érdekesség

művészi nyomatok for sale

FIGYELEM! Ez a poszt érzékelhető mértékben tartalmaz megfontolásokat a következő könyvemből, a Hübriszből! Fogyasztása mindenkinek ajánlott, javallott (ahogy gyerekkoromban a PRO7-en is mondták: pákunszpájláge und ápotéká)!

Múlt évi utolsó körös előadásaim egyikét javarészt annak szenteltem, hogy bemutassam, mennyire ad hoc ötletelések és elképzelések mennek a műtárgypiacon. Akármennyire is utálom ezt az elnevezést, a ’műtárgypiacot’, azt azért el kell ismernem, hogy nagyon találó. Hiszen a kereskedelem ezen területén sincsenek más szabályok, az alkotások kikerülnek a placcra, megcsócsálják őket, nézik a fogaikat, majd egy szakértő - aki amúgy maga nem tud alkotást létrehozni - jól beárazza a portékát.

Azon túl, hogy a művészet összes logikájával, céljával és értelmével szembemegy a folyamat, szerencsére ez a hozzáállás majdnem teljesen fel is számolta az egyedi alkotások világát. Ahogy az lenni szokott, az iparosítás, a „képek gyártása” nagy ütemben szorította ki először a kézműveseket, majd az alkotókat, majd az iparosokat, hogy a végén csak egy szép, nyomtatott/szitázott tucatáru maradjon. Érdemes belegondolni, hogy egy nyomda és egy képkészítő közötti különbség tulajdonképpen abban áll, hogy a nyomda nem olyan minőséget állít elő, mint egy alkotó, hanem sorozatgyárt. Persze mímelheti az összes egyediesítő elemet, lehet sorszámozni, limitált példányszámozni, de ezek mögött semmilyen garancia nincs.

 

Amikor én elkezdtem a rajzot komolyabban csinálni és ennek első lépéseként otthagytam az intézetet, sokan azon ríttak nekem, hogy majd emiatt nem fogom tudni eladni a képeket, mert nem lesz papírom arról, hogy a papírjaimon van valami és azokat megéri venni, hiszen nem puszta papírok. Jó-oké, nem is akartam befektetési célú termékelőállítást létrehozni, az nekem tökéletesen megfelelt volna, ha az én képeimet inkább nézegetik, kirakják a falra, majd jól továbbadják az utódoknak. Titkolt vágyaim egyike persze az volt, hogy a rajzaim méretre kerüljenek többe, mint ugyanannyi méretben abból a bankjegyből, amely éppen forintban a legtöbb… ezt még nem értem el, de 68%-át már igen. A másik álmom az volt, hogy a rajzok segítségével a rajtuk lévő grafit érjen többet az ugyanannyi súlyú aranynál. Namivel folyamatosan változik a színarany aktuális ára, így eleinte ezzel a heppemmel problémák voltak, de mára szerencsére a grafit győzött, súlyarányban 124%-nál járok.

Ez persze másnak hülyeségnek tűnhet, de annyira nem az, mert évszázadokig a festmények pigmentjeit külön árazták be, külön megadták, hogy mennyi aranyfüstöt, lápiszt, és hasonlókat KELL elfesteni a képre, hogy értékénél legyen. Az aranygótika és a kék korareneszánsz festészete között lényegében ez a legjelentősebb változás. Sőt, továbbmegyek, amikor a képekbe és műalkotásokba tárolták át a javarészt ipari forradalommal gyártott zsetont, akkor az tulképp azért történhetett meg, mert éppen kevés volt az elérhető arany a felhalmozódott tőkéhez mérten, ugyanakkor közmegegyezés alakult ki a kor műalkotásainak esetében arról, hogy mindenki elfogadja azokat az alkotásokat szépnek. Így abban egyeztek meg az esztétika nyelvén, hogy eladhatóak/viszonteladhatóak lesznek az alkotások és legalább olyan jól tartják majd értéküket, mint az arany.

Részben azért is kedveltem meg a figurális ábrázolást, a realizmust, mert az garancia, hogy továbbadhatóakká, tehát az időben megmaradókká válnak a képek. Látni remélhetőleg a jövőben is fognak, tehát ez így okés… részben meg természetesen azért lett a realizmus, mert a többi ágazat egy rakás szar. Határtágító szutyokságok, melyek mímelik a művészetet, senkiemberek vágyát tükrözve, hogy lehetnek delejes nagyművészek. Nem illeszkednek kulturális kontextusba, nincs értelmük, egyszerű naiv próbálkozások minden szakmai tudás nélkül.

Sokszor meséltem, hogy már az ’50-es ’60-as években ment a panaszkodás arra, hogy egy kör kezébe került (nem a gyík-bildenbergék, hanem a késői Dilettáns Alkeszok Dekadens Alterei alkotta poszt-dadaisták) a művészeti fórumok java. Első meghatározó elképzelésük az volt, hogy a 2 világháború tökéletesen jól példázza azt, hogy minden régi rossz, tehát minden értelemben teljesen újakat kell alkotni. A másik alapvetésük abban állt, hogy számukra a modern és kortárs művészet a kor hangulata miatt (modernitás, fejlődés, emörájkáj) és a kereskedelmi szemlélet hatására (németes hanza-kereskedelem, emörájkáj mercsöndájzing) egyszerűen mindenbe bele lehet és kell vonni a piaci logikát. Ez a folyamat amúgy később, mint globalizáció vonult be a köztudattalanba.

Kb azóta a termelési szemlélettel nem lehet mit kezdeni a művészeti világban sem. Sokat kell gyártani, eleve gyártani kell, kell marketing gépezet is, üzemelni kell időtől függetlenül. És a legjobb: versenyképes árakat kell felépíteni. Ez mind ment a modern művészeteknél. Bernáth Aurél, akit igazán nem lehet vádolni a minőségi művészet űzésével, már maga arról panaszkodott a ’60-as években, hogy havi kvóták szerint kell ontani a képeket, több százat (!), hogy gyűjthetővé (azaz versenyeztethetővé) váljanak a képei. Ezt pedig csak technológiai fejlesztéssel, ütemezéssel, tömbösítéssel, racionalizálással, piackutatással lehet elérni. Nem mellesleg az előretolt marketinges helyőrség, a kereskedő galériások sem ártanak. Mint egy bóvlit okádó gyár esetében, a kvalitás garanciát szavatoló címkézési és álomfestő folyamat végén egy név felemelkedése hirdette, hogy sikerült a nagy modellváltás: Andy Warhol.

a Warhol volt, hol nem volt

Remélem sokan nem ismerik ”””művészetét”””, de ő készítette gyártotta a színes Marilyn Monroe képeket, vagy a levesesdobozokról készült falvédőket. A pop art, azaz populáris művészet a banális és mindennapos világát vitte át a művészetébe. Új technológiái olcsóságuk és termelőképességük, nomeg felületes felfogásuk és igénytelenségük hatására közkedveltekké váltak. Az akril festékek elkezdték kiszorítani az olajat, a szitanyomás (aka a vakok litográfiája) művészeti technika lett. Warhol leveseskonzervje - a szegénység és az ipar által a lakosságnak gyártott, megmentő dobozolt élelme - vált a csúcsműalkotás témájává.

[Kis kapcsoszárójeles beillesztményem, mert egyre nagyobb hülyeségeket kezdenek mondani a ’klímaaktivisták képeket öntenek le’ témakörben. Azért dobozolt paradicsomlevessel, krumplipürével, borsófőzelékkel öntik le a képek (valószínű) másolatait védő üvegeket, mert így akarják lekommunikálni a pöffeszkedő társadalmaknak, hogy amíg elképesztő rongyrázásban védik a múlt művészetét, addig teljes erővel az éhenhalás és ökológiai összeroppanás felé haladunk. Nagyon-nagyon-nagyon jó esélyünk van rá, hogy olyannyira szegénnyé fog válni a jövő, mint amikor csupán konzerv szutykok fogyasztására volt lehetőség. És azzal, hogy hozzáragasztják a kezüket a védőfalhoz, azt fejezik ki, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni ezt a véleményt, a fiatalok hangját.

Én persze nem így kommunikálnék, én elítélem ezt az élelmiszerpazarló heppet. Én felgyújtanám az egész múzeumot. Mert a vagyonmarketing ilyen intézményei, ahol a munkáskultúra identitását fűtik, a legnagyobb fedezettárolói azoknak a befektetőházaknak, amelyek finanszírozzák az ökológiai összeroppanásért felelős cégeket. Hozzáteszem még, hogy én örülnék neki, ha a művészetem olyan tűzben égne el, mely egy magasabb rendű célt szolgál, és nem olyanban, mely ideig-óráig melegen tart. De hát, ugyanekkor én túl hosszú mondatokat is írok, melyeket nehéz értelmezni, így gondolom ezért sem lángolnak a Gúgendheimek.]

 

Mindez a konzervdobozos izé azért lényeges, mert a 20. század legnagyobb értelmezési problémája egy az egyben megérthető belőle (a jelentés jelentése, a szimulákrum). Az ipari forradalommal születő probléma ez: Mi lehet az a többlet, ami értékesebbé teszi a puszta anyagot a saját alapanyagértékénél? Mi hordozza az értéket? A tárgy vagy a tárgyat létrehozó gondolat? A gyártmány vagy az emberi alkotmány?

A modernitás az előbbire helyezi a hangsúlyt, hiszen MATERIALISTA, anyagelvű. A tákolmányából indul ki, mely felemésztésre, fogyasztásra, amortizációra kerül, kidobódik, mert elhasználódik, stb. Pótolható erőforrás- és nyersanyaggazdálkodásból. Időleges és szükséges, tehát olyan, ami pont az ellenkezője az alkotásoknak. Azok céllal rendelkeznek, javíthatóak, őrzik őket. Mert ÉRTÉKET HORDOZNAK.

