Tizenpár hónapja említettem, hogy 3 könyv megírását vettem a fejembe, amiből szerencsére már kettő teljes veszteségességével áll bálájukban, de még mindig hátravan a harmadik. Ennek végzem jelenleg is az előkészületeit, a források feldolgozását, átolvasását, több különböző művészettörténeti időszak tendenciáinak összevetését, filozófiai, szociológiai, neurobiológiai anyagok begyűjtését... Mindez jó sok időt vesz igénybe, hiszen - ahogy számoltam - a teljes pakk 19,39 millió karaktert tesz ki az újságcikkek és publikációk nélkül, és ebből még 9,56 millió karakter az asztalon tornyosul. Azt már rég lemértem, hogy egy közepesen érdekes könyv esetében átlag 21 karaktert ismer fel az agyam másodpercenként, tehát kb 126,5 óra kell az elolvasásukhoz. Tehát ha heti 12,5 órát tudok olvasni, akkor 10 nap alatt ezzel végezhetek, de jó, ha heti 8 órát tudok olvasni, úgy viszont 16 hét kell a dologhoz.
az anyagok egyik fele és Kosh nagykövet
Viszont most ért véget az idei 4 előadássorozatom utolsó fordulója, még éppen jól, ha az operettkaranténjainkat nézem. Szóval már kezdek amolyan nyugisabb hangulatba merülni. Bár ez kicsit más, mint az év végi „desokminden történt idén” érzés, inkább a „na! ez is mindegy akkor!” hangulat az uralkodó. Az összes idei és kötöttebb tennivaló lezárult (melyben nagy segítségemre volt az ad hoc állami döntéshozatali mechanizmus is, köszönet érte apának), most már csak a plusz köröket kell futni. Van idő blogolni kicsit, hiszen pikk-pakk jól vége lett ennek az évnek, szinte villámgyorsan elment mind a 4 hónapja…
mindez már megtörtént, de újra meg fog történni?
Node pár hete beugrott, hogy milyen furcsa, hogy az idei télen nem „adok ki” könyvet. Sőt, nem tervezek jövőre kiállítást és a legkevésbé sem szeretnék galériással, kereskedővel, kurátorral, művészeti vezetővel beszélni. 4 évig mindez bőven elegendő szórakozást biztosított, és most már nagyon unalmas. Meg nincsen már több tartalék, amit fel lehetne égetni. :)
Tavasszal tervben volt, hogy karriernapon meséljek a művészeti világról az az iránt érdeklődő ifjaknak. Elvállaltam, mert messzendzseren kérdeztek, és ott valamiért hajlamos vagyok azonnal válaszolni és pozitívkodni. Másfél hétig kínlódtam, hogy hogyan mondjam vissza vagy ha nem, akkor mit magyarázzak majd, hogy ne kelljen ordasnagy kamukkal operálni. (Végül a kofidisz-19* elintézte a dolgot és lefújták a napot. Ez az évfolyam majd megoldja magának a tájékozódást.)
Az elmúlt években sorra futottam bele olyan ellentmondásokba és rendszerszintű hülyeségekbe, melyekről nagyon jól tudtam, hogy problémásak, de nemlétező kompromisszumkészségemet megerőltetve elfogadtam, hogy a dolgok mégis mehetnek úgy. Fejembe vettem, hogy amin én tudok változtatni az eredményesség érdekében, azt megpróbálom megoldani, a többi meg talán megoldódik. De a lényeg, hogy én ne álljak magam útjában. Na, ez például teljesen hülyeség. Véletlen és váratlan (amiket utálok), hogy mi működik és mi nem. Az alapvető társadalmi pozitívkodó hozzáállás miatt minden jó lesz, függetlenül attól, hogy ez a minden amúgy objektíve milyen. Ráadásul mérhetetlenül nagy a közöny a művészeti területekkel kapcsolatosan. Hiába művészeti alkotás az összes film, zene, az összes kép, legyen az bizonyos értelemben a fotó, festmény, street art, rajz, illusztráció, szobor, kisplasztika, mégis, azzal, hogy mindennek van egy kereskedelmi, egy fogyasztható verziója is, az már elég. A dizájn, a formatervezés, a divat, a gedzsitök, a ’tárgykultúra’ (fölösleges cuccok tárolása, esztétikai élvezetnek csúfolva) teljesen elegendő a művelődő közönségnek.
