3)

Nem akarok most mindenkibe belekötni, meg mutogatni és okolni a szomszédok teheneit, mert értem, illetve látom a problémát. A kokain és ketamin társadalmában mindennek sokkal nagyobbat kell szólnia, mint amire szükség volna, vagy elég lenne, vagy bőven elég lehetne. Egy mosópornak nem csak a mosásban lévő ruhákat kell tisztává varázsolnia, hanem azokat is, amelyek még a szekrényben vannak. Ugyan ezt játszottuk el a tárlatvezetéseken is. Az a pár érdeklődő, aki jött, azok egy fokkal többet akartak tudni a képek hátteréről. Igyekeztem mindig kihangsúlyozni, hogy se a címekre ne figyeljenek, se a háttérsztorikra. Illetve azokat csak utólag hallgassák meg, miután már kinézegették a képeket, mert szerintem nincs annak jelentősége számukra, hogy én miként és hogyan készítettem a rajzokat.

Nekem teljesen mást adott a kiállítás, mint a nézőknek. Persze, az én dolgaim voltak kint, és eléggé benne voltam a szervezésben szintén, de nem kifejezetten ezekre gondolok, hanem olyanokra, amikor a teremőrködés és portaszolgálat alatti 6 órában nyugodtan olvasgatva Nietzsche-t, volt például időm eltűnődni a helyzeten. Vagy, amikor hazaindultam és felszálltam a vonatra, a kallerek agysebészetét hallgatva felfigyeltem az alábbi párbeszédre:

- Hány óra van? Miért nem indulunk már?!

- ’:48, már menni kéne. De tudod hogy vagyok az órával?!

- Hogy?

- Hát én sohasem értettem. Miért 60, miért nem inkább 100?

- Micsoda?

- Hát miért 60 perc van, miért nem inkább száz? És miért 12 óra.

Leakadtam, és végig küszködtem magammal azon, hogy elmondjam-e neki, amikor majd hozzám ér és kéri a jegyem? Hogy miért nem 100. Adjak neki egy flyert a Realizmus.-ról, mondván olvass bele, és egy fokkal közelebb kerülhetsz a valóságodhoz?

Bent felügyeltem minden nap, mert kíváncsi voltam az érdeklődők összetételére, kérdéseire, hozzáállására. Éspersze arra is, hogy hányan jelzik mondjuk Facebookon, hogy dejó volt a kiállítás, megnéztük, miközben biztosan nem, mert én nyitottam a kaput. Ilyenkor dél körül elindultam, és az adott könyvemet kinyitottam az állomáson, és este, amikor leszálltam, akkor becsuktam. Mindezt csak a 4-6-os villanyosozás és a 20 perc séták szakították meg, meg az a szórványos érdeklődő tömeg, aki eljött. Senkivel sem beszélgettem, csak olvasgattam és szemlélődtem. És le-leakadtam a világon. Amikor csucsog a nosztalgiagőzmozdony, húzza a 4 kocsiját, minden hót füst és gőz, sípolás, örömködnek az utasok. És alig szúr szemet az embereknek a monstrum villanymozdony, ami tolja az egész szerelvényt, hiszen a csucsu csak látványelem. Illúziója egy letűnt hájpvilágnak.

Amikor hazajöttem, akkor csendben bevonultam a szobánkba, ahol már Fanni várt, hogy meg se kérdezze hányan voltak, hiszen előre borítékoltam a leendő látogatószámot. Valahogy így nézett ki a jelenet:

Vagy szintén hasonló meglepő pillanat volt, amikor az egyik utolsó napon egy ottlakó srác zárás előtt megkérdezte, hogy be lehet-e jönni a kiállításra megnézni. Mondtam, hogy természetesen, azért van, és megvitattuk, hogy ha zárásig jönnek, akkor itt lesznek, ha nem, akkor ne várjak rájuk (ez amúgy pontosan ugyan így történt volna megbeszélés nélkül is). Nem jöttek, pedig a galéria fölött laknak. Majd 3 nap múlva mégis betoppantak a kérdéssel, hogy mennyibe kerül a belépő. Hát ingyenes! Ez egy kiállítás! Hú-tökjó. János - a Patyolat megálmodója - rögtön rá is beszélte őket, hogy kérjenek tárlatvezetést, hiszen én vagyok a rajzoló. Így is lett. Másfél órán át dumcsiztunk, meséltem nekik a dolgokat, majd nagy hálálkodás közepette elmentek és én visszaültem a portafülkébe.

Aztán 10 perccel később elémugrott a srác, és esedezve kérlelni kezdett, hogy ne haragudjak meg rá, ne értsem félre meg minden, tök jó volt a beszédem, meg a képek is tetszettek nekik, és nem is gondolták volna, de tényleg ne sértődjek meg, de ő szeretne ezért odaadni egy 2000.-est. Majd a kezembe nyomta. Én mondtam, hogy hát dehogy, hiszen ingyenes a kiállítás, de nem-nem, ezt eleve rászánták, és valamit adni szeretnének hálájuk jeléül.

Valahol ilyen szituknál látom a problémák egy részét. A nézők ernyedt közönye miatt azt sem tudják, hogy miről maradnak le… miközben tudható, hogy ez a jelenség - a közöny - okozat csupán, mely mélyebb okokból ered.

Ha skálázni kellene a hozzászólásokat, és műélvezeti visszajelzéseket, akkor az erős középmezőnyből csupán 1 fő emelkedett ki, akinek a hozzászólása és hozzáállása tökéletes volt. Ráadásul ő volt az egyetlen, akinek feltűnt a véleménygyűjtő doboz is, és értelmes hozzászólásra használta. Mert ha már ott vannak a „vendégkönyv cetlik”, és be lehet dobni őket, akkor miért ne írná meg mindazt, ami eszébe jut a szituban.

A tökéletes hozzászólása az volt amúgy az Örökké nem eshet és a Borúra derű képek kapcsán, hogy:

„Nem is értem, hogy hogyan tudna már egy vatta felemelni egy súlyt?”

Igen, ennyi a trükk. Hogyan tudna a felhő illúziója összemosódni a vattáéval ahhoz, hogy felemeljen egy súlyt. Egy olyan súlyt, amire minden elkopott lélek úgy gondol, hogy az valamiféle horgony, mely földhöz ragadva tartja a vattát.

a No#1 hozzászóló véleménycetlije

4,1 millió karakterrel később

Mint említettem, sok időm volt olvasgatni és tűnődni, nomeg leszámolni az elolvasott könyvek karakterszámát. Nagyon sok, ami mégtöbbnek tűnt, hiszen előtte meg semmire sem volt időm. :) Hogy mik is azok a problémák, melyek bezavarják a működést?

A totálisan közömbös világban bármiről hírt adni a teljes képtelenséggel párhuzamos. Az egész kiállítási-könyvbemutatós reklámozás nem hozott annyi érdeklődőt, mint az, hogy a digitális rajzolók Facebook csoportjába küldtem egy posztot arról, hogy eladnám a wacom rajztáblánkat. Ott ennek kapcsán rákerestek a nevemre - Facebookon - és az első találatnál elkezdtek ismerősnek jelölni, lájoklni. Sajnos - és ez a vödör az ürömben - számukra, a nevemre rákeresve, a Facebook az első találatnak a mensás, zárt művészeti csoportot adta ki, amelyhez csak mensa tagok csatlakozhatnak, és amúgy sokkal kisebb, mint a saját oldalam, vagy a rajzos likegellerfipal oldalam. Így megy ez a tökéletes, világmegváltó online proxivilág. Összeköt minket… csak kicsit máshogyan, mint szeretnénk.

Ez látszólag nem akkora gond, de hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a még működő csatornákon (amiken keresztül el tudnak jutni az emberekhez a hirdetések) reklámozni irracionálisan költséges egy kiállítás esetében. Főleg azért, mert olyan ingerküszöböt kell megugrani, amit képtelenség (keta-kokó), ha egyszer a kiállításra járás is nyűg. Máté Bencének ment a napokban a kihelyezett vándor fotókiállítása. A berobbant természetfotós képei kerültek kijelzőkre nagyobb városaink terein. A kijelzőket egy kültéri mindenfélét forgalmazó cég szponzorálta a projecthez, folyamatosan változtak a képek a paneleken, sőt, Bence letölthetővé is tette képeit az állványokról leolvasható QR kódokkal. [szerk.: felhítták a figyelmem, hogy ez nem így sikerült, végül statikus képvetítés volt… de ez a lényegen nem változtat!]. Mellette még egy nagyszabású albumot is kiadtak, amelyben a kiállított képeket foglalták össze. Minden kiállító városban, nagy csarnokokban is előadott Bence, és lehetett rendelni képeiből puzzle-t, bögrét, hűtőmágnest. Sok ismerősöm elment megnézni a képeket, én viszont nem. Számomra ezek a fotók túl irreálisak, én gyakran jártam már a természetben és ott bizony nem így néznek ki a dolgok. Ez nem kritika, nincs gondom Bence képeivel, csak megjegyzem, hogy már csillámágyúval kell neki is bemutatnia a munkáit, és 1600 fotóból álló kiállítást kell prezentálnia ahhoz, hogy megmozduljon a közönség. Cirka 20 milliós költségvetéssel és szponzorációval.

És kétlem, hogy olyan nagyon sokmindent adna, mondana, tanítana a nézőknek a képeivel, hiszen a nézők 90%-a 1 órát lötyizik a kiállításon (átlag 2,25mp/kép!!!). Ezért is kellene inkább a könyvet megvennie az embereknek, de AZ MEG UGYE EGY KÖNYV!!!! Pont ide illik, hogy amúgy hogyan kellene éreznem magam olyankor, amikor kirakok a kiállításon 2 bemutatópéldányt a Realizmus.-ból (hatméteres „bemutatópéldány” felirattal a borítókon), és pár nap után azt veszem észre, hogy ellopták őket. Ilyenkor örülnöm vagy pipulnom kellene?

De mégis a hajcihő kell! Több kispajtásom megmondta vala, mikor erről beszélgettünk. Legyek művész, miközben én annyira nem szeretnék a Fekete Hattyú szerepébe bújni.

Pedig a marketing, meg a kommunikáció, meg a mindennapok sűrűje, meg a … hjááj ugyanmánn! Ez hülyesíg! Már mindent és minden ellenkezőjét is meghallgattam arról, hogy mi a tuti recept, holott végig tisztában voltam vele, hogy csupáncsak egy süllyedő hajón a zenekar vitázik azon, hogy hogyan kell a kottát tartani. Nincs itt semmi látnivaló, ezért nem is keresi senki a látnivalót.

Hogy érzékeltessem kicsit a 0-24-es rágódásomat:

Írhatok én (ha tudnák! :) ) bármilyen fantasztikus könyvet arról, hogy miért fontos a művészet, és hogy nem csak egy pásszió az egész… De ezzel már abban a proxi valóságban vagyok én is, ami ellen szeretnék dolgozni. Olyan apró, árnyalatnyi igazságokra már nincs kapacitás, mint a ’pásszió’! Mert bár egy ilyen kis pici szócskában benne van az a faramutzi helyzet, ami szépen példázza a jelent, ennek megértése nem annyira bombasztikus, mint amennyire minden egyéb dolog a mindennapokban.