Namost a kibékíthetetlen ellentét abban áll, hogy hogyan adjunk el alkotás áron valami olyat, amelyet szaréhugyé gyártottak a világ szemeitől elzárva? Hogyan mímeljük nélkülözhetetlenné azt, ha eleve mesterségesen fogjuk elöregíteni? Hogyan adjunk át vele többletérzést, emberi értékeknek tűnő érzeteket (piacul: fílinget, flót és múúdot)? A megoldást már kiizzadták, nem kell beleroppanni a fejtörésbe! Elég ráolvasni a portékára, hogy az maga az eszme!

brandeljünk vacsira valami finomat!

A kollektív értékek őrzői, az eszmék, a gondolat és az isteni így alakultak át a matériába. Ez volt az az eszmetörténeti váltás, mely során „az isten tárgyiasult”. Mivel mindaz, ami jó, az évtízezredek óta köztudottan szép is. Így ami mű-anyagból készült, mert például az eredeti anyag túl drága volt vagy elérhetetlen, az be tudta fogni az új idők szelét. Az „új anyagok” (alumínium 1885-től, bakelit 1910-től, króm 1924-től) mámorító látványa és a megszokottól eltérő formázhatósága összekapcsolódott az iparilag gyártott modernitással, a látványuk sajátos szépsége lett a záloga mindennek, ami új és egyben jó.

A munkás, paraszti, alsóbb urbánus, szóval röviden modern társadalmi tömegeket kiszolgáló gyártással az eszmepótlékok eljutottak mindenkihez. Belekerül például a szocialista angyalkába, aki hozza a karácsonyfát. Őt vad ateisták is közkedvelten jézuskának hívják (nem tudni, hogy ez tulajdonnév vagy köznév, hiszen ebből több van, mint a kis ’k’-s krampuszokból, tehát nem olyan, mint a nagy ’t’-s Télapó). Benne van a Pariser Wurstban, a párizsi kolbászban, amely egy minőségi vörös hús hentesáru volt, most pedig ömlesztvény. Ma változatlanul folyik tovább ez a tárgyiasulás csak mindent átszőve és magasabb szinten. Ott van mindenben, ahol egy hagyomány egykori elemei marketing üzenetekben szerepelhetnek. Merthogy fordított a szemléletmód. Nem az van, hogy az embereknek beugrik valamilyen konkrét dolog, amire szükségük van, ami számukra fontos és jó, hanem vannak fontos és jónak vélt dolgok, melyekről az a hír járja, hogy feltétlenül szükségesek az emberek számára.

Ott lapul a tárgyiasult isten jelensége (szakmai elnevezés, ez van!) minden kiállításon, amikor a nézelődők nem értik a látottakat és ezt átszellemülten, egyetlen szóban, az „érdekes”-ben foglalják össze. Majd az érdekes és fontosnak vélt eseményt dokumentálandó az érdekességet megszerzik és hazaviszik egy hőtőmágnesen.

De belekerült a Kínában petpalackokból olvasztott szálakból szőtt nagymagyarország térképes sálba is, mely a hozzá illő cirka 4-500.000.-es zakón szemlélve rikítóbban hat egy sokezermiliárdos uniós zakóknál is. Ez a nem csak nálunk működő, hanem globális rendszer a vélekedések vélekedése, a jelentés jelentése, a buták tudjukhogyértikje. (Krisz! Ez a baj a marketingemmel! A rá szánt időt is elpicsogom értelmetlenségekre.)

ne legyél bögre, ne legyél kulcstartó!

Néztem a Vox tubájának egyik részében,  hogy a briton nemzeti múzeumban mennyire csodálatosan körbekofáskodták a tereket. Ahogy megjegyzik, a múzeum költségvetéséhez szükséges az a bevétel, amely abból keletkezik, hogy a műalkotásokat rányomtatják mindenre, ami éppen hagyja, majd ezt tukmálják. Örömmel mesélik el, hogy hogyan ismétlik vissza a falakon látható képeket részletekben, darabkákban, színekben, hogy az utolsó kiállítási teremben, a múzeum shop-ban sikerüljön valamit vetetni a látogatókkal. És hát ez nagyon nem okés így! Ilyen esetekben a legkevésbé van szó a műalkotásokról. A tárlat ilyenkor egy kultikusnak érzett rituálé a kacatvásárlás előtt. Az egyik leggázabb dolog, amit lehet csinálni, hogy a reprózással és képek átalakításával egy termékre kerülő mintává redukálják az alkotást.

2009 körül terveztem, hogy készíttetek művészeti nyomatokat a rajzaimról, mert egy ismerősöm IWIW képei között megláttam, hogy egyik rajzomat letöltötte az én IWIW profilomról, és kinyomtatta magának. Tök jól esett. Igen, nem mindenki tud elmenni a kiállításra (mondjuk, el kellene indulni, az már jó kezdet!), és a nyomatok jók lehetnek azok számára, akik elől megveszik a képeket. De ez akkor még nagyon macerás volt. Semmitmondó festményeket könnyen lehet reprodukálni, de minőséget annyira nem. Ahhoz kell az alkotó kritikus és kompromisszumokat nem ismerő jóváhagyása, mert ő látja, hogy minden jól lett reprodukálva, vagy a nevével kiemelt másolat nem az, amit ő kreált.

Ange mesélte nekem, hogy István (Sándorfi) is háklizott akkor, amikor szerinte rossz színbeállítással hozták ki a nyomdából az első x db nyomatot a festményeiről. Nem írta alá őket, mert ez hitelességi és létértelmezés-béli kérdés volt számára. Nem holmi termékgyártás ez, azt bárki tud csinálni. Velem ugyanez fordult elő, bár elsődlegesen technikai okokból. A grafit csillanását nem lehetett hogyan kijátszani a rajzok fotózásánál. A scannelés szintén nem volt járható út, mert a rajzok felszíne nem sima, hanem a grafit mennyiségétől és mélységétől függően hullámzik. Mindenhogyan próbálkoztunk, de vagy irracionális árakon sikerült a semmi, vagy ingyen. 8 év kellett hozzá (meg egy megfelelő fényképező), hogy sikerüljön nagyjából elfogatható minőségben fotót készíteni a rajzokról. Még további szőrszálhasogatóan irreleváns bemutatást nélkülözve kijelenthetem, hogy nehéz volt. Nagyon!

de végül sikerült!

Kofi időben beleástam magam az aktuális technikai megoldásokba, és az egyik módszer elve nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan tapasztalatom szerint a rajzolás során kell beállítani a lámpákat. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a tónusok látható optimumát úgy lehet megtalálni, hogy a fény beesési szögének és a szemlélő tekintet szögének 90°-ban kell állnia (világoskék jelölések alább). Ezért is van az én lámpám a rajzállványhoz egy sínre rögzítve, mert ha külön mozogna az laphoz képest, akkor mindig más tónusokat látnék. És pontosan ezért van mindig olyan „kevés” megvilágítás rajzolás közben… annak ellenére, hogy a lámpában egy 200W-nak megfelelő villanykörte világít, alumínium szóróbúrában. Ha máshol is meg lenne világítva a rajz, akkor olyan káosz, vetettárnyékok, sáskajárás és hasonló katasztrófák lennének, hogy elveszteném a vonalat. Ez az erősség pont annyira világítja meg a szemlélt részeket, hogy amikor beszürkítem őket, akkor mindig a tökéletesen lapfehérhez képest módosítok. A 90° miatt sem a fehér, sem a szürkék nem változnak, hiszen a fény forrása egy mindig stabil pont.

Viszont, ha a grafitlemezkék pont úgy feküdnének, hogy munka közben felszínükön visszacsillanna a fény, akkor meg én vakulnék szépen meg. Ezért a lámpa oldalsó iránya is adódik: mindig a bal felső sarok felől világít (sötétebb kék jelölés alább), így amikor a képen arra merőlegesen húzok vonalakat (sraffozok), akkor a rovások árkaiba kerülő grafit nem csillan, hagyja megmutatni magát. Ezért van mindig egy iránya a sraffozásnak, és nem ész nélkül van szántva a lap.

(Többen kérdezik a kalapot, hogy azmeg mivégetti hipszterkedés. Na, hát az azért van, mert a szemeim környékének a rajzolás közben végig árnyékban kell maradniuk. Így a retinámra és szemem fenekeire eső fény CSAK a rajzról oda verődő hullámhosszokat méri. Ugyanis, ha máshonnan is érkezne fény, akkor óhatatlanul fakóbbnak látnám az adott tónust (enyhén túlexponálttá válna). Ráadásul különösen a koncentrált figyelemnél a szemlencse a retinára fókuszáláshoz áll pozíciójába, és ha más irányból kap fényt, akkor azt szanaszét vetíti le a szemfenékre. Ezek a fénybehatások nagyon terhelik a szemeket, elősegítik a szürkehályog kialakulását. Tudomásom szerint kb ugyanezért hunyorítunk erős napsütésben. Videókon néha látszik amúgy a másik trükköm, hogy feketére vannak festve a mechanikus ceruzáim hegyei. Eredetileg ezek króm bevonatosak, de a csillogásuk szintén kínozza a szemet, ha direkt megvilágításba kerülnek.)

Ez a tónushelyesség nehéz ügy, mert annyi van belőlük, és ráadásul mind valamilyen. :) És ezt visszaadni nagyon nehéz egy printben. Így hát, amikor megtaláltam az említett digitalizálás technikai leírását, akkor felvillanyozódtam, hogy itt van végre a kutya elásva. Így is lett, a hepehupák kivédéséért két irányból világítják meg a rajzot, ahol a két fényforrás beesési szöge és a papír síkja együtt 90°, és szabályosan a kettő között áll az érzékelő, az optimális 45°-ban. Így amikor elmozdul a letapogató, mindig az azonos 45°-ból méri a felé visszaverődő fényt. Majd a lap szélére helyezett amolyan etalon tónuskártyát is beolvassa és a gépi utómunkán csak beállítjuk, hogy a kártya jeleinél a fekete az a max fekete, a fehér az a max fehér. A többi pedig informatikárius matematika.