Ahogy látom, a társadalom 97%-a maximálisan jól elvan tényleges kultúra nélkül, és amúgy is összesen csak egy 0,2%-os rész az, aki alkalmanként szán is a művészetekre. Természetesen, arányaiban több della folyik erre a piacra, de az vagy csencselés vagy közpénzpumpa vagy átverés formájában. A laikusnak, aki meg valamit elkészíteni szeretne, újra meg újra végig kell futnia a kört, amely a nekigyürkőzés, munkálkodás, kiállítás/bemutatás, becsődölés, válságmenedzsment vonalon halad, hogy aztán megint a nullára jusson. Rendszerint a hosszas újra meg újraelemzések alatt arra lehet rájönni, hogy az elvárások mellett az értékmegítélés jelenti azt a két problémakupacot, ami miatt nem lehet megtörni ezt a kört.
az érték
Az érték esetében az a gond, hogyha az egyik fő gazdasági cél a több és több termék, szolgáltatás fogyasztása, fogyasztatása (kedvezőbb ár = több fogyasztás), míg a másik fő gazdasági cél a likviditás pörgetése az egységárak leszorításával (minden olcsóbb = több eltérő és többféle dolog vásárolható), akkor egy ilyen piaci-üzleti működési modellben nincs értelme a ’minőségnek’. Az olcsó-több és olcsó-sokféle kombináció végül drágán-bőség helyzetet eredményez, de úgy, hogy ténylegesen a konkrét, drága elemek nem kerülnek a kosárba. Erre példa, hogy a könyveket ársávok szerint, javarészt 2-3-4-5000 forintért lehet vásárolni, függetlenül attól, hogy miről szólnak. Áruk kb 50% adó és marketing, illetve a cicoma. De egy szakkönyvnél - amelynél számít, hogy a belőle kiolvasható tudásanyag eleve tudásanyag és hiteles - senkit sem lep meg a 5-10x-es ár. Azaz vannak értékes termékek és vannak olyanok, amelyek olyannak tűnnek, mint az értékes termékek. Utóbbiak olcsóbbak, kevésbé minőségiek, „kompromisszumosak”.
Nekem az a benyomásom, hogy a vásárlók arra trenírozódnak, hogy értékmegítélés nélkül költsék a pénzüket, és még arra sem kell ügyelniük, hogy az elköltött pénzből mennyire jönnek ki. Nem szükségszerűen vásárolnak, azaz nem azért, mert tényleg szükségük van bizonyos dolgokra. Inkább azért, mert annyira olcsóak a látszólagos termékek, hogy okosabbnak tűnik rendelkezni velük, mintsem meglenni nélkülük. Nomeg mi történne, ha egyszer mégis kell?! És ráadásul oly bőségesen vásárolnak a látszólag jó árakon, hogy bármiféle megszorítást általában elegendő valamilyen kényelmi költéseken levezetni. Azaz a tényleges szükségletekből sohasem kell lejjebb adni.
Mellékhatásként ez a modell szőrszálhasogatóan komfortossá teszi az életet, olyannyira, hogy egy apró eltérés is komoly kényelmetlenséget eredményez (pl. nem lehet bizonyos napon boltba menni vagy nincs egy megszokott termék). És így válik a kényelem maga létszükségletté.
A jelenség azért különösen veszélyes, mert a sok olcsó kellék összhatása súlytalanná teszi az érték és minőség fogalmait. Fokozatosan eltűnnek ezek a szempontok. Nincs többé a ’rovar’, azaz az érték, ami magába ölelte azokat a dolgokat, melyek az embernek, mint érző-gondolkodó lénynek a prioritásai voltak, melyek neki számítottak. És nincs többé a ’bogár’, a minőség sem, mely jellemezte mindazt a valaha volt kiemelkedő teljesítményt, tudást, eszközhasználatot, koncepciót, relevanciát és egyebeket, melyet ember tudott létrehozni. Ebben a helyzetben már nem minden bogár rovar, illetve nem feltétlenül rovarok a bogarak. Lehet érték bármi bóvli, illetve a minőség eladhatatlanná válik.