A passzió egyfajta hóbortot, időtöltést jelent ma, holott a szó eredete pont azt jelenti, hogy ’szenvedélyesség’ (patior -> elszenved, passio/passion -> szenvedély). Ma a művészet is csupán egy időtöltés, banális lötyi a festékkel vagy hóbort az intermédiában, esetleg valódi gegg, mém a mindennapok rideg, érzéketlen, húdefontos megélése közben. Hogy ez más lehetne, „nos az ki van zárva, mert nem tudom”!

Bombasztikus csodák kellenek, hiszen azok kirobbanóan különlegesek, megragadják az embert, a képzeletét, a lényegét. Váoóooóó-zni kezdenek vagy aha-élményük lesz tőle. Bombasztikus… hmm… bombasztikus -> bombaszt-ikus és nem bomba-sztikus -> bombaszt=értelmetlenül mesterkélt.

Olvasgattam ilyen aha-élményeket az általam igencsak gyűlölt Bosszúállók című filmről. Akik képbe tudják helyezni a filmet, azok 3… 2… 1… már nem is olvassák tovább soraim, akik viszont fogalmatlanok, azoknak annyiban foglalnám össze, hogy ez napjaik legbombasztikusabb alkotása. 11 év alatt 21 filmet készített a Marvel cég, hogy elkerülje a totális csődhelyzetét. A főhősei eleinte külön-külön sugarakat lődöző, vagy mutáns, vagy egyéb csodahősök, akik a képregényekből kimászva, színes szado-mazo latexekben harcolnak a világ aktuális megmentéséért, a mindig aktuálisabb és főbb gonosz legyőzésével. A végére már kb 25 karakter ropja a csatát, vagyhát, mivel minimum 5 párhuzamos dimenzióban, 6 idősíkon és legalább 30 bolygót érintve, így mondhatjuk azt is, hogy 25 x 5 x 6 x 30, azaz 22500 hős küzd a világ megbosszulásáért. Az utolsó rész előtt elszabadult a „kérlek, ne lőjétek le a poént” marketinges eszköz. Mert hadd élvezze át a 3 órás aha-élményt mindenki, aki beül a filmre.

Nem is kellett több nekem, egyből utánajártam, hogy mi van az utolsó részben és kiírtam Facebookra. De nem azt, ami történni fog, kicsit szórakozni akartam! Azt játszottam, hogy minden hülyeséget, ami az eszembe jut, összetákolok pár sorba, olyan karakterekkel, akik a 20 részben nem is voltak, olyan antilogikával, ami még képregényes mércével is érthetetlen. A végén büszkén hallottam vissza a mondatot: Pali, te egy kib*szott troll vagy! Mert bejött! Leoltottak, hogy miért lövöm le a poént… nincs az a hülyeség, amely ne lenne kellően bombasztikus napjainkban.

Elég erős a kétség bennem, hogy semmi értelme nincs - pontosabban a semmi értelme van - értékes dolgokkal foglalkozni.

Még mindig nem elég? Akkor itt a 3. része a posztnak: KATT IDE!

Az elsőt pedig itt találod: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

alkalmazkodni lehet?! (3/3)

„Minél inkább képessé válik a szem és a fül a gondolatra, annál inkább közelít ahhoz a határhoz, ahol érzékietlenné válik: az öröm az agyba tevődik át, az érzékszervek eltompulnak és elgyengülnek, a szimbolikus egyre inkább átveszi a létező helyét - és ezen az úton ugyanolyan biztosan jutunk el a barbársághoz, mint bármely más úton. Egyelőre még a következő a helyzet: a világ rútabb, mint valaha, de szebbet jelent, mint amilyen volt valaha is.” - Emberi, nagyon is emberi - 217.§ - Nietzsche

Hogy akkor alkalmazkodni kell vagy sem, lehet egyáltalán vagy sem? Hát ez jó kérdés. Mert mit is jelent ez az alkalmazkodás, lefordítva a megvalósítás terére. Olyat kell készíteni, amit falnak a nézők, amik arra késztetik őket, hogy egymás figyelmébe ajánlgassák a képeket? Cukrot a szemeknek (eyecandy)? Vagy olyat kell adni, amit maguktól nem találnának meg - hiszen ez az eredeti célja az egész művészetnek? Nehézséget az okoz ebben, hogy a két szempont kioltja egymást ebben a korban. Értékválság idején a jó és rossz meghatározása jelenti a legnagyobb kihívást, hiszen semmi sem mozdítja ki a mérleg serpenyőit. Ha mégis, akkor az a szubjektivitásból mérítkezik, tehát ugyancsak egyénre szabott lehet. A régi, társadalomba visszatérés (a realizmus születése - a társadalmi szerep felvállalása) nem működik egy-egy emberekre alapozva. Társadalom nélkül pedig valahol a lényeg vész el.

opciók gépzongorára

Úgy nincs értelme például kiállítást csinálni, hogy arra semennyire sem jönnek el nézők. Rengeteg idő, munka kell egy anyag összeállításához, és ha ez hiábavaló, akkor nincs miért belekezdeni. Nem tudok azzal már mit kezdeni, hogy 4-5 ember feladatait kisiparban végezzem, majd ücsörögjek 6 órákat az ajtóban. Ez eléggé luxus. És még arra ki sem tértem, hogy a kevés eladás sem segíti a helyzetet. Nem lehet a kiállítást felfogni egy nagyszabású marketingnek, ahova, ha csak 1 olyan ember is eljön… mert nem jön ugye. Én külön kezelem a kiállítást a munka anyagi részétől. 150 éve azért jött létre az irányzat és alakult át a művészet, hogy egy új feladatrendszert lásson el, de alig 70 év alatt bele is roppant ebbe a feladatba. Nem a léc volt magasan, a világ kezdett alatta átmászkálni. Ez így egyszerűbb, olcsóbb, praktikusabb volt. Mára már látható, hogy ennek iszonyatos árai vannak, és az is ténykérdés azon kevesek számára, akik még foglalkoznak ezzel, hogy nem nagyon lehet felépülni ezekből a romokból.

A legtöbb nagymester, akivel még életében készítettek interjút, videóriportot vagy bármit, az hosszas nyaggatás hatására is csak ritkán mondta el a tényleges véleményét arról, hogy milyennek látja a jövőt. Néha-néha elejtettek egy apró utalást arra, hogy a létalapot jelentő társadalmi szerep megszűnt, és maguk is már csak azért alkotnak még, mert már inkább nem foglalkoznak a külső világgal. Van a torony, és abban a legnagyobb káosz közepén is harmóniára lehet lelni.

Amikor a kereskedők, a marketingesek, galériások sportot űznek abból, hogyan tudják jobban nyomorgatni „felfedezettjeiket”, hogy azok „termékenyebbekké” váljanak, vagy amikor 2-3 másodpercben fogyasztanak el képeket a nézők, vagy a világban, ahol a dolgok minőségét azok értéke helyett az értékességük határozza meg, ott már nem lehet mit mondani. A társadalmi szerep nem egy kötelező érvényű utasítás vagy valamilyen messianisztikus küldetés (ez mondjuk végkép nem mondható). Pusztán az egyik ok, mely létrehívja az alkotott dolgokat. De ilyen megbomlott viszonyok között, ilyen proxi valóságban minden kasztbéli feléleszti a saját proxi társadalmát, mert csak így tud helyesen dönteni. Csak így maradhat meg az a bizonyos lét-ok.

’Kápszi-kápszi-kápszi!’ Nem, nem az beszél belőlem! Csak lusta mindenki olvasni és értelmezni, mert éreccségi óta kizárólag feladatmegoldani használja ezt a képességét. Válaszokra visszakérdezni viszont már annyira nem fasza a játék.

off, off, off

Szóval, a fentiekből már jól sejthető, hogy nem tervezek több kiállítást. Hely sincsen rá, 1-2 lehetőség van eleve, ahova beférnek képek, van világítás és megoldottak a feltételek. De ez a pár lehetőség is folyamatosan bizonytalanodik el Magyarországon. Az ingatlanárak növekedése (építőipar túlpörgetése, a nemzetmentő CSOK, az airb’n’b és hasonlók) például azt eredményezte, hogy észszerűbb döntés lett eladni a galériák tereit, mintsem megpróbálni kitermelni velük hasznot. Ahol mégis van kiállítótér, ott vagy egy baráti csapat cimbijei állítgatnak ki (tök hasztalanul) vagy a Magyar Mű Akadémia nívós társasága foglalta le a következő 60 évre a tereket. Az egyéb felmerülő tereknél a rentabilitás jegyében munkacellákat bérelnek mikrocégek vagy kocsmák üzemelnek, és oda bevinni sérülékeny értéket túl nagy rizikó. És itt most ezt a gyakorlati részt nem is folytatnám, mert ezért egy 4. posztba nem szeretnék belekezdeni.

Egyik vevőm kiakadt, amikor megemlítettem neki, hogy nem lesz több kiállítás, és rögtön azt kérdezte, hogy akkor minek írtam ki a The Tricks of the Magician leírásához, hogy az az anyag egy 3 részes kiállítás első része. És ez jogos kérdés.

Azért írtam, mert tényleg egy nagyobb adag kép első 9 darabját alkották azok a képek, és a láthatatlanság helyzetétől függetlenül meg fogom csinálni azokat. De már külföldre, és maximum mobilok kijelzőin és monitorok 72dpi-s felbontásán lehet majd látni őket. Ha már a lényeg elvész, akkor ez sem számít, sajnos. Nekem a legfurcsábbak ezek a változtatások, hiszen ezek mindazzal szembemennek, amik felé eddig törekedtem. Én egy közvetlen, nyílt kommunikációra építettem az eddigi működésemet, mindig válaszoltam, ha kérdeztek, mindig próbáltam a lehetőségekhez és körülményekhez képes a legtöbbet kihozni, de ezt már tovább nem lehet fenntartani. Sokszor hagytak a kulimászban, mindig válságmegoldani kellett a minőség érdekében, és pusztán elvek kedvéért már ehhez a részéhez nincs kedvem. Alkalmazkodni kell, akármennyire radikális módon.

Pontosan ezért a blogot szintén lezárom. Talán majd egyszer újra írkálok rá, de az nem pár hónap múlva lesz. A piacváltással a Facebook csatorna szintén megváltozik, minden egyéb csatornát „kiszervezek” a marketing hóbortjának. Eleve a régebbi tervekből csak az A rajzolás művészete marad meg, a nemsokára átalakuló honlap pedig már ennek szellemében fog készülni.

A 4 millió karakter alatt sikerült tovább gondolnom a képletet, így össze fogom kaparászni a téveszméimet, a Realizmus.-t követő anyaggá, még 600.000 karakter erejéig, de ezt már csak magamnak kinyomtatva.

Úgyhogy az igazán kicsi maréknyi olvasótábornak ez úton köszönöm, ha eddig követték a blog folyását.

A poszt első része ITT, a második ITT található!