A legutóbbi ilyen letapogatásnál annyira meg voltam elégedve, hogy csak 1x kellett módosítást kérnem, mert a választott papír anyaga egy leheletnyit hűvösebb árnyalatú volt, mint azé, amit használok, így mesterségesen kellett egy bolhaszerszámnyi melegséget hozzáadnunk a printhez.

fine art print

És így eljutottunk a lényeghez! Immáron az összes rajz letapogatódtatik, tehát az internetben és a digitális ájerben is ugyanúgy látszódnak, ahogy a valóságban (80%-ban, mert most még nem csillognak, ennek megoldása lenne a következő dolog). Több rajzomról, amelyeknél úgy ítélem meg, készíttetek nyomatokat. Őrizve a hagyományt, a kis sorozatszámú grafikákra jellemző 15 példányban, és az eredetiségüket garantáló, általam készített szárazpecsét nyomattal a sarkukban. Hordozóanyaguk kenderpapír (öko, bio, laktóz és gluténmentes, 100 év gyártói jótállással), UV védő lakkozással. Hengerelni nem lehet őket szerintem, de a nyomdászok esküdöznek rá, hogy deigen.

Mi ebben a lényeg, amiért a fenti litániát is zengedeztem: így van esélye versenyképessé válni a legvadabb absztrakt szutykokkal! Hiszen a képek árát nem befolyásolja továbbiakban a szükség, ugyanakkor a nyomatok esetében ugyanazokat a képeket egy light árkategóriában is meg lehet vásárolni. A szerény marxokapitalista számításaim szerint így egy eredeti rajz ára 125.-/cm2, míg egy printé 35.-/cm2-re jön ki, minden esetben a rajzolt kép mérete szerint.

Mint ahogyan a rajzaim esetében sziklába lett vésve vala, tőlem csak ennyiért, de maximum ilyen áron lehet megvásárolni a rajzokat és a printeket. Aztán más már úgy kereskedik velük, ahogyan akar és tud. Adhatja ajándékba, galériásként dolgozhat azért, hogy neki legyen rajta haszna, es té bé.

Egyszerűen ráuntam arra, hogy alkudozgatnak, fontoskodnak és trükköznek az én munkámmal. Amikor alkudozás után, a csökkent árból 50%-ot lenyúlnak, majd kiderül, hogy úgy adták el a képet, hogy fogalmuk sem volt róla, illetve rólam, vagy amikor nem kaphatom meg a vevő adatait, hogy kérdés esetén meg tudjam keresni és hasonlók, akkor ebben az osztásban már csak baleknek lehet lenni.

Számos okos beszélgetésen vagyok túl, amelyeken meghallgathattam, hogy miért kell úgy működni, mint ahogy a nagyok csinálják. De valami csoda hatására fel kellene fogni, hogy a kultúra és a fő ágazatai nem olyan világban mozognak, mint amilyenben a bármilyen alkalmazotti állás vagy valahogyan pénzé tehető szolgáltató foglalkozás. Itt ha nem éri meg, akkor nincs többé és kész, idővel lehet a nulláról kezdeni. Ha nincs többé könyv, akkor nem lesz tudásátadás, nem lesz elmecsiszolás. Hallgatni sztorikat nem olyan, mint a kognitív hálóba belülről beleszőni. Ha nincs értelmes film, mert a vécén is tv-zni kell, akkor egyre silányabb, elinfláltabb, tucatabb mozgókpek fognak születni (netfix), és végül nem lesz forrás a minőségre. Folyamatosan minden gépiesen csináltá válik, mígnem eljön a pillanat, hogy a pálmazsírt fogadjuk el megfelelőnek a hájas tésztában. Enni fogjuk, de nem a nagyis vasárnapokra fog emlékeztetni az íze, hanem a céltalan zabálásra és újraéhezésre. Tanárul, mert ez talán manapság átmegy: nem az lesz, hogy elfogy tanár, hanem a tanár jelentésének jelentése kerül a helyére. Egy silány, pótember, egy rosszul megírt tankönyv, többlettpénzen vásárolt bé kategóriás különórák, és mindez összességében sokkal drágábban, mint amennyiből a legelején a helyes döntést meg lehetett volna hozni.

Az idei újítás szerint minden eladott kép árának (egyelőre) 10%-a megy tovább a vásárló szerint választott ’Kit mentenél meg?’ célra. Ez a vásárló által lesz választható egy állatmenhely, direkt állatvédelmi szervezet és egy erdőmentő szervezet, program közül. Mindig az adott évben kiválasztok egyet-egyet, amelyeknél éppen a legjobban hasznosulhat ez a forrás. Ha elérem a szükséges és elégséges céljaimat, akkor megemelem ezt a rést akár 50%-ra is. És erről rendszeresen küldök majd tájékoztatást az összes kereskedelmi galériának.

Szóval, ha úgy gondolja a kedves olvasó, hogy szeretne rajzot vagy limitált nyomatot vásárolni, keressen bizalommal! (Az aktuálisan elérhető képek a drawings & prints menüpont alatt, a képeknél jelölve láthatóak. Sajnos jelenleg csak ennyi, mert a Hübrisz és a béta verzióban üzemelő kormányzásunk teljesen leköti a rajzos időkeretemet. Talán februártól jönnek az újabbak.)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

jírkompássz!

[Na, nem itt kezdődök ez a történet, ven egy előzménye! Ha még nem olvastad volna: KATTINTS IDE!]

Azt vettem észre, hogy van 4-5 olyan dolog (vagy 40-50), melyeket már régen le akartam zárni, de soha nem úgy alakult a helyzet, hogy menjen. Például voltak rovarpreparátumaim, de a tárlódobozaikat vagy alapanyag, vagy időhiány miatt nem tudtam eddig elkészíteni. Nem írtam még össze a legjobb filmek listáját, pedig csak ezt (ajánlókat) legalább 15x kérték tőlem, ahogy azt a menülistát sem csináltam meg, ami azokat az ételeket szedi össze, melyeket Fannival tudunk főzni (kb 300 ételből a lényeges 150), illetve bontva van alapanyag, főzési idő, típus szerint. Mindig is készítettem volna egy holdgömböt Fanninak, de nem vitt rá a lélek, hogy papírtágulást, ragasztó és festék összeférhetőséget meg ilyeneket kalkuláljak hozzá és összerakjam egy ex-földgömbre. Pedig már rég letöltöttem a Hold pontos felszínképét a NASA oldaláról. Megjavítani a Garuda szobromat, összeállítani, aranyfüstözni a bali táncosszobrokat, lefesteni a mechanikus ceruzáim csillogó részeit, csúsztatható lámpát készíteni a rajzállványhoz, meg még sok hasonló tennivaló.

Vagy volt egy 1 tonnás vágógépünk a nyomdaműhelyben, amit olyan drága volt bevinni a helyére, mint eleve megvenni. Na erről tudtam, hogy ki nem fogjuk vinni, mert annyira nehéz és nagy. Így viszont zavart a léte. És mivel novemberben meg bőven volt időnk, inkább szétszereltem és levittük a méhbe. Ez a pénz is jól jött (érdekes összefüggés: 0,8t vas = 38.000.-), a helyre is szükség volt és egy régóta húzódó történet végére lehetett pontot tenni. Korábban kinéztünk egy gépet, ami nagyon megtetszett és tipp-topp működött, de elvitték előlünk, így aztán egy kompromisszumos, de legalább könnyű példányt vettünk papírvágáshoz.

a tonnás Maxima legnehezebb 180kg-os darabja végre a földön (többi része már kipakolva)

a tonnás Maxima legnehezebb 180kg-os darabja végre a földön (többi része már kipakolva)

Apránként elérkeztünk 2020 első évének fordulójához, amikor lett egy pillanatnyi szünet. És végül újra kitöltöttünk egy Year Compasst (bár átalakítottam járvány edisönre, szóval ez speciális eset volt). Egy ilyen évtervezés úgy néz ki, hogy először az elmúlt évben történteket veszi végig a füzet, legjobb dolgok, megbánt dolgok, amit többet soha, amit újra és hasonlók. Aztán ugyanezt a következő évre vonatkozólag is megválaszoltatja. Míg a múltra vonatkozó elemei a lezárást segítik, feladatokat jelölnek ki, addig az új év tervezése feltölti az embert. Ugye, segít tisztábban látni a saját valóságokban!

Na, nekem még mindig volt pár meg nem oldott dolgom, sok egyéb mellett a vágógép esete. Nem voltam megelégedve a kompromisszumossal. Minden gépünk, amikben megbízok, 200kg fölötti. Ez meg asztallal együtt 80. Használat közben hangokat ad ki, pedig nem kéne. Kék. Ráadásul annyira túl van biztosítva a vágás, hogy biztosan teljesen kreténeknek tervezték, és ez lesajnáló a használójára nézve. Nem öntvény, nem 1980 előtti, olyan Barbie kiegészítőnek tűnik. Ráadásul ez a „fájdalmam” duplát ér, mert csak én vágom a papírt, Fanni főleg nyomtat. Magamnak meg mégsem fogom azt mondani ilyen helyzetben, amit neki szoktam, hogy „Mucikám [név], há’ meg kell oldani! Használd úgy, hogy működjön! Soha nem az eszköz a hibás!”.