Például napjainkban egy géppel készült tárgy is lehet alkotás, miközben ezt mondjuk 130 éve senki nem merte volna feltételezni. A gép készítményt, terményt, terméket, produktumot hozott létre, és a gép operátora/üzemeltetője/működtetője nem volt más, mint egyszerűen csak egy: munkás. Csak praktikai és áruértéke lehetett egy ilyen terméknek. Viszont a gépfetisizmus hatására, a technika és tudomány összemosódásával eltorzultak ezek a dolgok.
Okoskodásnak tűnhetnek ezek a sorok, ezért hozok egy érthetőbb példát erre: 80 évvel ezelőtt még a családi otthonok természetes részei voltak a kisebb-nagyobb szobrok. Ezek családon belül öröklődtek, de akik meg tudták engedni maguknak, azok persze vásároltak újakat. Mivel a minőség és az ár még összefüggésben volt, vásárolni drágán lehetett. Így viszont olyan szobrokat választottak, ami nekik és közösségüknek, környezetüknek is elnyerte tetszését. Ám idővel csökkent a „szoborra fordítható” keret és olcsóbbá alakultak a szobrok. Sorozatöntvények lettek, gyártott termékekké váltak, anyaguk fémből vagy porcelánból műanyaggá vált. Végül valami giccsé redukálódtak. Ezek szép példányai napjainkban a filmes relikviák, a mesevilágból kiragadott díszletek utánzatai, melyeket előre, sokszor már a film megjelenése előtt kihány Kína a raktáraiba.
Vagy hasonló értéktelenedési folyamat ment végbe a moziknál is. Amíg hetente 3-4 mozifilmet mutattak be, nem volt letöltés és 120 tv adó, addig volt súlya a filmeknek. Naptárban vezették a nézők, hogy melyik mikor érkezik, esemény volt moziba menni, a szereplők és alkotók konkrét kiléte számított. És a film rendelkezett tartalommal, hiszen megnézése után még sokáig lehetett róla beszélgetni. Ma viszont tényleg csak időtöltés egy film fogyasztása. Minden nap több közül lehet választani, ha valamelyik nem jó, akkor pillanatok alatt le lehet cserélni. Lehet vonaton, vécén, ágyban nézni. És már annyira nincs is igény arra, hogy tartalmuk megvitatható legyen (vagy említésre méltó), mert vagy nincs kivel, vagy nincs idő megbeszélni.
A jelenséget a ’minőségből mennyiség’ eseteként szokás említeni, de én jobban szeretem úgy használni, hogy „minőségből mennyiségre redukálódás”.
Azzal, hogy a nagytöbbség értékelvek nélkül él, tehát kompromisszumot köt a minőség kérdéseiben, azzal csak gazdagabb díszletek és fontosabbnak gondolt kellékek között tölti napjait. Minden látszólagosan jó, minden úgy tűnik, hogy megfelelő és színvonalas. Miközben nem feltétlenül.
A rossz az, hogy ez a létszükségletté vált, érték nélküli kényelmi cicomázás elszívja a forrásokat a klasszikus értelemben vett, értékes és egyben „drága” dolgoktól, a művészeti és kulturális alkotásoktól. Régebben is a jobbmódú, stabilabb csoport, a polgári vagy a tőkésebb kaszt tartotta fent saját élő kultúráját, és a szegény, azaz nélkülöző néprétegeknek erre nem volt pénze. Manapság viszont már senki nem tartja fent a kultúrát, mert mindenki szegénynek érzi magát, hisz jómódú és szegény egyaránt elkölti a pénzét körülményeinek biztosítására. A kényelmes szükségletek shopping listáján a marketing és a félelem (kockázatok minimalizálása) dönti el a fontossági sorrendet… és a minőség nem számít.
az elvárások
Tizenpár éve ilyesmi értékválságról szó sem volt, és úgy hittem, hogy egy bizonyos szakmai tudás fölött, megfelelő technikai háttérrel azért csak működnie kell a dolognak. Aztán sorra kiderült, hogy nem. Erről anno bőven sokat írtam ide (észosztás címke alatt), annyit, hogy már nekem is unalmas ezeket visszaolvasgatni.