KÖZÉRDEKTELEN KÖZLEMÉNY!

https://www.youtube.com/watch?v=l52etHlrm7s

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

A Realizmus. - a valóság természete könyvbemutató beharangozója

„Majd kétszáz évvel ezelőtt egy ifjú természettudós, egy bizonyos Charles Darwin összerendezte meglátásait korábbi megfigyeléseiről, utazásairól és elkészítette első feldolgozását meglátásainak. 35 oldalba rendezte ezeket, de tudta, hogy felfedezései számos bonyodalmat okoznak majd, így a kivárás mellett döntött, és elkezdte felépíteni tételeihez a bizonyításokat. Ugyanebben az évben Louis Daguerre, az ember vágyódásának és szenvedélyének egyik szimbólumát helyezi találmánya célkeresztjébe, és elkészíti az első fényképét a Holdról. Röviddel utána a varázslat technikai hátterét a Francia Tudományos Akadémián keresztül az emberiségnek ajándékozza, és megszületik a fényképezés, a dagerrotípia technikája megindul hódító útjára.

Akkor, amikor a világon először használnak kőszenet vas olvasztásához, illetve az ’OK’ rövidítést első alkalommal említik írásban - egyszerűsítve vele az „oll correct” kifejezést -, egy fiatal elhatározza, hogy önálló úton, saját meglátásait követve nekikezd, hogy kialakítsa művészetét. Egy új művészetet, mely adaptálja a kor minden frissességét és a társadalmi változások előremutató hatásaihoz méltó lehet. A Louvre falain látható festmények másolásával nekilát, hogy eltanulja a művészet szakmai tudását, és megtörve az addigi dogmákat és merev szabályokat, létrehozza a modern művészetet. A fiatalt Gustav Courbet-nak hívják, és úttörője lesz az új szemléletnek, melyet a kor mozgalma és a szemlélet lényege szerint minden követője csak úgy nevez, hogy realizmus.

a valóság születése

Akit a realista stílus választ, aki rátalál erre, a gondolkodásának megfelelő formanyelvre, annak minden művészeti-szakmai mozzanat egy határozott és magától értetődő logikát követ. Nem arról van szó, hogy bármit egyszerűen képes megvalósítani, hanem arról, hogy számára lehetségessé válik a szisztematikus készségfejlesztés, a valóságról alkotott megfigyelései és meglátásai egy rendszerbe képesek illeszkedni.

Számomra ez csak utólag vált érthetővé, mikor már több éve rajzoltam és kutattam a művészetünk történetét [a realizmusét]. Hiszen a képek készítése egy kétségekkel körülbástyázott, eléggé elzárt folyamat, és űzésekor sok, addig mágiának tűnő mozzanatról derül ki trükkszerűsége. Amikor először felkértek, hogy előadás formában meséljek valóságunkról, akkor egy 3 éves kalandba vágtam bele, aminek eredménye lett a Realizmus. - a valóság természete című könyv.

Egy könyv, illetve egy történet, melyet még nem meséltek ilyen hosszan és átfogó módon, kitérve az ember tudatának, körülményeinek, gondolkodásának változásaira és felfedve, hogy miért született meg a valóság filozófiája.„

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

The Tricks of the Magician beharangozója

„Az én meglátásom szerint kétféle trükk létezik.

Az első az egyszerűbb. Egy tárgy, alany vagy szituáció körül valami varázslat jön létre, és bár nem tudjuk, hogy hogyan történik, mégis lenyűgöz minket. És azt is fontos tudni, hogy az a tárgy vagy helyzet eleve számunkra nehezen vagy egyáltalán nem megismerhető. Mindennapossága olyan tényeken, megállapításokon alapul, melyeket egyénenként nem értünk, de elfogadunk. Álljon mögötte hit, tudomány, technológia, megszokás vagy akár hagyomány, elvarázsoló erejét mindig a több ember által elfogadott ismeretek adják. Akár a technika csodáiról beszélünk vagy a hit erejéről, általában mindig ezt az egyszerűbb, könnyebb trükköt élvezzük.

A másik fajta trükk sokkal összetettebb.

Utóbbi szintén egy mindennapos tárgyból, jelenségből, szituációból indul ki. De ennek témája sokkalta egyszerűbb. Mondhatni banális. Mindenki által ismert, érthető dolog, amellyel rendszeresen találkozunk és úgy hisszük, hogy teljes mértékig tisztában vagyunk minden jellemzőjével, tulajdonságával. Azaz tudunk arról mindent. Értjük azt. Sőt, megértéséhez nem kell kiterjedt ismeretanyag, általunk meghatározott lénye, valója az egyszerűségében rejlik. Egyszerűsége pedig közvetlenségében, hétköznapiságában.

De aztán egy ilyen dologgal történik valami szokatlan, valami rendkívüli, aminek hatására bizonytalanság keletkezik bennünk. Agyunk vélekedései, megállapításai, az ismeretei által biztosnak vélt stabilitása meginog. A biztos dolog bizonytalanná válik, az ismertnek hitt valami eltűnik, átalakul, megváltozik. Ha csak ennyi lenne a mutatvány, nem tartanánk érdekesnek, ezért minden trükk rendelkezik egy csavarral is. Hiszen valamit megváltoztatni nem lenne nagy különlegesség.

Az illúzió ott kezdődik, amikor a dolog visszatér eredetinek hitt állapotába, és a varázslat befejezetté válik. Nekünk pedig megmarad az az érzés, hogy valami különlegest tapasztaltunk, és már egyáltalán nem azt a tárgyat látjuk többé, mint amit előtte.

A két mód között a legjelentősebb különbség, hogy előbbit főleg a tudatunkkal, az eszünkkel érzékeljük. Közmegegyezéses ismeretekre alapul, amit elfogadottnak vélünk, míg utóbbi mindig az érzékszerveinkkel játszik.

A The Tricks of the Magician képei egy közel 50 rajzból álló sorozat első részét alkotják.

Nézőit egy műhelybe kalauzolják el, ahol az illuzionista alakítja mutatványai részleteit, felépíti trükkjeit. Eszközeit, kellékekeit, megoldásait, amelyekkel majd arra tesz kísérletet, hogy lenyűgözze közönségét. Magányos munkájában a legegyszerűbb dolgokat keresi, hogy azok megértésével alakíthassa a valóságot és létrehozhassa a vágyott varázslatot. Ez a megértés ugyanis kulcsa a mutatványnak, mert minden jó trükk a valóságból ered. A mindenki által ismerős dolgok változnak át illúzióvá, a varázslat esetében éppen úgy, mint a művészetben.

A sorozat következő két csoportja, az A Magician Among the Spirits és a Life is a Piece of Sheet már készülő félben van, de bemutatójuk részletei jelenleg nagyon bizonytalanok.

A művészet aktuális megítélése és a körülmények sajátossága ugyanis azt mutatja, hogy meghaladottá váltak a hétköznapi csodák.

***

Persze, azért maradnak még jó eltűnős trükkök, de ezek már más lapra tartoznak:

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Szemfényvesztés

Majdnem elfelejtettem bemutatni azt a képet, melyről már a Facebookon lehetett látni 1-2 „munka közbenit”. Persze, a majdnem elfelejtés a shów-flós átvezetése annak, hogy minden ütemezve van, előre időzítve, méretre szabva, hiszen különben már nem is érezhetné úgy az ember, hogy csinál valamit… a rajzolás, tervezés, szervezés, intézés, kivitelezés, tűzoltás és a felkészülés az ’élet utáni halál utáni életre’ mellett. Mondhatnám, hogy nem jó ilyenkor, hogy az igazi és boldog valóság szférája (Facebook) viccből 2 eseményazonosítót is csinált, amelyeknél nem derült ki, hogy az egyik sehova sem mutat, csak miután már a sajtóanyagok kimentek… de inkább nem mondom!

Mert megy a rajzolás és készülnek a képek, és öröm van, és minden milyen izgalmas, ugye? (Nekem annyira nem… :( )

Szóval, kérdezték páran, hogy mégis milyen trükkökről lesz szó a kiállításon, illetve azt is hozzátették, hogy mesélhetnék bővebben a képekről, hiszen azok sokkal többrétűbb dolgok, mint a twinpíkszes forma gagyisztikus kiállítása a Műcsarnokban. Példának okáért. Mire én utóbbira azt válaszoltam, hogy majd a tárlatvezetésen fogok szónokolni, de azt azért nem szeretném, hogy komplett narrációk kerüljenek a képek elé. Manapság - szerintem - az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy vagy igény érződik, hogy jöjjön egy csillámbohóc (kurátor, szakértő, „ebbőlszakdogáztam”) elmagyarázni, hogy miért az a jó, amit ő belelát egy képbe, vagy az, hogy a nézők tanácstalanul állnak, bizonytalankodnak, nem akarnak hülyének tűnni, hiszen nem tudják, hogy egy képben mit kell nézni.

És előszöris, a képEN lehet valamit nézni, benne maximum krétaport, lúgot, rostanyagokat és túlértékelt üzleti titkokat, meg eco-friendly borneói eukaliptuszcellulózt. Másodsorban pedig mit kell nézni, mit kell nézni?! Hát a képet! A készítő is ugyan azt látja (részletesebben), mint a néző. Egyedül a vakok, kalmárok és a marketingesek érzékelik máshogy a vizuális alkotásokat.

Mivel már sejthető, hogy a 28 nappal későbből ismert dühkór kiújult rajtam, most veszek egy nagy levegőt, és akkor írok kicsit arról is, hogy mit lehet nézni egy képEN. Mondjuk ezen itt:

A kortárskedvelő laikus azt mondaná, hogy ebben a képBEN semmi nincs, csak villanykörték. Taps, meghajlás, egy újabb fölösleges vélemény is elhangzott. Érthető a meglátása, hiszen ő még mindig benne keresi a felszínén láthatót. Ha közelebbről is megnézi valaki a képet - vagy legalább egy kicsit hosszan -, akkor már észrevehető, hogy egy részletesebb látvány van összeépítve, tele anyagszerű hatásokkal. Látszik a ragasztószalag, mely összekötözi a villanykörtéket, az X, amely a beállítás közepén van, a két panel, amik az alját és a hátterét adják az égőknek. Ilyenkor megy a kombinálás, hogy ez egy családot képvisel, 2 balra, 2 fölfelé, 1 jobbra mutat, tehát inkább ez morzekód, vagy nem is! Ezek még a régi villanykörték, tehát valamilyen újrahasznosítós-rosszak a led körték dolog lesz a „mondanivaló”. Nem segít, hogy múltkor is sírtam a blogon a led körtékről, de most mindegy.

Ez a fajta belelátás a mohában-a-Mária tipikus példája. Ilyenkor nem a képen lévő látvány villanyozódik fel a néző agyában (jajj, de szellemes szójáték volt!), hanem a néző asszociációi keresnek kapaszkodókat a képen. Mintha a ragasztott X kapcsán beugrana, hogy Mulder ügynök is ilyen X-et ragasztott anno az ablakára, hogy az ufókák ne a szomszédba csöngessenek be.

Tehát láthatóak ezek mind a képen, sőt láthatóak maguk a villanykörték is. Ugye?