A végógép mindig nagyon macerás téma, mert a nyomtatás (a régebbi eljárásoknál) általában a papír felvágásával kezdődik, és a használható papírok nálunk nem kis nyomi 80g-os szúnyoghálók, hanem 300-720g-os, milliméter vastag szépségek. És mivel van vastagságuk, a vágásnál nem olyan könnyű mindegyiket ugyanolyanra szabni. A rossz eset olyan, mintha tompa késsel sajtot vagy marhalábszárat szeletelnénk. A vágandó papír mennyisége, súlya, minősége, száliránya, a gép vágási ereje, késének élezése, leszorításának mértéke, vágásának tempója együtt adja ki vagy szépre és pontosra, vagy gyújtósnak a papírt. Eddig kipróbáltunk/levedlettünk 7 gépet, de úgy, hogy már a legelején kerestem ’az igazi kötegvágót’. A régit, amit emberek készítettek embereknek, minden logikus rajta, nem heggesztett-paticsolt, hanem olyan, mint, amilyet egy vulkán köhögött fel (tehát öntvény). A műhelyépítés elején (6 éve) ott tartottam, hogy be akartam jelentkezni vastelepeknél, hogyha bármi nyomdai gépet vinne hozzájuk valaki, hívjanak… de vagy idő, vagy lehetőség, vagy az állapotok mindig közbeszóltak.

Szóval tiszta dráma volt a kompássz helyzet. Egy tipikus, körülmények által teremtett szituációban a saját szabad akarat tobzódása. Le is írtam a füzetbe: „Dahle-t eladni, venni egy normálisat!”. Persze miből, meg hogyan? El kellene adni a kompromisszumosat, talán kell valakinek, aztán kevesebbért venni egy jobbat… tök esélyes. És mindig ott lobogott a szemem előtt az, amelyikről pont lecsúsztunk.

“Óh, be szép is vót az a másik kötegvágó… egy valag pénzért… 220 kilóméterre… 360kg-Auchan.”

“Óh, be szép is vót az a másik kötegvágó… egy valag pénzért… 220 kilóméterre… 360kg-Auchan.”

a Hohlbaum család

Mivel manapság nem ismerik fel az eladók, hogy mire használhatták ezeket a gépeket, és mivel annyi féle néven futnak a nyomdai dolgok, hogy volt olyan, amikor külön nyomdászati szakszótárt kellett használnom élő csevejnél, hogy egyeztessük a témát beszélgetőpartneremmel (szedővinkli = sorjázóvas), hát máshogyan kell nézelődni. A régi gépeknek van kis bronztáblájuk, amely büszkén hirdeti a tervező és gyártó család (Karl Krause, Josef Anger und Söhne) vagy a gyár nevét (FAG, Asbern, Gutenberg, …). Jobb híján ezt a nevet írják bele a hirdetésekbe az eladók, így ezeket a neveket és ezek elírt verzióit kell keresni.

És ekkor belefutottam egy posztba. Megláttam egy koszos, kicsit berozsdált Anger vágót, alatta a beszédes szöveggel: a kép csalóka, jóval nagyobb a látszatnál! Na, kész lettem! Azonnal felvettem a kapcsolatot a hirdetővel, kipuhatolni, hogy hol, milyen állapotban van a gép, érdeklődik-e más is. Egyáltalán tudják-e, hogy mi az a gép, hiszen - nagyon beszédesen - ár nem volt megadva. Leegyeztettünk egy időpontot és egy címet, Halálszerszámán kerület, Világvége utca 735, a methlabor mellett kettővel. Elsétáltam, és lám-lám, a kapu fölötti felirat micsoda? Vastelep! Beviharzott a vasszállító transzporter, kiszálltak belőle hárman és megmutatták a gépet. Én persze vadul ákombákomoltam, csináltam a varázslatot (tehát alkupozíciót vettem fel), hogy majd mondhassam a drága árnál, hogy demilyenroncs a gép, „levélnehezék” és hasonlók. Bár nem szoktam tirpákoskodva alkudozni, de néha mégis muszáj, mert egy bronz tábla láttán előjönnek azok az érvek, hogy „ez biztosan sokat ér”, „igazi múzeumi darab”, „ritkaság, nem?”. Nekem meg valahogy finoman kell hárítanom, hogy „biztosan sokat, de kinek?!”, „csak senki nem jár már múzeumba!” és „manapság a vérhas is ritkaság”. Aztán arra is ügyelni kell, hogy ne én legyek a tré, ha túllövik az árat. Ilyenkor - mivel mások számára lehetek én az ő valóságmeghatározó körülményük - mindig egy fiktív realitást állítok fel. Ez a gép például egy iskolába került volna, és még azzal a SZÜLŐI MUNKAKÖZÖSSÉGGEL le kell mindent egyeztetni a suliban, ahova amúgy a keresztfiam is jár, és ez lassú folyamat, ’merttudják, mert sok szülő olyan nehéz! - kacsint.”. Ennek számomra az az előnye, hogy innentől kezdve nem lehet alkudozni, mert a szülői munkaközösség nem egy valaki. Jellemzően túl macerásan kommunikálnak, mindig problémáznak valamin és feladatmegoldós ajánlatokat tesznek: szállítással, szállítás nélkül, ha fel kell pakolni külön, ha nem tudják letenni, stb.

angerke.jpg

Hazafelé jövet már nagyban számoltam, hogy a semmit hogyan lehet megfialtatni úgy, hogy valami legyen belőle, és abból mennyi semmit mondjak, mint ajánlat a gépért. Egyáltalán kell ez nekünk Margit?! Megint becipelés, felújítás, az ideg, hogy beállítsam, aztán meg ki használ még papírt, ugye?! Fanni ismeri ezt a hullámzó agyalást, amikor egyik napról a másikra 180°-ot változik az érvelésem és a véleményem, és így megy napokig, újra meg újra.

Végül oda alakult a helyzet, hogy zseton nélkül, a mindennapi maszkhordástól befeszült állapotomban (levettem), toppantottam egyet (halkan) és rácsaptam (lágyan) az asztalra, hogy kijelentsem magamnak: Nem mindegy már ez? Hát mivé fajul a világ, ha még egy vágógépet sem lehet venni?!

Ugyanis a helyzetértékelés közben egy apró szempont megjelent és mindent bezavart.

Mi, mint az egykori kulturális kaszt tagjai, kicsit máshogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz. Mindenki hiszi, hogy a modern az jó, hogy a jelen az jobb, és minden trendi. De számunkra ez nincs így, mert egy csomó eszközünket már nem gyártják, mindent készíteni vagy készíttetni kell, mert annyira eligénytelenedett a jelen. És van egy olyan olvasata a dolgoknak, hogy mégis ki őrizze meg például ezeket a gépeket? Ha mi, akik tudnánk használni, nem vesszük meg, akkor szépen szétvágják és megy beolvasztásra. Vagy ami még keményebb kérdés: mi lesz Hohlbaumékkal?

hohlbaum.jpg

A vágó második táblája már az első pillantásra zavart. Még nem hallottam ’Hohlbaum F. Műszer és Gépüzem, Papíripari Gépek’ formációról. Főleg úgy, hogy Angerék viszonteladói. Utánakerestem neten a családnak, de túl sok infót nem találtam. Ami kiderült, hogy Hohlbaum Ferenc, 1905 körül egy elég komoly vállalatot épített fel, amely a nyomdászati és könyvkötészeti eszközök, festékek, gépek kereskedelmével foglalkozott. Budapesten, a Nagymező utcában (is) volt székhelyük, de mégis valahogy mindenféle nyom nélkül eltűntek. Jött a nagy dilemma, hogy mi törölhette el őket: háború, fehér terror, vörös terror, gulág, Auswitz, valamelyik rendszerváltás, ’56? Nehéz ez, mert sok szálat csak levéltárba járással lehet felfejteni. Aztán visszaköszönt a név egy archivált kerületi lajstromban: Hohlbaum Ferenc, Hohlbaum László, 1951, kitelepítve.

Kiderült történetük, hogy mint gyáriparosoktól, akik nagyjából túlélték az 1. világháborút, majd a 2.-at, a gyárukat és telephelyeiket elvették, államosították (nyomdászat kapcsán nem meglepően). És a háború után pár évvel már akkora volt a reakciós paranoia az országban, hogy megkezdődtek az előkészületei az át- és kitelepítéseknek. 1950-ben perbe fogták a már csak műszerész-iparos Hohlbaum Ferencet, mert kb ebédjegyeket lopott (“készpénzhelyettesítővel visszaélés”, tök reális). Elítélték és egy évvel később, erre az ítéletre hivatkozva kitelepítették családjával együtt valahova az Alföldre. Rekvirálták a maradék vagyonukat, vihettek egy koffert és szevasz. Hohlbaum Ferenc amúgy 1880-ban született, 71 éves korában lapátolták ki, mint rendszerellenes reakciós iparost, „renitens kajajegycsalót”.

Szóval azon agyaltam az alkudozás előtt, hogy mi legyen Hohlbaumékkal? Hagyjuk szétlángvágózni a potenciálisan utolsó emléküket? Ez az egykori iparos család, mely segítségével a szecessziós magyar világban tömegével tudták gyártani a könyveket, így, a történelemből kitelepítve zárja életét?

Hát mivé fajul a világ, ha ilyen családok emléke csak úgy eltűnhet?!

Megvettük hát a gépet (váratlanul elvitték a kompromisszumosat, és az 4-5x-ös vasár kellően meggyőző volt).

bontás, cipekedés, tisztítás, javítás, felújítás, konzerválás és frissen festett ős-Angeres-K&K díszítéssel

bontás, cipekedés, tisztítás, javítás, felújítás, konzerválás és frissen festett ős-Angeres-K&K díszítéssel

Slussz poénként Ferenc segített felfejteni még egy másik kérdést, hogy hány éves az öreg nyomdagépünk. Az Anger tégelysajtónk és az új, Anger kötegvágónk bronztábláin van egy eltérés a gyártó címében. Előbbin az Anger gyár címeként a Hauptstrasse 122 áll, utóbbin Hauptstrasse 124. Utánanézve tudtam meg, hogy a család olyan jól belevágott a bizniszbe 1879-ben, hogy 1,5 év után kicsi lett a bécsi telephelyük és hozzávásárolták a szomszédos telket. Ezt a lépést pedig átvezették a táblákra. És így immáron igazolható, hogy a nyomdagépünk idén lesz 142 éves, míg vágónk nagyjából 115 körüli matuzsálem lehet.