Arra jöttem rá, hogy bár a kivetítés egy ötletes dolga az emberi agynak, de kb ugyanennyire hasztalan és hátrányos. Az, hogy képesek vagyunk egy célként vagy vágyként meghatározott képet magunk elé képzelni, és törekedve, kitartóan közeledni felé, na az csak akkor jó, ha maga a cél is jól van felmérve. Viszont, ha túlértékeljük a célt (például holmi minőség hajszolásával), akkor könnyen értelmetlen fölösségekbe csap át a folyamat. Az én esetem teljesen szépen példázza, hogy értelmetlen művészetet csinálni ebben az országban és úgy eleve a „nyugati társadalomban”. És nem önmagam fényezése miatt mondom, nem duzzogásból, hanem okulásul másoknak.
Azért nincs értelme, mert nem működik úgy, ahogy akárcsak a legvisszafogottabban elképzeli az ember. Hiába tartottam ki sokáig, kezdtem neki még a keretezésnek is, alakítottam ehhez műhelyt, hiába építettem speciális rajzállványt, gyűjtöttem be a megfelelő eszközöket, áldoztam bele sokat, vagy hiába törekedtem a művészettörténet és művészetelmélet megértésére, ha nap mint nap olyanokkal kell küzdeni, mint fatáblácskákra festett ’szija anya!’ feliratok, meg a sokszorosan túlárazott, kínai dömping bazári szarok, vagy a karácsonyra ’jó ötlet’ kutyaportrék vászonra szitázványai:
Nem mintha ezek meg az egyedi művészet egy kategóriába esnének, de nagyon úgy tűnik, mintha mégis. Az ilyen dolgok olyan igénytelen („Palkó, ne anyázd a vevőköröd!” - Me’ mié? Majd jobban nem vásárolnak?”) kellékei az értéktelen életeknek, hogy az csak na. Minden hasonlít valami olyanra, ami olyan mint az a tudod, amit tisztára úgy tűnik, mint egy az a tök jó valami. És ez a jelenség eszméletlen mélyen átszőtt már mindent: normális lett az értelmetlenség. Ebben van újdonságfetisizmus, gyártottságistenítés, marketingkábulat és márkagyönyör, „miden, mi a szem és a száj ingere.”
Például megy a rugózás a hulladékgondokon meg a HDPE csomagolásokon. Nekem meg nemrég bevillant, hogy még egyszer sem számoltam meg, hogy hányszor használható egy szappan amíg van. (Ezeknek az ötleteimnek Fanni külön örül, mert pusztán ezért ugye nem kezdünk neki még egy, mondjuk kísérleti szappannak, hanem neki is szépen követnie kell a gyogyómat, és rovátkázni a tükörre ragasztott jegyzőkönyvön, minden kézmosása után.)
Neki is kezdtem a kísérletnek: szappanmérlegelés, azonos nedvességre figyelés, lepróbázás, hogy zuhanyozás és hajmosás esetén hány kézmosásnyi szappan fogy és hasonlók. Majd érzetre tusfürdőkből 1 alkalomnyi mennyiséget kinyomni és lemérni, hogy össze lehessen hasonlítani a dolgokat… És kijön, hogy egy mezei, egyszerű és jól „működő” szappanhoz képest egy nyomkodós szappan 13,4x van túlárazva, míg a tusfürdő és sampon 24,6x. Jó-jó, a szappan csak idegméreg-lanolinos, közvécébe való, retrográd izé, és deviszont a tusfürdő 1% sheavajas, narancsvirághéjas kényeztető, 2 az 1-ben gránátalmás verbéna illatú. Színes műanyag csomagolásban, tehát utóbbi biztosan sokkal jobb!