Te is látod mind az ötöt, nem? Tuti? :)

Főleg, ha élőben (vagy 30 megapixelben - Gábor, innen is üdvözöllek! ;) ) vizslatja a néző. Akkor aztán előjönnek azok a rajzi-szakmai megoldások, melyek a hangulatért felelősek. Hosszú átmenetek sötét tónusból világosba, foltalakok, melyek határait nem nagyon lehet meghatározni. Kontrasztok az üres háttér és a zsúfolt előtér között. Összetett tónusrendszer fedi el az egész képet, és így fokozatosan hangosodik a kérdés, hogy hogyan is lett ez megrajzolva. [Amúgy magam nem szeretem ezt a kérdést, mert úgy hat, mintha a jobb rajzolás nem lenne elvárható színvonal… miközben pont azt kéne kiemelni, hogy a többi rajz miért olyan tré.]

A trükkök például erről szólnak. Hogy akármennyire is hihető egy látvány, az nem biztos, hogy valódi, és fordítva is igaz, lehet, hogy az illúzió a valódi és a valóság hamis. Már megint ezt a kápós szöveget nyomom, de csak azért, mert erről van szó a realista művészetben. Nagyon sok különböző rajz esetében jártam végig azokat a beszélgetéseket, hogy mégis miért és hogyan vannak a képek kitalálva, és mindig valami eeeeeszméletlen nagy mondandót kerestek benne a nézők. Hiába, ehhez vagyunk hozzászokva, hogy minden varázslatos, különleges, minden pénzt megérős (bár nem is tudom, ha valami kórság ellenszerére bukkannék, akkor biztosan nem kódolnám bele egy rajzba). Hiszen a vizuális művészetek első sorban vizuális eszközökkel operálnak, nem? De!

Egyszerű látvány, 6 villanykörte, de mégis kicsit sokkal mélyebb. Az agy becsapása és apró utalások arra, hogy milyen egyszerűen el tudja nyomni az érzékelhető apróságokat, ha nem akar vesződni a megértéssel.

Amúgy készült egy kis videó a kiállítás reklámozásához:

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

The Tricks of the Magician

Ugye nagyon figyelnek?!

Szerettem volna az új képeket felfűzni egyfajta tematika köré, bár ennek a jelentésadásnak én sohasem tulajdonítok túl nagy jelentőséget. Inkább valami olyan keretre gondoltam, ami indokot ad a képek témáinak, illetve hangulatában passzol azok látványvilágához. Aztán ahogy készültek a rajzok, rá kellett jönnöm, hogy nem lőném el a frissen kiagyalt koncepciót csupán egy kiállításra, illetve egy kicsit több potenciált érzek benne, így kitágítottam a dolgot.

Módosítottam minden eddigi terven és a ’Magician’ kiállításból helyből két és fél anyagot építettem fel, melynek az első része március 22-én válik láthatóvá a Tricks of the Magician kiállításon.

Merthogy március 22-én, 18:00-kor nyílik a The Tricks of the Magician, a Patyolat/PRÓBAüzemben!

varázsoljunk cseppet

Ez a kiállítás, bár önmagában nem lesz kicsi, de egy amolyan nagytárlat előkészületeként lehet majd értelmezni. A kikerülő képek egy hozzávetőleg 40 darabos sorozat első részét alkotják, a készülődést egy előadás, vagy show előtt. Láthatóak lesznek a trükkök, melyekkel rajzokon lehet találkozni, és melyek összetettségük ellenére is csak bemelegítései a sorozatnak. Szemfényvesztések és illúziók, amikről elsőre azt hiheti bárki, hogy látja a lényegüket, ám mégis rá kell majd jönnie, hogy amennyire felismerhető egy-egy kép, legalább annyira megközelíthetetlen.

Hiszen miről is szól a varázslat? Egy hétköznapi pillanatról, mozzanatról, pár tárgyról, melyekkel valami olyan történik, amit elsőre csak nehezen vagyunk képesek felfogni. Tudjuk, hogy valami trükk van a látottak mögött, de ha jó a varázslat, akkor inkább hiszünk a misztikumban. Így átlépve a realitásból egy illúzióba.

A legtöbb kép amúgy a Realizmus. - a valóság természete című könyv illusztrálásaként vagy kiegészítőjének készül(t). Az eredeti koncepcióm is az volt, hogy a könyvbemutató a kiállítással párhuzamosan legyen megtartva, és bár csúszott menetrend, ebben nem történt változás. Így a tárlatvezetések és beszélgetések mellett egy sajtótájékoztató is megrendezésre fog kerülni, valamint egy kifejezett beszélgetést is szeretnék tartani a könyvről.

a hattyú, mely mindig jelen volt

Talán több olvasónak is feltűnt, hogy van egy Csernus festmény, melyet nagyon sokszor szerepeltettem rajzaimon, és most, a véletlen műveként megint előkerül a hattyú történetemben. Ám ezúttal a kiállítótér régi-új logójaként. 

A 1082 Budapest, Baross utca 85. alatti kulturális központ, a Patyolat/PRÓBAüzem lesz a házigazdája az eseménynek. Egy különleges hely, mely több kulturális rendezvénynek ad folyamatosan teret, színháztól filmvetítésekig, galériaként, vagy sajtótájékoztatóknak, társas rendezvényeknek, képzési programoknak. És meg kell, hogy valljam, régóta nem láttam ennyire komplex és színvonalas kulturális teret. Az alapító mindenre gondol és a szívén viseli a Patyolatot. Hosszas munkával és kimagasló szinten rakta össze a teret, úgyhogy én is csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy látogassa, mert gazdag programjai tényleg felüdülést jelentenek manapság. (ide kattintva lehet a Facebook oldalukra rápillantani!)

„Egy régi trükk jól előadva jobb, mint egy új, ami hatás nélkül marad.”

Amúgy a sok-sok eddigi munkálkodásom összegzéseként valami olyasmire jutottam, hogy éppen ideje van az utolsó kötöttségektől, formalitásoktól is megszabadulnom. Persze, nem kell túlértelmezni ezt, inkább csak arról van szó, hogy a rendszeres problémákból és lehetetlen helyzetekből elegem lett. Az eddigi „ez lesz az utolsó, és ha ez sem…” alapesetéből inkább váltok arra, hogy „akkor ezzel kezdjük el…”.

A minap ugyanis papírceruzáért caplattam.

Ez a kis nudli eszköz egy kész kis szimbólummá vált számomra. A jele annak, hogy a legegyszerűbb dolgokat sem lehet biztosra venni, és valahogyan, alternatív módon kell felszámolni a problémákat.

Feltekercselt, rosszminőségű papírból készült rajzeszközről beszélek, mely végeit gyártáskor kihegyezik. Ennyi. Nem nagy rendkívüliség, nem achát végű simítóvas a bankjegynyomdák metszőitől, nem roulette vagy mattoir a 18. századi pasztelmetszetek készítéséhez. Egyszerű, feltekert papír, faragva. Amikor bementem egy ellátóba, és megkérdeztem, hogy kapható-e náluk az említett eszköz, egyszerűen kiborult és nekikezdett hisztizni az eladónő. Nincs ilyenjük már 3/4 éve. Karácsonyra sem hoztak, pedig mind a 3 gyártótól kértek (a negyediket nem forgalmazzák, azt a kizárólagos terjesztő hálózat nem tudja beszerezni), de semmi. Idén meg még egyáltalán nem küldtek árut sem, mert állnak a gépek. Már mindent kipróbáltak, fű alatt és direktben is kikerülték a magyar forgalmazót, de semmi. Külföldön is a készleteket ürítik, és amíg egy kevés is van raktáron, addig nincs gyártás.

Ez mind egy szikrányit sem érdekelt persze, én a dühkór kitörése alatt csak két dolgon agyaltam.

Előszöris, hogy mégis miért minden ekkora megoldhatatlan kihívás? Hogy egy eszköz, egy bágátell cucc megvásárlása is lehetetlen. Miért kell külföldről vagy a net piactereiről egyesével beszerezni ezeket? Az eszközöket, melyek nélkül is lehet ugyan rajzolni, csak sokkal több időben és nyűgösebb munkafolyamattal, melyek utána korbácsütésként rám csapódnak vissza. Utána hallgathatom, hogy a „nincs ez meg az” történéseknek hála én vagyok a balf*sz. Az elmúlt években minden létező dologgal lejátszottam már ezt, és a tradicionális, normális út vagy pályaépítés túlnyomó részt ezek miatt a lehetetlenkedések miatt akadt le újra meg újra.

És másodiknak meg bevillant, hogy erre - az örök hisztikre - nekem semennyire sincs szükségem. Ha már nem tudok ezeken a szitukon változtatni, akkor okés, legyen, teljesen más módon oldom meg a helyzetet. Készítek egy spéci tisztítóeszközt, amivel a régi papírceruzáimat fel tudom újítani, és innentől kezdve nem foglalkozom sem a probléma forrásával, sem a hatásaival. Illetve, az „ez lesz az utolsó, és ha ez sem…” hozzáállás helyett inkább módosítok. Akkor nem kell a megszokott, „kifizetődő”, „így működik” út, hanem dobom a kukába azt, és átállok egy másikra. Hogy „akkor elkezdhessem”.

Ha valaki drámázik a problémák miatt, akkor szépen széttárom a kezeimet és annyit mondok, hogy: nem érdekel az egész! Nekem a rajzolás minden részlete és készítése a feladatom. És sokáig azt hittem, ha minden egyebet is átveszek, akkor azzal előrébb lehet jutni. De egy pont fölött már képtelenség minőségromlás nélkül előrefelé meneteli. Azokkal szeretnék foglalkozni, és nem minden egyéb dologgal, amik ezt próbálják ellehetetleníteni. Új rajzok, új látványvilág, és minden más, eddigi nyűg nélkül.

Ígyhát a Tricks of the Magician már több eljövendő változás előszelét fogja hozni.

Ez pedig a kiállítás Facebook eseménye (kattints!)

Nagyon hálás vagyok, ha bárki megosztja, kedveli, meghívja rá ismerőseit (persze, a vadidegeneket is lehet, csak az izgibb kicsit). Ez nagyon sokat segít nekem a kiállítás hírének terjesztésében!

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ne siránkozz, mert nem szeretik!

Kicsit Trainspotting hangulatban vagyok mostanság, mert annyi minden kavarodott meg augusztusban, hogy ilyenkor rendszeresen a ’90-es évek körüli kulturális élményeimből kezdek visszatáplálkozni, hogy lenyugtassam az agyam.

Hiába, akkor nőttem fel, fogyasztottam a televíziót, vettem és kaptam cédélemezen zenealbumokat, lettem horrorrfilm rajongó. A Trainspotting azért lett különleges élmény számomra, mert abban a lemaradt világban, egy olyan, gondoktól terhelt köznapi életben adott teret Renton életének zajlásához, ami sok tekintetben ma újra és ismét teljesen jól érthető.

Szóval ennek jegyében kerültek e posztba a képek és a gif.

szenvedélyük a szórakoztatás

Még tavasszal adódott egy jónak ígérkező lehetőség, egy újabb pályázat, mely nagyban dobta volna meg a lehetőségeket. Mint, a felütésből is kitűnik, a pályázat nem jött össze. De, azért fetrengenék a témán még egy kicsit, mert ugye múltkor már kérve is lett, hogy ne tegyem, és velem meg lehet beszélni. :)

 Szerintem azért kell szót ejteni ezekről a dolgokról is, mert vannak, és mert tapasztalataim szerint, aki nem jár egy konkrét valamilyen cipőben az nem mondhat semmit arról a cipőről, pusztán arra alapozva, hogy egyszer, anno, az ő - amúgy tök más - topánkájában, hogy és hol dörzsölődött ki a lába ujja. A beszélgetések (értsd: a szitukban, amikor hangokat hallunk, vagy nézünk valami történést… beszélgetés már alig van) túlnyomó részében hangulatpörgetés meg ráolvasás van. Mindenki TUD valamit IS. Hiába nem szakértői a témának, nem ismerik a helyzetet, nem is kérdezték a véleményüket, a ráolvasásuk megtörténik.