Nem, nem! Még mindig nincs vége, itt folytatódik: KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

kis olvasnivaló

A minap eszembe jutott, hogy még nem is ajánlottam a figyelembe az egyik legjobb hazai művészeti újságot. Jó-jó, van némi hátránya is, méghozzá az, hogy kb 90-100 éve nem adják ki, de, mind időkapszulaként, mind művészeti magazinként máig kellemes olvasnivaló.

a Művészet

lyka-1.jpg

Élt régen egy Lyka Károly nevű művészettörténész, kritikus, aki festéssel is foglalkozott. Ő a tökéletes megtestesítője volt annak, hogy milyen az, ha valaki történeti oldalról is körül tudja járni a témákat, illetve szakmai rálátása is van. És ráadásul a kortársait véleményezte, az ő munkájukat, hátterüket írta meg a saját idejükben. Az életrajza már önmagában érdekes olvasmány, mivel úgy hozta az élet, hogy nagyon belekerült a művészeti világ sűrűjébe.

lyka-2.jpg

Legtöbben a monográfiáit ismerik, antikváriumokban szép számmal lehet ezekre rábukkanni és fillérekért megvásárolni, de ez alkalommal egy másik, jelentős munkáját emelném ki, méghozzá a Művészetet. Ezt a magazint 1902-től szerkesztette, és rendszeresen, gazdagon illusztrálva mutatta be a Budapestre készülő, illetve az országos jelentőségű szoborterveket, a festők műhelyeiben kalandozott, vázlatokat publikált, szóval mindent azoknak, akik a konkurenciáról szerettek volna tudni, vagy éppen a művészeti élet után érdeklődtek. Mindezt a szecessziós és historizáló, nemzeti romantikus és klasszicista Magyarországon.

lyka-4.jpg
lyka-3.jpg

És, hogy hol lehet ezeket az írásokat megtalálni?  Papír formában csak könyvbe kötve, de a Képző mellett működő Lyka Könyvtár sok éve digitalizálta a kiadványokat és ingyen elérhetővé is tett az alábbi linken: KATT IDE!

És, ha valakinek ez kevés lenne a hétvégére - vagy amúgy -, akkor neki külön öröm, hogy Magyar Művészet címen a ’20-as években is szerkesztett egy sorozatot, mely szintén digitalizálva olvasható a Könyvtár oldalán: KATT IDE!

 

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Otto Hansolo Wagner, a látnok időutazó

Azért nagyon jó mindenféle kurzusokat tartani, mert néha olyan meglepő felfedezésekkel találkozok magam is, amikre nem is gondolnék soha.
Az egyik ilyen volt például, hogy amikor rajzon a perspektíváról magyaráztam, akkor óra végén - kompenzálandó az átláthatatlan és érthetetlen szövegemet - elővettem amolyan kedvcsinálónak egy Otto Wagner munkáiról szóló könyvet, hogy ámuljanak és bámuljanak a jelenlévők a régi építészeti ábrázolás, látványtervezés hangulatán.

Így is lett, kis kupacban nézzük a könyvet, mikor ketten elkezdik fotózni az egyik épület alaprajzát. Még mondtam is magamban, hogy 'sejj, mekkora rajongók, hogy egy nem túl izgi alaprajzból plakátot csinálnak majd otthon', majd pár perc múlva kiderült, hogy mi is van a dologban.
Erről a képről van szó:

132 1 otto-wagner.jpg

Ugyanis az a lényeg, ami az emberiség jelentős részének EGYBŐL érthető a fenti képet látva, hogy ez bizony az Ezeréves Sólyom alaprajza, mondhatni az első, 130 évvel ez előtti építési tervrajza.

Itt már véget is érhetne a sztori egy félmosoly kíséretében, de nem, hiszen másnap reggel már kaptam is egy linket, ami azért jól mutatja, hogy ez az összefüggés bizony egyértelműen megalapozott és egyben eléggé népszerű szerte a bolygón és a Star Wars univerzumban.

Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a hajtómű reaktora miatt időközben a lépcsőházat át kellett rakni az épület másik oldalára az alaprajzon!

az Ezeréves Sólyom

az Ezeréves Sólyom

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

fáj a szemem, a lelkem pedig zokog

Bizonyára többen is hallottak már DiResta-ról, a barkácsmesterről, aki elképesztő ipari parkjában, amerikai stílusú alapanyag ellátottsággal szokott mindenfélét gyártani, majd ezeket kisfilmekben az internet népének szemlére tenni.

No, az egyik pár napos kisfilmjében egy tégelysajtónak esett neki, hogy felújítsa, majd nyomtasson róla ezt-azt. Mivel mi is javítottunk már pár ilyen gépet, sőt, nagyobbat is, így naná, hogy kritikus szemmel néztem a videót. Ezt:

finally got to learn how to print… aha, látszik!
Még a felújítással nagy gond nincs is, azt leszámítva, hogy összesen a lendítőkereket festi le, ami azért nem jó, mert amikor olajos lesz itt-ott a gép a használattól, akkor az oxidált, porózus testéből nem lehet kitörölni a megfolyásokat, így folyamatosan retkesedni fog.

De a sokkhatás a beindításnál jött. Nyomtatás pár lépésben, DiResta szerint:
1., végy egy óriási táblát, talán követ és gravírozz bele egy szöveget, hogy egy olyan nyomatképet kaphass, amit pár centért lenyomtatott volna bármelyik fénymásoló szalon
2., pakolj egy rakás festéket a tányérra, hogy lehetőleg minden tocsogjon benne
3., ne foglalkozz azzal - 5 év YouTube videó nézegetés dacára sem -, hogy a kar nem azért van ott, hogy időnként „ne nyomtasson” a gép a papír oldali tégelyre, hanem azért, hogy a felfestékezésnél üresben lehessen járatni, amíg be nem áll a festék, és ne festékezze túl a nyomóformát
4., használj kék ragasztószalagot, fóliát és ne legyen gyanús, hogy régen ilyenek nem voltak, illetve a papírtégely oldalán lévő 4 lyuk, illetve egy hézag a 2 tégely tengelyén sejteti, hogy legalább 3 darabja hiányzik a gépnek
5., nyomtass oldalról, hogy lehetőleg a leg balesetveszélyesebb legyen

A papírra nem térek ki, attól majdnem sírtam… főleg, hogy szalagfűrésszel vágta méretre.

Sajnos még nem kerültek fel a „nyomatai” a webshopra, így nem tudom eldönteni, hogy ez poén volt vagy vérkomoly.
És írom ezeket úgy, hogy én sem vagyok nyomdász végzettségű, csak tiszteletben tartom a szakmát, illetve sokat agyalunk, tanulunk folyamatosan.

És a végére egy kép, hogy milyen, amikor felújítás van:

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

varázslat 1954-ből

 Hát nem ma láttam először ennek a posztnak a témáját, de pár napja bukkantam rá ismét.

Történt még anno, amikor parabolán lehetett még csak külföldet nézni, hogy nagy rajongója lettem az első nálunk is fogható rajzfilm adónak, a Cartoon Network-nek. Ráadásul akkoriban, amikor még régen gyártott MGM caroonok ugyan annyira a műsor részét képezték, mint az akkor gyerekcipőben járó, Genndy Tartakovsky féle újhullámosok (Dexter’s Lab, részben a PowerPuff Girls, stb).

Tay Avery munkája

Tay Avery munkája

Sok-sok órában néztem ezeket a meséket, és volt közöttük pár igazán különleges és varázslatos is, mint Droopy kalandjai. 
A szokatlan háttér-cselekménytér ábrázolás, a kötetlen, de nagyon kifejező rajzolt világ ezer szálon tért el az akkor megszokott meséktől, és egyből lehetett érezni rajtuk, hogy ezek valami különlegességek, többek.

Szóval, ezúttal egy ilyen remekművet szeretnék megosztani olvasóimmal. Külön felhívnám a figyelmet az apróbb humorokra, mint a bolhák lábfejére, amikkel az ütemet mérik, vagy az ópiumfüggő Droopy tekintetére, vagy, a kedvencemre, a hentes által levágott kutyafarok részre, amikor újraindul a zene. De legfőképp a dixieland hihhetetlen pulzálására, mely kéz a kézben pörgeti a rajzot. Ez maga a művészet, ez maga a varázslat.

Hangerőt maximumra, és 7,5 percig világ kikapcs:

http://www.veoh.com/watch/v6314499ZcrcsgEj

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

akkor jöjjön az összegzés

Nnnnnnna, tegnap visszaérkeztek a képek, minden lezárva, összepakolva, a kiállítás végén ott a pont.
Nagyon érdekes volt az elmúlt 5 hónap, de ezt már 3 posztban is említettem. Próbálok valami összegzést írni róla, mert magam is sokat gondolkodom azon, hogy hogyan értékeljem az egészet.
Szóval, ez egy hosszú, unalmas poszt lesz. Ráadásul kettő!