Azaz, a habosodásserkentőt, a térfogatnövelőt, a hozzáadott vizet és a hab tartósságát segítő adalékot, a marketinget, a dömpinghatást, a csomagolást, és… a minőség illúzióját (!) vásárolják meg sokan, 10-20x drágábban, mint a dolog lényegi értelmét, magát a szappant. És olyannyira nem tűnik fel senkinek, hogy mennyiségileg és minőségileg sem éri meg az üzlet, hogy marad a sokkal drágább, a modern szappan, és megy a régebbi.
Az ilyesmi dolgokhoz fűződő egyéni értékvélekedések teljesen általánosak a művészetben és a kultúra terén is. Sokak például dekorációnak, mások fölösleges bolondériának vagy nagyon fontos okoskodásnak, esetleg sznobériának vagy piperkőcségnek érzik a művészetet. A legtöbb hasonló véleménynek ráadásul vannak kulturális, történeti okai, de azért az nagyon nem jó, hogy minden ilyen prekoncepció jelenleg egyszerre érezteti hatását. Eklektikát hoz létre, és hihetetlenül szétfeszíti az egységes képet. Több eltérő dolog azonos besorolást kap, ugyanakkor nem lehet összehasonlítani őket. Amíg mondjuk x összegért egy 2 négyzetméteres, absztrakt kép még okés, addig ugyanannyiért egy ¼ négyzetméteres realista rajz már túl drága. A normál szappan mellé létrejön a folyós szappan, mint olyan, egy kép mellé felzárkózik egy kinyomtatott fotó, vagy például a festmény-kép egyedüli jellemzője a vászon lesz, és nem ellentmondás vászonra nyomtatott fotót kiakasztani otthon.
Persze tizenpár év alatt a világ is változott. Régebben például a könyvvásárlás, az ismeretszerzés még ment. A rendszerváltáskori (nem a kinyíllottapitypangos, hanem a ’90-es) könyvkínálatban voltak olyanok, mint a Park kiadó különlegesen szép és elérhető természeti könyvei. Nem debil mesék részeit lehetett összeszedni gyűjtődossziékba, hanem a Tudás fáját. Sőt, volt olyan típus, hogy ’ifjúsági könyv’, mely nem a százezredik transznemű-vámpír-varázslótanonc-nyomozós-beszélőkutyás-fejlesztős-illedelmesszerelmes történetet csócsálta körbe 15 szavas szókincsével, hanem a világot hozta közelebb. És a tej is zsírosabb volt.
Szerintem a világ sokszor rosszul változott. És ezért ma sokkal kevesebb a lehetőség, sokkal szűkösebbek a források. Mert miután egy komplett társadalom nyűglődte ki/szenvedte meg a devizahiteleket a társadalom egy kicsi rétegének hülyeségéből, vagy miután új rend bevezetése gyanánt mindent a feje tetejére lett fordítva (ahogy ismerősöm mondta a Rákosi korszakról: „hogy ennek hatására fentről csuroghasson a szar, ne pedig benne álljunk”), még inkább, hogy igazítva lettek az értékek: adókedvezményért, házért és nyugdíjbiztosításért lehet már gyereket vállalni, na ezek után a normális (semmi bombasztikusságosas) életnek nincs tere.
Nem lehet régi elvárásokkal boldogulni a szép, új világban.
*kofidisz-19
És erre jött egy kofidisz járvány. A misztikus ellenség, mely olyan hatalmas, hogy beleremeg minden. Melynek kamatjait hosszú évekig fogják az alsóbb rétegek nyögni, mire kicsengetik; mely csendben belopózott a nappalikba, aztán már jól át is kellett alakítani az összes mindent miatta. A rossz szájíz ez, amit fizetésutalás napján az egyenlegolvasáskor éreznek sokan, miközben próbálják feldolgozni, hogy a kofidisz megint mennyit inkasszált tőlük. Az illúziók megroppantója ez, mert az eddigi fogságot felcseréli valóságosra.