Én rendszeresen megkapom az adott munkáimmal kapcsolatban ugyanezt a folyamatos 5 mondatban összefoglalt megoldás puffert, és néha (pillanatok erejéig) le is akasztanak ezek. Egy ilyen kulturális pályázatra, banki hitelre, fejlesztési hitelre, startup varázslatra, kollégavadászatra, eu-s pályázatra sok idő felkészülni, ha tényleg komolyan veszi a pályázó. Rengeteg munka maga a felkészülés és az összerakása, ha erre nincs külön keret vagy 4-5 ember. Gyakran hallgatom, hogy ilyen-olyan pályázatírók demilyen jól tudnak pályázatírni, illetve hogy „hogy megy ez”, de a gyakorlat meg az, hogy ezek a tipikus ráolvasások olyan szinten köszönő viszonyban sincsenek a gyakorlattal, hogy az nem is igaz. Ráolvasás van, értelme nincs.

Említettem egy illetőnek nemrég, hogy egy könyvön dolgozom. Már egy órája hallgattam a panaszkodását és nyarvogását a mindennapi életében előforduló gondjairól, és gondoltam javaslom neki, hogy kezdjen valami olyanba, ami motiválná, kikapcsolná, hogy le tudjon nyugodni és hideg fejjel felszámolni a problémáit. 15 percig dumcsiztunk a könyvről, illetve inkább arról, hogy szerinte hogyan kellene SZERKESZTENI majd azt a könyvet. A 10. percben már ki is tértünk arra, hogy a könyv amúgy miről fog szólni. „Szerintem bonyolult ez a cím, hogy ’realizmus’, mert szinte senki sem fogja érteni, és így eladhatatlan, mert nem lehet tudni, hogy miről szól pontosan.” Próbáltam rávilágítani, hogy az, hogy egy könyv miről szól - jó esetben - akkor derül ki, ha elolvassák, de minimum beleolvasnak. És, ha valaki nem tudja értelmezni a realizmus szót és ezen meg is akad, akkor szerintem tök mindegy neki, hogy olvas e egyáltalán. Nomeg, nem a világ összes emberének szándékozom könyvet írni. A beszélgetés végére - ahogy jött a 15. perc -, már ott tartottunk, hogy szerinte hülyeség ilyesmiről írni, „művészetről meg filozófiáról”, mert keveset, de főleg mást olvasnak az emberek, miért nem úgy írok és olyat, amit szívesebben olvasnának, és adom inkább el (???) egy kiadónak és akkor enyém a pénz.

Nagyjából valahogy így zajlott a végső érvelése, mire én csak annyit mondtam, hogy lehet, hogy igaza van… bár nem tudom, ő egy könyv formájában fizetne és elfogyasztana egy tál szart? Mert, ha igen, akkor az új célközönségem első példányát meg is találtam.

Vagy, egy másik példát hozva, egy egyetemi ismerősöm, akivel többször dumáltunk anno és - hogy stílusos szót használjak -, egy „galleryben” jazz-eltünk, megkérdezte, hogy a könyvben a köszönetnyilvánításnál kiket fogok megemlíteni. Én mondtam, hogy bár Erdős Virág lelőtte a régi tervem, azt, hogy a köszönetnyilvánításhoz csak annyit írt „Köszi!”, de én nem feltétlenül szeretnék ilyet, mert így megköszönni egy könyvet (megint, függetlenül attól, hogy az miről is szól) olyan fura nekem. Fura=hülyeségnek tartom, de illedelmes módon nem ezt írom egyből. Azt mondtam neki, hogy maximum a Genius cégnek az új, csendes billentyűzetét köszönöm meg, mert teljesen jó lett, és 4.000.-ért tök megérte a cserét. „NEMÁÁÁR Pali! Nem is említed meg a képzős társaságot?”. Nem. Mit említenék rajta?! Hogy ismertem xy-t régen, majd elsuhant 5-6 év és egy témában megírtam egy könyvet? (Megint, figyelmen kívül hagyva, hogy az a könyv je e egyáltalán.)

Szóval az ilyen és ehhez hasonló folytonos kérdezgetések és ráolvasások adták meg az amúgy is bonyolult és zsúfolt teendőknek azt az alaphangulatot augusztusban, hogy megint, ezredszerre is kalibrálni kell. Mert egy hosszabb lélegzetvételű anyagot nem lehet csak úgy, bármilyen hangulatban kiköhögni a monitorra. Erről írtam is múltkor, hogy mi az a konstans, fókuszált állapot, aminél ez megy. De ezt onnan is lehetne sejteni, hogy belegondolunk abba, hogy egy könyv miért is lehet értékes. Nyilván nem csak összeírkálják (most a könyvekről van szó, nem a marketing-dokumentumokról), hanem az egy nehéz és összetett meló eredményeként születik és általában van valamilyen haszna is az olvasók számára.

Nem lehet pl fejlesztéseket is ütemezni, ha nem várt ötletek zavarják be a képet. És ilyen a kiállítás is. Meg a képkészítés. Meg a vállalkozás, meg a barkácsolás, meg a filozófia, meg az elméleti tudás, meg az előadások, meg sok minden olyan dolog, ami csak úgy megy, ha „odafigyelve van” közben. És, ha van olyan háttere, ami elő tudja ezt finanszírozni.

Tricks of the Magician

A kiállítás kapcsán ez a pályázat egy igen fontos lehetőség lett volna. Illetve a kiállítás körülményeihez, mivel ez nem csak arról szól, hogy fel van akasztva pár kép, aztán szevasz. Egyszerűen rengeteg új feladat került elő, amik megakasztották az első ütemet is, és így borítékolhatóvá vált, hogy nem jönne össze, hogy ezért csúsztatni kell, úgyhogy nem novemberben lesz, hanem majd 2019 első negyedévében. Most inkább a könyvet vettem előre, hiszen az inkább időhöz kötött, míg a rajzok mellette is készülhetnek.

Ja, de volt két érdekesebb jelenség a kiállítással kapcsolatban is!

Az egyik, hogy ebben a témában is voltak izgi beszélgetéseim, méghozzá a képek eladását illetőleg tudtam meg, hogy csak „fel kell tölteni őket a netre” és „nem kell túlgondolni egy kiállítást”. Más, fontosabb dologgal foglalkozzak inkább, amik >> fontosabbak << és max 1 vagy 2 képpel kevesebb lesz kiállítva. Hogy mikor, hogyan csinálom meg azt a maradék jópár képet, illetve azokon mi lesz majd látható, hogy honnan fogja bárkiis tudni, hogy vannak ilyen képek és, hogy a neten hol fogják majd jól megvenni, azok csak - általam túlfeszült - részletkérdések.

Tiszta szerencse.

Nem tudom, én sokat foglalkozom a dolgaimmal, de még mindig nem tudom 5 perces, „na gyorsanösszefoglalva” felvázolni és megoldani az aktuális feladatokat. Pénz, paripa, fegyver, mondja a régi mondás, és ez teljesen korrekt is így, bár én inkább pontos vesszővel írnám, pénz; paripa; fegyver… vagy úgy, hogy Pénz. Paripa. Fegyver. Akkor. Amikor. Mert ezek egyszerre ritkán állnak össze.

De, a másik kiállításos szitu is meglepő volt! Egyszerűen nincsenek modellek! Bár mindenki egyre cafrangabb fürdőruhákban flangál a strandokon, folyik az erkölcstelen fertő az utcákon, bezzeg a szeksz meg a szipu, de egy rajzhoz modellkedés már nagyon meredek mindenkinek. Még úgy is, hogy nem lesznek publikusak a fotók, és magukon a képeken sem lesz semmi villantva. 2 női modellt keresek már egy jó ideje, de olyan lehetetlen küldetésnek kezd kinézni ez is, mint a megfelelő papírt megtalálni, és néha már várom, hogy zaklatásért csöngessenek a kupakosok, a YARD, mert 1 db mailt írtam egy ismerős ismerősének.

Úgyhogy, kalibrálás van és most várunk…

a Realizmus.

A könyv azért készül. Kb a jegyzetek összefésülésével a tervezett 186 oldal úgy látszik, hogy egy olyan 300-on elférő anyaggá alakul, így kicsit húzni is kell majd, de azért készül. Érdekes módon, ez a project viszi leginkább a prímet a közöny terén. Holott, szerintem pont ez az egyik legérdekesebb az összes tevékenységem közül. No, majd meglássuk, hogy mi lesz. Minden esetre, kellemes pötyögni, és meglepő, hogy 40-50 ezer karaktert gépelni egyáltalán nem fárasztó dolog. És még közben böngészésre, forráskeresésre is van idő, aminek hála 1-1 ilyen kitérővel 5-10 oldalnyi plusz anyag kerül be a jegyzetekbe.

Bár, már most rettegés van, hogy ennek is olyan erős early bird akciót (elő-előrendelést) kell csinálni a semmiből, majd pedig egy előrendelésit, hogy egyáltalán kiadásra is kerülhessen, hogy ihaj.

***

(Ez most az unalmas, visszatekintő szóhasmenős rész lesz!)

Említettem fentebb ezt a visszanyúlást a ’90-es évek idejére. És, így szöszmörögve rajta, tényleg úgy tűnik, hogy azért az mák volt, hogy pont akkor nőttem fel. Mert tudatosabb, határozottabb fiatalkoromtól kezdve (ami nálam 5-6 évesen kezdődött, rokonaim bánatára) olyan 22-23 éves koromig mindig olyan környezet, körülmények vettek körül, amik egyfajta célorientáltságot adagoltak. És itt nem azt értem, hogy olyan húdenagyon megtanulhattam az értékes élet titkait, hanem inkább azt, hogy lehetett találkozni azzal az opcióval, hogy vannak/lehetnek értékek. Hogy például jót csinálni - bármilyen értelemben - nem azért… jó, mert segít másokon vagy tapasztalatot ad, ilyesmik, hanem azért, mert annak hoz hasznot, aki csinálja. A fárasztó munka eredményeket szülhet, a látszólagos előnyök viszont nem feltétlenül előnyök közepes vagy hosszabb távon, a tervezés egyfajta megismerése és irányítása a jövőnek, meg sok-sok hasonló szöveg.

Egyszerűen mondva, jót tenni önző, önös érdek, mely amúgy nem jár senkinek a legminimálisabb károkozással sem.