110 1 összepakolás-1.jpg

hogyan is kezdődött
Még anno úgy indult az egész, hogy egyetemre jártam, ahol már akkor mindenféle hülyeségekkel traktáltak. Tiltották a rajzolást, mint technikát. Elkezdtem tónusos rézkarcokat csinálni, mire elkezdték azt tiltani. Erre elkezdtem szitázni, mert abba már tényleg nem lehetett belekötni… de persze jó jegyet sem kaptam rá (ezzel pedig az ösztöndíjamat tudták elvenni, aminek hatására - úgy hitték, hogy - tudnak majd zsarolni).
Az egész képzős alapállásom valamiféle, a magam számára minőségelvű, látványra épülő művészet kialakítása és kifejlesztése volt. Ezt egy olyan környezet vette körül, amiben az oktatók visszaéltek vélt jogaikkal, embertelenkedés ment hallgató és hallgató, hallgató és oktató, illetve oktató és oktató között. Mindennapos volt az igénytelenség és a dilettantizmus szaga.

Ott is hagytam, melyért akkor sokan (család, ismerősök, barátok) eléggé kritizáltak és bolondnak tartottak. Hiába magyaráztam, hogy SEMMIT sem jelent a diploma a szakmán belül, viszont a diploma megszerzése mellett lehetetlen eladható, minőségi munkát csinálni.

Számtalan volt csoporttársam és évfolyamtársam ott is hagyta a pályát (diplomájuk ugyan lett, így irodai lótifutikként és hasonló posztokban tudnak dolgozni).

hogyan folytatódott
Aztán próbáltam összehozni a naaagy bemutatkozást. Fejlesztettem magam évekig, próbáltam félretenni elég pénzt a kiállításra, illetve a munkálatokra, dolgoztam a művészet egyéb, alternatív és hasznos alkalmazási lehetőségein, de egyszerre sohasem volt meg minden része annak, hogy el lehessen indulni.

Aztán jött két eléggé rossz év, és úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, mert nincs mire. 2008-óta várom, hogy a magyar piac és gazdaság visszapattanjon (erre ugyanis hiperérzékeny a művészeti piac), és kb 7 év kevés volt hozzá.
Elkezdtem hát a., kiállítóteret keresni b., szponzorokat keresni c., kialakítani mindent, hogy lássák, mennyire komolyan gondolom mindezt (honlap, blog, mindenféle marketing, facebook, …).

SENKI SEM válaszolt érdemben. 70 megkeresésből összesen 6 reakció jött vissza. Ebből 3 elutasító volt, 2 pedig semleges, max érdeklődő. És persze, 6.-nak a Balogh Péter vezette Amadeus Művészeti Alapítvány reagált. Kisebb csoda volt számomra, mert régen szerettem volna pályázni az amadeusos dolgokra, csak diploma nélkül nem lehet… aztán nézzenek oda, kiállításom lesz az Amadeus kiállítóterében (-> nem kell diploma).

Számomra is meglepő módon összejött a kellő szponzor és a kellő pénz a keretezésre, szállításra, marketingre, és pár hónap minimális megélhetésére.
Rengeteg munka, sok órányi eléggé lenullázó rajzolás és majdnem annyi gépelés és „netezés” után úgy gondoltam, hogy érthető lesz a szakmának, hogy miről van szó. Hiszen én nem egy festő vagyok, aki legtöbbször elnagyoltan és hányaveti módon odaveti a foltjait a vászonra, akinek elég 1-1 szög, hogy képei kiállíthatóak legyenek, hisz nem kellenek képeinek például keretek.

És eljött a kiállítás.

110 2.jpg

ELYSIUM - a valódi valóság… a szürke valóság
A célja a kiállításnak az volt, hogy bemutatkozzam a galériáknak, a művészeti életben ténykedőknek, illetve minél több érdeklődőnek. Természetesen, akiknek pedig kedvük tartja, azok vásárolják is képeim.
Gondoltam, ha megmutatom, hogy irracionálisan gyorsan, irracionálisan sok munkát el tudok végezni, az igazolja, hogy mennyire elszánt vagyok és mennyire lehet a munkáimba fektetni.

Azt tudtam, hogy feltételezésem a művészeti közegről inkább optimista, mint realista, de úgy voltam vele, hogyha realistaként nézek rá, akkor elég nagyok a bajok, így inkább pozitívan közelítettem meg. És akkor itt jönnek a tanulságok.
Nem nagyon nagy bajok vannak itt, hanem katasztrófa.

Számtalan megkeresésből alig jöttek el páran olyanok, akiknek kifejezetten készült a kiállítás. És azt kell, hogy mondjam -  szerénytelenség nélkül - ez rájuk nézve gáz. 
Galériák, melyek sz*rnak a piacra, a potenciális művészekre és csak hajtogatják a „galériás rendszer de jó” mantrát, miközben már rég nem élnek meg a munkájukból? Főleg, mivel többségük manipulálta a piacot és csak a lerablásra játszott, meg arra, hogy az egójukat fényezzék.
Kritikusok, akik mivel csórók, így nem galériások lesznek, mivel nincs kézügyességük, így nem művészek lesznek, de azért elhiszik magukról, hogy hozzáértők, és végtelen sok karakterben képesek értelmetlen méltatásokat szólni a legszembetűnőbb szemét kategóriás művészetről is.
Pár szakmabéli ismerős, akiket én mindig pozitívan fogadtam, és segítettem, ha kérték, de a kiállítás kapcsán 5 hónap alatt és tonnányi karakter közül 1db like-ot sem sikerült nyomniuk facebookon. Remélem magukra ismernek. Nehéz megérteni, hogy mindez miért volt, és csak szakmai villongásra vagy önmagukba fordulásra tudok gondolni.

A nézők érthető közönyéről korábbi posztokban írtam már, erre itt pluszban most már nem térnék ki.

Folyt. köv. itt: tehát a tanulságok

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

tehát a tanulságok

folyt.


1# - Magyarországon ez nem működik
Már több vitám is volt a témában, hogy mennyire van művészeti élet Magyarországon, és én mindig azt mondom, hogy csak nagyon kevéssé. Miért? Hát mert a pálinkafőzés-hurkatöltés nem művészet kérdése, csak itt hiszik azt az emberek, hogy a népszokások és a népi dolgok művészeti értékek. (Ráadásul ezt a népi őrületet a volt rendszer erőltette és ma a konzervatív reneszánszát éli éppen.) De itthon sem a piaci háttér, sem a gazdasági potenciál, sem a művészetpártolás, sem semmi hasonló nem adott ahhoz, hogy legyen értelme művészetről beszélni. És sajnos, a legújabb felismerésem az, hogy maga a galériás közeg az, ami gátja a minőségi művészet létezésének. 

2# - a minőség sem ér semmit
A művészeti diploma hiánya semmiben sem gátolja az embert, erre rájöttem. Persze, egykori kritikusaim még most sem hiszik el, de legalább már nem mondják. Viszont a művészetnek sincs támogatottsága már, sőt, a művészet ma már tömegtámogatottság nélkül van, ami igencsak elgondolkodtató. Így viszont a helyzet diplomával vagy a nélkül is ugyan olyan. Persze, ilyenkor szokás mondani, hogy egy diplomával el lehet menni BÁRHOVA dolgozni… :) … hát persze. És ez lesz nyilván a következő 30-40 évben is. Bárhova! Mondjuk, nem hiszem, hogy azért tanulnak sokan (egyetemen vagy önfejlesztéssel), hogy bárhol bármit dolgozzanak, hanem hogy valamit.

3# - Plastic Darwin
És zárásul egy kis történet arról, amiben benne van mind az elmúlt 5 hónap, mind a teljes mai magyar valóság, minden.

Többen még emlékeznek arra, hogy anno, úgy 7-8 éve elkezdtem fejleszteni egy olyan oktatási segédeszköz rendszert, mely az akkor célul kitűzött ’tudományok’ tantárgy bevezetéséhez passzolt volna.
A dolog lényege az volt, hogy a biológiát, kémiát, fizikát, földrajzot össze akarták vonni, hogy egyben, természettudományok címen lehessen oktatni, mivel megértették, hogy ma már sokkal inkább a társtudományok közötti összefüggések a lényegesebbek, mint 1-1 ág alapos ismerete. Erre szántak is rengeteg uniós forrást, kb 170 mrd forint ment volna az új oktatási eszközök, könyvek kialakítására, beszerzésére.

Elkezdtem én is fejleszteni a Plastic Darwint, mely főleg „okos” preparátumokkal mutatta volna be a biológia-kémia-fizika összefüggéseit, illetve az UNBARprojectet, mely egy teljesen új vizuális nyelvvel mutatta volna be a természettudományok szépségét, több szálat egy-egy illusztrációba adaptálva.

Mivel ekkor még jártam a Foglalkoztatási Szolgálathoz („munkanélküli hivatal”), és ott meghirdették a vállalkozásindítási támogatást, így nekiindultam, hogy akkor megvalósítom ezeket.
Aztán történt némi probléma. 2010 júniusában ugyanis, amikor mentem, hogy jelentkezzem a pályázatra, akkor mellesleg megemlítették, hogy az új, forradalmi kormány eltörölte a vállalkozásindítási pályázatot. Nem lehetett tudni miért, de aztán kiderült, hogy az évi 187 milliós keret is kellett a közmunka programra (ami akkor 190 milliárdból állt fel). Totál lefagyva jöttem haza.
Eltelt egy kis idő és jött a másik csapás: H. Rózáék eltörölték a természettudományok bevezetését, és marad a 4 tantárgyas rendszer. Mondván, ha 100 évig ez megfelelt, fölösleges rajta változtatni. Persze, inkább a vallási világnézet okozta a döntést.

És hogy miért van ebben benne az elmúlt 5 hónap és úgy minden? Hát mert 3 napja jelent meg a hír, hogy Palkovics oktatási államtitkár kijelentette „Én támogatnám, hogy akár egy összevont science tantárgy keretében megmaradjanak [a természettudományi tárgyak].”
Semerre sem haladnak a dolgok. Elment 7 év és ugyan ott tartunk.


Ráadásul idén, 3. nekifutásra, talán már eredményesen is megpróbálják bevezetni a vállalkozásindítási támogatást.