Mivel minket eléggé érint a járványra adott reakció (felszámolja a szegmensünket), és állandóan sokat kell várni, hogy történjen valami, így napokat nézelődtem a jelenség után. Főleg a mentális részére lettem kíváncsi (rettegés pszichológiája, a gyász állomásai, hárítás, fürdővízzel gyerekkiöntés, blabla). És egyre kevésbé hiszem, hogy ennek az egész dolognak lesz egyszer egy vége. Méghozzá azért, mert - szerintem - túlzottan polarizált a társadalom, és nincs közös érdek a tisztánlátásra, intézkedésre (megjegyzem, a „legyen végre vége már!” nem koncepció, hanem céltalan beleüvöltés a világba). Eleve a tények megállapítása vagy a körülmények meghatározása nem megy. És ezért nem a politika vagy az állam a felelős, hanem a kényelmes, kockázattagadó életmód.
Nomeg akkorák az lehetőségekben rejlő különbségek is, hogy a jobb anyagi körülmények között élő rétegek vagy kimaxolják a paranoiát vagy kikerülve a korlátokat, ugyan drágábban, de változatlanul megrendezik megszokott mindennapjaikat. A csóróbb rétegeknek meg luxus bármiféle védekezésről vagy korlátozásról, önkéntes baromságokról álmodozni. Egyszerűen a kockáztatásra vannak kényszerülve (mint ahogy mindig, egész életútjukon, járvány nélkül dettó). Őnekik még tűnhet a helyzet megszokottnak is, mert eleve soha nincs valódi biztonságérzetük. Szükségszerűen, napról napra, hétről hétre élnek. A csóróknak nem opció a helyes és megfelelő maszkvásárlás, mert „racionálisabb”, ha összecelluxoznak maguknak egyet, vagy 17 ezerszer használják a 4 órásat. Nincs feltétlenül vitamindús étrendre, étrendkiegészítőkre és hasonlókra pénzük. Nem tudnak nem tömegközlekedni. És a réteg, amely e kettő között van, na az meg folyton táncol a két csoport között.
A 20. (21. és 22.) csavar ebben a helyzetben, hogy minderre a megosztottságra rárakódik egy informáltsági, egy intelligenciával összefüggő és egy bölcsességi faktor. Az egyéni lehetőségeket nagyban variálja az információkhoz való hozzáférés, az információk értelmezésének eltérő képessége és a bölcsesség vagylagos megléte, nemléte. Mivel nem e három szempont szerint vannak társadalmi csoportjaink felosztva, és a javak sem az igazságosság jegyében terülnek, így a lehetőségek és a képességek teljesen szétforgácsolt „közösséget” hoznak létre.
Miközben a társadalom egy. Szükségszerűen átfedik a csoportok egymás életterét, így ameddig nem vállalnak normális szolidaritást egymásért, addig nem lehet megoldani a járványhelyzetet.
Márciusban, az első leálláskor összeroppant a kulturális szféra. Az első vélekedésekkel ellentétben ez sokkalta súlyosabb eset, mint mondjuk a turizmus és a vendéglátás megroppanása. Az se piskóta, ami azon a két területen megy, de azok a méretük, beágyazottságuk, likviditásuk, hitelképességük, létszámuk miatt sokkal jobb helyzetben vannak. Viszont a kulturális szféra örök gyengepontja, hogy stabilitáshoz és prosperitáshoz kötött. Ha van della, lesz villantani való.
Művészettörténet előadásokon is már az első alkalom első 20 percében felhívom erre a kitételre a figyelmet: ha van többlet, akkor abból lehet áldozni a művészetre és a kultúrára. Ha bizonytalanság és/vagy nélkülözés van, akkor nincs tere az értelemnek. Az érzeti nélkülözés (a bőségből adódó zavar), ahogy fentebb írtam, az egész 20. század 2. felét végig átjárta, és „fejlettségünk” ellenére még mindig nincs meg mindenünk, ami „kellene”. És a kofidisszel most a minőség mellől a stabilitás is kiszállt a kulturális, művészeti szegmens alól. Eleve soha nem volt túl sok tartalék a rendszerben, de így most már távlatok sincsenek.