Most nem azért írom ezt, mert beszélni akarok az állatokhoz és egy szál pendelyben a pusztába menni, hogy ott dejól legyek, hanem ennek kapcsán elgondolkodtam a fiatalabb generációkat körülvevő világon. Ma nem nagyon látni sarkított vagy kontra vagy nem szélsőséges világképeken kívül semmi egyebet. És sokan így nőnek fel, ez lesz az alap álláspont számukra, ha elakadnak az útvesztőben, akkor külön szólni kell majd nekik, hogy lehetne vagy lehetett volna máshogyan is. Lehetett volna jól is csinálni a dolgokat, senki sem állította, hogy az, amit alapjáraton élnek, az a jó. Nem valamilyen értékrendszert értve, átérezve járják az útjukat, hanem bonyolult kompromisszumhálókon keresztül, sokszor a személyiségük problémáinak folyamatos elrejtésével foglalkozva. És ezzel annyira sok időt és energiát pazarolnak el, hogy amúgy már azt sem fogják fel sokan, hogy merre, meddig és hova szeretnének eljutni.

Természetesen, ez nem a „mai fiatalokkal” kezdődött, hanem sokkal előbb, kb a ’80-as években születetteknél már előjött, csak a gyors változások elfedték az első intő jeleket. Ahogy látom, ez már 40-50 éve itt van, és sok generáció ebben a hömpölygő, és súlyától önjáróvá vált problémahalmazban él.

Egy tütükézéskor kérdeztek - mint a kíméletlen, szadomazo, idegkorbácsos, megmondóembert -, hogy hogyan oldanám meg az xy élethelyzetében beállt problémát. Anélkül, hogy nagyon ismertetném a szitut, csak annyit fednék fel róla, hogy egy 6 ember érintő helyzetről van szó, amiben kb 2-3 főbb álláspont van a problémák beazonosítása terén és a megoldások tekintetében is. Amikor meghallgattam, hogy miről van szó - hosszan, nagyon hosszan -, és tágra nyílt pupillákkal várták a választ, akkor csak annyit tudtam tanácsolni, hogy bizony sokat jelente, ha nem egymás f*szával vernék a csalánt, hanem mindenki visszavonulna a saját kis cellájába és ott élné ki a hatalmas energiáit. Egy probléma ugyanis nem azért van, hogyha megszűnik, akkor egy újabbat kreáljunk, hanem azért, hogy megoldjuk és utána a többi minden, de már jó dologgal foglalkozhassunk. Mert a cél nem egy alaphelyzet folyamatos menedzselése, hanem a fejlődés (pozitív eredményű változás).

Próbáltam rávilágítani xy-nál arra, hogy szerintem eltérő fontosságban értékelnek dolgokat, és inkább azon vitáznak ők, hogy kinek-kinek a saját fő problémájára adott saját válasza miért a jobb megoldás a másik által, egy totál eltérő másik problémára adott válaszánál. Viszont a konfliktusaik meg olyan helyzetekből adódnak, amik adott illetők másokra kivetített saját gondolataik, saját problémafelvetéseik.

Nagyon szépen látszott az a jelenség, amit már írtam, hogy a legtöbben értékmeghatározások nélkül élnek, miközben úgy hiszik, hogy mindenhez is értenek egy magasabb szinten. Sőt, nagyon sokan olyan célokat követnek, amit mindig körülmények vagy mások miatt vállalnak fel, és ilyesfajta kompromisszumok által legitimálják a dolgaikat.

Ezzel amúgy nincs semmi baj, egészen addig, amíg ezt mindenki „otthon, a saját hálószobájában csinálja”.

Fura volt kicsit, hogy a 6 fős probléma xy-ja és a könyves beszélgetés egy alkalommal játszódott le, és hazáig azon gondolkodtam, hogy ennek milyen értelme is volt részükről. Ők kérdezték a véleményem, mire énrám lett ráolvasva a tutiság.

Mindegy. Ez van, ezzel lehet valamit kezdeni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

banzai

Említettem, hogy mindenről vezetek statisztikákat és, hogy ez IS a heppem. Viszont ennek van más előnye is, ami nagyon jól jön akkor, amikor például egy novemberi kiállítást szervezek.

Öveket becsatolni, állakat szigszalagozni, bepillantunk a fundamentális rajzolás motorházteteje alá!

The Tricks of the Magician

(Az olvasáshoz javaslom aláfestő zenének ezt!)

Említettem már itt, meg itt, hogy egy új kiállítási koncepción dolgozom. És hogy ennek jegyében elindult a helykeresés, sok vicces szituval (mintha Monthy Python világában lenne az összes galéria és ilyesmi), de nem is ez az érdekes.

Hanem az, hogy már nagyon régóta készülök rá, és ilyenkor folyamatosan teszem magamnak magasabbra és magasabbra a lécet, mígnem már elfelejtem azt is, hogy minek is tettem annyira magasra. De hát hiába, ez szokott lenni, amikor kezdek ráfordulni egy hosszabb munkaperiódusra és megindul a befundamentalizálódás. Szépen lezárok minden egyéb melót, kicsit megcsúsztatom az időbontást, hogy a ’késésben vagyok’ parám is bekapcsoljon, és hajrá.

Ugye a léc. Sikerült oda tornásznom, hogy már most tiszta feszkó vagyok, pedig mikor lesz itt a november… 117 nap múlva. Tudom, mert, ahogy az előkalkulálásokat, terveket rakom össze, kiszámoltam, hogy mire mennyi időm van, és a rendelkezésre álló kb 140 nap a novemberi kiállításig pont necces. Fontos fejlesztésekre elmegy kb 19 nap, melyek keretében elkészítem az új rajzállványom, valamint teljesen összerakom a keretezőműhelyt, gérvágó pulttal, illetve asztalos multipaddal (alsómaróval, szögbe állítható körfűrésszel, tolósínekkel, ciklon leválasztós elszívóval), valamint beüzemelem az új gépes infrastruktúrát, új íróasztallal, mert már nagyon ideje van. És közben kell időt szakítani még minden marketing és kommunikációs tevékenységre, videós anyagokra, mindenféle fotóra, az Insta csatorna elindítására. Meg persze nem ártana a képeket is előkészíteni.

Ami nem lesz akármilyen mutatvány, hiszen látványban valami nagyon érdekeset szeretnék készíteni, jobb, részletesebb, tónusgazdagabb világot, mely olyan témákat mutat be, amik önmagukban is meglepőek. A trükköket, melyekkel a valóságot próbáljuk értelmezni és, melyek teljesen megvezetik gondolatainkat és minket magunkat. A valóság illúziója lesz a fő csapás, de mindez bemutatva a realizmus keltette illúzióval… persze, azért még kell néhány ponton csiszolnom az erről folytatott beszélgetéseimet/írásaimat, mert azt vettem észre, hogy sokan elvesznek a sorok között. :) Van is listám erről:

- kerüld a 40 szónál hosszabb mondatokat!

- nem kell mindent elmondani, ami „erről jut eszedbe”!

- a görög, latin és egyéb antik eredetű szavakból maximum kettőt használj 10 percben vagy 2 oldalon

- bár nagyon szép, hogy a realizmus, realitás, reális, realizálás, reál, realizál, és a valódi, valóság, valóságos, való szavakat eltérő jelentésük szerint használod, de valószínűleg mások nem… :(

- ha valaki beugrik hozzád és megkérdi, hogy mi van veled, akkor nem biztos, hogy a tömegspektrométer működési elvére és a szürke tónusokból álló, fény visszaverődési témájú, összehasonlító disszertációra kíváncsi, 15.000 karakter terjedelemben… bár, kétségtelen, hogy izgalmasabb lenne, ha pont akkor ez IS érdekelné

és a kedvencem, melyre Fanni világított rá:

- „Tudod, azért nehéz követni, amiről beszélsz, mert az ember mindig várja, hogy majd lesz a mondatban egy pont. De aztán rájön, hogy nem… nem lesz.”

Realizmus. a valóság természete

A fentebb vázolt ipari méretű tennivalóval párhuzamosan - amikor az idei 2, röpke rándulásunkon vagyunk (Fannival) - összeállítom a Realizmus.-t is. Mely megírására például 14 napot szánok, miután hazajövünk (remélem már érthető, hogy mik ezek a léctologatásaim). Hiszen - heppem jóvoltából - ennél is kiszámoltam, hogy 400-440.000 karaktert kellene írnom, ha egy A5-ös, és minimum 1,4cm vastag könyvet szeretnék eredményül, így hamar kijött, hogy akkor, ha napi 14 oldalt pötyögök le átlagban, akkor ez a mennyiség simán össze is jön 9-10 nap alatt. És még marad is 4 nap! Ami igazán fontos tény, mert ezekben a megmaradó plusz napokban lehet minden mást csinálnom novemberig! Ezek a megmaradó napok lesznek a hétvégék, a pihik és bármi egyéb, mert máshogy nem lehet tartani az ütemtervet.

Úgyhogy előre is elnézést minden ismerősömtől, de egy darabig nem nagyon leszek elérhető, csak naponta 19:00 és 23:30 között.

Anno Károly egyszer azt a feladatot adta ki rajzolás közben az egybegyűlteknek, hogy „Ha már úgy gondoljátok, hogy eleget tudtok, akkor kezdjetek azon is agyalni, hogy mindezt hogy tudjátok visszacsatolni a társadalomnak! Mert enélkül eléggé nincs értelme a dolognak.”.

Már itt a blogon tettem róla említést, hogy - szerintem -, amiken tűnődtem, mások számára is hasznosak lehetnek. Én azzal foglalkozom, hogy hogyan szemléljük a dolgokat és abból mit látunk meg végül. Arról a játékról szólnak a művészetek, ahogy közvetlen és eredeti gondolkodásunk és megismerésünk, megértésünk működik. Az érzékelt információk feldolgozásáról és rendszerezéséről tudatunk számára, hogy az képes legyen valami mindenkit körülvevő rendszert építeni és abban tájékozódni, ahhoz alkalmazkodni. És nagyon meglepő tud lenni, hogy mennyire nem a valóságot látjuk az esetek többségében, hanem csak részleteket, kitöltve minden fiktív hülyeséggel, amit csak beilleszt oda az agy. Amikor a tudatunk akarja determinálni az őt körülvevő környezetet, hogy az legyen olyan, mint amilyennek ő a realitást képzeli.

Valami ahhoz hasonló állt össze bennem is, amire Anil Seth, a híres neurobiológus mutatott rá, illetve amiről Mark Fisher, társadalomtudós és filozófus is oly sokat magyarázott. Valóság nincs, csak egyéni, szubjektív realitások, melyek csonkák, pontatlanok és ez az ember működéséből adódik.

nagy a hangzavar, ott bent a toronyban

Mondhatjuk, hogy elborult az agyam, mert valahol tényleg erről IS van szó. 10 éve rajzolok, és sok olyan köztes megoldást kellett hoznom, amiknek eleve nem is voltam a híve. És, amikor a mensás kurzusok mentek, közben jöttem rá, hogy lassan szeretnék már olyan dolgokat is csinálni, melyeket nem szedálnak le a körülmények, hanem tényleg a saját ritmusomban tudok velük haladni. Hogy ez mennyire és mire elég, azzal nem foglalkozom, mert ha ez sem elég, akkor fölösleges bármi művészetesdiről beszélni és mondhatom, hogy mindent megtettem. De, ha ez bejön, akkor meg meg van találva a kellő… izé. És az nagyon jó, mert régóta keresgélem.