109 3 majom.jpg

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a kiállítás kapcsán tapasztalt meghökkenésekről

(depiposzt, nem kell mellre szívni!)


bármi kiállítható
Gyakorlatilag itt tartunk. Szinte minden fórumra elküldtem a kiállítás meghívóját, tájékoztatóját, stb, és szinte csak alig jött visszajelzés mindenhonnan. De ez még nem is meglepő, mert visszajelzés ide vagy oda, ettől függetlenül, még megnézhetik a kiállítást. Viszont az fura, hogy ezzel párhuzamosan olvasok olyan kiállításokról cikkeket, kritikákat, amik hááááát, elég meredekek.
Szakmaibb szemmel nézve ezeket látszik, hogy mennyire összecsapottak, belterjesebbek és nekem gondot jelent, hogy megértsem miért is csinál valaki egyáltalán kiállítást, ha csak azt viszi oda, amit. Szimplán HÜLYÉRE vannak véve a nézők, akik cserébe nem is mennek el semmilyen kulturális programra.

told magad, az a biztos!
Nagy probléma volt, hogy bizonyos helyekről 3-4x-es megkeresésre sem jön reakció. Lehet tudni, hogy megkapták a save-the-date-et, a meghívót, sőt az is tuti, hogy érdekli is őket a művészetem. DE mégsem jönnek el, mégsem kíváncsiskodnak.
Vannak például újságok (úgy 10-12), amelyek egyik mailcímükön sem olvasták vagy nyitották meg a mailem (a nyomonkövető app szerint).

galériákkal tárgyalás
És a legrosszabb ez. Tudni kell, hogy egy galéria kb a kereskedő partnere egy művésznek. Jó esetben évente legalább 1 kiállítást szervez neki (azaz helyet ad és annyi), promotálja, vevőkörének ajánlja, stb. Ezért cserébe 50%-ot kér az eladási árakból. Említeném még egyszer: 50% jutalék, 27% áfa, vállalkozói adó mértéke.

Szóval több galériával is tárgyaltam az elmúlt pár hónapban. Tetszettek a képeim, az együttműködés is felmerült több helyen, sőt, árban is simán meg tudtunk állapodni, de a közöny erősebb volt. Egyszerűen érdeklődés hiányában elhalni látszanak a dolgok. 
Nem az van, hogy minden csak a pénzről szól (mert amúgy miért ne arról szóljon?!), hanem inkább arról, hogy a mai galériák túlnyomó többsége nem a műalkotás kereskedelméből él, hanem az szinte csak egy hobbi. Csak szabadidőben fordítanak rá energiát, pénzt, odafigyelést. 50%-ért persze. És ennek hatására a művészek is minden másból élnek, mint a munkájukból. Sőt, ők is csak passzióból művészkednek (szerintem meg még azért is, mert nem tudnak számolni és így a jövőre tervezni sem). És ennek súlyos hatása van a képek minőségére szakmailag, látvány terén, mindenhogy.

Komolyan! Szép lassan nem lesz mit megtekinteni, és akkor aztán majd hogy nézünk ki… a fejünkből? És akkor majd mindenki jól nézheti magát!

Banksy egy tökéletes véleménye

Banksy egy tökéletes véleménye

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

egy kis érdekesség

Korábbi posztjaimban már írtam arról, hogy mennyire összetett mély tónusokat rajzolni, illetve milyen sok rétegben kerülnek fel a rétegek a papírra. 
Nos, a keretezésekor ezen én is meglepődtem, mert eddig még sohasem néztem meg hátulról a rajzokat tüzetesebben. És amikor a nagyméreteket illesztettem a passepartout-jukba, akkor vettem észre, hogy kb mintha domborítottam volna a papírt, annyira mélyre nyomtam a képet a hordozóba. Íme, két fotó a Hypnos&Thanatosról:

104 1 bepréselve-1.jpg
104 2 bepréselve-2.jpg

Súrlófényben próbáltam csinálni a fotókat, hátha látható lesz az a kb 5-6mmes mélyítés, amit a rajz okozott. Kb mondhatnánk, én már úgy rajzolok, mintha kisplasztikát csinálnék! :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Alphonse Mucha interjúrészlet

Valakivel beszélgettem a jó művészet szakmaiságáról és arról, hogy mennyire sokat számít amúgy a művészeti látásmód a társadalomban. A lényeg az volt, hogy említettem neki, hogy a minőségi művészet olyan szinten hat a kultúrára, hogy azt a társadalom minden szintjén lehet érezni - jó esetben.

És ahogy erről beszéltem, említettem egy Alphonse Mucha interjút, amiben Mucha elég kemény jóslatokat osztott meg. No, kikerestem a szöveget, hogy lássuk, hogy a szecesszió egyik nagymestere, a design koncepciójának megteremtője, megálmodója, hogyan látta a jövőt.

 

The World - 1902. április 8. - Az amerikai nő gyönyörű, mondja a francia festő című cikkből

„Ez az ország még túl fiatal ahhoz, hogy ki tudta volna bontani saját művészetét. Vannak festői, sőt rendkívül jó festői. De nem amerikaiak. Noha itt születtek, mégis európaiak, többnyire franciák. Európában tanulnak, ott formálódnak, így aztán legjobb munkáik is csak másolatok. De a fejlődés mai tempója mellett ötven év múlva tűnik majd fel az igazi amerikai festő, aki már önállóan alkot. Eredeti lesz. Amerikai lesz… Ez a reneszánsz megteremti a monumentális ridegség ideáljait.

Az Önök építészete egyszerűvé válik. Egyetlen kőtömbből készült oszlopai és tágas árkádjai Salamon székesegyházának nagyszerűségére és az egyiptomi piramisokra emlékeztetnek majd. A mesterkélt effektusok, a túldíszített ablakok, a fantasztikus építmények mind eltűnnek, és helyükbe hatalmas, fennkölt és hatásosan egyszerű stílus lép.”

91 Alfons-Mucha.jpg

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Csernus emlékére

Mivel a kiállításon ez a kép is fel lesz akasztva, így elérkezett az ideje*, hogy egy kicsit bővebben is meséljek róla.

84 1 Csernus-Tibor.jpg

Szóval Csernus Tibor egy igazi nagy mumus (volt) a magyar művészetben. Sokak nem szeretik festményeit, sokan rajonganak érte, és munkáinak értelmezésében egyszerre van jelen társadalmunk minden búja-baja. Az ’50-es években ugyanis Csernus Franciaországba ment, „ösztöndíjasként” és csak nagyjából véletlenül maradt kint. Itthon még egy eléggé absztrakt vonalon mozgott, keverve valamilyen realista alapvonásokkal, de majdani új hazájában elkezdte újraépíteni a festészetét - a nemzetközi művészeti vonalak hatására is. És fokozatosan átállt a hiperrealizmusra. Majd, amikor ez kezdett kifulladni, továbbgondolta a realizmust és ennek jegyében ténykedett élete végéig.

Ami nekem szimpatikus volt életútjában, az főleg az volt, hogy kétszer is partra futtatta a magyarországi művészeti csápolókat („esztéták”, „kritikusok”, „nagy”-„emberek”). Ugyanis, a rendszerváltás korai pillanatában szerveztek neki egy nagytárlatot, ahova minden őt másoló és őt messiásnak tekintő személy el is ment. És csalódottan látták, hogy ez a Csernus nem is az a Csernus, akit ők „ismertek” [sok lesz az idézőjel a szövegben, mert a karmok nagyon jól mutatják, hogy mekkora képzavarok vannak a művészet mindennapjaiban]. Hiszen a fallal elvágott magyar világban még ’89 körül is az ’50-es évekre épült világlátás és Csernus ismeret volt jelen.
És erre elhozták a ’65-’70-’80-as évek Csernus munkáit, és összeroppant a „megmondók” világa, a saját művészetük legitimálására kitalált Csernus hivatkozások tömkelege. De az idő nem állt meg, és 2000-ig nem nagyon lehetett hallani a francia-magyar festőről. Egészen az új, kogartos életműkiállításig. Ahol megismétlődött az előző, Műcsarnokban megrendezett tárlat hatása. Csak éppen ekkor az egykori elítélők, majd rajongók döbbentek le, és az egykori rajongók, majd csalódottak most még inkább meglepődtek… szóval csak kevesen tudták rendesen feldolgozni az életművet.

Persze, az „esztétáknak”, „kritikusoknak”sokat segített volna, ha kicsit értik a festészet technikáját és nem könyvekre, publikációkra - sokszor a saját publikációikra - hagyatkoznak, amikor ízlésről van szó és „mindenképpen” ítéletet kell mondaniuk.

Röviden, Csernus hülyét csinált a hazai „művészeti” „szakértőkből”, ráadásul kétszer!

84 2 Csernus-Hattyúk.jpg

Én személyesen ezzel a jelenséggel ott találkoztam, amikor a Képzőn is tanító egyik oszlopos, „művészettörténész”-„esztéta”-„kritikus”-„újságíró”-„polihisztor”-„mindenhezértő” oktatóról megtudtam, hogy rendszeresen publikál Csernusról. Hát, nem volt mit tenni, felkutattam írásait. És elolvasva azokat arra kellett rájönnöm, hogy a kritikusok és művészeti írásokat összedobók jelentős részének halovány fogalma sincs arról, amiről ír. És ezt azzal fedik el legtöbbször, hogy sok hivatkozással tűzdelik tele műveiket.

Ilyen volt a ’neo-caravaggionalizmus’ például, ami egy művészettörténész által kreált gondolat, fogalom, műszó volt arra, hogy Csernus kint, Franciaországban annyira magányos lett művészetével, hogy visszanyúlt az alapokhoz, Caravaggio műveihez, >>>megtért istenhez<<< és ez a vallási-spirituális váltás okozta az újfajta realizmusát.

