A fotó kialakulása és térhódítása ugyanis az addigi képkészítési-művészeti világból vette át az egyik legfontosabb részét, a funkcióját. És napjaink „fotó alapú” technológiáival már az összes funkciót képes kiszolgálni. Zöld fal előtt felvett egyszereplős filmek, HD, majd 4K látvány, algoritmusokra épülő modellezés, 3D animálás, photoshoppolás és vektor verziók.
Amik láthatóak sem voltak, ma már az új valóságfelfogást hordozzák. A látható realitás ma már kb bármi lehet, mert szakmailag, látványában átlépi a laikus szemnek és agynak érthetőt. Viszont ideológiai kontroll nélkül ez egy csapda is, mert a kontroll nélküli valóságteremtés visszahat a nézők realitásértelmezésére is. Ezért van pl az, hogy egy otthon megnézhető és látható lefejezős videó félelmet kelt, míg egy évi 200mrd dolláros gyakorlati hadsereg nem emeli a biztonságérzetet, vagy, hogy a politika nem levásárlásra használja a csúszópénzeket, hanem médiafelületek bekebelezésére.
Amit viszont rögzíteni kell, hogy történeti okok miatt tudható, hogy maradt a cél, és csak ez maradt.
tehát az idea
Maradt a cél és az a tudás, a szakma, amivel a valóság megismerhető és megérthető.
A sors iróniája, hogy amúgy a világ is ebbe az irányba kanyarodott. A tudományos felfedezések minden korábbi absztrakciót is felszámoltak. A sorozatos felfedezések a világ megismerése terén minden korábbi alapkoncepciót és körülményt képlékennyé tettek és ez így jól is volt/van. Darwin, a kvantumfizika, a genetika, az epigenetika és sok hasonló új ráeszmélés áthatott az emberi jogoktól kezdve az élet élésének módjára, szekularizációt indított el, vallásokat roppantott ketté, megváltoztatta az embert és eredményesen indított el egy gyorsabb fejlődést.
Ám, az önigazolásukban megcáfolt területek (pl vallások, hiedelmek, nemzeti vagy népi eszmék, pátoszos dolgok) hatalmas vákuumot hagytak maguk után és ez okozza - szerintem - a ma is érezhető erős nosztalgiát a régi csodamegoldások iránt, illetve késztet sokakat, hogy valahogy restaurálják azt, ami egyszer már elmúlt. Elmúlt, nagyon alapos és érthető okok hatására.
Valamikor, még a régi, fotó előtti művészeti világrendben, ezen folyamatok elején született a realizmus, de úgy, hogy első csúcsát már az új, fotóval együtt élő művészeti élet idején érte el.
A technika folyamatosan csiszolta magát és egyre erősebben kötődött a reális ábrázolás szabályaihoz, míg célja, az ábrázolás, önmaga lett egyben a funkciója is (a kép általunk, nekünk, magunkról készült).
Egy mondatban: A kép értelme önmaga léte.
Ez így nagyon egyszerűnek tűnik, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez az önmagát igazoló kép CSAK a reális valóságból indulhat ki és csak így nyerheti el az értelmét, akkor máris érthető, hogy az általa megteremtett valóság az az ismeret, az a valóságdarab, amit máshogyan nem lehet észlelni.
A művészetfilozófia rendszerében ez kissé furán hangzik azoknak, akik nem szoktak ilyen mélységben foglalkozni filozófiával, így egy gyakorlati példát is írnék:
Van egy képünk, amit egy művész kitűnően megcsinál, realista stílusú, érthető a látványa (a témája is, de itt most a látványán van a hangsúly) és amikor meglátjuk, akkor belénk ivódik, beszélünk róla, emlékeink közé épül. Ott lesz az öreg nagynéni töltött káposztája mellett, a kedvenc filmünkkel egy polcon az emlékeink, értékeink között.
Viszont, ha meg kéne mondanunk, hogy ezt a képet mitől érezzük olyan nagyszerűnek, miért gyakorol ránk akkora hatást, nem tudnánk mást mondani, minthogy olyan, mint a töltött káposzta. Nagy odafigyeléssel készült, sok-sok gyakorlással és kísérletezéssel alakult a receptje, sok alapvető és sok aktuális körülmény szerencsés összejátszása is segítette, hogy elkészüljön és ilyenre készüljön el. ÉS, nem utolsó sorban egy múló, átmeneti és önigazoló funkciója volt csak… megenni.
ÉS még volt egy fontos dolog, ami alkotja! A nagynéni iránt érzett szeretetünk, kötődésünk, kapcsolatunk, illetve a nagynéni irántunk érzett szeretete, kötődése, kapcsolata. Ez fogta össze az összes részalkotót, hogy összeálljanak a bizonyos étellé.
A képünk esetében a bizonyos összefogó pluszt a művész adja. És a realizmus esetében nem szeretetről van szó, hanem a valóság értéséről, ismeretéről, az abban elmerülés vágyáról. Minél mélyebbre merül a művész a realitásban, annál erősebb lesz a kép hatása, annál erősebb lesz a kapcsolat a valósággal.
De felmerül itt egy fontos kérdés! Méghozzá az, hogy mi gyakorolta ránk a hatást? Mi váltotta ki azt a varázslatos izét, ami miatt emlékezni fogunk a képre? A filozófiai magyarázat szerint - és a gyakorlati szerint is - ezt a hatáskiváltó okot nem a kép hordozza, hanem - hatásként - létrehívja valahogyan az adott nézőben. A hatás, a kép megszeretése, nem más, mint a nézőben kialakult érzelmek, érzések, melyeket a kép realitása, valósága hív létre. A kép egy ablak egy olyan realitásra, amely mindenki számára érthető, amiben mindenki megláthatja a saját valóságát.