Egy nagy csomót gondolkodtam azon, hogy melyik a rosszabb, hogy szinte mindent megpróbáltam a művészetesdiért, amiből kb semmi sem jött be, vagy az, hogyha bármi sikerült volna, akkor az most nullázódna le teljesen.
Szóval mit lehet tenni?
Olyan rendkívül különlegeset természetesen nem. Mert olyan a helyzet nálunk is, mint amúgy mindenhol a kulturális szektorban. Semennyi kilátás sincs. Korlátozásokkal, zárlatokkal, a távolságtartás általános dolgaival kivégzik a szektort. És ez nem ma kezdődött ugye, hanem már márciusban. A jellemzően kisvállalkozók semmilyen támogatást vagy segítséget sem kapnak, és most mindenkinek úgy tűnik, hogy eleve nincs rájuk szükség. Már mondogatják sokan, hogy a vírus átalakítja az életünket és változni fognak a dolgok, hiszen a piac elvei szerint, ha változnak a körülmények és változik a kereslet, akkor alkalmazkodnia kell a kínálatnak is. Ez esetünkben azt jelenti, hogy akkor hagyjuk is a kultúrát, nem kell se színház, se könyvvásár, se éttermek, nem kell a komplett vendéglátás, mert egy ilyen helyzetben nem lehet fenntartani és kész.
Illetve majd a stream, a letölthető tartalmak és a netes kereskedelem megoldja a helyzetet, hiszen „csak” át kell telepedni oda. Már várom, hogy ennek jegyében például a kórházakat is tegyük letölthetővé, és az idősek otthonait is vigyük át wifi-re, hiszen ezekben is terjedt a járvány, nem?
Nevetséges az egész.
Annyi az előnyöm, hogy már egy ideje nekilendültem átalakítani az ilyen irányú koncepcióimat. Például, hogy konkrét képelképzelést megvalósítandó megrendelésre nem fogok dolgozni. Mert ez egyszerűen olyan macerás és olyan lehetetlen helyzeteket szül mindig, amiből én nem tudok jól kijönni. Másvalakiben valamennyire élő képet én sem tudok „szépre” megrajzolni, mert szakmailag és az ízlésem szerint biztosan nem lenne olyan. És néha hónapokig nehéz volt egy egyszerű hetet megszerveznem, ami miatt az időkkel mindig gondok adódtak.
Nameg már nincs fölös energiám arra, hogy alkalmazkodjak (bármihez). Ezt már galériákkal, vevőkkel sokszor eljátszottam, és kevés példától eltekintve rosszul jöttem ki belőle. Szeretnék jó képeket készíteni, olyanokat, amelyeknek én is látom az értelmét, mindenféle befolyástól mentesen. Amiknél nem kell határidőkre feszülni, elképzeléseket egyeztetni, a témán rugózni és miegyebek. Már vagy 20-30 rajz tervét kigondoltam és 10-ét elő is készítettem.
Viszont a változtatások miatt a most készülő képeimet már csak netes galériákba és a hamarosan talán élesedő webshopomba fogom feltölteni, valamint ezeket már csak nemzetközi árazással lehet majd megkapni. Ami egyet jelent azzal is, hogy kiállítás szervezésével többet nem fogok foglalkozni. Így élőben - valószínűleg - nem lehet majd megnézni a munkáimat, és a szomorú az, hogy ez valahol a művészet egész lényegével megy szembe.
Tehát most időt gyűjtök, hogy új portfoliót építsek.
És mivel az idő pénz, a még megmaradt rajzaim kisöprésébe kezdek. Ezért aki szeretne tőlem képet, de eddig gondolkodott, és/vagy az alábbiak között van olyan, ami tetszik neki, és még meg is venné, az a részletekkel kapcsolatban írjon rám (gellerfi.pal kukac gmail.com)!
Az árak nagyon barátiak (később biztosan sokkal drágább lesz minden, mert Magyarországon is a külföldi árak lesznek érvényesek). És természetesen minden rajz ára paszpartuzott és keretezett képre vonatkozik!
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!