Most írhatnék ide mindenféle szónoklatokat a belemerülős életérzés-munkálkodásról, a FLOW-ról, de azzal, hogy valami kap egy új címkét, még nem lesz senki számára érthetőbb, csak a fogalom - melyre használjuk - kap egy kis pikantériát és érdeklődést másoktól. De, hogy ne magamnak írkáljak, azért kibontom a dolgot:

A fejlesztésekhez, a könyvhöz, az új képekhez és a tálalásaikhoz nagyon kell koncentrálni majd. Sőt, annyira tudni kell már az elején az egészet egyben látni - részletekbe menően -, hogy ez ad egy különleges hangulatot.

A minap hallottam valakitől, hogy „mennyire jó érzés, amikor elkészít valamit az ember”. Hát igen, és milyen jó érzés az, amikor kb 40-50 ilyent készít el, viccből, mert egy nem kötné le kellő szinten. Sohasem értettem, amikor az életük fő dobására készültek bizonyos emberek vagy ki tudták jelenteni, hogy ez vagy az a munkájuk, tettük volt életük csúcsa. Én nem így fogom fel a dolgokat, és a rajzolás miatt eleve nem is lehet egy pillanatba csúcsosítani az egész életet.

Szerintem folyamatok vannak, melyek úgy egyszerűsödnek, tisztulnak le, hogy közben - egy külső szemlélő számára - egyre összetettebbé és részletezettebbekké válnak. Én úgy gondolom, hogy a világ nem bonyolult, hanem csak dús, sűrű, ami nem átláthatatlan és végképp nem felfoghatatlan. És minél több dolgot értünk meg belőle (sajátítjuk el a dolgok ismeretét), annál kevésbé fogjuk zavarosnak látni és annál inkább látjuk majd rendezettnek.

Amikor valaki elképzeli, hogy milyen lehet összeállítani egy ilyen hosszabb távú prodzsektet, akkor az építő elemeinek sokaságától könnyen meg tud ijedni, és inkább több emberes munkára bontja szét, látva a határidőket. De a gyakorlat teljesen más. Előre adja magát. Mint a rajzolásnál. Nincs soha az a kérdés, hogy hol kell elkezdeni egy képet, mert mindig bal felül, különben elmosódik a grafit.

Ilyen jellegű munkákhoz kitalált részletek kellenek, hogy pontosan idomuljanak a mindennapi feladatokhoz. Óramű pontosságú időbeosztás, függetlenül a hét napjaitól. Konstans alaphangulat, hogy ne variálja meg a képeket és ne mozdítódjak ki a gondolataimból. Bizonyos féle ételek, melyek nem terhelnek le, nem lassítják a rajzolást, minden nap 2 óra edzés (végre újra), hogy lehessen fizikálisan bírni, és hasonlók.

nincs más hátra, mint előre

Dr. Motte

145 nap, 92 nap rajzolással töltve, ami kb 828, órákban számolva, 19 nap intenzív műhely és kellékfejlesztés, 5 nap keretezés és kiállítási munkálatok, 12 nap marketing 14 nap könyvírás és 3 nap ráhagyás, progresszív ős house összeszedve Dr. Motte-tól, idők összeállítva, jegyzetek egységesítve, indulhat a banzai! Izgi lesz! :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

maga sohasem az ütemre tapsolt - egy kicsi összegző 3/3

Voltunk operában Fannival (… jó, az Erkelben voltunk, de az majdnem ugyan az), a Traviátát néztük meg, volt Miklósa Erika is, teltház is meg minden. Egész jó volt, bár a férfi, a tenor inkább basszus volt… basszus, de mennyire halk! Miklósa Erika és a zenekar is visszább kellett, hogy vegyen, hogy ne alázzák be teljesen.

De nem kritikázni akarok, hanem a végén igazán elgondolkodtatott egy kedves, idős úr.

Az előadás végén ment a tapsolás, és mivel 90%-ban csak öregek alkották a nézőteret, így kb 1 perc után automatikusan elindult a vastaps.

Amit mi ketten utálunk (ezért: katt ide). Ilyenkor Fanni antiütemben kezd tapsolni, én meg a szerintem megfelelőnek ítélt erővel és ritmusban. Ez ment kb 10 percig, mikor lassan, de elcsendesültek a nézők. Amikoris, az előttem ülő öregúr felállt, megfordult és a vállamat megérintve csak annyit mondott, hogy:

„maga sohasem az ütemre tapsolt!”

Én erre visszanéztem, mélyen a szemébe és csak annyit mondtam, hogy „mert nem kell!”.

Nem nagy sztori, de természetesen kardinális jelentőségűnek ítéltem, és hazáig 45 percen át morogtam Fanninak a dolgon. Belül persze elgondolkodtam, hogy az öreg azért penge volt, mert a tapsomból rájött, hogy világ életemben a saját igazam szerint törekedtem boldogulni.

Maga sohasem az ütemre tapsolt.

Sem, amikor nem voltam hajlandó verseket betanulni és inkább jelentkeztem az egyesért, hogy ne is kelljen a feleléssel foglalkoznom az irodalom óra hátralévő 43 percében. Sem, amikor művészettörténet szigorlat alatt megmondtam az oktatónak, hogy nincs igaza és nem jó repróját ismeri egy festménynek, azért mond róla hülyeségeket. Sem, amikor egy szép névjegyet szerettem volna magamnak, de nem találtam senkit, aki kellően meg tudta volna csinálni és inkább összeraktunk egy nyomdát.

Egy idő után rájöttem, hogy azzal, hogy én úgy álltam a rajzoláshoz, hogy miért ne lehetne úgy csinálni, hogy a kép jobb legyen egy fotónál, illetve egy jó fotónál is, azzal gyakorlatilag a - mások számára - legidegesítőbb heppemből a legfontosabb látásmódomat mélyítettem el.

Dr. Motte

Míg mindenki szalonnát sütött és biciklizett a barátaival 13-14 évesen, június első vasárnapjain, én a Love Parade élő közvetítését bömböltettem a tévén és 8 órán át tánciztam rá.

Témazárós dolihétfő előtti vasárnapokon, 15-16-17 évesen én még hajnali 2-3-kor a Képírók filmjeit néztem a TV-ben, mert azt fontosabbnak tartottam (a Tehetséges Mr. Ripley-t, a Született gyilkosokat, a David Gale életét, a Kávé és szerelmet és hasonlókat).

Nem volt kedvem az ütemre tapsolni.

És ez egészen mostanáig nem is jelentett problémát, viszont az elmúlt időszakban valahogy több teret engedtem az engem körülvevő kompromisszumkényszernek és ez egy kicsit félre is vitt. Gyakorlatilag erre rádöbbenéssel foglalkoztam az elmúlt kb 1 évben, és mostanra sikerült a megfelelő változtatásokat kieszközölni. Nomeg, a körülményeket is hozzájuk igazítani.

A problémák lényege ugyanis nem abból adódott, hogy valamit nem jól csináltam, hanem abból, hogy rossz hangsúllyal vagy a nem megfelelő keretek között csináltam azokat. Szimplán az ezeken változtatással pedig elvileg megoldható - számomra - egy megfelelő, kompromisszumokat kivédő ténykedés.

lesznek még rajzok, és lesz kiállítás is

Csak nem pánikban összetarhálva, és nem akárhol, bárhol. Nem fogok galériáknak és hasonló debileknek pillázni, hogy nézzék meg, működjünk együtt. Nem akarok ebből megélni így nem fogom szétinflálni sem a munkám.

Úgyhogy lesz The Tricks of the Magician, és egy másik is már komponálás alatt áll.

De itt azért még nem álltam meg, mert ennél azért többről van szó.

Engem egyre jobban zavar, hogy a természet, a környezetvédelem egy huszadrangú semmi lett mára, hogy a természettudományok a fasorban sincsenek a legtöbb ember ismereteiben. Ez nem vezet sehova, de oda legalább maximális gázzal, így a régi oktatási koncepciómat, oktatást kiegészítő segédanyagok ötleteit, a Plastic Darwint és az ismeretterjesztő illusztrációs ötleteimet, az UNBARt összeolvasztom és magam megcsinálom. Száz év lesz, de időm van. Ez az a könyvsorozat lesz, melyről már a Higgy magadban kabaréposztban említést is tettem, illetve amivel pályáztam is.

De ez még mindig nem elég! :)

rajz, művészetünk története és a realizmus

Régóta gondolkozom a könyveken. Főleg azért, mert ha senki sem jár már kiállításra, senkinek sem mesélnek a történetünkről az iskolákban, ha az egyetemi képzéseken is a vakok vezetik a világtalanokat, akkor más út nem nagyon van. Rögzíteni kell a megállapításokat és remélni, hogy egyszer majd lesz valaki, aki a teljes ösztöndíját könyvekre költi (amíg el nem vonják tőle, hogy így próbálják véleménye feladására kényszeríteni… hiába), és rátalál a könyvekre, és beléjük is olvas majd. És, ha ez a valaki kellően határozott ahhoz, hogy merje eldönteni, hogy amiket olvas, azok igazak e vagy sem, és pont szakmabeli, akkor van rá esély, hogy tovább tudja gondolni majd a könyvekben olvasottakat.

És ki tudja, talán rendszeresen meg is fogja venni a könyvek előbukkanó példányait, mert tudja, ami bennük van az érték, és nem mindegy, hogy olyanhoz kerülnek, aki csak átfutja vagy olyanhoz, aki érteni is fogja azt az értéket.

Úgyhogy megírom három kötetben a rajz tanulásának és a készség fejlesztésének lehetőségeit, a művészetünk történetét, és külön, a 3. kötetben pedig összefoglalom, hogy mi is a realizmus és miért ez az, ami - szerintem - mindennél fontosabb művészeti stílus, látásmód, gondolkodásmód.

és úgy érzem, nem lehet a közöny egy hatalmas teljesítmény jutalma

Van még egy nagy project kitűzve.

Száz éve olvastam egy kitűnő interjút egy festőtől, aminél megdöbbentett, hogy milyen jól van felépítve a riporter és a festő dialógusa. Hogy határozott irányba haladnak, és, hogy van értelme az amúgy nagyon elméleti vonalon mozgó soroknak. A festő olyan dolgokat villantott meg válaszaiban, amiken én is sokat gondolkodtam akkoriban és először éreztem úgy, hogy valaki végre ugyan arról beszél, illetve ugyan úgy beszél dolgokról, ahogy én is látom őket.

Eltelt pár év, és én belemerültem a realizmus elméleti hátterébe, utánamentem a filozófiatörténetnek, a művészettörténetnek és hasonlóknak, meg persze ugye rajzoltam és mélyítettem a gyakorlati tudásom is.

Időről időre elővettem az interjút, és újraolvastam, ha le voltam hangolva, de nagyon sajnáltam, hogy már nem tudok beszélni a festővel.

Aztán egy másik, videóinterjúban figyeltem fel arra, hogy a festő megemlíti, hogy a festés mellett sokat ír, de csak magának. Főleg azokról, amiken gondolkodik, amik foglalkoztatják, a művészet, a kozmosz és ilyenek.

Fontos itt beszúrni, hogy a festészet, rajz és hasonló síkművészetek filozófiai formák. A szellemnek nyújtott inspirációk, melyek segítik a nézőket, hogy valami olyan benyomást kaphassanak, ami felébreszti lelküket és érzéseket vált ki bennük. És a művészek gondolatai, érzései, az ő szubjektív szellemük az, aminek a feladata, hogy láthatóvá tegye ezeket az emóciókat másoknak is, az ő vizuális érzékelésük számára.