Ha el kellene neveznem ezt a valóságfogalmat, akkor azt mondanám, hogy ez a szuperarchetipikus valóság… de nem kell elneveznem. :) … de ha mégis kellene, azért lenne ez a neve, mert minden ember saját valóságából egy olyan közös épül össze (ettől szuper), ami a valóságok valósága lesz, egy általános, mindenki számára alap, ős verzióként, amolyan legkisebb közös többszörösként (ettől archetipikus).
Hát ez így szép és jó (és hosszú és hablaty), de adódik a kérdés, hogy nincs más akkor? Nem tudja ezt a szuperarchetipikus valóságot más kiváltani? Hát nem! A látott valóság mindenkinél csak a saját szempontjából megfogott kép. Míg a megállított pillanat általános értéke olyan apró trükköktől és szakmai truvájoktól lesz olyan, hogy érzelmeket tud kelteni bárkiben, amiket csak egy ezzel foglalkozó >munkás< képes összeépíteni. Ez a munkás képes összehangolni a valóságok látványát - érzékelésünk legfőbb módját - és szanálni a lényegtelent az emberi eszmélés, felfogás számára.
Ez volt a céljuk eredetileg is, bár történetileg tudható, hogy néha véletlenül eredményezték ezt.
És ha most felmerül a kérdés, hogy, ha más dolgok hatására is ilyen érzelmeink váltódnak ki, akkor miért kellene ezeket pont képekkel kiváltani?
Erre az a válasz, hogy minden dolog, amely érzelmeket tud kiváltani, az csak a saját területén képes kiváltani azokat. Egy ételtől nem fogjuk a világ értelmét megérteni, ahogy egy kitűnő könyv sem fogja a munka elvégeztének örömét megismertetni az olvasóval. Képek esetében ez a terület a vizuális kultúra. Általában olyan kulturális elemek, melyek emberi mivoltunk minőségét és milyenségét emelhetik. És mindegyik alapja a legfontosabb érzékelésük, a látás. (Tyereskova Parlamentre sz*rós művészetében a szaglás.)
a realitás realitása - a gyakorlat
Van ez a fentebb összeirkált elméleti rész. Ami persze baromság, meg ezzel nem kell foglalkozni, meg pátosz és hasonlók, hiszen a képeket csak „üríteni” kell.
De azért engem zavar. Mert ez alapján teljesen elszomorító a helyzet, ami van úgy általában.
Nekem nem tűnik úgy, hogy az embereket (nézőket) nagyon érdekelné a valóság, amiben vannak. Részben, mert a saját valóságuk teljesen megfelel számukra, mindent abba integrálnak, és a Facebook, Google, nemes egyszerűséggel csak azinternet-nek nevezett valami be is csomagolja őket a kis buborékvilágukba. Soha nem voltak az emberek ennyire távol egymástól, mint ma, mert az információk külföldről, más kultúrákról túlnyomó részt csak virtuálisan érnek el mindenkit.
Sokan magyaráztak már erről az elmúlt 2-3 évben, főleg a Brexit és a Trump történések kapcsán. Hogy az információk belső buborékokban pörögnek és mindenkit önerősítenek és önámítanak. Nem derül ki, ha rossz az információ, nem cáfolódik meg a hamisság. A saját valóságban minden új dolog viszonyulási kérdés lesz. Elhiszem vagy sem, továbblájkolom vagy spam-esítem. És a kommunikáció is ugyan ebben a térben zajlik, így a legkiélezettebb esetekben, a buborékok háborúiban is maximum egymás leugatása a cél, nem pedig a közös valóság megértése.
A valóság megélése helyett a virtuális látszatért élés a cél.
Amikor a művészettel találkoznak manapság az emberek, akkor vagy felkeresnek egy honlapot és ott végignézik az alkotásokat, vagy lájkolgatnak, emotikonolgatnak egyet-egyet és annyi. Egy virtuális térben találkoznak egy valódi alkotással, így pedig a virtuális valóság csodaelemének kezelik azt. 2-3 másodperc megállás az átpörgetésben a művészet mai értelme.
Hány olyan fb oldalt vagy honlapot tudunk mondani, ami csak erről szól? A virtuális lenyűgözésről és egyben a valóságból kizárásról. Sajnos ugyanezért nem jár senki kiállításokra, közömbös a műalkotások élvezetében és telepszik inkább a kijelző mögé.
Nem rinyálni szeretnék a gonosz, sátáni technikáról, hanem csak arra rámutatni, hogy a net önszórakoztató szerepe amúgy mindent beszánt, ami a valóságban van és érték, fontos céllal rendelkezik, hiszen ma már a net valósága alakítja a valódi valóság képét is. Gondoljunk csak Nigella - amúgy szörnyű - gasztrokirálynőre. Felépített brand, nulla receptek (rántott Snickers és Bounty), rengeteg eladott, de soha kétszer ki nem nyitott szakácskönyv, főzőműsorok, amik alatt lehet chipset enni. És amikor kiderül hogy a férje többször megverte, illetve, hogy rendszeresen ivott és kokainozott, akkor az nem megy át a Nigella-látványba.
Nem véletlen, hogy a net kitalálója, Sir Tim Berners-Lee is a minap siránkozott arról, hogy elszakadt a háló attól, amire létrejött és radikálisabb módszerekkel kellene visszazárni Pandorát az ő kis routerjébe.
Ami meg marad például a művészetből, az a skanzen értelmezésben látható művészettörténet, aminek napjainkban értelmezhető jelentése nincs már (régi korok régi jelenének termékei). Persze, múmiák élhetnek a nemvolt múltban és csinálhatnak házi aranykort, de ez sokkal károsabb úgy, ahogy teszik, mintha képeket égetnének helyette (Magyar Múmiatároló Akadémia).