Az illetőt mindig sajnáltam ezekért a gondolataiért (meg a többiért is), mert olyan magasról hirdetett igét és olyan határozottsággal egy olyan festői életműről, melyhez legkevésbé sem volt méltó, elég műértő és kifinomult. Magyarázatot és okot adni képeknek a publikum számára kiemelten fontos dolog, hiszen könnyen igazsággá válik. Még olyankor is, amikor a valóságban Claude Bernard - Csernus műkereskedője - javasolta neki ezt a „neocaravaggista” váltást, hogy az USA-ban megrendezésre kerülő Caravaggio nagytárlat szomszédságában lévő CB Galériába ki tudják állítani Csernus képeit, és azzal hirdethessék és futtassák a festőt, hogy ő „jobb, mint az eredeti Caravaggio”.
De, hát nem érthet minden művészettörténész a művészethez! :)

84 3 In-memoriam-Csernus-W.jpg

és akkor a rajzról is
A téma adódott sajnos, ugyanis Csernus 2007. szeptember 7-én meghalt. Gondoltam, ha már annyit jelentett nekem, akkor készítek egy in memoriam képet neki ajánlva. Valahogy szerettem volna kidomborítani azt az ürességet, amiben a művészete, és annak akár egy kis szelete is oly jelentősen hatott. Ekkoriban már rendszeresen használtam karton lapokat háttérnek, mert homogén tónusuk nagyon jó rajzos látványt nyújt, így a szelet művészet jegyében ragasztottam rá a Hattyúk című festményének fotóját, és ezzel össze is foglaltam eredeti koncepcióm.

Persze, a megüresedett valóságot valahogyan azért realista valósággá kellett varázsolni, így a kartonra kerültek olyan elemek, mint az árnyékban lévő cellux megcsillanása, gyűrődések, horpadások.

Sokan persze úgy olvassák a képet, hogy ez egyfajta fogyasztást és kapitalizmust elítélő rajz, ahogy egy festményt ellenpontozok egy Taiwanról jött kartonhulladékkal. Eddig ezeket a vélekedéseket nem is nagyon akartam kijavítani, mert a kép értelmezése szerintem nem a képtől függ első sorban, hanem a nézőjében kialakuló gondolatoktól, így ha a kép nézője önszántából félrelátja a képet, akkor mindegy is. De így a kiállítás előtt azért nem árt a Csernus emlékére-hez egy kis poént bedobni.
Szóval a Made in Taiwan felirat azért került rá, mert ekkoriban még nem voltam biztos benne, hogy tudok annyira rajzolni, hogy felismerjenek egy frontálisan ábrázolt kartonlapot. Így - ismert rajzos trükként -, ha odaillesztek valami olyat, ami a kartonra jellemző és evidencia, akkor minden néző agyában kartonnak fog értelmeződni a kép. Ergo kell valami számos, érthetetlen írás rá… made in … valami. Taiwan azért lett, mert a China ekkor még a gagyi szinonimája volt, és kerülni akartam, hogy a gagyi-minőségi párhuzam jöjjön elő, így Taiwant választottam.
De mi van akkor, ha valaki mondanivalót akar? Akkor, ha a rajz címét nem tudja, juthasson is valamire, gondoltam rárajzolom Csernus halálának évfordulóját, a szeptember 7-ét, azaz 907-et.


*: a kiállításra kerülő képek mindegyikéről bővebb információkat írok ide a blogra. Mivel már szinte mindenkinek okostelefonja van, így minden kép mellett ott lesz egy kis táblán a link és a QR kódja, ahol elérheti az adott rajz infóanyagait, háttérsztorijait. 
Persze, a 2 utolsó Hellens képről csak a megnyitó előtt kerülnek fel a dolgok, hogy azért valami meglepetés is legyen a kiállításon.


Végezetül itt egy kisvideó Csernusról, fájdalmas, dunatévés lassúságú tolmácsolásban:

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a sci-fi és ami mögötte van

A sok teljesen értelmetlen egyetemen oktatott tárgy között azért volt érdekes is. Mindig örömmel gondolok vissza például a kultúratörténet órákra, amik az évek alatt fokozatosan metamorfolizálódtak tematikájukat illetőleg, de a vége felé már egész érdekes dolgokról is szó esett. 

Ilyen volt, amikor a sci-fi rajongó óraadó belement a jövőkutatás és a tudományos-fantasztikus témák szerepébe. Abba, hogy a jövőt elképzelni és abban az örök emberi természet sajátos történeteit belehelyezni nem is akkora butaság, mint a sci-fit nem szeretők legtöbbször vélik.

De most nem a hallgatói éveken nosztalgiázni ragadtam billentyűzetet, hanem egy régebbi vonal elmesélése kedvéért.
A sci-fi filmeknek volt és van egy másik szerepe is művészeti ténykedésemben. 
Páran tudják rólam, hogy az első dolog, amit lerajzoltam, az egy olyan akciófigura volt, amit még kis koromban, 10-11 évesen kaptam.
Egy külföldi utazás alkalmával Jesoloban kb 37.000.000 líráért ( :) ) kaptam egy Bolygó neve Halál figurát, ahogy bátyám is egy másikat. Hamar, még ott megindult a belső kereskedelem, hogy végül mind a kettő az enyém lehessen, és olyannyira látszott rajtam a figurák iránti azonnali függőségem, hogy végül kaptam egy 2. darabot is.

Pár év múlva aztán Bybione-ban nyaraltunk és a megérkezés éjszakáján az első dolgom volt játékboltot keresni, és belevetni magam a további figurákba. És ekkor kaptam meg azt a 4. figurát (mivel ekkorra már bátyámét megüzleteltem magamnak), ami a legkülönlegesebb számomra. 
Ezt:

39 1.jpg

Szerelmünk odáig jutott, hogy újra és újra megnéztem az Alien - akkor még csak - trilógiát, majd sorban minden sci-fit, és horrort, elbűvölt a sohasem látott karakterek kidolgozottsága és elhatároztam, hogy trükkmester szeretnék lenni. Ilyen figurákon, maszkokon dolgozni nagy eposzoknál. Maximálisan kidolgozni a részleteket, az élőbbnél is élőbbé tenni a nem létezőt, varázsolni a látványt.
Elkezdtem modellezni, kipakoltam könyves polcaimról mindent és a fakkokba filmek jeleneteit kezdtem beépíteni G.I.Joe figurákból, akciófigurákból és természetesen hungarocellből, fából, barkácshulladékokból. Pl az alienek nyála hajzseléből készült, aminek hatására napokig émelyítő gyümölcsillat uralkodott a szobámban.

Ám hamar elfogytak a polcok és rájöttem, hogy ez a modellezés még eléggé korai, illetve véges is, mert amint elkészül egy jelenet, a project le is zárulhat szépen. 
Úgyhogy beszüntettem a dolgot.

Újabb pár év telt el, és jött is a váltás! Egy Cinema magazinban láttam egy cikket az akkor készülő A függetlenség napjáról. A szöveg annyira nem is érdekes - bár mai fejjel olvasva elég tanulságos -, inkább a képek gyakoroltak rám nagy hatást. Ugyanis volt egy rész, amiben a filmbeli űrlények tervrajzát és a modelljeiket lehetett látni. Pont, amire rápörögtem anno. Néztem a rajzot órákig, majd másnap megint, szintén órákig, és kitaláltam, hogy én is akarok olyat rajzolni! Persze, nem azt a figurát, és nem is újat kitalálni, hanem mondjuk… és a polcra pillantva megláttam a 4. alient. HANEM MONDJUK AZT! 
És így történt meg, hogy az első tanulmányrajz, amit készítettem az egy alien játékfigura lett.

39 2 id4-cikk.jpg

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Tesz-Vesz város egy kicsit másként

Az egyik legsikeresebb ’szótanulós’ könyv Richard Scarry nevéhez kötődik, és ez nem más, mint a nálunk Tesz-Vesz városként ismert sorozat Nagy szótanulós könyve, mely 1963-ban jelent meg először.
És egyben ez a könyv egy nagyon jó példa arra is, hogy mennyire meghatározó és köztudat formáló is lehet egy illusztrátori munka.

Ugyanis 1991-ben már egy újabb kiadásban jelent meg a könyv, és egy kicsit akkori napjaink értékrendjéhez faragta a szerző, illusztrátor. Persze, ebben szerepet játszott az is, hogy az ’50-es évek társadalmi szetereotípiáit ábrázoló ’60-as évek beli könyvön megakadt jópár szülő is a ’70-es években. A kisgyerekek látásmódjába ugyanis nem akarták belekódolni a nemi egyenlőtlenségeken, illetve faji különbségeken alapuló vélekedéseket, így komplett oldalakat bővítettek ki új elemekkel, jeleneteket alakítottak át „egyenlőbbé” és szövegeket cseréltek le többlettartalom nélküli verziókra.

Az eljárás nálunk még talán szokatlan, de roppant fontos, ha azt vesszük, hogy bizonyos szituációkat, eseteket ilyen könyveken keresztül ismernek meg és értenek meg a gyerkőcök, ergo tényleg nagyon fontos, hogy korrekt módon alapozzuk a látásmódjukat.

És hogy hogyan is néz ki ez a gyakorlatban, íme néhány példa, hogyan sörüg-forog egyszer csak apa is a konyhában, kenuzik élvezettel egy bármilyen etnikumú kisegér, ünnepel télen egy zsidó egércsalád, dobol egy immáron nem fiú malac vagy - ami szerintem az egyik legütősebb - hogyan cserélődik le egy katona egy bíróra.

37 1 teszvesz.jpg
37 2 teszvesz.jpg
37 3 teszvesz.jpg
37 4 teszvesz.jpg
37 5 teszvesz.jpg

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!