Pár napja már nem tököltem tovább és ráírtam a festő egyik lányára, hogy megkérdezzem, volna e rá esély, hogy belenézzek ezekbe az írásokba, mert szerintem fontosak, és úgy érzem, hogy én dekódolni is tudnám azt a laikusabbaknak, meg persze digitalizálnám, feldolgoznám, szerkeszteném, hogy kezelhetőbb legyen az anyag.

És 5 perc sem telt el, mikor jött a válasz Angi Sandorfitól, hogy persze, beszéljünk a dologról.

Úgyhogy, a mai megbeszélésünk után - ami roppant felemelő volt szerintem mind a kettőnknek -, indul egy nagy buli, hogy betárcsázhassam a közönyt, ami István halála után ráborult életművére.

Nem lesz egyszerű, kb 8500, franciául és kézzel írt oldalról van szó, amiket nem olyan egyszerű megfelelően értelmeztetni nem szakmabelinek, de, mint azt fentebb is írtam, időm az van, hiszen nem pazarolok többet kompromisszumokra.

Vannak, akik szerint a bal oldali képet is István festette…

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

és akkor mostmár kiderülhet a homály

and The Tricks of the Magician goes to… Ari Kupsus Gallery - Iszkaszentgyörgy
A következő nagy kiállítás július-augusztus környékén az Ari Kupsus Galéria nyári központjában kerül megrendezésre, az iszkaszentgyörgyi Amadé-Bajzáth-Pappenheim kastélyban.

Elsőre talán meglepő lehet, hogy miért nem Pesten, de a nyár holtszezon a fővárosi galériás világban, így ez jobb opció, plusz a kastély nagyon látogatott és a trükkökhöz is jobban fog illeszkedni a miliő. És a részletek alapján, amik körvonalazódnak a fejemben a kiállítás témáját és a képek koncepcióját illetőleg (vagy a kiállítás koncepcióját és a képek témáját illetőleg), ehhez kelleni is fog egy kicsit több idő, így a július-augusztus teljesen optimális… most még így tűnik…

Iszkaszentgyörgy, kulturális mecenatúra, ahogy azt kell
Ari Santeri Kupsus életrajzát nem gépelem ide, mert bőven meg lehet tudni róla, hogy hogyan látja a világot, miként érkezett Magyarországra és hogy mivel foglalkozott amúgy. Több cikk is van a neten arról, hogy mennyi csatornán segíti, támogatja a kultúrát, és ennek az egyik központja időnként a kastély.

Ami amúgy finn szálakkal is rendelkezik, nagykövetségük volt egy időben, illetve Ari jóban van az egykori építtető-örökös családdal, és eléggé a szívén viseli úgy általában a kultúra ápolását, a múlt mentését… most az antik cuccok gyűjtésén túl, természetesen.

Itt lehet olvasni róla mééég: katt ide, majd ide, és még ide is.

A lényeg, hogy nekem ígéretesnek tűnik a hely, és Ari is olyan, akivel együtt lehet dolgozni. Ráadásul finn, ők kézfogással kötnek szerződést!

plusz poén
Arival beszélgetve egyből érezhető, hogy mennyire máshogyan áll a világhoz. Őszerinte naivan, de szerintem csak pozitív figura, aki szeretné, ha a dolgok jobban mennének és kulturális, minőségi előrelépés is lenne… bár mondjuk, ezt ebben az országban hinni valószínűleg tényleg naivitás. Na mindegy.

Amikor kerestem ehhez a poszthoz linkeket, akkor bukkantam rá egy *urucinfós posztra, mely úgy savazza, ahogyan csak lehet. Az alap vonulat, hogy lopta a kastélyt, meg hogy egymaga be akarta hívni az IMF-et, de most ezzel ne foglalkozzunk. Egy apró mosoly bőven elég.

A cikk az arra érkezett kommentektől válik teljessé, amiben olvashatjuk a lényegi információkat, a tényfeltáró újságírás csúcsát és az értő közönség reakcióit. 
Azt, hogy az Ari név zsidó (egyik leggyakoribb finn férfinév), hogy dologtalan gazemberként lopta az Iszkaszentgyörgyi kastélyt (amit bérel és több kulturális projektet szervez oda), hogy Ari a népet sanyargatja, éhbérért dolgoztatja és - ha marad még rá ideje - ellopja a hazát (???).
Így van ez.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

azt meséltem már, hogy anno megígértem magamnak valamit?

Méghozzá azt, hogyha 30 évesen még mindig nem jutok semmire a rajzzal (mint művészeti izével), akkor hagyom is a dolgot.

Szóval, úgy 9-10 éve úgy döntöttem, hogy nekiindulok a művészetnek, de ha egy évtized kevés hozzá, hogy valamiféle eredményt elérjek benne, akkor hagyom annyiban, mert nincs több időm felépíteni egy menekülő alternatívát. És hát az idei évben eléggé beleálltam a dologba. Természetesen az előkészítő munkák már 2-2,5 éve megindultak, de a direkt, szponzor, kiállítóhely, galéria, stb keresés úgy az utóbbi 1,5 évben ment igazán.

az eredmények pedig szokatlanok
Ugyanis - leginkább ismerős - szponzorokkal össze lehetett hozni a kiállítást, amit köszönök nekik, de eredményességére még mindig nehéz kerek, egész mondatokban válaszolnom. Ráadásul nem megfelelő a konjunktúra, a marketingen is tudnék így utólag mit változtatni, főleg annak szervezésén, aztán a közönség is sokkal zártabb, elzárkózóbb, mint gondoltam volna. Sok hasonló érvet ide lehetne írni, hogy lehessen valamiféle értékelést összeeszkábálni, de ezzel nem fárasztanék most senkit. És eleve nem nyavalyogni akarok most, azt sok korábbi posztban leírtam már. Itt meg itt meg itt meg itt meg itt és még itt.

Inkább arról van szó, hogy a művészet csinálása feszkósabb időszakokban mindig a készítőre van bízva, neki kell tuningolnia magát, tolnia a saját pályáját. Így viszont célokat kijelölni problémás. (Itt most meg kell említenem, hogy egy elég depis hangvételű poszt lett volna ez, de történtek közben változások, ami miatt újraírtam és lentebb lesz szó erről.)

Tehát, így 10-12 év után azért kellene a saját magam által felállított határidő miatt mondani valamit. Szóval, kb így néz ki a lista, ami alapján eldöntöm, hogy van e értelme folytatni vagy sem. (Ezekből mindegyiknek kell teljesülnie.)

- háttér felállítása, ami lehetővé teszi a későbbi képkészítést
- bemutatkozó kiállítás
- legalább 3 kép eladása a kiállítás előtt/alatt/után
- egy további kiállítás lehetősége (ígéret)
- a szakmai szcéna felőli valamiféle pozitív, elismerő jelzés
- 3 olyan momentum, ami munkám elismerése számomra
- a következő kiállítás megkezdése (fixált, kijelölt pont)

És így néz ki most:

- háttér felállítása, ami lehetővé teszi a későbbi képkészítést
- bemutatkozó kiállítás
- egy további kiállítás lehetősége (ígéret)
- a szakmai szcéna felőli valamiféle pozitív, elismerő jelzés
- legalább 3 kép eladása a kiállítás előtt/alatt/után
- 3 olyan momentum, ami munkám elismerése számomra
- a következő kiállítás megkezdése (fixált, kijelölt pont)

A kihúzott részek már meg is vannak, a háttér felállítása nem volt annyira bonyolult, évek alatt azért össze lehetett hozni a dolgot. A bemutatkozó kiállítás is lement, nagyjából annyira azért sikeres volt, amennyire számítottam. A további kiállítás ígéretét még a bemutatkozó előtt sikerült begyűjteni, már ez 2017-18 körüli lesz. A mostani rajztriennálés kiállítás a szakmai szcéna felől esett jól.
És végül a 3 kép eladása, hát, ha azt veszem, hogy a 6 Szponzori programban lejegyzett 6 kép, illetve a megvásárolt és berendelt képeket összevetem, akkor ez is messze jobban ment. Bár itt azért még lehetne mit lépni.

mindenki más hülye, aki velem szemben jön az autópályán
Ez az érzés néha tök átlagos, ha valami hasonló művészkedést űz az ember. Eleve 15 napon át rajzolgatni eszementség mindenki számára, így néha kell valamiféle visszajelzés, momentum.

Ezek is sikerültek, csak még nem húztam le a listáról. 
Történt ugyanis, hogy egy kortárs művésszel összekerültem, és mesélte, hogy bár ő nem szeret rajzolni, azért néha jönnek hozzá, hogy tanítson, korrepetáljon. És ő mesélte nekem egy összefutáskor, hogy:

- Múltkor jött egy fiatal csaj, hogy tanítsam meg rajzolni.
- És mit csináltál? - kérdeztem
- Hát leültem a gép elé, betöltöttem neki a honlapod és mondtam neki, hogy nézze meg a rajzokat.
- És?
- Elképedt, nem tudott mit mondani. Én meg azt mondtam neki, hogy minek akar megtanulni rajzolni, ha már van, aki így tud?!

Meredek volt, de jól esett, mert valahol ez is bók. De volt olyan, amikor egy galériás vizitkor betoppant egy régi vásárlója a galériának, egy idős, patinás öregúr, aki 3 nyelven diskurált kísérőjével, a galériással és velem. Sem a galériás, sem én nem tudtuk, hogy ott lesz ő is, de, hamár ott volt, akkor megkérdezte, hogy megnézheti e a mappámban lévő rajzokat. Természetesen rábólintottam.
Megnézte alaposan, nagyon tetszettek neki, majd búcsúzóul annyit mondott, hogy:

- Nagyon szép munkák! Jó, hogy még vannak olyanok, akik tudnak így rajzolni.

Kis idő múlva aztán a galériással a piacról dumcsiztunk, mikor egy ilyen szöveget mondott:

- A piac a nehéz. Főleg Magyarországon. Szinte nincs eladás. Mert nincs gond a rajzaiddal, nagyon jók, kvalitásosak. Hát látod, a gróf úrnak is tetszettek.
- Milyen gróf úrnak?
- Hát aki itt volt. Ő az egyik gróf vevőm, Ausztriából.

(3.-nak a kiállításról megjelent cikket vettem. Ezt!)

viszont az utolsó dolgot nem tudom kihúzni a listáról
A következő kiállítás fixálását. Méghozzá azért nem, mert nem jött vissza olyan jelzés, amire felépíthető lenne a következő, új anyagos kiállítás. Egészen máig. :)

Mert ma lett új hely, elég jó látogatottsággal, paraméterekkel és potenciállal. És csak azért nem tudtam még kihúzni a listáról, mert kell küldenem egy OK-zó levelet, amiben megerősítem, hogy mehet a dolog, és mi várható majd képanyagban, illetve mikor legyen a kiállítás. Így ezért sem jelentem még be a helyszínt, meg a dátumot.

De a lényeg, hogy lesz kiállítás, ami allegóriaként a varázslatot viszi majd végig a képeken. 

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!